Payday Loans

Keresés

Rózsa Miklós-portré PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2017. szeptember 10. vasárnap, 06:28

/

· írta

EGY MAGYAR A VILÁG FILMZENE-GYÁRTÁSÁBAN

Rózsa Miklós-portré 1.

Tanulmány

Rózsa Miklós Oscar-díjas komponistát mai napig jóval többen ismerik Amerikában és szerte a nagyvilágban (Miklós Rózsa néven), mint saját szülőhazájában – és ezen jelentős mértékben nem segítettek az olyan jószándékú kezdeményezések sem, mint az MTV Magyarok a világ filmgyártásában című sorozata, amely azon magyar származású mozgóképes alkotók előtt tisztelgett, akik külföldön futottak be filmes karriert. Összeállításunk minden idők leghíresebb magyar filmzeneszerzőjének pályáját tekinti át.

Rózsa Miklós

Rózsa Miklós 1907. április 18-án született Budapesten; zenei tehetségét zongorista édesanyjától örökölte, aki a kiegyensúlyozott családi élet érdekében lemondott a zenei karrier lehetőségéről. A fiút érdekes módon a kézenfekvőnek tekinthető zongora helyett inkább hegedűn kezdték el oktatni, Berkovits Lajos irányításával később brácsán is képezte magát. Rózsát már nyolcévesen csodagyerekként mutatták be: rizsporos parókában szerepeltették egy koncerten, ahol egy Mozart-hegedűverseny előadása után, gyerekekből álló együttessel együtt adta elő Haydn Játékszimfóniáját. Bár látszólag minden adott volt a sikeres zenei pályához, az egyenletből hiányzott a Leopold Mozarthoz hasonló támogatói háttér: Rózsa édesapja ragaszkodott ahhoz, hogy fia „rendes” szakmát tanuljon, ezért olyan reálgimnáziumba íratta, ahol csak szabadidejében nyílt lehetősége a zenélésre. A fiatal tehetség iskolájában a Liszt Ferenc Társaság elnökeként biztosította be, hogy a muzsikálás mindig fontos része maradjon életének.

Rózsa zenei ideáljai Kodály és Bartók voltak, ezzel nagy ellenszenvet váltott ki a konzervatívabb ízlést pártoló kortársaiból, többek között saját társaságának tagjaiból is. A mesterekhez hasonlóan a fiatal zenész is népdalgyűjtésbe fogott, a család Nógrád megyei birtokán gyűjtötte a palóc népzenei emlékeket. Míg Kodály és Bartók későbbi munkásságuk alapanyaga mellett népművészeti értékként kezelték ezeket a feljegyzett darabokat, Rózsa csupán zenei szempontból érdeklődött a nógrádi magyar/palóc/cigány zenei egyveleg iránt, a dalok szövegét még csak le sem jegyezte. A népdalgyűjtés mellett az első koncertmű is hamarosan megszületett, Rózsa a Trianont megéneklő Magyar alkony című költeményből fuvolára, oboára és csellóra írt egy díjnyertes darabot. Sajnos a kitüntetés valószínűleg inkább az aktuálpolitikai témaválasztásnak szólt, a hasonló stílusban született Ady-feldolgozásokat csupán rideg közöny fogadta.

A bagdadi tolvaj forgatásán, June Duprezzel

Rózsa Németországban tanult tovább, édesapja akaratát követve Lipcsében kezdett kémiát hallgatni. Alig egy év múlva már a konzervatórium padjait koptatta, Hermann Grabner támogatása révén hamarosan az intézet teljes jogú hallgatója lett. Még egyetemi évei alatt két kompozíciója is kiadásra került, a Breitkopf & Härtel kiadó 1927-ben publikálta Rózsa első koncertműveit, melyet a szerző haláláig közel 50 másik darab követett ugyanennél a kiadónál. Rózsa 1929-ben fejezte be az egyetemetcum laude minősítéssel, ugyanekkor írta meg a korai népdalgyűjtés által inspiráltVariációk egy magyar parasztdalra, illetve az Észak-magyar parasztdalok és táncokcímű darabokat. Bár Dohnányi Ernő vezényletével a későbbi Magyar szerenádcímű kompozíció révén Rózsa Magyarországon is ismertté vált, 1932-ben végleg elhagyta az országot, az egyre erősödő nemzetiszocializmus elől Párizsba költözött, ahol Nic Tomay álnéven sanzonok és kabarészámok megírásával kereste kenyerét.

ISMERKEDÉS A FILMZENÉVEL

A filmzenével először 1935-ben találkozott, ebben az évben Arthur Honeggerel együtt vett részt egy sorsfordító koncerten. A rendezvény utáni vacsorán a francia komponista a filmzene egyetlen francia veteránjaként mesélt Rózsának az új médiumban rejlő lehetőségekről, a magyar komponistának azonban fogalma sem volt a filmzene szerepéről és jelentőségéről. Honegger meghívta Rózsát egy közelgő bemutatóra, ahol Richard Boleslawski Nyomorultak-adaptációjában már a francia mester zenéje szólt – a fiatal művészt lenyűgözték az új formában rejlő kreatív és anyagi lehetőségek. Abszolút pragmatikus szempontból megközelítve, „Nic Tomay” éjjel-nappal dolgozhat bohózatok betétdalain és ebből meg is élhet – de élete végéig robotolnia kéne. A filmzenék írása azonban olyan plusz bevételt jelentett, melytől a komponista anyagi függetlenségre tehetett szert és komolyabban foglalkozhatott koncertművei megírásával.

A páncél nélküli lovag (Knight Without Armour, 1937)

A legelső megbízás a Pathétől érkezett, Rózsa körülbelül 100 fanfárt írt a cég híradó-összeállításainak, ezután azonban nem érkeztek újabb filmzenei lehetőségek, ráadásul ezekre a Pathé-fanfárokra sem fizették ki a teljes összeget. A zeneszerző még ugyanebben az évben Tolnay Ákos forgatókönyvíró tanácsára Londonba utazott, ahol maradék pénzéből befizetett pár nyelvórára. A magyar külképviselet révén megismerkedett a Markova-Dollin Társulattal, amely a magyar táncok szerelmeseként egy új programot állított össze hagyományos népi koreográfiákból. Rózsa nekik írta a magyar népdalokból összeállított Hungáriacímű balettet, melyet többek között a Rákóczi-indulóval színesített. A műsor két éven át hozott folyamatos bevételt Rózsának, aki csak 1937-ben került újra kapcsolatba a filmzenék világával. Érdekes módon épp Londonban került össze Jacques Feyder francia (!) filmessel, aki A páncél nélküli lovag révén olyan elsőfilmes lehetőséget biztosított a komponistának, mely a korban páratlan szintű megbízásnak tűnt. Feyder emellett a zeneszerzőt bemutatta a Korda-testvéreknek, akik a következő hat évben Rózsát folyamatosan ellátták megbízásokkal.

A KORDA-FILMEK

A Korda testvérek denhami stúdiójáról sok olyan mendemonda terjeng, mely rávilágít arra az abszurd helyzetre, hogy Anglia filmvilágát három magyar testvér irányította: Alexander producerként, Zoltán rendezőként, Vince pedig díszlettervezőként vette ki részét a családi vállalkozásból. Egy korabeli vicc szerint a denhami komplexum fölött lebegő három angol zászló a London Filmsnél dolgozó három angol születésű embert jelképezi. Bár a stúdiónál tényleg számos magyar filmes tevékenykedett (többek között a már említett Tolnay Ákos és Bíró Lajos forgatókönyvírók), Rózsa csak Feyder ajánlása révén kapott bizonyítási lehetőséget a stúdiónál. Első befejezett műve, a Tolnay forgatókönyvéből készültEgy amerikai Londonban (Thunder in the City, 1937) még számos kezdő hibát tartalmaz, A páncél nélküli lovag (Knight Without Armour, 1937) azonban már sokkal több ígéretet tartogat (ebben a filmben Rózsa egy apró statisztaszerepben is feltűnik az orosz tisztek zongoristájaként).

Lady X válása (The Divorce of Lady X, 1938)

A London Filmsnél töltött évek során Rózsa kizárólag Kordáékkal, illetve velük dolgozó angol filmesekkel működött együtt. A Lady X válása (The Divorce of Lady X, 1938) című vígjáték számára írt témái már majdnem kiadásra kerültek, egy évvel később pedig A négy toll (The Four Feathers, 1939) forgatása során már a királyi család tagjai is felkeresték a zenei felvételek helyszínét. Ez utóbbi projekt különösen érdekes volt, hiszen az egyik legkonzervatívabb viktoriánus regényből éppen magyar bevándorlók készítették el a 30-as évek egyik legnépszerűbb brit filmjét – Rózsa az elgari brit mintákra és a szudáni népzene elemeire építette aláfestését. A Korda testvérek mellett a komponista együtt dolgozott a később még jelentősebbé váló Michael Powell-Emmerich Pressburger párossal; bár A kém feketében (The Spy in Black, 1939) aláfestése igen rövid, jelentősen hozzájárul a film egyedi hangulatához. A filmben német kémekről és árulásról van szó, mégis a zene a szokásos propagandaklisék helyett egy szimpatikus antihőst kreál a Conrad Veidt alakította német tisztből, aki még a háború poklában is úriember marad ellenfeleivel szemben.

A FANTÁZIA SZÁRNYAIN

Rózsa karrierjében A bagdadi tolvaj (The Thief of Bagdad, 1940) hozott igazi fordulópontot, pedig ehhez a filmhez eredetileg nem is őt szánták a zeneszerzői posztra. Ludwig Berger rendező egyfajta operettfilmként képzelte el a produkciót, a zenében pedig a műfaj veteránjának számító Oscar Straust kérte fel komponistának. Rózsa önéletírása részletesen beszámol Korda diplomatikus megoldásáról, ahogy ezen döntés megváltoztatását kikényszerítette: a zeneszerzőt Berger irodája mellé költöztette, itt kellett egész nap zongorán játszania, amíg a rendező úgy nem döntött, hogy inkább ezeket a kompozíciókat használja fel a filmjében. Rózsa csak ezután teljesíthette eddigi legnagyobb megbízatását, A bagdadi tolvajhoz Lord Vansittart diplomatával együtt készítette el a film emlékezetes dalait. A politikus részvétele miatt a film a sajtó kereszttüzébe került, a korabeli újságok jót derültek azon, hogy Európa egyik legfontosabb diplomatája a II. világháború mellett szabadidejében még bugyuta dalokat is írogathat. A konfliktus hamarosan más szempontból is befolyásolta az új Korda-produkciót: a film forgatása közben a német légitámadások miatt az egész stáb Amerikába költözött, ahol a United Artists segítségével fejezték be a költséges produkciót – a stábbal tartó Rózsa Miklós már Hollywoodban fejezte beA bagdadi tolvaj felvételeit.

A bagdadi tolvaj (The Thief of Bagdad, 1940)

A komponista következő nagy megbízása szintén egy egzotikus helyszíneken játszódó történet volt, a Rudyard Kipling regényéből készült A dzsungel könyve(Jungle Book, 1942) filmzenéje történeti szempontból is mérföldkőnek számít. Az RCA Records fantáziát látott az aláfestésben, ezért komoly pénzt és energiát fektettett a világ első filmzenealbumába. Ez a lemez természetesen számos ponton eltér napjaink soundtrackjeitől, a többi korabeli kiadáshoz hasonlóan a kiadványra nem a filmben használt felvételek, hanem egy újonnan rögzített szvit került. A népszerű Péter és a farkas mintájára megszerkesztett darabban a Mauglit játszó Sabu meséli el a történetet. A gyerekszínész egy ponton például felsorolja a dzsungel állatait, minden egyes megnevezést egy zenei téma követ, mely az adott állatott reprezentálja az aláfestésben. A három kisméretű bakelitlemezre osztott kiadványt színes könyv és brosúra kísérte, a világ első filmzenealbuma a megtévesztő cím ellenére hatalmas siker volt és szokatlanul sok példányban kelt el annak ellenére, hogy dalok nem szerepeltek rajta.

A dzsungel könyve (Jungle Book, 1942)

Bár A dzsungel könyve szép anyagi sikert hozott, Rózsa hollywoodi karrierje igen lassan indult be. A szigorú stúdiórendszerben a külsős (értsd: szerződés nélküli) zeneszerzőknek ritkán jutott munka, Rózsa így első két amerikai évét Kordáékhoz és a United Artistshoz láncolva töltötte. A megbízások között akadtak érdekes darabok: a Lady Hamilton (That Hamilton Woman, 1941) patriotikus üzenete a Londonban maradt angoloknak, a Lydia (1941) romantikus aláfestése és a filmben szereplő vak zongorista darabjai, illetve Rózsa egyetlen dokumentumfilmje, a Jacaré (1942). Sajnos, a komponistának emellett sokszor kellett zenei favágómunkát vállalnia Korda készülő filmjei mellett… Katonadalok és kiegészítő zene a Lenni vagy nem lenni (To Be Or Not To Be, 1942) című vígjátéknak, a főcím átírása a Barbara őrnagyban (Major Barbara, 1941), Chopin műveinek kiforgatása az Újborban (New Wine, 1941) – ezek a megbízások nem csak művészileg jelentettek kevés kihívást, de szakmailag is a szamárlétra aljára sodorták a zeneszerzőt. Az első pár évben Kordáék sem tudtak jelentősebb produkciókat összehozni Amerikában, így a zeneszerzőnek 1943-ig kellett várnia, hogy megkapja élete első igazi stúdiófilmjét és valódi előrelépést érjen el. Ebben az évben Billy Wilder és Charles Brackett az Öt lépés Kairó felé (Five Graves to Cairo, 1943) zeneszerzői posztjára kerestek komponistát, mivel az első választásuknak számító Franz Waxman épp a Warner Bros.-nál kötelezte el magát, így nem dolgozhatott a Paramount produkcióján. Rózsa természetesen elvállalta a felkérést, melynek következtében szerződések nélkül is biztos munkahelyre talált. A United Artists további felkérései mellett a Paramount is egyre több ajánlatot küldött, ráadásul Korda Zoltán révén a Columbiának is dolgozott a Szahara című 1943-as propaganda-kalandfilmen. Bár Rózsa a 40-es években számos műfaj között csapongott (írt zenét sci-fihez és westernhez is), munkásságát bizonyos hasonlóságok miatt könnyű korszakokra osztani.

A PATOPSZICHOLÓGIAI FILMEK

1944-ben a Gyilkos vagyok (Doube Indemnity, 1944) számára írt aláfestéssel indult el Rózsa patopszichológiai korszaka, melyre jellemzőek a kísérletező megoldások, a szokatlan hangszerek bevezetése, illetve a film keretét adó mániák zenei leképzése. Billy Wilder filmjében a féltékenység játssza a főszerepet, Rózsa legérdekesebb zenei megoldása a Schubert Befejezetlen Szimfóniája által inspirált flashback-zene. A patopszichológiai zenék mindig az adott megszállottság köré szerveződnek, a Kettős élet (A Doube Life, 1947) című filmben például a zene teljesen kettéválik egy modern és egy klasszikus velencei részre, így tükrözve a főhős skizofréniáját. Érdekes módon Rózsa szinte mindegyik produkció esetében összekülönbözött az adott stúdió zenei vezetésével, a konzervatív ízlésű Louis Lipstone például sosem tolerálta ezeket a kilengéseket – az aláfestések sikere azonban minden hasonló kritikát rövidre vágott. Néhány darab esetében hagyományosabb megoldások is előkerültek: a Sötét vizeken (Dark Waters, 1944) során a gyermekdalok jelképezik a hősnőt, a Martha Ivers furcsa szerelme(The Strange ove of Martha Ivers, 1946) című produkció szerelmes dala pedig még Lipstone tetszését is elnyerte.

Elbűvölve (Spellbound, 1945)

A patopszichológiai filmek között külön csoportot alkot a három teremin-film, melynek aláfestésében Rózsa egy ritka elektronikus hangszert használt. Az orosz találmányt már A bagdadi tolvaj során is fel akarta használni a dzsinn hangjaként, azonban erre a világháború miatt nem volt lehetősége. Alfred Hitchcock 1945-ösElbűvölve (Spellbound, 1945) filmjében a hangszer a paranoia hangjaként szólalt meg, a bizarr kísérlet eredménye egy Oscar-díj, illetve Rózsa legtöbbször előadott koncertműve, a Spellbound „Concerto”. A zeneszerző még ugyanebben az évben újra felhasználta a hangszert, Billy Wilder Férfiszenvedélyében (The Lost Weekend, 1945) a teremin az alkoholizmust jeleníti meg, ezért a zenéért Rózsa csak azért nem kapott Oscart, mert ez az aláfestés is az Elbűvölve ellen indult. A nem hivatalos trilógia legkevésbé ismert darabja A vörös ház (The Red House, r. Delmer Daves, 1947), egy 1947-es thriller, melyben a teremin és egy ijesztő kórus kombinációja a címbeli ház titkát képviseli. Bár számos alkalommal kérték az ellenkezőjére, Rózsa ezután végleg letette a teremint, melyet az elkövetkező években B-kategóriás sci-fik és horrorfilmek változtattak innovatív eszközből olcsó klisévé.

A NOIR FILMEK

Rózsa 1945-től kezdve dolgozott a Universalnak, legelőször két Deanne Durbin-vígjátékhoz írt kíséretet, a következő évben azonban már fajsúlyosabb megbízásokat kapott. Ez a stúdió forgalmazta Mark Hellinger producer projektjeit, az újságíróból lett filmes elsősorban a sötét patopszichológiai aláfestések miatt akart Rózsával együtt dolgozni. Első közös munkájuk az 1946-os A gyilkosok(The Killers) volt, melyet még két további film követett.

Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle, 1950)

Ez a trilógia indította be Rózsa noir korszakát, melyre jellemző az erőteljes, szögletes szerkesztés, a szellős spotting, illetve az idő előrehaladtával az egyre csökkenő játékidő. A Gyilkosok után Rózsa írta a Nyers erő (Brute Force, 1947) című börtönlázadásos film aláfestését, majd végül A meztelen város (The Naked City, 1948) során – Hellinger végakaratát teljesítve – kísérte a producer utolsó filmjét. A komplikált New York-i forgatás és egy zeneszerzővel való vita során Hellinger szívinfarktust kapott, Rózsa az elkötelezett filmes iránti tiszteletből vállalta el a film zenéjének megírását. A komponista a Paramout és a Universal számára is készített noir aláfestéseket, az egyre inkább minimalizálódó eszközök legszélsőségesebb példája azonban utolsó ilyen jellegű alkotása: John HustonAszfaltdzsungelébe (The Asphalt Jungle, 1950) már csak egy főcímzenét és egy finálét írt!


EGY MAGYAR A VILÁG FILMZENE-GYÁRTÁSÁBAN

Rózsa Miklós-portré 2.

Tanulmány

Rózsa Miklós 1946-tól már – a thrillerek mellett – a noirok keresett zeneszerzőjévé vált, Mark Hellinger producer kezdeti biztatása után egészen 1950-ig ebben a műfajban dolgozott a legtöbbet. 1948-ban a Paramount-ügy veszélybe sodorta a szabadúszó komponista karrierjét, úgyhogy Rózsa ugyanebben az évben leszerződött az MGM-hez…

EPIKUS KEZDETEK AZ MGM-NÉL

Rózsa Miklós, forgatási szünetben

Az 1948-as Paramount-ügy következtében megroppant stúdiórendszer miatt megbízhatatlanná vált a filmesek élete, ez pedig különösen igaz volt egy olyan zeneszerzőre, aki állandó szerződés hiányában nem számíthatott állandó megkeresésekre. Rózsa ügynöke tanácsára még ebben az évben hosszútávú szerződést írt alá az MGM-mel, amellyel érdekes módon még sosem dolgozott együtt az egyezség megkötése előtt. Az ekkor már kétszeres Oscar-díjas Rózsa különleges feltételeket szabott szerződésében, melyek a korban példátlanok voltak: garanciát kért egyetemi állása fenntartására, fizetetlen nyári szabadságot követelt, emellett kikötötte, hogy az MGM nem kényszerítheti más komponisták művének átírására és az ő munkájához sem nyúlhat hozzá más zeneszerző. Rózsa emellett maga választhatta ki, milyen megbízásokat vállal el, pontosabban automatikusan felajánlották neki az MGM összes filmjét, melyeket aztán ő maga mondott le és engedett át más zeneszerzőknek. A stúdió ezzel az üzlettel akarta modernizálni a zenei részlegét, amely a nemrég elhunyt Herbert Stothart vezetése alatt igencsak lemaradt a konkurenciától.

Rózsa szerződtetését elsősorban két nagy produkció tette sürgőssé: 1949-ben készült el a Madame Bovary, két évre rá pedig a Quo Vadis. Az előbbi film átmenetet képez Rózsa patopszichológiai és történelmi zenéi között, ráadásul az MGM ebből az aláfestésből kislemezt is kiadott. A dzsungel könyve kiadvánnyal ellentétben ez a bakelit már a filmben használt felvételeket tartalmazta, így a magyar zeneszerző újabb történeti mérföldkövet tudhatott magáénak. A Quo Vadis zenéjéből már nagylemez jelent meg, Rózsa ebben az aláfestésben használta először azt a zenetörténészi kutatást, melyről később epikus zenéi híressé váltak. A kortárs kosztümös filmeket általában egy gregorián/keresztény masszával átitatott aláfestéssel kísérték, Rózsa ezzel szemben római, illetve a jobban dokumentált görög zenei emlékekből dolgozta ki munkáit. Bár az aláfestő rész természetesen nem autentikus és egy teljes szimfonikus zenekart használ, témáiban a régi korok hagyományait követi, ráadásul a diegetikus zene minden esetben korhűen készült el (gyakran antik hangszerek másolataival adták elő őket). A Quo Vadis zenéje nagy kritikai siker volt, az Oscar-díjak tekintetében azonban mellőzték a filmet, hiszen ez volt az egyik első produkció, mely a költségkímélés miatt nagyrészt Olaszországban készült – a „kivándorlást” az Akadémia rideg közönnyel torolta meg.

Rózsa Miklós vezényel

AHOL A FORGÁCS HULL

Rózsa első két nagy filmje mellett számos, látszólag értelmetlen munkát is elvállalt, az MGM zenei részlege legdrágább szerzeményének maximális leterhelése jegyében mindenféle munkával ellátta őt, amíg nem készültek el az igazán nagy filmek. A komponista így írt körülbelül negyedórányi aláfestést azÁdám bordájához (Adam's Rib, 1949), pár percnyi kiegészítő zenét a stúdió egyik angol produkciójához (Edward fiam / Edward, My Son, 1949), illetve trailer-zenét a Salamon király kincse című kalandfilmhez (melynek amúgy nem is volt aláfestése). A stúdió még akkor sem hagyta békén Rózsát, amikor munkaügyben volt távol a Quo Vadis előfelvételei miatt. Kizárólag úgy engedték el az olaszországi felvételekre, ha ideiglenes angliai szálláshelyén ír egy zenét A Miniver-történet (The Miniver Story, 1950) című filmhez, melyben a már említett Herbert Stothart témáit kellett adaptálnia az 1942-es Mrs. Miniverből. Bár a Korda-évek óta nem kapott ennyi favágómunkát, Rózsa élvezte, hogy a nagy stúdió költségvetéséből Európába utazgathat, ráadásul kedvenc országában, Olaszországban dolgozhat több hétig a Quo Vadis felvételei alatt.

Quo Vadis (1951)

A korai MGM-es évek egészen 1952-ig tartottak, Rózsa ezalatt még számos érdekes alkotáson dogozott a stúdiónak. Magyar szempontból különösen érdekes az 1949-es A vörös Duna (The Red Danube, 1949), az Európa szovjet megszállásáról szóló, propagandaízű filmben a zeneszerzőnek ritka lehetősége nyílt arra, hogy zenéjével kommentálja a „felszabadító” diktatúrát egy nyomasztó kísérettel. 1950-ben készült el aKatasztrófa (Crisis, 1950) zenéje, a korabeli sajtóközlemények szerint a Latin-Amerikában játszódó filmben a világon először kizárólag egyetlen gitáros adta volna elő az aláfestést. Bár ezek a felvételek valóban elkészültek Vicente Gómez előadásában, az MGM az utolsó pillanatban meghátrált a forradalom elől és egy nagyzenekarral támogatta meg a film nyitányát és zárását. A korszak szintén alulértékelt remekműve A könnyű érintés című vígjáték, melyben Rózsa kedvenc vidékének, a napos Itáliának állít emléket. Az erőteljes tarantella-ritmusra épülő életvidám zene egyben egy korszak lezárása is volt, hiszen ebben az évben vezetőcserére került sor az MGM berkein belül. Bár Rózsa még közel egy évtizedig dolgozott a stúdiónak, a fennmaradó évek már nem voltak olyan felhőtlenek, mint az eddigiek.

1952-ben Louis B. Mayert leváltották az MGM éléről, helyét a New Yorkból érkező Dore Schary vette át. Személyével számos keleti partról érkezett ember kapott új állást a stúdiónál, közéjük tartozott Johnny Green is, akit ugyanebben az évben az MGM zenei vezetőjévé neveztek ki. Míg Rózsa megmaradt az elsőszámú komponistának, Green megreformálta a részleget, új hangszerelőket vett fel, levezényelte a zenék nagy részét (ez alól Rózsa munkái kivételt képeznek) és nagyban támogatta a stúdió új musicalprodukcióit. Ez a világ nagyon messze áll a magyar zeneszerzőtől, aki Bronislau Kaper lengyel zeneszerzővel együtt gyakorlatilag teljesen átvette az irányítást a drámai aláfestések megírásában, míg a zenei részleg nagyobb része a musicalek összeállításával bajlódott.

A vörös Duna (The Red Danube, 1949)

A BRIT KALANDFILMEK

A vezetőváltás utáni első pár évben nem volt érezhető az azonnali változás, hiszen Schary még hagyta kifutni a Mayer-korszakban beindított produkciókat. Ezek közül kiemelkedik az Ivanhoe, mely Rózsa első Angliában játszódó kosztümös kalandfilmje volt. Mivel a korszak brit zenéjéből viszonylag kevés használható emlék maradt fenn, Rózsa francia trubadúrdalokra és normann zenei emlékékre alapozta az aláfestést. Hasonló forrásból merített A kerekasztal lovagjai című film esetében is; bár az eredeti történet az 5. században játszódott, az MGM filmje a klasszikus lovagkorba helyezte a történetet, így az nagyjából azIvanhoe korszakát fedte le. A produkció emellett fontos technikatörténeti kísérlet is volt, hiszen ez volt az MGM első szélesvásznú filmje. Mivel karácsonyra a mozikba kellett szállítani, Rózsának alig pár hete maradt a zene megírására, melyet aztán saját maga vezényelt Hollywoodban.

Ivanhoe (1952)

Szintén technikatörténeti érdekességgel szolgált a Marlon Brando főszereplésével készült Julius Caesar, mely William Shakespeare drámájából készült. Rózsa a diegetikus zenén kívül itt nem használ római/görög forrásokat, egyfajta Erzsébet-kori színházi zeneként kezeli aláfestést, ráadásul a Caesar meggyilkolását követő jelenetekben szinte példátlanul hosszú, húszperces csendet iktat a filmbe. Az MGM ebben a filmben akarta kipróbálni az új sztereótechnikákat és bár Rózsa több ponton is eljátszott az osztott hangmezővel, a filmet végül monóban mutatták be az amerikai mozik. A brit kosztümös filmek közé tartozik még A fiatal Bess(Young Bess, 1953) és A király tolvaja (The King's Thief, 1955), melyben Rózsa Erich Wolfgang Korngold történelmi filmzenéit idézi meg. Érintőlegesen ide sorolható még a kicsivel későbbi Diane is, a Franciaországban játszódó tragikus szerelmi történetben Rózsa a 16–17. század zenei emlékeiből gyúrt össze egy emlékezetes kíséretet.

KALAND- ÉS ÜZENETFILMEK

Az ötvenes évek közepétől Rózsa egyre kevesebb kedvére való megbízást kapott, az MGM pedig különféle módszerekkel próbálta maximalizálni a zeneszerző terhelhetőségét. 1954-ben előbb ismét kiegészítő zenét kell írnia egy brit filmhez (Brummell kapitány/Beau Brummell, 1954), azután pedig egy másik angol komponista kíséretét kell lecserélnie egy problémás produkció amerikai premierjéhez (Mélyen a szívemben/Crest of the Wave, 1954). Emellett Rózsának most már az MGM zenei részlegében is komolyan részt kell vállalnia: a komponálás mellett mások zenéit vezényli. Először a Foxtól kölcsönkapott Cyril Mockridge munkáját kellett felvennie a Sok folyón kell átkelni (Many Rivers to Cross, 1955) című western számára, majd a szintén MGM-es Bronislau Kapertől vezényel két aláfestést: Az üvegcipellő (The Glas Slipper, 1955) című Csipkerózsika-adaptációt, illetve a Valaki odafönt (Somebody Up There Likes Me, 1956) című bokszolós drámát. A monoton felkérések között kevés színfolt akadt, az 1956-os év határozott fénypontja A nap szerelmese (Lust for Life, 1956) című van Gogh-életrajz volt, mely Rózsa egyik legkedvesebb munkája lett hosszú karrierje során.

A nap szerelmese (Lust for Life, 1956)

Az MGM-nél két új filmtípus lett igazán megterhelő a magyar komponista számára, ezek közül az első a kortárs egzotikus kalandfilmek voltak. Míg a Királyok völgye(Valley of the Kings, 1954) még szórakoztató volt, addig a Zöld tűz (Green Fire, 1954) esetében Rózsa már a film elővetítése során álomba szenderült. Ebbe a filmbe az MGM vezetése egy dalt is beleerőszakolt, a komponistának csak negatív emlékei maradtak a főtémájára írt bugyuta szövegről, mely a főcím és a stáblista során hangzik el. Rózsa másik kevésbé kedvelt műfaja az úgynevezett „üzenetfilm” volt: ő ezalatt olyan produkciókat értett, amelyek kortárs problémákat feszegettek erőteljes szimbólumokon keresztül. A Bhowani csomópont (Bhowani Junction, 1956) esetében az indiai nemzetiségek konfliktusa, a Valami értékben (Something of Value, 1957) pedig az afrikai gyarmatosítás felbomlása volt a központi téma. Mindkét film esetében Rózsa az adott népek zenei kultúráját dolgozta fel, a népi hangszerekre és kórusra írt kíséretek általában kerülték a nagy szimfonikus hangzást és érdekes kísérletnek számítanak Rózsa filmográfiájában. Ezekhez a próbákhoz képest Rózsának csalódást jelentett A világ, a hús és az ördög (The World, the Flesh and the Devil, 1959) című sci-fi, melyben az énekes Harry Belafonte alakította a Földön élő utolsó (mellesleg színesbőrű) embert. A kihalt New Yorkban játszódó posztapokaliptikus történetből Rózsa zenéjének jelentős részét eltávolították, a kísérteties csend minden hatásossága ellenére nem hatotta meg a zeneszerzőt, aki hamarosan visszatért azokhoz a régi vágású filmeposzokhoz, amelyek annak idején a legtöbb munkát adták neki a stúdiónál.

A NAGY EPOSZOK VISSZATÉRÉSE

Rózsa Miklós (balra) az Oscar-díjjal

Rózsa MGM-es korszakának végét négy epikus film határozza meg, ezeken közel egy-egy évig dolgozott. Az 1959-es Ben Hurban csúcsosodik az ókori zenei kutatások eredménye, a film 11 Oscar-díjából egyet a zeneszerző kapott. Ugyanebben az évben az MGM felvásárolta Samuel Bronston független Jézus-eposzát, a Királyok királya (King of Kings, 1961) című rivális filmet így csak 1961-ben mutatták be – a stúdió már ehhez a filmhez is Rózsát jelölte ki. A Ben Hur finom konstrukciójához képest a Bronston produkció egy igen súlyos és hosszú mű, Rózsa egyszer egyetlen operájaként írta le a Királyok királyaaláfestését. Bronston a siker hatására Rózsát lefoglalta a készülő El Cidszámára is, a zeneszerző pedig örömmel csatlakozott a producerhez, hiszen stúdiója ekkor épp a Lázadás a Bountyn-t (Mutiny on the Bounty, 1962) szánta neki. A magyar komponista egy nap után otthagyta a tengeri eposzt, Bronston pedig üzletet kötött a stúdióval és a filmzenealbum jogaiért cserébe elvihette Rózsát. Bár a spanyol film előkészületeit is komoly zenei kutatások előzték meg, az utómunkálatok során a zenét előbb kétszer kellett felvenni egy hangtechnikai probléma miatt, majd az elkészült anyag jelentős részét kivágták a filmből. Rózsa csalódottsága miatt többet nem dolgozott együtt Bronstonnal, ráadásul egy új eposz miatt MGM-es szerződését is elvesztette.

Az El Cid után Rózsa egy olasz producertől kapott ajánlatot a Szodoma és Gomorrára (The Last Days of Sodom and Gomorrah, 1962), Rózsa pedig újabb engedélyt kért az MGM-től, hogy külsős filmen dolgozzon. A stúdió nem csak teljesítette a kérést, hanem közös megegyezéssel végül az egyre terhesebbé váló szerződést is felbontották, Rózsa így szabadon dolgozhatott bárkinek. Sajnos, nemcsak a Szodoma és Gomorra bizonyult csúfos bukásnak, hanem a történelmi eposzoknak is leáldozott. Az ebbe a műfajba beskatulyázott zeneszerző ezután egyetlen ajánlatot kapott korábbi stúdiójától, A fontos személyek (The V. I. P.s, 1963) című drámát egy értékes festményért cserébe vállalta el. Ezután öt éves csönd következett, Rózsa ezt az időt koncertzenéjének szentelte, illetve a hatvanas évektől korábbi sikereit elevenítette fel újra. Különféle kiadóknak összesen közel egy tucat lemezt rögzített legnagyobb filmslágereiből, ezek közül a legértékesebb az a három Polydor lemez, melyeken az ismert történelmi eposzokon kívül a patopszichológiai, a noir és korai brit filmeket is megidézi egy-egy gyűjtői szempontból értékes szvit erejéig.

Ben Hur (Ben-Hur, 1959)

AZ UTOLSÓ MEGBÍZÁSOK

Rózsa 1968-ban George Pal producerrel dolgozott Az erő (The Power, 1968) című filmen, a cigányzenére és cimbalomra épülő aláfestés egy elfeledett késői remekmű. A komponista 1981-ig még összesen közel egy tucat filmhez írt zenét, minden egyes felkérés esetében egy-egy korábbi korszakát kellett megidéznie. ASherlock Holmes magánéletében (The Private Life of Sherlock Homes, 1970) az aláfestés Rózsa 1953-as hegedűversenyén alapszik, a Szindbád arany utazása(The Golden Voyage of Sinbad, 1974) nosztalgikus kalandjai A bagdadi tolvajvilágát idézik meg, a Gondviselés (Providence, 1977) és a Tű a szénakazalban(Eye of the Needle, 1981) a patopszichológiai és a noir aláfestések határán egyensúlyoznak, az Utolsó ölelés (Last Embrace, 1979) Hitchcock-interpretációja pedig tökéletes késői műnek bizonyult az Elbűvölve zeneszerzőjének. A múltidézés legbeszédesebb példája mégis az 1981-es Halott férfi nem hord zakót(Dead Man Don't Wear Plaid, 1982), melyben Carl Reiner rendező és Steve Martin az 1940-es évek klasszikus noirjait idézték meg és figurázták ki. A régi filmek bevágásait is tartalmazó produkcióban Rózsának saját korábbi zenéit kellett újraértelmeznie, a Gyilkosok inspirálta főtémától kezdve az új betétdalokig a múltidézés maradéktalanul sikerült. Sajnos, ez a film bizonyult a komponista utolsó megbízásának is, romló egészségi állapota miatt ezt a produkciót már egy fiatal zeneszerző, Lee Holdridge vezényelte fel.

Sherlock Holmes magánélete (The Private Life of Sherlock Holmes, 1970)

Rózsa 1982 szeptemberében agyvérzést kapott, és bár felépülése után bal oldala lebénult, jobb kezével még mindig tudott alkotni. Sorban írta a kisebb koncertműveket, illetve elbeszéléseiből és emlékeiből megszületett a Kettős életcímű önéletrajz. Rózsa zenéiből ezalatt számtalan új felvétel született, Elmer Bernstein révén korábban kiadatlan darabok jelentek meg új felvételeken, majd később a Film Score Monthly kiadó gyakorlatilag Rózsa teljes MGM-es munkásságát kiadta a kilencvenes évek végétől. Mikor a zeneszerző 1995-ben meghalt, Hollywoodban koncertekkel és újabb kiadványokkal emlékeztek meg a mesterről, Magyarországon viszont csak rövid búcsúztatásokra futotta a sajtótól. 2007-ben a szerző születésének centenáriuma alkalmából végre hazánkban is sor került egy koncertre, amely a kettős élet filozófiájához híven egyszerre adott ízelítőt Rózsa koncert- és filmzenéjéből. Bár hasonló kaliberű megemlékezésre azóta sem került sor, a háromszoros Oscar-díjas magyar zeneszerző munkássága szerencsére egyre szélesebb körben válik ismertté szülőhazájában is.

LAST_UPDATED2