A beavatási szertartás

. Különösen nagy hagyománya van ezeknek a „szivatásoknak” katonai jellegű csoportokban. Sportcsapatok (amik természetesen a „harci alakulat” allegóriái) tagjaiként az újoncok alacsonyabb státuszban vannak, ami extra feladatokkal, kötelességekkel, a tréfák elviselésének kötelességével jár. Szinte minden (természeti) népnél létezik valamiféle, gyakran kegyetlen, extrém, férfivá avatási szertartás, de az amerikai egyetemek kollégiumi közösségeiben is (halálesetek, komoly sérülések itt is előfordulnak, például halálra fagyás, mérgezés romlott ételtől, csonttörések), illetve gondolhatunk az érettségire is. Antropológusok rámutattak, hogy ezek a próbatételek - történjenek Afrikában a szavannán, vagy a Harvardon Massachusettsben–szerkezetüket tekintve is hasonlóak. Átélni ezeket gyakran borzalmas, megalázó, kellemetlen, veszélyes. Miért léteznek mégis?

Az első (és egyáltalán nem kielégítő) válasz, hogy azért léteznek és azért univerzálisan elterjedtek, mert gyakorlatilag kiirthatatlanok. Ha hatalommal, direktben próbálják betiltani őket (mint nemrég az ELTE egyik karán a gólyatábort, vagy több amerikai egyetemen, haláleseteket követően a közelmúltban), akkor titokban tovább folytatódnak, vagy akkora ellenállást szülnek, amin megtörik a próbálkozás. Az ellenállás egységessége nem érthetetlen: akiknek érdekükben állhatna a szivatásokat megszüntetni, azok leginkább csak az eljövendő csoporttagok, ők pedig ekkor még nincsenek jelen. Minden jel arra utal, hogy az emberi természetbe van belekódolva ez a magatartás, ami beavatási rítusok kialakulásához vezet szinte minden csoport esetén (Bizonyosaknál nem. Az olvasóra bízom, hogy próbálja meg kitalálni, mi jellemzi azokat a csoportokat. Lentebb visszatérek erre.)

Az ebből természetes módon következő kérdés az, hogy mi lehet ennek a kódoltságnak az oka, mivel függhet össze, hogyan lehet ezt magyarázni. Mivel az emberi szelekció elsősorban csoportszinten működik (működött), ezért hasznos azt vizsgálni, milyen előnyökkel jár a rítus megléte a csoport számára. (Különösen, hogy a beavatási szertartások, kutatások alapján úgy tűnik, nem vezethetőek vissza szadizmusra, vagy más személyiségvonásra.)

Egy ötven évvel ezelőtti, szociálpszichológiai kísérlet segíthet a megértésben. A kutatók azt találták, hogy minél több fájdalommal jár a csoporttagság elnyerése, annál értékesebbnek fogják találni a tagok a csoportot. Azok a női hallgatók, akiknek megszégyenítő, megalázó feladatokat kellett teljesíteniük ahhoz, hogy járhassanak a szexről szóló beszélgetős csoportba, „lenyűgözően érdekesnek”, „rendkívül tanulságosnak” találták a csoportot, míg társaik szerint az „érdektelen volt és dögunalmas”. Természetesen itt (mint ahogy ez szokott lenni) nem álltak meg a kutatók. Egy későbbi vizsgálat azt mutatta ki, hogy nem is a szertartás során átélt kellemetlenség, hanem a fájdalom az, ami a csoporthoz fűződő viszonyt meghatározza: minél erősebb áramütést kapott a csatlakozni vágyó, annál vonzóbbnak, intelligensebbnek tartotta később a csoportja tagjait.

Ezen szertartások elsődleges haszna, oka pedig az, hogy a csoportnak így lesz „határa”. Ezek nélkül a csoporttagság túl súlytalan, túl könnyen vál(t)ogatható lenne. A legtöbb csoport előnyt: segítséget, támogatást jelent tagjainak. A csoportnak elemi érdeke, hogy megvédje magát a „komolytalanoktól”, azoktól, akik csak kivennének az erőforrásokból, majd továbbállnának. A jelentkezőnek demonstrálnia kell, hogy hajlandó áldozni, fizetni azért, hogy taggá váljon. És ezzel visszatértünk ahhoz a kérdéshez, hogy mikor nincsen szükség efféle bizonyításra, fizetségre. Akkor, ha a csoporttagság már a priori eldőlt, vagy – ha tetszik – a vám már korábban kifizetésre került: például egy iskolai osztályban/évfolyamon az azonos bőrszínek vagy felekezetűek csoportja, rokoni szálakkal összekötöttek, azonos focicsapatnak szurkolók.

Hab a tortán, hogy az extrém próbák adnak igazán lehetőséget a csoportnak, hogy az új tagot, képességeit megismerjék, hasznosságát felmérjék, lássák, hogy „mikor, miben számíthatnak rá”.