Payday Loans

Keresés

A legújabb

Romország - "A pokloktól a mennyországig!" - (Jókai Mór: A mi lengyelünk)
Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
2017. szeptember 08. péntek, 08:32

Képtalálat a következőre: „a mi lengyelünk”

2. MISERIA CUM SALE[1]

 

A rémuralom valahára véget ért (aminőt se Muszkaország, se Törökország története nem jegyez fel). Ugyanaz a háborodott fej, mely annyi gyászt hozott e nemzetre, egy hirtelen jött kedélyátugrásban egy éjszaka megszüntetett minden személyes üldözést, tűzbe vetette a lázadási periratokat: a kormányt tromfolta fel a kegyelemosztásával.

A bujdosók előjöhettek rejtekeikből, s keresgélhettek a romok között.

Rommá volt törve minden.

Először maga az ország. A szép, nagy magyar királyság, melyet Árpád vérhullatással szerzett, melyet István, a szent király, megalapított; öt kerületre széthasogatva. Azok közül egyet úgy híttak, hogy „Vojvodina”. Az már nem volt Magyarország. Erdély is visszaszállt nagyfejedelemséggé. Muraköz, Zala Horvátországé lett.

A magyar alkotmányt széttaposták. A hajdani nemesi konstitúciót éppen úgy, mint a 48-ban megalkotott népképviseletit. Se diéta, se parlament, se megyegyűlés. A nemzet neve: „Hallgass!”

A megyéket elnevezték „Bezirk”-eknek, amik együtt „Kreis”-ot képeztek. A Kreis kormányzója volt a Kreishauptmann, a megye főnöke a Bezirkschef, alsó hivatalnokai Kommissärek. Minden hivatalnoki állást idegenekkel töltöttek be, kiket az osztrák örökös tartományokból importáltak, leginkább Csehországból alacsony míveltségű emberekkel. Kintornások, trombitások, köszörűsök foglalták el a szolgabírói székeket, akiknek fogalmuk sem volt törvényről, igazságszolgáltatásról, közigazgatásról. Karikatúrája volt ez az adminisztrációnak. Hanem az adókivetéshez és -behajtáshoz, ahhoz értettek. A magyar nemesnek még azt az adót is meg kellett fizetnie, amit a magyar kormánynak megadni elmulasztott.

És egyúttal megkezdték az általános elnemzetietlenítést. Német nyelven kellett a hatóságokkal tárgyalni. Idegen törvények halmazát hozták be, s azok szerint ítélkeztek. Az iskolákban németül kellett a tantárgyakat előadni, a népiskolákban Schulrathok ügyeltek fel, hogy a gyerekek németül tanuljanak. Két felvidéki kerületben a tót nyelv hozatott be a közigazgatás, a törvénytevés közegéül.

A boltcímerek cégfeliratait át kellett változtatni németre. A postán csak németül címzett levelek fogadtattak el. A fővárosi utcák német elnevezéseket kaptak. De még a vidéki városok neveit is németre fordították, s az adoma szerint lett Kardszagból Schwertgeruch, Püspökladányból Bischofstruhe.

A magyar ügyvédeket megfosztották diplomáiktól, s eltiltották az önálló ügyvédi gyakorlattól, kényszeríték osztrák irodafőnökök alatt segédképpen szolgálni.

A zsidókkal fizettettek kétmillió forint bírságot, büntetésül a magyar szabadságharcban részvevésükért.

Behozták a stemplit; minden okiratot bélyeggel kellett ellátni, hogy érvényes legyen, s aki nem helyesen találta ki az illetéket, annak fejére zúdult a Befund.

Felállították a trafikot; az államé lett a dohány. Szűzdohányt színi csak titokban szabad: termeszteni csak magas protekció mellett, kormány engedélyével, finánc felügyeletével lehet. „Jaj már tenéked, nagypipájú, kevés dohányú magyar nemzetnek!” A borodat, pálinkádat is accisa terheli.

A magyar viseletet is megrendszabályozták. Kiíratik, milyen széles szalagot szabad a kalap mellett viselni, mennyire szabad annak a karimán túl fityegni, veres pántlikának nem szabad lenni, tollat nem szabad mellette viselni. Magyar nemzeti színnek nem lehet a viseleten egyesülni: zöld kalap, veres mellény, fehér lobogós ing egyenes út a börtönbe.

Aztán jönnek a földkóstolók. A magyar földmíves egy új szóval ismerkedik meg: „kataszter” (úgy hasonlít a katasztrófához). Tapasztalt férfiak sorba járják a szántóföldeket, szájukba veszik a csipetnyi hantot, megrágják, ízlelik: ekként becsülik fel, hogy hányadik klasszisba rubrikázható az adóköteles föld az adókimérésnél.

Utazni, látogatóba menni csak passzussal lehet, személyleírás mellett, s megérkezéskor jelentkezni kell a rendőrfőnöknél, aki tartózkodási engedélyt osztogat.[2]

Aki muzsikáltatni akar magának lakodalom vagy névnap alkalmával, engedélyt kell rá kérnie a rendőrbiztostól, aki meghatározza az órát, ameddig a dáridónak kinyúlni szabad. A cigánynak ellenben be kell terjeszteni az egész programot, hogy mit fog muzsikálni, nehogy holmi Rákóczi-induló vagy Klapka-mars keveredjen közé.

A postai levelezést ellenőrzi a cabinet noir.

Nyerget, vadászfegyvert tartani csak különös protekció mellett szabad, gutgesinnt alattvalóknak.

Képtalálat a következőre: „bach korszak”

Az állam figyelme kiterjed a kulturális intézményekre is. A Magyar Tudományos Akadémia működése felfüggesztetik, gyűléseket, felolvasásokat nem tarthat, új tagokat nem választhat. Pályadíjakat nem tűzhet ki, könyveket, folyóiratokat nem nyomathat, tagjainak szokott fizetésüket nem adhatja ki. A Kisfaludy Társaság ugyanezen figyelemben részesül. A Nemzeti Színházat csak igazgatójának erélyes fellépése menté meg, hogy a hatalmas főkormányzó el nem kobozta a német színtársulat számára. De az összes tagoknak a fizetése leszállíttatik négyötöd részre. A szabadságharcban szerepelt primadonna és első hős a színpadról száműzetnek.

A Nemzeti Múzeum bezáratott a közönség látogatása elől.[3] Hisz ott még Rákóczi-féle emlékek is láthatók. Szó volt róla, hogy a múzeum egész régiségtárát fölviszik Bécsbe. Úgyis ott vannak már az Attila-kincsek.

Aztán jön a cenzor ollójával, vörös plajbászával. Ez a megfordított teremtő. Az alkotás megakadályozója. Önkényének alája van vetve a színpad és a sajtó. A cenzor kényszeríti az írót, hogy új felvonást csináljon a franciából fordított drámába.

A társaság hemzseg az árulkodóktól. Minden elejtett szót besúgnak. A kipécézett hazafit mint az árnyék kíséri a denunciáció. Mindenütt összeesküvést szimatolnak. Minden cseléd fizetett kém.

Az idegenből hozott hivatalnoksereg még nem olyan gyűlöletes, mint akik a magyar fajból álltak a kormány szolgálatába. Ezektől irtózik minden ember, s megtagadja, hogy velük ismerős és rokon.

A haza elbukásával kárba vész egy egész nemzeti vagyon, amelyet a magyar kormány által kibocsátott bankjegyek tömege képvisel. Nyolcvanmillió forint (aminek arany és ezüst fedezetalapja is volt) porrá, hamuvá lett. Ennyivel lett szegényebb a nemzet. Mindenki nyögött a veszteség súlya alatt. Más boldog országot is hanyatt döntött volna ekkora pénzügyi romlás. Az ércpénz eltűnt egészen a forgalomból. A váltópénzt úgy hítták, hogy „kutyanyelv” (nagyon hasonlított hozzá), s a pénzt úgy váltották fel, hogy az egyforintos osztrák bankót ollóval négyfelé vágták. Firtliből állt az ország valutagazdasága. Akinek ezüst húszasa volt, az azt óraláncon hordta, s az ezüsthatosokat karperecnek viselték – a jómódúak.

Ipar, kereskedelem mind meg volt bénulva: nem volt divat. Mentül kopottabb volt az öltöny, annál jobban illett a közhangulathoz. A színésznők otthon varrták a jelmezeiket. Sőt, a vállalkozás is lábra kapott, hogy az úri családokban a hölgyek cipészettel foglalkozzanak. Egy vidéki nagyvárosban facipőgyárt állítottak fel. Ez a szegénység legláthatóbb jelvénye. Facipő Magyarországon! Hát már a csizmadianemzet is elmúlik?

Kivetették az országra az adót; addig csak a jobbágy fizette azt (keveset), most a nemesi birtok is belekerült. A hivatalos lapban olvasható volt egy árverési hirdetmény egy nagy terjedelmű földbirtokra, melynél a kikiáltási ár éppen annyit tett ki, mint amennyi a terhére rótt egyévi adóhátralék.

Nem volt már „úr” Magyarországon.

S a pénzbeli adónál még terhesebb volt a „véradó”.

Minden épkézláb ember hadkötelesnek lett nyilvánítva.

Az egész volt honvédséget besorozták az osztrák ezredekbe. Azoknak masírozni kellett kültartományokba. Huszárt, bakancsot nem hagytak a hazája területén. Annak a dolga volt olaszt, lengyelt, csehet őrizni. Idebenn a zsandár tartott rendet. Az kergette a futó szegénylegényt a pusztán. A betyár lett a népballadák hősalakja.

Egyszer aztán egy osztrák kormányférfinak az a bölcs gondolatja támadt, hogy behozta a megváltási rendszert. Akinek volt összekaparható ezer forintja, ezért a díjért megszabadíthatta a fiatal családtagját a katonai szolgálat alól. Milliókat gereblyélt össze e gazdasági üzlet az állam kazlaiba. S ugyanannyi ezreket zárt ki a hadseregből, színét javát, értelmi osztályát a magyar nemzetnek. Az őrmester, a káplár, a frájter volt a hadcsapat vezére, tanácsadója.

Magyarország címere eltűnt a napvilág elől, a középületeken kétfejű sasokat szegeztek föléje. Kapu, sorompó kettős színe hirdette, hogy birodalom támadt az ország helyén.

Gyász volt minden háznál. Egyiknek halottja volt, másiknak élve eltemettetje. Nagynevű, köztisztelettől környezett férfiakkal voltak tele a vársáncok odúi, akik ott tanulták el egymástól a fafaragás mesterségét. Egy általános divat volt a hölgyvilágnál: karcsuklóikon olyan fábul faragott karpereceket viselni lánc formában, aminőket a börtönök hírneves lakói faragtak.

A külvilág, minden szabad ország el volt zárva. Külföldről hazautazóknak nagy furfang mellett sikerült egy-egy levelet, ruhabélésbe elvarrva, becsempészni, melyet valamely illusztris bujdosó írt itthon maradt kedveseinek. Jaj volt a levélhozónak, ha a szimatolók rajtakapták!

Megszűnt minden társas élet. Kongtak a kaszinók, s akik fennhangon beszéltek egymással, elébb a hátuk mögé néztek, nem hallgatózik-e rájuk egy harmadik?

Rossz emberek lettünk, gyűlöltük egymást, gyanakodtunk egymásra: elég volt valakinek jókedvet mutatni, hogy veszett hírét költsük.

A költészet halálálmát aludta. Befejezte a megaláztatást egy emlékszobor a budai várhegyen: arkangyal gázolja a lába alá a halott sárkányt. A sárkány te voltál, magyar nemzet.

Ilyen volt az ország képe.

Képtalálat a következőre: „osztrák titkosrendőrség”

Ó, ti mai kor gyermekei! Ha ti keresztüléltétek volna azt az időt, amit mi átéltünk, én és még néhány egykorú vén sas, akinek még kedve van az új korszakban gyönyörködni, hogy borulnátok le a földre, hogy csókolnátok a felszabadult haza hantjait, hogy áldanátok a nemzet választott Istenét, a sorsot, a gondviselést, a jóságos, igazságos, koronázott királyt, a törvényhozó testületet, a törvényőrző kormányt, hogy megvalósulva láthatjátok azt a boldog korszakot, amelyről mi, elbukottak, elveszettek, csak álmodni mertünk!

Ha tudnátok, mint mi tudjuk, hogy honnan és hová emelkedtünk! – A pokloktól a mennyországig!


[1] Nyomorúság sóval.

[2] Saját tapasztalásom. Komáromban, szülővárosomban, ahol anyámat látogattam meg, rendőri vizsgálat alá fogattam mint gőzhajói tolvajsággal gyanúsított perszona, s csak szállásadóm jótállása mellett bocsáttattam szabadon. Útlevelembe a morva hivatalnok Schriftsteller helyett az írta, hogy Schäfsteller (Birkaaklos). Amaz nem volt előtte ismeretes.

[3] Nem állhatom meg, hogy egy adatot fel ne jegyezzek ez időből. Ezen időkben a Nemzeti Múzeum igazgatójánál volt dolgom. Amíg vele értekeztem, bejött egy borotvált képű úriember, aki magát István nádor egykori komornyikjának mutatta be, egy szép, nagy, antik homokórát hozott magával, amit emlékül szánt a múzeumnak. De amint az én direktorom ezt a nevet meghallotta, úgy kiszaladt a szobából, mintha űzték volna. Hisz István nádortól ajándékot elfogadni már perduellió lett volna.

 


VisszaKezdőlapElőre

Képtalálat a következőre: „bach korszak”