Elhallgatott emigráns magyar irodalom (3. rész)

Alföldi Géza emigráns életművének ismertetését ezúttal megszakítjuk, tekintettel arra, hogy Zilahy Lajos magatartásváltozása nemcsak Alföldi Gézát késztette színvallásra, hanem számos újságíró kortársát, így Oláh Györgyöt  is.

Oláh György a kép bal szélén Argentínában, magyar emigránsok körében

Nevét a két világháború között könyvein (Görögtűz (Az ellenforradalom regénye, 1922), Hárommillió koldus (1928), Jajkiáltás a Ruténföldről (1928), Lázadás a Tiszánál (1932), Őrvezetőből diktátor (Hitler forradalma 1920-1932, 1935)) kívül lapja, az „Egyedül vagyunk” tette közismertté. Alábbi írása a Hídverők 1949. március 10-i számában látott nyomdafestéket „Mocsárban” címmel (13-15. old.):

»Négy év óta nem nyúltam mohóbban könyv után, mint mikor a minap Zilahy Ararát-ját hozta a magyarországi posta. Magyar társadalmi regény, ötszáz oldal, az úgynevezett „felszabadulás” első esztendeiben írták odahaza! Kell ennél izgalmasabb csemege ma itt nekünk? A szerző még az ostrom alatt egy budai pincében, gyertyavilágnál fogott a műhöz. Feje fölött remegtek a házfalak az orosz gránátok tompa dörrenéseitől, ahogy az első vázlatot papírra tette.

Az utószóból az is kiderül, hány felé hordozta magával a mesét, Pestről Genfbe, aztán kis párizsi szállodácskákban. Vele volt New York-ban, Vértes Marcell műtermében és Mexico-Cityben is, mikor mint a magyar-szovjet társaság elnöke a magyar-mexikói kultúrkapcsolatokról tárgyalt. Visszavitte magával Budapestre. Talán éppen Vorosilov tábornagy lakomáján jutott eszébe egy-két szép új részlet. Tán éppen Tildy nagytiszteletű úr leányfalusi villájának csodaszép erkélyén a Duna csillagos ege alatt érlelődött meg benne a regény egyik fordulata, miután pezsgős pohárral búcsúzott el az aranysújtásos egyenruhában dülöngő Zamercev városparancsnok elvtárstól!...

Lehet-e érdekfeszítőbb olvasmány nekünk, akik fél-lelkünkkel mégis csak odahaza élünk? Mindent kiír, mindent nevén nevez Zilahy ebben a regényben. Írói bravúrjának zenitjén az emberállat semmiféle élet megnyilvánulásától sem riad vissza. Mit mond el nekünk a korszakról, a társadalomról, melynek zűrjében az írásnak ült? Hiszen az a körülmény, hogy alakjait húsz-harminc évvel visszahelyezte a múltba, mit sem számít. Tolsztoj a napóleoni időkbe tette vissza a „Háború és béke” cselekményét, mégis az a leghűbb tükre az ötvenes évek orosz nemesi és főúri társadalmának. Arany komor középkori balladái, Jókai mesés történelmi regényei sokkal többet mondanak el nekünk a szabadságharc utáni magyarság lelkiállapotáról sok egykorú napi beszámolónál.

Zilahy a mai Pestnek, a mai hazai társadalomnak írta elsősorban ezt a regényét. Olyan embereket rajzol meg bennük, kik közül sokan ma is élnek. Árnyékként rejtőzködnek béreseiknél vagy inasaiknál. Lányaik bárokban, mulatókban szolgálják ki az új urakat. Ó, hányan kereshették fel közülük titokban, rongyosan, koldusan Zilahyt, mint a rendszerrel jóban lévő nagyságot, hogy az istenért, segítsen valamit! Az Ararát tehát egy egészen még be sem fejeződött nagy történelmi pör anyagából merít.

Most bemutatom nektek, felszabadult magyarok, a régi magyar arisztokráciát, úgy ahogy én ismerem, márpedig én ismerem! – kiáltott fel Zilahy, mikor az ostrom után a pincéből előbújt. És ahogy új regényében a romokban heverő Budáról elindul velünk a kilencszázas évek Dunántúljára, Ararátra, a Dukay-család 92 szobás kastélyába, de állhatna Eszterházán, Keszthelyen, vagy a Károlyiak valamelyik uradalma közepén is. Az ősi magyar arisztokrata család, melyet a szerző ötszáz oldalon felvonultat, néha kicsit a Károlyiak, máskor a Festeticsek, Andrássyak külső vonásait ölti magára, sőt olykor az Esterházyakra emlékeztet. Zilahyt azonban ez a körülmény ma már egyáltalán nem hatja meg. Olyan kihívóan tér vissza az ismerős környezetbe, Dupi grófhoz, Menti gróféhoz, öt gyermekéhez, mintha egykor ő is az ötvennyolc főnyi kastély-személyzet egy tagja lett volna és most számolni valója volna ezzel a társasággal.

Mintha az igaztalanul menesztett lakáj, az elküldött házitanító jönne vissza, aki a hálószobák legrejtettebb zugaiba is belátott, és most szemébe mondhatja az uraságnak, amit róluk akkor gondolt. Gondolt csak, nem mondott ki! Inkább hajlongott helyette!

Mert vegyük csak sorra azokat, akik az Ararát-ban szerepelnek. A családfő: gróf Dukay István, becenevén Dupi gróf, jóarcú, léha semmirekellő. Öt gyermekén kívül számtalan törvénytelen ivadéka van. Múltja tele házasságon kívüli kalandokkal és egy kikezelt vérbajjal. Felesége, Menti grófnő, származástól és szertartásoktól holdkóros palotahölgy, akinek családja nagy tragédiáihoz sincs egyetlen emberi hangja. A gyermekek közül Rere gróf köz- és önveszélyes elmebeteg. János gróf teljesen eltévelyedett. Krisztina grófnő a Károly király iránt föltámadt gyermekkori szerelme reménytelenségében lesz nemzetközi kurtizán. György gróf is teljesen érthetetlen amerikai kispolgár. Fini herceg, az anyai nagybátyjuk, enyhén szenilis hedonista. Az apai nagybácsi, Filippo herceg, a legkisebb Dukay-lány férje, ki egy színésznőért otthagyja fiatal feleségét, lovagiatlan, brutális, jellemtelen délszaki ragadozó.

Csak a legkisebb Dukay-lánynak, Teréziának, a kis Ziának kegyelmez az író. Annak megrajzolásánál használ enyhe, könnyes, érzelmes színeket.

A legfélelmetesebb hozzá, hogy ezt az embergyűjteményt olyan bravúrral festegeti Zilahy, mint eddig egyetlen regényalakját sem. Megárad a kifejezőkészsége. Hasonlatain virágzanak. Pazar gúnnyal, vígjátéki könnyedséggel, a nagy riporterek kínos, hűséges részletrajzaival teszi elhihetővé azt, ami lényegében torz és egyoldalú. A régen lejárt és megcáfolt freudi szexuálpatológia áltudományát veszi segítségül – úgy látszik, ez Pesten ma újra virágzik –, hogy a pornográfia mögött nagy mélységeket sejtessen. Minden szerelmi eltévelyedést óriási módon kirajzol. Ahol csak egy kis szennyet felfedez, gondosan megvakargatja. Ez persze most mind lélektani tudomány.

Volt valamikor az első világháború előtt Pestnek egy százharminc kilós, monoklis emberszörnyetege, Újhelyi Nándor, aki irodalmat akart csinálni a szemérmetlenségből. Zilahy mintha az ő koszorújára pályázna, sokszor szinte elborítja az olvasót a latrina-költészettel.

A magyar mágnás osztály hanyatlását és széthullását énekli meg az Ararát a költői és riporteri remeklés minden eszközével. De mit használ vele? Kinek írta? Kinek a javára szól ez a nagyszabású erőfeszítés?

A magyar író, akinek ma kiadója, olvasói, külföldi piaca és anyagi lehetőségei vannak, ma százszoros felelősséggel tartozik népével szemben! Ha valaki most, amikor a megsemmisülés örvényénél szédelgünk, nagy regényt akar írni a magyar társadalomról – és az illető az író, magyar ember – annak tudnia kell, hogy alakjaival, társadalomrajzával ma mindenekelőtt egy nagy pörhöz szolgáltat védelmi- vagy vádanyagot. És ebben a pörben alig áll valaki a legyöngült, koldus, üldözött vádlott mellett. Viszont a vádlók úgy megszaporodtak és meghangosodtak, mint soha ezer év óta.

Ha az új Zilahy-regény a nemzetközi könyvpiacnak készült, akkor pompás dokumentuma lesz az orosznak, csehnek, szerbnek, a minket gyanakodó tartózkodással néző angol-amerikai demokratáknak, de az egész ellenünk hangolt demokrata-világnak: látjátok, ez Magyarország! Ilyen vezetői voltak ennek a népnek! Az az irtó hadjárat, melyet itt a szláv bolsevizmus hajcsárjaival a magyar értelmiség és a magyar vezető rétegek ellen indított, ezzel az „őszinte” társadalomrajzzal új igazolást nyer!

Amerika úgysem hallott mást rólunk, csak amit a Beneš-féle propaganda és Károlyiék kiabáltak, hogy feudális ország. A cigány és a díszmagyaros mágnás került be rólunk elsősorban a közképzeletbe. Könnyű összetéveszteni egy népet egy-egy típusával!

És ha Zilahy legalább bemutatná, hogy romlatlan, egészséges színmagyar rétegek is voltak! De az egy-két szólam, egy-két alig-megrajzolt papírfigura, akinél a feltörő népi magyarságra gondolt – nem jelent ellensúlyt. Menthetetlenül romlott társadalom! Elkorhadt kultúra. Ki kell irtani! Igaza van Moszkvának – mondhatja a haladó nyugati intellektuel a könyv elolvasása után.

Ha pedig az Ararát otthoni használatra készült, az otthon ma uralkodó rétegeknek, akkor ez a legnagyobb igazolás számukra: Látjátok, ezek voltak a mi ellenfeleink! Zilahy vallja be ezt, a ti népszerű írótok, aki köztük élt.

Az ő szemük mindjárt felfedezheti a könyvben az egyetlen vidéki kis dzsentri alakot, a jószágkormányzót, akinél gyávább, alkalmazkodóbb karikatúrája alig van a könyvnek. – Ezt mindjárt rá lehet húzni a középosztályra. A sváb házi káplánokat, Zsigmond püspököt, meg a többi hitvány, üres udvari képmutatót Mindszenty papjaira. Jól be lehet piszkolni velük a nemzet kétségbeesett küzdelmének hőseit, az egyházi mártírokat.

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt kellett volna megírni mindezt Zilahynak! Mondjuk a Bethlen-korszak végén. Amikor ő csak grófnők társaságában fényképeztette magát. Mikor úgy ült a kormányzói díszlakomákon, nyakán a Corvin-lánccal, mint aki már csak egy igazi uralkodóra vár, aki őt végre bárósítja vagy grófosítja… Akkor fölrázott volna. És egészséges vitát ébreszthetett volna. Hiszen akkor a megtámadott, a kikarikírozott tudott volna még védekezni és a vitából egészséges felismerések születhettek volna. Akkor nem védtelen üldözötteket készített volna ki az író! Nem hullákba rugdosott volna. Hja, de Zilahy akkor is az uralkodó rétegeknek írt!

Jó néhányan bujdosnak emigrációban, akik már akkoriban kezdték hirdetni a földreform szükségét, a mamut-birtokok lebontását, ezeknek azonban nem az Ararát lesz a bibliájuk. Ők minden becsületes irodalmi kiállás alapjának a részvétet tartják. A nehéz sorban élők iránti emberi szánalmat, a fajtával való együttérzést!

Zilahy könyvének a kis Zián kívül tulajdonképpen csak egyetlen intellektuel alakja van, akiből hőst csinál, és az egy nagy szakállú freudista bécsi orvos, a nem-„felszabadulás”, a szabad szerelem apostola, a vén Pringsheim. Két fejezetben jelenik csak meg a neve. De az a tökéletes megértés és becsülés, amit Zilahy iránta érez, pontosan elmondja, kiknek készült ez a könyv. Pest ma tele van Pringsheim-növendékekkel. És mennél tovább lapozzuk ezt az ötszáz oldalt, annál inkább rájövünk, az a sok züllés, romlás, elaljasodás, amit ez a könyv összehord, nem a háború előtti társadalom bomlása.

Mocsarat akar Zilahy leleplezni, melyet állítólag eltakarítottak, de a mocsárbűz, ami a lapokból árad, túlságosan friss és orrfacsaró. Mintha nem a régi, beszáradt mocsár volna.

Zilahy már maga is menekült. New Yorkban bujdosik. Az Ararát-ot most már odahaza is támadják. S mi csak sajnálni tudjuk egy nagy magyar író dicstelen végét!«

Alföldi Géza és Oláh György előtt is érték persze kritikák Zilahyt, főleg a „Halálos tavasz”című – Várkonyi Nándor szerint is leggyengébb – regénye és főként megfilmesítése miatt, olyannyira, hogy a szegedi „Új Nemzedék” és a „Katolikus Alföld” című lapokban az 1940-es évek elején mozgalom indult – a XI. Piusz pápa filmszínházakról kiadott apostoli körlevelében foglaltak érvényesítése érdekében – terjesztése, vetítése ellen, sőt Keck Antal nyilaskeresztes országgyűlési képviselő 1940. november 20-án parlamenti felszólalásában megkérdezte a miniszterelnököt: „Van-e tudomása a magyar királyi Miniszterelnök Úrnak arról, hogy az olasz és szlovák filmcenzúra éppen nemzetnevelési okokból a Halálos tavasz című filmet – amelynek betiltását, hangot adva a széles körben megnyilvánult egészséges magyar közfelfogásnak, 1940. március 6-án követeltem, hónapokkal ezután, miután ez a film lélek- és nemzetromboló hatását az egész országban sikeresen elvégezte – Olaszországban, illetve Szlovákiában játszani nem engedte?” (XI. Pius pápa apostoli körlevele a filmszínházakról (Vigilanti cura). Jegyzeteket írt hozzá: Dr. Alaker György SJ. Bp. 1941. Actio Catholica Országos Elnöksége, 67. old.) A Bangha Béla jezsuita alapította „Magyar Kultúra” 1941. április 5-i száma pedig megállapította: „A magyar filmek nagy százaléka házassági válással kezdődik, házasságtöréssel végződik , minden szereplője egyke vagy egykés és olyan erkölcsi nihilizmus süvít ki belőlük, mint amilyen Zilahy Lajos darabjait szokta jellemezni.”

Lehet, hogy Zilahy már 1945 előtt aprópénzre váltotta becsületét?