7. A PUTRIBAN

Mi az a putri?

Ez az a bizonyos torony, amit felülről kezdenek építeni. Először készül el a teteje, jó nádkévékből, piramisok alakjára. Azután következik maga az épület: nem emelkedik, hanem mélyed lefelé. A földbe vájják, jó mélyen, négyszegletűre, a falait kitapasztják agyaggal, s végül bemeszelik szép fehérre; a padozatát lesulykolják keményre, az olyan lesz, mint a tégla. Az egész lakás nem került a gazdájának többe, mint a mész árába. Amint elkészült, rögtön beleköltözhetik: nem kell a tervrajzot a mérnöki hivatalnak jóváhagyás végett benyújtani. Fahágcsón szállnak le bele. Kényelmes szállás: nyáron hűs, télen meleg. Azért is nincsen benne se tűzhely, se kürtő. Aki sütni, főzni akar, annak szolgálatára áll egy másik épület, a vasaló, távol a lakhelytől. Ez nádból van egészen, felül nyitva, hogy a füst meg a szikra kimehessen. Közepén a pestes a szolgafával, amin a bogrács lóg. A nádfalba vannak szúrva a kanalak. A kanál nyele fűzfavessző, merítője békateknő. Mindent megád a puszta a saját emberségéből. A putri tetejének még díszítése is van, azt körös-körül befutotta a vadszeder, a bejárata fölött pedig függönyt képeznek a madzagra felfűzött dohánylevelek.

A putri boldog lakója a gányó. Ez az általános ember: aminővé a természet megalkotta. Bérben bírja a földet, melyben dinnyét, dohányt termeszt. Amellett faragó, kosárfonó, gyékényszövő, taplókészítő, pipaszárfúró – ezermester. A felesége javasasszony. Patécsot, döbröcöt, kelevényt gyógyít, törött csontokat összeforraszt, sorra járja csodaszereivel a tanyákat. Nem kell neki hozzá orvosi diploma.

A putri a rezidencia, a családi otthon. Földbe vájt része az asszonyi szalon: eresze, a bundával terített hársággyal meg a kenyértartó polccal a gazda lakása, télen úgy, mint nyáron.

Ámde a putrin kívül van még több mellékhelyiség a tanyán: a vasaló, ahol főznek, méhes, a dohányszárító, a kukoricagóré, mind nádból, csak a négy cölöpön álló gyógyfűraktár teteje épült előkelő kukoricaszárból, jó távol, a dinnyeföld végében, a csőszgunyhó, de ebbe már csak négykézláb szokás bemászni, végül még van egy jégverem is. Az egész telepre el lehet mondani, hogy „gunyhó, gunyhóbb, leggunyhóbb”.

Ezzel még nincs vége az alkalmatosságoknak. Egyik oldalát a telepnek egy kopár agyagpart határolja. Abba van vájva egy istálló a pöre^[1]számára, a másik a tehénkének, a harmadik a kordénak. A sütőkemence is ott feketéllik. Még azután több lik-luk is van az agyagparton; azokból az alsókat ürgék, a felsőket a parti fecskék készítették a maguk kényelmére.

Az agyagpart ellenében terül a csincsés. Valami lomha folyású ér csordogál valahonnan tekeregve, náddal és vízi növényekkel gazdagítva a lapályt, sötétzöld sáserdejéből tölcséres szulákok, ernyős elecsek, réti füzények tarkállanak elő; szép a szemnek, de rossz kaszáló a tehénnek, a birka számára mételyhozó legelő.

Az agyagpart és a tocsogó között van aztán valami húsz lánc termőföld. Ez a gányóé. Nem ura a teleknek, csak zsellérje. Fizet a föld birtokosának, aki a városi plébánia, egy szekér dinnyét, egy szekér kukoricát, meg egy bála dohányt.

A dombos homokterület be van futtatva dinnyeindákkal, amiknek sűrű levelei közül ezerével tolakodnak elő a csíkos héjú és sötétzöld, a barátmagú, a gerezdes és cserhajú kobakok, az ágyak széleit vadsáfrány és kukorica szegélyezi, hagyma is terem bőven, meg káposzta. De abból már nem kap a pap.

Azonban még egy kötelezettség van a gányó szerződéséhez kapcsolva. A birtok felekezeti jellegét képviseli egy feszület, bádogra festett Krisztus-képpel, dombtetőre emelve. Ennek a dombnak a pázsitos oldalát tartozik a gányó jó karban tartani, mindennap megöntözni. Ott emelkedik e szent jelvény a putri közelében.

Dugasz Márton uram, a putri tulajdonosa azonban kemény nyakú kálvinista. Csakis főképpen azért tart maga mellett nyaratszaka még egy csőszt is, hogy azzal öntöztesse a feszülethordó dombot, mert azt az ő nyaka be nem veszi.

Vert út nem vezet ehhez a tanyához sehonnan. Napi járóra esik a hozzá tartozó várostól. A keréknyomot menten betakarja a futóhomok, a nyírfaerdőben, a csereklyésben elnyeli a sár.

Különben is semmi élő teremtésnek nincs oka errefelé kódorogni.

Itt ütötték fel a tanyájukat az alföldi magyar gerillák, ahonnan ki-kicsaptak az osztrák csapatokra, a cirkálóikat lekaszabolták, postáikat elfogdosták, s ha túlnyomó ellenre találtak, egyszerre eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

Valósággal úgy volt: elnyelte őket a putri.

Hajnal lett belőle, mire a menekülők a homokbuckákon, topolyafaerdőkön, ingoványokon keresztül idáig elvergődtek.

– Itthon vagyunk – mondá Gál Józsi, a gerillahadnagy, amint a putri előtt megálltak a szekérrel.

Dugasz Márton uram eléjük jött, s „dicsértessék”-kel fogadta őket; de hozzátette: „a szép asszony”. A kálvinistáknál így módosítják azt.

Azzal becsülettudóan kinyitotta a putri ajtaját:

– Tessék besétálni. – Besétálni?

Natália visszahőkölt a szíves kínálástól.

Hisz ez egy verem!

Hát biz oda garádicson kell besétálni.

Látható, hogy abban a putriban csak két ágy van, mely nyugvásra kínálkozik.

Most aztán előáll az igazi kanapéprocessus.

Ki foglalja el ezt a tanyát?

A gerillahadnagy ajánlatos szóval igyekezett kedvet csinálni a helyzethez.

– Ez lesz a legbiztosabb rejtek számotokra.

– Rejteknek elég rejtek – mondá Negrotin –, de hogyan osztoznak meg rajta a híveink? Nekünk, férfiaknak, „minden bokor szállást ad”, de ebbe a putriba csak a sebesültet szállásolhatjuk el, meg még egy nőt, aki őt ápolni fogja, annak a nőnek a pajtásunk feleségének kell lenni. Melyiket adjuk ki a feleségének?

A két leány hallotta ezt. Mind a kettő parasztmenyecskének volt öltözve.

– Ha csak arra van szükség, itt vagyok én – ajánlkozott a Katona Katka. Ő nem kockáztatott semmit.

– Nem! Nem! Abba én nem egyezem! – tiltakozék Natália. Bántotta a féltés, hogy az ő vőlegénye egy markotányosnéval legyen bezárva egy verembe.

– No, hát kegyelmed akar mellette maradni?

Ez ellen megint a szemérem ösztöne tiltakozott. Egy ártatlan, tiszta hajadon egyedül magában ápoljon egy férfit, ha vőlegénye is! Az ellen föllázad minden női érzés. Az eddigi napokban ketten voltak ez ápoláshoz. A Katkáé volt a durvább szolgálat: övé csak a gyöngéd virrasztás.

Kettévágta a nehéz csomót maga a sebesült, amint a szamárhordta nyugággyal megérkezett, s aztán odavezették a neki szánt menedékhez.

Elszörnyedt rajta.

– Micsoda? Hogy én ebbe a verembe lemásszak? De, Isten uccse, én nem engedem magamat elevenen a föld alá dugatni. Énfölöttem még nem énekelitek el a circumdederumot.

Teljesen igaza volt.

A csomó tehát szerencsésen ketté volt vágva. Egyik leánynak sem kell Tihamér feleségévé szegődni.

De már most újabb kötést kellett csinálni.

Ezzel szolgált Dugasz Márton uram, a gazda.

– Mindennek van oka-foka. Menjen hát le ez a két debella a putriba: ott elnyújtózhatnak. Ez a nyavalyás Lázár meg dögöljön le ide az én vackomba az eresz alá: ne féljen, nem kapja el a rézorrú bagó. Aztán ami szüksége lesz, azt majd ellátja a banyám, a házi dorombom. Mink ketten ezzel az úrral majd eldégálunk a méhesben.

Hát ez okos beszéd volt: mindenki rászavazott.

Hogy a gerillák hova telepednek, az az ő dolguk. A „drómó” gondoskodik a saját keresztfiairól.

Leghamarább beletalálta magát a helyzetébe Tihamér, elhelyezkedve az eresz alatt a hárságyra.

– Gyere hát, te szipirtyó! – kiáltott a gazda nagy hangon.

Erre előcammogott a tehénistállóból a megszólított asszonyi állat, tejessajtár volt a kezében.

A két leány kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet az a hölgy, akire az ő féltett kincsük ápolása átruháztatik, maga Tihamér is érdeklődött iránta. A leányok meg voltak elégedve, Tihamér kevésbé. Az asszonyi állat tökéletes mása volt a vasorrú bábának. Hát bizony putriban lakni, s Tündér Ilonának lenni nem adatik együtt.

A ráncos, bibircsós arcához, a kancsal szemekhez, a csontos termethez, a foltos öltözethez még a hangja is olyan mély és reszelős volt, mint egy színpadi súgóé. Alig lehetett megérteni, hogy szidja-e, vagy üdvözli a vendégeit.

Mégis bebizonyította, hogy szívesen látja őket.

Apró szilkéket szedett le a polcról, s abba frissen fejt tejet töltögetett a számukra, hozzá spárgára fűzött pereceket osztogatott nekik. Végre egy füles kosárból meggyet markolt elő, s azt a leányok kötényébe szórta, hozzádörmögve, az e tájon jól ismert versmondást „ögyé könyeret möggyee, ha nem kő, tödd ee, maj mögöszöd rögge”.

Azzal a sebesültet vette a gondjai alá.

– No, hát neked, édes mézem, mi hibád? Mid fáj? Kilyukasztották a fejedet? Kutyabaj! Mingyá segítünk rajta: rá se kell olvasni.

Negrotin emelni akarta a bajtársa tekintélyét:

– Csatában kapta a sebét.

– Csata? – veté oda félvállról a javas nő. – Mi az egy rác lakodalomhoz képest? – S azzal leoldá a köteléket. – Semmi baj. Nem kell ennek, csak egy kis nadálytő meg egy körömnyi kutyaháj. Két nap alatt meggyógyul. Ebcsont beforr.

Kéznél volt minden. A fekete nadálytő ott tenyészik a vízparton, kövér leveleit, rózsaszín virágfürtjeivel (akiről azt írja Diószegi, hogy az még a fazékban fövő húst is képes összeforrasztani), az menten enyhülést szerez a sebesülteknek: minden órában frisset raknak rá. Lassankint már nem is érez semmi fájást. Jobban ért ahhoz a javasasszony, mint a tilógus.

Natália ebben a világtól elzárt magányban igyekezett otthon találni magát. Mikor a betegápolásban fölváltotta a Katka, ő elsétált a mezőre, virágokat szedett, azokból koszorút font, hogy azt a mi idvezítőnknek a keresztfájára kegyelete zálogául felfüggessze. Az bizony hiányzott eddig onnan.

A feszületet környező pázsithalmot éppen akkor öntözte kannával a „sete”.

Az igazi neve Puczok András lett volna, de csak úgy szólították, hogy „sete”, mivelhogy a jobb karja meg volt meredve, csak bal kézzel tudott dolgozni.

Igen jámbor ember volt. Munka közben mindig zsoltárokat énekelt. Azokat a Clément Marot-féle zsolozsmákat, amikkel a kálvinisták a templommennyezetet megreszkettetik: „Oh, mely boldog az oly ember éltében”, „Perelj, Uram, perlőimmel”, „Az Úr énnékem őriző pásztorom”.

Natáliának olyan szokatlan volt ez a zsoltáréneklés. Az óhitűeknél maga a gyülekezet nem énekel, bízzák azt a kórusra: az énekkar ifjai aztán eldalolnak végtelen hosszú, népdalszerű ritmusokat, amik nagyon szépek, de szent Dávid zsoltárait ők nem harsogtatják. A nagy zsidókirály költészetének csak a kálvinisták a buzgó hirdetői.

Natália a maga vallásának igaz híve volt. Unokahúga egy óhitű főpapnak, a görögöt tartá egyedül idvezítő hitnek.

Az is vala egyik alapja Lippay Tihamér iránti hajlandóságának, hogy ez is az ő hitvallását követte. Az alföldi rác ifjakat rendesen odaküldték, abba a nagy alföldi városba, melynek híres kollégiumában a magasabb tudományokat elsajátíthatták. Ott kötött barátságot iskolatársával, a gerillahadnagy Gál Józsival. Összecsatolta Natáliát a vőlegényével a hitvallás közössége.

No, ha szokatlan volt Natália előtt a sete zsoltáréneklése, még idegenebb lehetett neki a gazda rossz szokása, a káromkodás.

Ez a magyar specialitás. Úgy káromkodni, mint a magyar, senki sem tud. Ha valakinek eszébe jutna a káromkodások szótárát megírni, az lenne a legnépszerűbb ember az országban.

Mikor már Dugasz Márton uram a görögdinnyék megdátumozása után (ami szükséges az érési idő végett) visszakerül az istállóhoz, s hallja, hogy a sete még mindig zsoltárt énekel, elkeríti nagy cifrán a kifordított áldást:

– Hát azt az istentiszteletben telhetetlen árgirusát az öregapádnak, nem hagyod-e már abba azt a virginálást?

A sete aztán, hogy kedvét találja a mérges gazdának, rágyújtott a zsoltár paródiájára:

Uram, büntesd meg a hagymát, Mért keserű. 
Lám a répa mily édes.
Ha megfőzik disznólábbal, Vagy orjával, 
Apád is megeheti.

– Ördög bújjék a nótafikáló torkodba! Nem hallod, hogy bőg a tehén. Nem adtál még ma tukorcát.^[2]

Erre is talált a sete dicséretet: „Halld meg a barom bőgését”.

Natália nem állhatta ezt a lélekháborítást tovább, attól is tartott, hogy ez az ungorkodás felveri az álomból Tihamért: megszólítá elébb a setét

– Ugyan, édes atyámfia, nem tudna kend valami kegyesebb nótát énekelni?

– Tudok biz én.

Azzal fogta a szénahányó villát, felszúrt rá egy csomó zöld takarmányt, s azt két kézzel magasra emelve, mintha búcsújáró népet vezetne, rákezdte a tréfás zsolozsmát:

– Szentmártoni mákos rétes! Alleluja!! Kívül mákos, belül üres! De jó volna! – Így bicegett a tehénistállóhoz a tukorcával.

A gazda káromkodott. Emlegette a setének a hátrafordított fejű Júdás apostolát, s kívánta neki, hogy a fanyelű szent pofozza fel mind a két kezével.

Ezt már Natália nem hagyhatta szó nélkül.

– Ugyan, édes bácsi, mért káromkodik kegyelmed olyan pogány módra?

– Hát mit csináljak, ha elővesz a harag? Bicskát rántsak, s leszurkáljam, akire megharagszom?

– De legalább ne szidja az Istenét meg a szentét annak, akire haragszik.

– Hiszen ha az apját-anyját szidom, azt föl se veszi a pernahájder; ha a lelkét szidom, az nincs neki, de szentje van, aztán nem törik bele semmi porcikája. Az ebadtának, kutyateremtettének.

(Utoljára még kiderül, hogy a magyarnak a káromkodás afféle biztossági szellentyű, melyen keresztül a felforrt indulat elrepül. Lesz belőle nemzeti virtus.)

Natália egy egészen idegen világban érezte magát, amilyenről eddig fogalma sem volt. A gazda meg a szolgálója rá nézve vademberek. Az asszony vajákos nő. (Talán méregkeverő?) És ő egyedül van itt közöttük. A vőlegénye magával is tehetetlen Lázár: nem tesz emberszámot. A Katona Katka korán elment a szekérrel, vissza a sertéshizlaló-tanyára, élelmiszereket hozni, Negrotin a gerillákkal együtt távozott el, a vidéket kikémlelni, a menekülési utat keresni.

Magara volt hagyva. Egy leány, aki eddig püspöki kastélyokban lakott, minden ártó szellőtől, még a visszás hangtól is megőrizve. Nem hallott mást, csak áldó, imádkozó szót. Bár vademberek volnának, akik közé idetévedt, hogy ne értené a nyelvüket.

Elindult magában a csincsés felé, amerre azt az asszonyi lényt eltávozni látta, azt akarta felkeresni. Az ugyan csúf, visszataszító alak, de mégiscsak nő, a maga fajtája.

Térdig érő, virágos bozót között vezetett az ösvény. Olyan növényzetet látott maga körül, amilyenről képzelete sem volt; amik nem találhatók a püspöki üvegházakban: bokrok tele keresztes virággal, függő fürtökkel, fekete bogyókkal, fenyegető, tüskés tobozok, ernyős elecsek, haragoszöld zászpák, rózsaszín füzények, össze-vissza nőve tölcsérvirágú folyondárokkal, amik mind valami érzékingerlő szagot terjesztenek: a sásliliom közül felcsillámló víz színén libegnek a vízitök széles levelei, a levélen zöld béka gubbaszt; ha rákezdi az ümmögést, tízen felelgetnek rá; ha brekegni kezd, ezren riadnak rá vissza. Odább magas nádon kell keresztültörtetni; a talaj süpped a léptek alatt.

Egyszer aztán valami különös hang üti meg a fülét, hasonlatos egy kínzott gyermek bömbölő sikoltásához.

A rémület bátorságot ad. Natália a félelmes hang felé sietett.

Amint a sűrű nád közül kitekintett, ott látta egy fűzfa tövében a gazda feleségét.

Csakugyan boszorkányhoz illő munkát végzett a vén banya. Egy fűzfagallyra volt hosszú fonálra felakasztva egy paraszttenyér nagyságú béka, a bőre barna testszínű, öt sor bibircsóval a hátán. Eleven volt még, kepickélt. Ez ordított olyan embermódra. A vénasszony egy csomó árvacsalánnal veregette a béka hátát és sárga hasát, annak az égésétől kínozva adta azt a rémséges üvöltő hangot a horgon akadt, nyomorult állat. A banya egy cseréptányérkát tartott alája.

Ettől a rémlátványtól száz lány közül kilencvenkilenc elszaladt volna: Natália volt az a bizonyos századik. Nála nagy akaraterő uralkodott az idegek fölött. Előlépett a nádasból, s megszólította a vénasszonyt.

– Jó napot, nénémasszony.

– Ha jó, edd meg. No, hát mért hozott utánam az ördög?

– A sebesült vitéz kéreti általam a segítségét.

– Ugyan, ne hazudj. Alszik az most, mint a tök, míg én föl nem keltem.

– De édes nénémasszony…

– Nem édes: keserű! Hát nem látod, bolond, hogy most is abban fáradok, ami a maródi vőlegényedet meggyógyítja?

– Segíthetek talán benne?

– Hozzá ne nyúlj! Nem neked való az.

– Legalább hadd tanuljak valamit.

– No, hát ülj le oda a zsombikra, és hallgass.

A vajákos nő megint rávert a fickándozó békára a csalánnal, amitől az újra rákezdte a sírást; de már vékonyabb hangon.

– No, hát látod ezt a nagy varangyot? Ezt úgy híják, hogy „csirkebéka”. A bőre olyan színű, mint az emberé. Ha valakinek a bőréből egy darabot le találnak nyesni, ennek a békának a bőréből foltozzák ki: egészen odanő. S akinek ilyen békabőr van a testébe befoltozva, az megérzi előre az esőt két nappal elébb esőpróféta lesz belőle, sok pénzt kereshet vele. – No, csak ne csinálj olyan kárvallott pofát, no! Ne félj, nem akarom a macádnak a bőrét a csirkebékáéval kifoltozni; csak bekötöm vele, ez begyógyítja a sebét; mire a békabőr megszárad, a sebe egészen be lesz forradva. Száz meg százszor voltam én már ilyen dologban. Csigavér!

– De hát mért kínozza nénémasszony ezt a nyomorult állatot, mért nem öli meg rögtön?

– Ó, te szajkó! Bizonyosan nem azért csiklándozom árvacsalánnal ezt a varangyot, mintha a fütyülésében gyönyörködném, hanem hogy ennek a hátában vannak, láthatod, ezek a sok szemölcsök, amik mind tele vannak békaméreggel. Ennek a méregnek nem jó volna a sebbe szivárogni. Ha én ezzel az árvacsalánnal a béka testét megpörkölöm, az mind kifecskendi ezt a mérget, amíg csak az utolsó cseppet is ki nem adja, amikor már olyan vékonyan fütyül, mint a húros rigó. Akkor aztán lehet a bőrét sebgyógyításra használni.

Natália értelmes nő volt, hirtelen belátta, hogy itt nem boszorkányos vajákolás esete forog fönn, hanem hogy ez egy rendszeres gyógykezelési előmunkálat, s most már ő is helyeselte az élő állaton tett kísérletet.

Csupán egy dologban kért felvilágosítást a javasasszonytól.

– Hát azt a békátul kínjában kifecskendett mérget miért gyűjti össze, nénémasszony, abba a kis zöld üvegbe?

– Azt te még nem érted, ostoba liba vagy hozzá. Majd megtudod, ha egyszer a főkötő szorítja a fejedet. Minden méregnek megvan a maga jó volta. Egyik koporsóba visz, másik halottat támaszt. Aki ért hozzá.

Natáliának volt elég ereje végignézni ezt az undorító állatkínzást, egész a végső műtétig, mely után a javasasszony vadászprédáját keserűlapuba takargatván, a gyékényszatyrába rejtette. A vénasszony megértette Natália hüledező tekintetéből a kérdést: „Talán csak nem?” „Dehogynem! Azért csirkebéka ennek a neve.”

Erről a szóról más tárgyra lehetett áttérni.

– Ugyan mondja, édes nénémasszony, hogy lehet az, hogy én ezen az egész gazdaságon semmiféle baromfit nem láttam? Másutt mindenütt, amerre csak jártam, minden tanyán, pusztán szerteszét kapar tyúk és pulyka, gágog, hápog a lúd, a ruca, itt fiát sem látom.

– Nem ám, babám; mert ez istenverte vidék, tele van mérges burjánnal. Amint egy házi baromfi ennek a magját, a levelét megeszi, felfordul tőle.

Aztán sorba megmutogatta a leánynak a ligetes mezőn az öldöklő erejű növényeket:

– Ez itt a pokolvarfű, ez a kissárfű, az ott a gyilkos csomorika, ez a kakasvesztő szironták, ez a felfutó a földi tök, ez a beléndek, ez a mákforma a maszlag, ez a méregcseresznye, még az út melléke is el van lepve csalfa növényekkel, aminek száraira szamócák vannak felfűzve, és az is mind ölő méreg, amitől a baromfi pípet kap, és egymás után elhull.

Rettenetes telep! Ahol a föld virágai halálos ellenségei a szép, szelíd háziállatoknak!

Meglehet, hogy maga a gazdasszony is oka volt a baromfipusztulásnak; aki örökösen kóborol a kuruzslószereivel, nem gondoskodik a majorságáról; férfi pedig nem ért ahhoz.

Két puskalövés hangzott a közelben: egy falka vadlúd repült nagy gágogással, hosszú sort vetve a magasban.

– Negrotin jött meg! – mondá Natália, fölugorva a zsombékról. S aztán nem törődött többé a vajákos nővel, hanem törtetett a bozóton keresztül a lövéshang tája felé.

Onnan találta ki, hogy Negrotin érkezett meg, hogy a lengyel, amint e tanyára megérkeztek, meglátva az eresz alatt a gányó vadászpuskáját, alkuba állt a gazdával, s megvette a fegyverét száz forintért. (Boldog időkben tíz forint volt annak az ára.) Tehát a lövések biztosan az ő érkeztét jelenték.

Úgy is volt. Negrotin jött a buckák felől, melyek a dinnyetelepet határolták. Vadászzsákmányt hozott, egy lelőtt vadludat. A dinnyetelepen találkoztak össze, a középúton, ami vadsáfránnyal volt szegélyezve.

Natália gratulált a vadásznak a szerencséjéhez.

– Ez bizony most szerencsének nevezhető – mondá Negrotin. – Ami egyebet találtam, az mind rossz hír. Majd elmondom, ha egyedül leszünk.

Harmadik is volt a dinnyeföldön, a gányó; természetesen szidta a lóférget, aki mind föltúrja a dinnyekupacokat, meg a mezei pockot, aki kikezdi az érő dinnyét.

Dugasz Márton uramnak ugyanis nagyon fúrta az oldalát az a puskájáért kapott százforintos bankó. A gerillák szavaiból kivehette, hogy görbére megy a dolog. Jó lesz a bankón túladni. Bemegy a városba, s vesz rajta lisztet a görögnél. És hogy dupla legyen a fáradság jutalma, megrakja a kordéját dinnyével, azt viszi be a vásárba.

– Nagyon éretlenek ezek a dinnyék – figyelmezteté Negrotin a gazdát.

– Nem érti azt az úr. Ez lesz jó a muszkának. Az én dinnyéimtől több muszka elmegy deszkát árulni földvárra, mint valamennyi ágyúgolyóbisától a honvédeknek.

Valóságot mondott. Hogy minden hadiszállása a muszkának temetőt hagyott maga után, abban több része volt a dinnyeszüretnek, mint a csatatérnek.

Azonban Negrotinnak a gyakorlati élet szükségei után kellett látni.

A napóra a dinnyekert közepén delet mutatott már. Ebédről kellene gondoskodni. Kinek a hivatala az ezen a tanyán? A gazdasszonyé szokott lenni rendes háztartásnál. Natália borzadva gondolt rá, hogy a vajákosné főztéhez üljön. A kuruzslónő még tubákol is. Aztán ami míveletet most elkövetett! Undorodás rágondolni.

Megszabadította e félelemtől a sete, aki a vasaló nyílásába kiállva, elkezdett nagy hangon hőrögetni

– Héj, gazduram! Fölforrt már a víz a bográcsban, lehet puliszkát csinálni!

Ahá! Itten a gazda a szakács. Az ebéd mivolta is el van árulva. Kukoricapuliszka lesz, alkalmasint érett túróval.

No, ez éppen halálos betegnek való gyönge táplálék.

– Megállj, sete – szólt odalépve a vasalóhoz Negrotin –, elébb ezt a vadludat kopasszuk meg abban a forró vízben.

– A bizon jó lesz.

A sete kihozta a vasalóból a bográcsot, letette egy fölfordított zsombékra (volt olyan tíz is: ülőhelyül szolgált bolyhos gyökereivel), aztán átvette a vadász úrtól a lőtt vadat. Jól megnézte, megrázta a fejét, ami annyit jelentett, hogy ez már derék lövés volt: egyes golyóval éppen a fején keresztül.

– No, csak ide kell adni, majd elbánok én vele. Megtisztítom, meg is sütöm. Sütöttem én már zsibát eleget. Én csinálok itt mindent. Csak gazduram adja ki a szalonnásláda kulcsát a csizmaszára mellől.

Rábízatott a föladat.

Natália aggodalmát fejezte ki Negrotin előtt, hogy talán a sebesült Tihamérnak nem lesz éppen orvosi diétához alkalmatos táplálék a vadlibasült.

– Drága kisasszony, Robinzon szigetén vagyunk. Nincs miben válogatnunk. Gerilláink szerteszét száguldoztak a vidéken. Körös-körül minden tanya lakatlan. A házak ajtajai be vannak szegezve. A lakók elfutottak, s elhajtottak a mezőről gulyát, csordát, sertéskondát, birkanyájat, mindent túl a Tiszán, a baromfiakat kiverték a nádasba; így várják az ellenséget. Üres minden tanya.

– No, majd hoz a Katka eleséget a sertéshizlaló tanyáról, addig beérjük a vadlúddal.

– Meg a puliszkával.

Ezalatt előkerült a javasasszony is. Ahogy megmondá, a betegnek addig aludni kellett, amíg ő föl nem költé.

Olyan szépen tudott vele bánni, amíg sebkötelékét felbontotta. Reszelős hangja egész édessé szelídült, olyan rebegős lett.

– No, édes angyalkám, látod, milyen szépen gyógyul már a sebed. Egészen elmúlt a tüze. Hát még ha ezt a csudát rátapasztjuk. Holnap már fütyülni fogsz, holnapután lagzit csapsz.

Fűzfavirág gyapotjából rakott rá tépést, arra a békabőrt, kerek tallérnyi nagyságban.

– Aztán ma délre nem kapsz ám egyebet, mint három bíbictojást. Most szedtem a nádasban. A mátkád majd megfőzi. Tudom, hogy az ő kezéből jobb szereted. Tudod-e, hogyan kell a bíbictojást megfőzni, te porcelán fruska? Szép lassan kanállal ereszted a forró vízbe, s aztán elmondasz egy pápista miatyánkot, az rövidebb, s kiszeded a vízből a szűrővel; hideg vízbe mártod. Meg kell ezt tanulni. A vadzsiba pecsenyéjéből nem kap a legényed; mert attól boszorkánynyomást kapna. Itókának pedig se bor, se pálinka nem jár neki; hanem mandulatej. Majd azt is megmutatom neked, hogyan csináld – dinnyemagból. Abból ihatik, amennyit kíván.

Tanult hát már valamit Natália: bíbictojást főzni és mandulatejet csinálni dinnyemagból. Kezdett hálát érezni a mesternője iránt.

Amíg lekuporodott a forró vizes vaskondér mellé tojást főzni, odasöntörködött mellé a cirmos kandúr, odakuporodott az ölébe, széles, buksi fejét a leány kezéhez dörzsölve nagy dorombolással. Pedig a sete éppen akkor boncolta a vadludat, s dobálta a földre a macskának való zsigereket. Az egyetlen háziállatnak jobban tetszett a leány kezének a cirógatása, mint a dús lakoma.

Nevetett is azon a sete nagy alattomosan.

– Özvegy kandúr ám a cirmos – mondá, a liba nyakát nyiszálva –, régen nem látott olyan szép cicát, mint te vagy, húgám.

No lám, még hódított is Natália: egy kandúrt meg egy gányólegényt.

Mikor visszatért Tihamérhoz az elrendelt ebéddel, amihez még egy száraz perec járult, a javasasszony elkészült a sebbekötözéssel, s felülteté a hárságyon a sebesültet.

– No, édeském, hát nem tudsz valami asztaláldást evés előtt? „Aki ételt, italt adott, annak neve légyen áldott, Amen.”

– Hol az ital? – kérdé a sebesült.

– Meglesz mindjárt. Egy óráig evés után nem jó inni. Majd az italt frissen készítjük el a mátkáddal tüstüllést.

Azalatt, amíg a vénasszony Natáliát elvitte magával a távol eső kuruzslókonyhájába, az úri kisasszony egészen beleízlelt a parasztasszony hivatásába. Amíg a mozsárban törte a dinnyemagot, azon aggoskodott, hogy hát vacsorára mi lesz a kedvesének, ha addig a Katka nem kerül elő a tanyáról?

– Vacsorára majd kap mannát.

– Mannát? – kérdé kétkedő tekintettel Natália.

– Azt hát. Csak tanultál talán bibliát: No, hát tudod, hogy a Jehova nem hagyta éhen veszni a maga népét a pusztában; adott neki mannát. Hát majd nekünk is ád. Majd naplement után, ha a harmat leesik. Majd meglátod.

Ezalatt a férfiak is elkészültek a lakomával.

A lengyel meg a sete megsütötték a vadludat nyárson, szalonnával kenegetve: külön a máját serpenyőben. Márton gazda pedig elkészítette a puliszkát. Ott volt a forró víz a rézkondérban. Az nem baj, hogy már egy libát leforráztak benne. A kukoricadarát túrószacskóba töltik, úgy eresztik a forró vízbe, jól bekötve: tiszta munka az; mikor aztán jól megfőtt, kitöltik a fatálba, cinkanállal kiszaggatják dödöllének, túrót hintenek rá, annak a hegyébe öntik a libazsírt, a feldarabolt libamájjal, olyan étel lesz abból, „hogy a császár is megeheti”. (Ez Márton gazda mondása.)

Amikor a gazdasszony Natáliával előkerül, s ők ketten a sebesültet ellátják itallal, akkor lehet feltalálni. Négy zsombikot szögbe raknak, ötödiket középre, ez az asztal, arra teszik a nagy cseréptálat, s minden ember szed a tálból a bicskájával, kanalával. A sete félre az úri társaságtól falja a maradékot. Ő a legnagyobb úr, mert hason fekve eszik. Natália kinyilatkoztatá, hogy ennél pompásabb lakomában sohasem volt része. Amellett a kandúrjáról sem feledkezett meg. A legkedvesebb falatját annak adta. Meg is könnyezte ezt a hűtelenséget. Eszébe jutott, hogy ez a Tihamérnak is kedves falatja: a liba zúzája, s ő ezt nem neki dugta el, hanem a hízelgő macskának. De hát a javasasszony komolyan megtiltá. Majd kap estére mannát.

Majdan a lakoma után Márton gazda egy csobolyót hozott elő, s nyomtatóval szolgált a vendégség után. Azt mondta, hogy ez „bor”. Ízlett is mindenkinek, úgy itatta magát. Pedig hát azt a bort nem szőlőtőke termé, hanem nyírfaderék, azt csapolják meg fúróval, az csurgatja ennek a mustját. Nagyon jó az, kivált ha egy kicsit hagyják állni a mézes sonkolyon. De azért Tihamérnak nem adtak belőle, még fölhevülne tőle. Mérges is volt nagyon, s keservesen vádolta a gyilkosait, hogy őt éhen-szomjan akarják elölni. Aztán csak elaludt szépen, a javasasszony olyan okos volt, hogy egy kis mákfejet is tört a mandulatej közé.

Most már csak a mannára volt kíváncsi Natália, amivel a javasasszony felbiztatta.

Pedig hát ez nem bibliai legenda. Megvan ez az Istenküldte, népéltető növény egész Európában, Ázsiában. Kalásztermő fűfajta. A tudósok híják glyceriának, mannacsenkesznek, a parasztok harmatkásának. Ölnyi magas a szára, arasznyi a kalásza: a levelei a vízben úsznak. Vízben él, olyan vízben, mely lassan folydogál. Nem kell neki mívelés, se szántás, se vetés, magától guvad fel a mocsárfenékből. A magja zöld és hosszúkás: jó ízben, tápláló erőben fölülmúl minden kalászos növényt és szágót. Kedvesebb ízű a rizsnél, mely szintén vízben díszlik.

A javasasszony elvezette Natáliát a mannatelephez. Olyan az, mint egy sűrű nádas, aranyzöld bugáival, amik tele vannak e mannakásával. Az egész csincsés part szélesen terítve van ezzel a tündérvetéssel. Ha az a tündér (a Gea) urak számára találta volna ki ezt a növényt, gazdaggá tehetne vele valakit. De hát a föld istennője szegény emberek számára teremtette ezt a világra. Ezt nem lehet learatni, kicsépelni, mint a búzát, egyszerre, mikor az érési ideje eljött, a mannacsenkesz kalásza nem adja ki egészében a termését: ez naponkint csak két-három szemet hullat el. A kalászos bugán ami mag nappal megérett, annak este a harmathulláskor szétnyílik a toklásza, s a kásaszem magától kihull; a többi magtok zárva marad, éretlen magja aszú lesz, ha levágják, hasznavehetetlen.

A szegény embernek tehát mindennap el kell jönni azért az egypár szem magért, a vetés alamizsnáját beszedni. Kitart az késő őszig. A manna el nem fogy soha, csakhogy mindennap ide kell érte jönni, szépen kérni, megköszönni. Itt mindennap szüret van, folytonos a takarodás. Csakhogy ennek nem lehet parancsolni: koldulni kell érte.

Hogy miként takarítják be a mára megérett mannát, azt a javasasszony nagy hirtelen megmutatta gyakorlatilag Natáliának.

Ledobta a papucsait a lábáról, s aztán begázolt a tocsogóba, ahol a harmatkása bozótja kezdődik. A víz térden felül ér, a kalászos liget embermagasságnyi. Az asszony fölemeli a két kezével a ruháit egész válláig, s aztán elkezd a kalászos bozótban táncot járni. A megrázott növénynek minden kalásza odahullat a szétnyílt korszovátából néhány megérett magot kiterjesztett szoknyájába. Így táncol előre-hátra a magtermő vetés közt. Mikor visszatér, magával hozza a mai nap aratását a fölemelt ruhájában, azt beletöltik egy szitába, hogy a port kiszitálják a mag közül. Így szüretelik be a harmatkását. Ínyencség az (delikatesz), csakhogy szegény asszonyok kellenek a beszerzéséhez.

Natália csak nézte, nézte, egy darabig, hogy mit csinál a javasasszony, aztán maga is kedvet kapott hozzá, segíteni akart neki. Megértette már a mannaszüretelés módját. Így csinálták azt a bibliai asszonyok is. Levetette a cipőit, lehúzta a harisnyáit, s a mannabozót másik oldalán ő is begázolt a térdig érő vízbe. S aztán ő is úgy tett, mint a javasasszony, fölemelte a ruháit, két kézzel a válláig szétterjesztve, s elkezdett a mannabozótban táncolni. Járta a keringőt, ropta a csárdást, akár egy bálban. Micsoda tünemény volt! Akár egy sellő, a vizek istennője, hófehér teste bearanyozva az alkonyégtől; a folyondárok belékapaszkodtak, a kalászok csókolgatták, a vízikorsócskák csintalankodtak vele. Micsoda kép volna ez! Egy tündéralak a sötétzöld bozótban. A tajtékból született Anadyomene. De hát nem látja senki, csak a nagy, zöld fejű békák, azok mondogatják rá: „ühüm, ühüm”. És ő táncolt vígan előre-hátra, mint egy szilaj tündér, és kacagott hozzá, hogy a kedvesének táplálékot gyűjtsön. Ki csinálja ezt utána?

A partra kiszállva találkozott a javasasszonnyal. Itt már le lehetett ereszteni a ruhát, s megnézni a szüretet, ki mennyit gyűjtött? Mára elég volt. Sok is. A harmatkása, ha megfőzik, nagyon feldagad.

– Jaj, ha valaki meglátott volna így mostan! – szólt szemérmes nevetéssel Natália, amint a mannát a szitába öntve, a térdeit betakarhatta a ruháival.

– Az a valaki bizony agyoncsapná a vőlegényedet! – mondá a vénasszony.

Aztán kiszitálta a nyert magból a port, kidobálta a szita közepén összegyűlt töreket, míg a manna tiszta lett. De közbe csak dünnyögött.

– Biz én nem is tudom, miért kell ennek megélni? Micsoda nyámnyila ember! Én a szájáról ítélek meg minden embert. Akinek ilyen kifordult ajka van, az mindig azt kívánja, ami nem szabad. Ezzel a legénnyel neked sok keserűséged lesz az életben.

– Szépen kérem, édes nénémasszony, ne mondjon rosszat a vőlegényemről, az nekem fáj.

– Jól van, no. Egy szót sem szóltam róla. De csak amondó vagyok, hogy ez a másik különb legény, az a szakállas. Nem vagyok boszorkány, jövendőmondó: de azt mondom, hogy az neked több szívdobogást fog okozni, mint a vőlegényed.

– Soha! Soha! Soha! – kiabált a leány, akinek a szívét sértette ez a jóslás.

Ezalatt felhúzta a harisnyáit, a cipőit, s fölugrott a pázsitról. Duzzogott.

Az öregasszony tovább okoskodott.

– Hát én nem látok se a szívekbe, se a vesékbe, csak azt látom, hogy ez a nagy mahumed ember, ez a szakállas, aki maga megehetne kilenc kozákot, mit lebzsel itten, mikor még az iskolás diákok is fegyvert fognak; mit strázsál ezen a nyavalyás legényen? Hiszen nem is tud rajta segíteni. Biz a te két bogárszemed tartja eztet itten.

Natáliát nagyon meglepte a vénasszony okoskodása. Az ő lelkében is támadt ilyen homályos sejtelem. Mije neki ez a lengyel?

Nagybátyja, a püspök, adott neki erről valami felvilágosítást az utolsó órában, mielőtt útra keltek. Tudatta az unokahúgával, hogy az orosz pópának való öltözés arra való, hogy Negrotin a magyar vezérek passzusával az orosz táboron keresztülhatolhasson: a sebesült Tihamér magával vivése csak ürügy Negrotin számára, hogy szabadon útra bocsássák. Azt is tudatta Natáliával, hogy végcélja ez útnak Komárom vára; oda kell eljutniok. Erősen lelkére kötötte, hogy mindenben Negrotin intézkedéseit kövesse, sorsa annak a kezébe van letéve.

Ez felfogható volt addig, amíg az orosz álköntöst viselték, s a püspök hintóján utaztak; de amint e maskarából kibújtak, s fölvették a magyar parasztköntöst, mi kötötte tovább Negrotint a sebesült Tihamérhoz, hogy azt szamárhordta ágyon szállítsa tovább magával? Hogy elrejtse magát vele együtt egy világból kiesett pusztába? Elbújni a daliának! Hogy nem futott ő is tovább a gerillákkal? Elment velük; de visszajött. Pedig puskája is volt.

Egy magyarázatot talált a rejtélyhez. Tihamér most már nemcsak sebesült volt, hanem üldözött is, kinek fejére vérdíj van kitűzve, s Negrotin küldetése el van árulva a hírlapban. Ebből a kelepcéből csak együtt szabadulhatnak ki. Neki a barátját meg kell menteni magával együtt.

Barátját? Hát olyan aranysúlyú indulat az a barátság, hogy az még a dicsvágynak, a nemzeti bosszúnak acél-, ólomsúlyát is lenyomja? Nem terheli-e ezt a serpenyőt valami nehezebb csodaérzés, ami a csillagot lehullásra bírja az égből?

– Menjünk a tanyára, babám – mondá a vénassszony –, készítsük el a vacsorát. Megfőzzük a mannát tejben.

Natália iparkodott kiverni a fejéből ezt a nyomasztó töprengést.

Este volt már, mire a putrihoz visszakerültek.

Negrotin Tihamérral együtt jött eléjük az úton. A sebesült nem akart már fekve maradni; barátja vállára támaszkodva sétált a jó puha homokban. Kérkedett, hogy nem fáj már a sebe. Ellenben rettenetes éhes. Alig lehetett visszatartani, hogy gyönge kukoricát ne törjön; az volna jó sülve!

– No, majd mingyá elkészül a vacsorád – biztatá az öreg nenne. – Csak sétáld ki addig magadat. – Azzal ment a főzőkonyhába.

– Nem jött még vissza a Katka a szekérrel? – kérdé Natália Negrotintól, miután vőlegényét átvette tőle, fülébe súgva: „Hogy vagy, édes?”

– Nem került elő.

Tihamér gondolkodott rajta, hogy mit válaszoljon a mátkája gyöngéd kérdésére? Azt-e, hogy „mint a kutya a kútban”? Hát inkább csak azt mondta, hogy „jól”.

– Ezóta kétszer is megjárhatták volna az utat – mondá Negrotin. – Valami bajuknak kellett történni. Legjobban sajnálnám a szekeret. Hej, csak én az én Pluto lovamtól meg ne váltam volna!

Ebben a keserves fölsóhajtásban annyi minden el volt mondva, ami ennek az embernek a lelkében forrong. Lovát, kardját elhagyta. Kiért? Miért?

Este lett, a hold feljött az égre. Tihamérnak még mindig kedve volt kinn sétálni a szabadban, mátkája karján. Negrotin messziről kísérte őket. Az ég alja egyet-egyet villant. Mi volt az? Távoli villámlás vagy ágyúlövés? Negrotin lefeküdt a fűbe, fülét a földre téve: föl tudta ismerni, mennydörgés-e az, vagy ágyúdörgés? Csak mennydörgés volt.

Az öreg nenne megfőzte a vacsorát; ki is hozta a vasalóbul. Az egy szita mannakása, tejbe főzve, egész bográcsot töltött meg, még túl is duzzadt a szélén. Felül megtrágyázták metélőhagymával; az neveli a zamatját.

– Tessék, egyék, nem lesz egyéb.

Natália meg a két férfi letelepedett a zsombékokra az illatpárolgó bogrács mellé, negyediknek meghívták a gazdát, aki előkerült az istállóbul; elébb elvégezve a vitáját az öreg szent Péter apostollal, aki szerinte egyenes oka annak, hogy a tehén bogárzik. A csobolyót azonban elhozta magával – azzal a bizonyos borral.

Hozzáláttak a lakomához ők négyen; az asszony nem ül az asztalhoz; annak a része az, ami megmarad.

De bizony alig maradt valami móresnek.

Mindenki magasztalta a mannakását; de különösen Tihamér. Ennél fölségesebb komedenciával még soha össze nem találkozott. Nemhiába Isten adta manna. Hát még ha azt tudta volna! Hát ha még azt látta volna!

Az öreg gazda töltögetett a csobolyóból a sorba járó egyetlen üvegpohárba. Az is jó volt.

Natália látta, hogy a lengyel nagyon lehorgasztja a fejét.

Kedvre akarta serkenteni. Odanyújtá neki a poharat ráköszöntve:

– Estye Polszka nye zginyela!

Hát hiszen erre a mondásra sok poharat koccintottak már a két szomszédországban, egri bikavérrel, tokaji aszúval. „Nincs még oda Lengyelország! Nincs még vége Magyarországnak!” S volt is mindig nagy lelkesülés rá. De aki mannakása mellett, nyírvíz mellett tud erre lelkesülni, hogy a szeméből kicsordul a könny, az az ember.

Haj, haj! Két nemzetnek, két rajongó nemzetnek a kiirthatatlan vágya a feltámadás után! Nem érti meg őket senki a kerek világon. A hatalmas nagy nemzetek nem akarnak róluk tudni. A jajkiáltásaikat dobszóval, muzsikaszóval fojtják el. Csak ők ketten tudnak egymás sorsáról. „Wenger, polyák dwa bratanki.” – Ugyan mit törődik Európa meg a kerek világ azzal, hogy a magyar meg a lengyel két jó barát?

Natália észrevette az áruló könnyet a lengyel szemében.

– Ön az imént nagyot sóhajtott, hogy bár ne vált volna meg a Pluto lovától. Nekem a katona Katka csodadolgokat beszélt az ön hőstetteiről a turai csatában. Azok jutottak eszembe. Ön volt a hőse a harcnak.

– Nem én voltam – mondá Negrotin. – A markotányosné csak egy kis részét láthatta e csatának, amibe történetesen mi kerültünk Tihamérral. Én érdemetlen babérokat viselni nem akarok. Vágtam, akit magam előtt találtam: ez az egész. Az ütközet diadala a magyar vezért illeti meg, aki a magyar sereg legvitézebb katonája, aki nem más, mint Dessewffy Arisztid tábornok. Ő volt a magyar huszárdandár vezére. A csata utáni vacsoránál beszélték el ezt a vele együtt harcolt huszártisztek. Ő maga nem jött oda az asztalhoz a csatában kapott alkalmatlan sebe miatt, amitől sántított. De más oka is volt rá, hogy a tábornokok asztalához le ne üljön. Nekünk az ütközet utáni vacsoránál beszélte el Luzsénszky Pista huszárszázados azt az egész csodálatos lovassági rohamot, amit Dessewffy intézett. A huszárezred, melyet vezetett, nem tartozott a régi, kipróbált hadcsapatok közé, újonc ezred volt: Károlyi-huszárok, csak az altisztek voltak veteránok; s ez az újonchad, mely először került csatatűzbe, a rendes orosz lovasságot, az Olga-huszárokat egy összecsapással szétrobbantotta. Elöl mindenütt a vezére, Dessewffy, s annak az oldalán a vitéz Ordináncz Károly káplárja. Az orosz vezér, huszárjai kudarcát látva, az ulánosait küldé az Olga-huszárok segélyére. A Károlyi-huszárok két tűz közé szorultak, s ez megrettenté a fiatal vitézeket. Ekkor Dessewffy odakiáltott nekik: „Hát fiúk, itt hagytok-e veszni engemet?”. Erre a szóra hősi harag lobbant fel a derék legények szívében, nekivágtak a muszkáknak, s iszonyú vérontást követtek el közöttük. Maga a vezérük folytonos párharcban küzdött az orosz huszárok, dzsidások tömegében. Egy ulános nekirontott a dzsidájával; de a vezér egy hatalmas kardcsapással kettévágta a kelevézt, mire az ellenfél a dzsida eltört csonkjával a lábszárára csapott, s azon sebet ejtett, maga aztán széthasított fejjel bukott le lováról. Míg Dessewffy szemben támadó elleneivel harcolt, egy orosz tiszt a háta mögé került, s hátul akarta levágni. Észrevette ezt Luzsénszky kapitány, s odaugratva fekete lovával, gyorsan felfogta kardjával a vezér fejére mért csapást, s ő vállalta el a viaskodást az orosz tiszttel. Ez halálfia lett, de Luzsénszky is kapott a fejére egy vágást, amit ő föl sem vett; bekötött fővel jött oda a vacsorához. Vele együtt jöttek oda az asztalhoz még Dessewffy táborkari tisztjei. Vattay kapitány, Újházy Albert főhadnagy; ezek beszélték el Dessewffy hőskölteménybe való harcolását, diadalát.

– Hogy énnekem nem lehetett abban részem! – sóhajta föl Tihamér.

– Bizony részed volt neked abban, bajtárs – biztatá őt Negrotin. – Homlokodon fogod viselni holtig a tanújelét.

– Hát Negrotin neve feledésbe fog-e menni valaha? – mondá Natália, kezét nyújtva a lengyel felé.

Kázmér megcsókolta a kezet.

– Engem a véletlen emel föl, s visszadob ismét a semmibe. Nevem elvész. A sors játékszere vagyok. Történetesen Perczel dandárához voltam beosztva dzsidás svadronyommal. A másik lengyel csapat, a vörös ulánusoké, Dembinszky parancsnoksága alatt állt. Dessewffy a csata hevében odafuttatá nyargoncát a veres ulánusokhoz, azzal a paranccsal, hogy vágtatva csatlakozzanak hozzá, amikor észrevette, hogy kozák csapat közeledik a harctérre. A veres ulánusok vezére, az ifjú gróf Párniczky, rögtön indulást vezényelt; de útjokat állta Dembinszky tábornok, aki ellenparancsot adott ezzel a szóval: „Én nem fogom az ulánusaimat egy huszárbravúr kedvéért föláldozni”. Így kerültem én a magam svadronyával a csatába. Ez az ellenparancs volt az oka, hogy Dessewffy nem jött föl a vezérek asztalához, a lábán kapott sebén kívül. Haj, haj! Vitézek volnánk mi, magyarok, lengyelek; de a vezéreink versengése elemészt bennünket.^[3]

Erre az öreg gányó is megszólalt, mondván

– Jobb is volna már, ha nem volna a világon se kormány, se vezér. Maga az ember jobban csinálna mindent, ha senki sem parancsolna. – Aztán pipagyújtás után hozzátette:

– Csak én annak a Dembinszkynek egy kosár dinnyét küldhetnék!

(Biz, azok históriai dinnyék lettek volna.)

Az úri (parasztruhás) vendégek még örömest elbeszélgettek volna. Szép nyári éjszaka volt, holdvilágos, csillagos ég, a nádasban békazsongás, bölömbikabúgás, nádiveréb-fütyölés; semmi emberi hang, semmi jele a mozgalmas életnek; azonban előkerült a parancsoló zsarnok, a javasasszony, a maga intő szózatával.

– No, mármost a maródi menjen lefeküdni. A sebnek nem jó a verácsolás. Nem bakterkodunk tovább. Te is, drága virágszál, jobb, ha alunni mégy. Még rád talál szállni a bagolyfejű pille. Kendtek takarodjanak a méhesbe.

Nyomatékot adott a szavainak a csakugyan előkerült pille, a halálfejű szfinksz, mely a méhek pusztítója; éjjeli rém, aki merev szárnyaival körülsurrog, ahol fényeset talál, s mi lett volna fényesebb, mint Natália szemei? Őt repkedte körül. A gazda és Negrotin fölkerekedtek, mentek a méhesbe; Tihamért gondjába fogadta az anyóka. Olyan szépen lefektette, betakargatta, mint egy anya az édes gyermekét.

Natália nem állhatta meg, hogy meg ne csókolja a vénasszonynak csúnya ábrázatját.

Akkor aztán őtet is bevezette a hálószobájába az öregasszony. Meg volt vetve az ágya, tarka dunnával; zsámoly téve mellé, kancsó vízzel, amit a jégveremből hoztak. Otthagyott nála egy égő viasztekercset, lelkére kötve, hogy égve ne felejtse. Aztán jojcakát kívánt neki, megígérve, hogy hajnalban felkölti.

Natália egyedül maradt a föld alatt. Amint elfújta a gyertyát, akkor kezdett el csak borzadozni a helyzet fölött, melybe a sors vetette.

Hol van ő most? Egy mély sírban, ahová nem hatol a külvilágtól egy derengő sugár sem. Ilyen valóban a sír.

A putri nádfödelében csiripelnek a prücskök. Ez a halotti zsolozsma.

Aztán elkezd a sír fenekén valami mozogni, kaparászni. A föld alatt lakó állatok jönnek a halottat meglátogatni: cincognak, szaladgálnak. Natália úgy félt tőlük. Ha az ágyára feljönnek, ha az arcát megharapják!

Nem láthatta őket, síri sötétség volt. Megkísérté elriasztani őket, a topánkáit a földhöz csapkodva. Pillanatra elcsöndesültek, aztán megint csak újra kezdték éjjeli zenebonájukat.

Egyszer csak a mély sötétségből fölvillanik két nagy, kerek, sárga szem, foszforeszkáló fényben. Egy ugrás hangzik, egy nyikkanás, egy mély morgás, s aztán csendes lesz minden. Megjelent a szabadító, az álomőr. Nincs már mitől rettegni. A sárga szempár föl-fölvillanik az ágy lábánál. Jó rend van ennél a háznál. Itt a vén kandúr!

Natália szemeit lezárja az álom. De álmában is utánamegy e látvány. Az a két sárga szem, mely a sötétségben is lát, csakhogy emberarcból tündökölve. Mindig ő, a mi lengyelünk, a mi jó barátunk. Nem tud tőle megszabadulni. Bántja az álomlátás, fölébred, meggyújtja a viasztekercset, körülnéz, keresi, hogy nem találna-e valami olvasnivalót? A kis polcon hever egy vaskos könyv, előveszi, fölnyitja. Az egy biblia. Sohasem volt ilyen a kezében. Ez nem a profán nép számára való olvasmány, hanem a kálvinistáknál ott van minden házban. Kíváncsi volt rá, mi lehet benne. Éppen a Jézus Sirach könyvére nyitott.

^[1] szamár

^[2] A nád fiatal hajtása.

^[3] Az itt följegyzetteket egy régi huszártiszt adta kezembe, ki maga is részt vett a dicsőséges turai ütközetben, közel rokona a nemzeti vértanúnak.

8. JÉZUS SIRACH

„Édes fiam! Szabadítsd meg azt, akit a hatalmasak üldöznek, s légy rettenthetetlen az ítélkezésedben.

Ne szolgálj a bolondoknak az ő dolgaikban, s ne ijedj meg az ő hatalmuktól. Hanem védd az igazságot mindhalálig.

Ne hányj el nagy szavakat; de tégy nagy tetteket.

Ne legyen a te kezed kinyitva, mikor venni kell, s bezárva, mikor adni kell.

Egy hű barát erős védelem, nagy kincs: Isten adománya; ha ilyet találsz, lelkedet bízd reá. A jó barátot aranyért el ne áruld.

Fordítsd el a szemedet a szép asszonytól, hogy uraddá ne legyen. Ha másé a szép nő, vigyázz, hogy a szívedet el ne veszítsd nála.

Ne higgy az ellenségednek, akárhogy hízeleg. Úgy jársz vele, mint a kígyóbűvölő, a mándrucszelídítő; ha a kígyó megmarja, a fenevad széttépi, nevetnek rajta: tudta, hogy kivel játszik.

Ne kösd magad a gazdagokhoz, a hiéna nem barátja a kutyának. Ha a gazdag elbukik, azt a barátai felemelik, ha a szegény elbukik, azt elgázolják.

A bolond ajándékát el ne fogadd, mert hétszeresen veszi vissza tőled.

Hét napig gyászolnak egy halott felett; de egy bolond felett holta napjáig.

Tiszteld a más asszonyát, ne mondd azt: sötét van, nem látja senki. Isten szeme fényesebb, mint a napvilág, ő meglát, megbüntet.

Nincs oly ravasz fej, mint a kígyó feje, nincs olyan erős harag, mint az asszonyok haragja.

Nincs olyan fájdalom, mint a szívfájdalom. Három dolog rettenetes: de a negyedik kárhozat.

Árulás, zendülés, ártatlan vér ontása; de legnagyobb szívfájdalom az, ha egy asszony a másikat a világ előtt rágalmazza.”

Ilyeneket lehet olvasni a Jézus Sirach könyvében.

Mintha az a kétezer év előtt élt zsidó bölcs a mai kor embereinek adna tanácsokat.

Hát nem ilyenek-e a mai korbeli emberek? S nem ilyenek lesznek-e kétezer év múlva?

A bolond, aki mindenkit feláldoz szenvedélyének, s a szívbeli ember, aki önmagát áldozza fel ideáljának.

A gazdag, aki csúf tetteket követ el, s azokkal még dicsekszik, s a szegény, aki szenvedi a sanyargatást, s köszönetet mond érte. Kétezer éve múlt, hogy ezt Jézus Sirach mondá, változott valami azóta?

És Natáliának megsúgta éles szemlélőtehetsége, hogy ő ezt a két embert magával hordja, az egyiket is, a másikat is, hogy ezeknek az együvé kerülése az ő életének a végzetét fogja képezni.

Nem mert elaludni: félt az álomtól. Milyen boldogok a halottak: nem kell nekik álmodni!

Végiggondolt az életén. Nem nagy út volt. Gyermekkorától mostanáig. Szülőit igen korán elveszté, az árvát nagybátyja, a főpap vette gondozása alá. Nem látott egész hajadon koráig egyebet, mint papokat, apácákat, meg egy vén gazdasszonyt, aki gondját viselte. Semmit sem tudott a világról. Hogy tánc és zene is van a világon, hogy lehet a Szentek hegedűjén kívül egyebet is olvasni, azt csak fölserdült korában tudta meg, amikor Lippay Tihamérral megismerkedett. Ezt az ifjút maga a püspök szemelte ki az unokahúga számára jegyesül. Fajtájának nagyon körülhatárolt volt a világa. Az óhitű főpap fogadott leányát nem vehette el más, mint felekezetebeli ifjú. Lippay Tihamér keresztfia volt a püspöknek, egyetlen örökös, kire nagy birtok vár, mihelyt nagykorúságát eléri. Nyalka, tüzes legény volt, aminő a nők eszményképe. Verseket is írt, s a politikában is szerepelt. A szabadságharcban lóra ült, s huszár-egyenruhában délceg alak volt. Aztán egyetlen férfi, akit Natália ismert. Csak a háborús időkben találkozott nagybátyja házánál egy másik férfival, Negrotinnal, aki újonc lengyel dzsidásait ott gyakorolta be. Itt kötött a két ifjú barátságot. Negrotin a tisztelet távolában tartotta magát Natália mellett, tudva azt, hogy jó barátjának a jegyese. Ez mind olyan idilli állapot volt, aminő csak egy püspöki lak szent falai között támadhat elő.

Akkor egyszerre jött a világfelfordulás. A hadjátékból igazi csata lett.

A két ifjú barátnak élethalálharcba kellett indulni, kivont kardját élő ellenséggel, erős ellenséggel összemérni.

A gyönge szívű leány közelből hallotta az ágyúdörgést. Félelmesebb az az égzengésnél.

Mit tehet? Mije van, amivel segíthet? A hite. Imádkozik. Vívja az eget.

Aztán jönnek hozzá azzal a hírrel, hogy a mátkája elesett. Ekkor megtudja, hogy ő nem gyönge; lelki ereje föllobban. Elmegy éj idején kedvesét a halottak közül kiszabadítani, kihozza a sírból, életre költi. Mindent a maga erejéből, tüzes lelke sugallatából. Nem tudja, mi a félelem.

Aztán magára veszi a nehéz föladatot, hogy kedvesét elvigye oly biztos azilumba, ahol meg lesz mentve. Nem gondol reá, hogy mit mond erre majd a világ, a bíráló világ. Hogy illendő-e ez? Álruhákat ölteni, úgy futni katonatisztekkel, markotányosnéval, egyik búvóhelyből a másikba; betakargatni apáca fátyolával, menyecske kötényével azt a féltett fejet, melyre vérdíj van kitűzve. Táplálékáról gondoskodni tündérek módjára. És utoljára itt hallgatni mély sírveremben a tücsök cirpelését, a vén kandúr duruzsolását, egyedül magában!

Az ébrenlét rémképei még iszonyúbbak, mint az álomlátások. Hát még, amik ezután következnek? A jövő fantazmagóriái. Innen is tovább kell futni? De hová? Merre? És mikor? Futni a hóhér elől, a halálítélettől homlokunkon, a hurokkal a nyakunkon világtalan sötétségben!

És amíg a futás ideje, alkalma elérkezik, amíg az egérút megnyílik, addig elbújni, s várni a rettenetes éjszakában a fenyegető nap feljöttét, és nem tudni semmit arról, ami künn a világban történik!

A leány keze megtalálta azt a kis keresztet, amit a nyakába kötve viselt. Eszébe jutott, hogy hiszen még van egy út a kétségbeesés verméből: föl az ég felé. A sírban fekvőnek is szabad imádkozni.

Sokáig aludt, arra ébredt föl, hogy valami dörgött odafönn – szekérzörgés volt.

(...)

Jókai Mór: A mi lengyelünk

ELSŐ SZAKASZ
A sírból visszahozva

1. HŐSÖK HARCA
2. A MARKOTÁNYOSNÉ
3. AZ ARCHANGELI CSODATEVŐ SZENTKÉP
4. A HADITANÁCS
5. A TALÁNY NYITJA
6. HOSSZÚ AZ ÚT A SÍRBÓL
7. A PUTRIBAN
8. JÉZUS SIRACH

MÁSODIK SZAKASZ 
Újjá teremtve

1. A TÓZSÓ
2. A FEKETE KÖNYV
3. AZ UTOLSÓ DIADAL
4. ALMÁSSY PÁL
5. ARAMICS CYRILL
6. A SZÉP ANGIOLINA
7. A BARAKKOK
8. VÉGRE-VALAHÁRA EGYÜTT!
9. A KOMÁROMI BANKÓK
10. PÉNZMÁMOR
11. LÁTVÁNYOSSÁG
12. AZ ORGYILOK
13. RESPUBLICA KOMAROMIENSIS
14. A LESZÁMOLÁS
15. AZ UTOLSÓ LÖVÉSEK A SZABADSÁGHARCBAN

HARMADIK SZAKASZ

1. ORSZÁG KÉPE
2. MISERIA CUM SALE
3. POÉZIS ÉS PRÓZA
4. AZ ÉDES OTTHON
5. A FESTETT KÉPEK
6. AZ ŐSMAGYAROK
7. NAGY MESTER A SZÜKSÉG
8. MINDENT EGYSZERRE
9. A VESZEDELMES GUBÓ
10. ADJAD URAM ISTEN, DE MINDJÁRT!
11. A LEGNEHEZEBB FELADAT

NEGYEDIK SZAKASZ

1. A KEDVES BÉCS VÁROS
2. AZ ÜRES TEMPLOM
3. MI KELL AHHOZ, HOGY IGAZI ÚR LEGYEN AZ EMBER?
4. A „BEZ CHLEBA”
5. A MEGCSALT FÉRJ
6. URAK HARCA
7. AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT
8. BUDDHISTÁK MAGYARORSZÁGON
9. A VÉGZET
10. AZ ELFORDÍTHATATLAN FÁTUM