MADERSPACH VIKTOR
HAVASI VADÁSZATAIM
FÉNYKÉPFELVÉTELEKKEL
Dr. VAJNA ÉS BOKOR, BUDAPEST, 1942
TARTALOM
ELŐSZÓ
A PUSKA
MIVEL VADÁSZUNK?
VADÁSZATI BALESETEK
A MEDVECSAPDA
A SZALONKA
SZALONKATÖRTÉNETEK
A NYÚL
EMLÉKEZETES NYULÁSZÁSOK
A RÓKA
RÓKALES
RÓKA MISKA
AZ ŐZ
AZ ŐZ ELPUSZTULT, DE VISSZATÉRT
ŐZHIVÁS A HADIÖSVÉNYEN
HIÚZNYOMOZÁS
HIÚZNYOMOZÁS
VIDRA
VIDRALES ÉS VIDRAFOGÁS
FARKAS
HOGYAN ÉL A FARKAS
ROMULUS ÉS REMUS.
LUPI
SZARVAS
A SZARVAS ELBÚJDOSOTT, DE VISSZATÉRT
A HADISZARVAS
VADDISZNÓ
A VADDISZNÓ
LAVINAVESZÉLY
VADDISZNÓHAJSZA
MEDVE
A MEDVÉRŐL ÉS VADÁSZATÁRÓL
EGY RÉGI ISMERŐS
EGY HADIMEDVE
ZERGE
FÖLDRÉSZÜNK ANTILÓPJA - A ZERGE
ELSŐ ZERGÉM.
KÖDBEN ÉS HÓVIHARBAN.
VEGYES
IDŐSZAKOS JÓLÉT AZ ERDŐBEN
GENTLEMAN »RAUBSCHÜTZ«
ELŐSZÓ
Szomorú kötelességet kell teljesítenem. Megígértem, hogy leghűségesebb jóbarátom és munkatársam készülő új könyve elé bevezető sorokat írok. Akkor még nem sejthettem, hogy a megígért előszó posthumus munka élére kerül. Könyvét megírta, sajtó alá rendezte, a nyomda el is készült vele, csak az utolsó ívek korrigálásában akadályozta meg a halál a nagynevű szerzőt. Nem sejthettem, hogy ez lesz az utolsó alkotása, hiszen a h a v a s o k h ő s é n e k oly sok érdekes élménye, küzdelmes életének rengeteg tapasztalata, megfigyelése várt még feldolgozásra. Csodálatos munkabírása még sok értékkel gazdagította volna a magyar vadászirodalmat, aminthogy hazájának is nagy szolgálatot tehetett volna éppen most, amikor minden derék fiának önfeláldozó áldozatára van szüksége. Ezt az áldozatkészséget Maderspach Viktor a magyar szabadságért vértanuságot szenvedett őseitől kapta örökségül. Ezen örökséget őrizte utolsó percéig, a magyar szabadság hőseinek tüze égett vérében. Mindig törhetetlen reménnyel az integer Magyarországról álmodott s amikor azt hitte, hogy ennek megvalósításában rá is szüksége van a hazának, azonnal és önként vállalkozott a legveszedelmesebb feladatokra is. Ez is lett a végzete. A hősök tragédiáját ő is végigszenvedte. Ősi nagy birtokától megfosztva földönfutó módjára küzdött, dolgozott tovább törhetetlen erővel, talán az a soha el nem halványuló reménység tüzelte, hogy visszatérhet még oda, szabadon, imádott havasai közé.
H a v a s i v a d á s z a t a i m. Ezt a címet adta utolsó könyvének. Ebben tükröződik nemcsak vadászszenvedélye, de főkép a természet alkotásai iránt való rajongó szeretete, a havasok növény- és állatvilágának csodálata. Az ősember bámulatos kitartását, fizikai és lelki erejének megnyilatkozását látjuk munkája soraiban, hiszen a vadászat mesterségét nem írásból tanulta, atyjának munkásai, az alpesi olasz favágók - szabad idejükben szenvedélyes vadorzók - vezették be gyermekkorában a havasi vadászat titkaiba. Ezektől tanulta és szokta meg a fáradságot nem érző kitartást, az elemekkel való hősies küzdelmet, nélkülözést, igénytelenséget.
Ennek a könyvnek nincs szüksége semmiféle reklámra. Nincs benne semmi kendőzés, egyszerű és igaz. Egyaránt élvezetet talál benne a vadász és természetbarát. Feltárul benne a havasok egész életvilága; ősbükkösök, komor fenyvesek, havasi virágok, zúgó pisztrángos patakok, lavinák, kőgörgetegek. És a rengetegek állatvilága! Egy-két állatnovellát talál benne az olvasó, de ezek sem költött dolgok, hiszen az azokban szereplők személyes ismerősei. Nincs olyan tudományos természetrajzi munka, mely hűvebben és világosabban mutatná be az állatok életét, mint az ő leírásai. A farkas, medve, zerge, hiúz élete tisztán áll előttünk. Vadászik rájuk, de féltő szeretettel, csak a farkas nem számithat nála kegyelemre, mert kegyetlen ellensége az erdő védtelen lakóinak.
Ismétlem, ennek az értékes könyvnek semmi szüksége ajánlásra; én csak arra kérem elköltözött kedves barátunk tisztelőit, magyar vadásztestvéreit, olvassák és ismertessék minél szélesebb körben, ezzel tiszteljük meg az elhúnyt emlékét, erkölcsi tartozásunkat rójuk le vele és némi szolgálatot teszünk árván hagyott kedves családjának is.
Budapest, 1941. október.
Kittenberger Kálmán.
A PUSKA
MIVEL VADÁSZUNK?
Mielőtt a húst fogyasztó ember háziállatok tenyésztésével foglalkozott volna, ilynemű táplálékát csak vadászaton vagy halászaton szerezhette meg. Ezért fegyvereket és szerszámokat kellett készítenie. Azoknak hozzávetőleges ismerete nélkül a fentemlített, a legkezdetlegesebb ősfoglalkozások körébe vágó tevékenységet, nem lehet megérteni.
Köteteket lehetne megtölteni annak a fejlődési folyamatnak a leírásával, amely a bottól és kőtől a modern automatafegyverig vezetett. Szerény soraimnak keretében csupán arra szorítkozom, hogy a szíves olvasót ezen a téren annyira tájékoztassam, hogy elbeszéléseim és leírásaim fonalát megfelelő érdeklődéssel követhesse. E cél érdekében igyekszem azt a fejlődési folyamatot néhány rövid ismertetés keretében vázolni, melyen a puska és a lőszer készítése és gyártása átesett.
A sörétes fegyver a primitív ember mentalitásának mindig és mindenütt jobban megfelel, mint a golyóspuska. A valószínűség, hogy a vad felé röpített számos lövedékek egyike célját eltalálja, sokkal nagyobbnak látszik a sörétes fegyverrel, mintha a kívánt eredményt egyetlen golyóval akarjuk elérni. A lövés hatását illetően a néger és a Déli-Kárpátok parasztpuskása más álláspontra helyezkedik, mint a kulturált sportvadász. Előbbiek a vaddal ellenségként bánnak, melyet mindenáron el akarnak pusztítani. Ha az első lövéssel nem bírják elejteni, legalább meg akarják sebezni, mert céljukat ezzel már egy lépéssel megközelítették: a vérnyomot mindenesetre könnyebben lehet követni, mint a sértetlenül menekülő vadat. A kulturálatlan ember az állat szenvedéseivel mit sem törődik. Ezért a középafrikai néger és sok balkáni színvonalú európai pecsenyevadász a vágott ólomdarabtól eltekintve, bakancsszöget, láncszemet és hasonló jókat szokott lövedék gyanánt felhasználni.
Ezzel szemben az úri vadász felfogását egy angol vadászati író a következő imaszerű kívánságban jellemezte: »Uram Istenem, engedd meg, hogy minden lövésem, amely talál, azonnal öljön. De ha nem öl, úgy ne ejtsen sebet.«
Amikor a perkussziós (gyutacsos) fegyver a kovás helyébe lépett, az apróvad fogására használt háló mindinkább háttérbe szorult. A fegyverkovácsok ezután arra törekedtek, hogy olyan vadászpuskákat készítsenek, melyekkel foglyot, nyulat és más apróvadat el lehet ejteni anélkül, hogy a lövedék azt összeroncsolná és használhatatlanná tenné. Kívánatosnak látszott azonkívül, hogy a kilőtt fegyvert gyorsabban lehessen újra megtölteni. A hátultöltő megszerkesztésénél a feltalálót nagyrészt az utóbbi elgondolás irányította.
A fegyver e hiányának pótlását már Napoleon is döntő fontosságúnak tartotta. A francia katonacsászár a harctéren aratott sikereit nemcsak hadvezéri adottságának, hanem szervezőképességének és az okok és okozatok mélyére hatoló, kutató lángeszének köszönhette. Nem kerülte el figyelmét, hogy katonáit az ellenséges tüzelés főleg akkor veszélyezteti, amikor saját puskáikat megtöltik. Az elöltöltőnél ezt csak állva lehetett végrehajtani: a puskaport ugyanis csak akkor lehet a csőbe betölteni, ha azt függőleges helyzetben tartják. Ezért Napoleon 100 arany jutalmat tűzött ki oly puska szerkesztésére, melyet fekvőhelyzetben is meg lehet tölteni.
A hátultöltő eszméje legelőször egy Dreyse nevű német puskaműves agyában fogamzott meg. A gyutacs elhelyezésére egy véletlen tanította meg, mely azonban ránézve bizonyos tekintetben végzetessé vált. Egy gyutacs, melyet tűvel piszkált, felrobbant és egyik szemére megvakította. A most is használatos hegyes gyujtószög gondolatát ez a tű ébresztette életre.
Dreyse az első hátultöltőt már a mult század harmincas éveiben állította össze. Ez a találmány a fegyvertechnika terén korszakalkotó jelentőségű volt, de katonáék arról egyelőre hallani sem akartak. Az új találmány a hadseregben csak akkor tudott érvényesülni, amikor sok éven át mint vadászfegyver bevált.
A régi Ausztria, mely mindig elkésett egy gondolattal, a königgrätzi csatát főleg azért vesztette el, mert az elöltöltő mellett kelleténél tovább kitartott.
Amióta a hátultöltő, mint vadászfegyver a világot meghódította, mind golyós, mind sörétes kivitelben bizonyos változásokon esett át.
A nyolcvanas években a golyós puskák külsőleg alig különböztek a sörétesektől. A legtöbb fegyvert úgy készítették, hogy ugyanazon agyra sörétes és golyós csöveket lehetett szerelni. Utóbbiak lényegileg csak abban különböztek az előbbiektől, hogy a furatnak azonos átmérője mellett annak belsejét csavaralakú huzalokkal látták el. Ezekből a vont csövekből a vad felé ólomlövedékeket röpítettek. A hatást a furat és az ahhoz tartozó lövedék átmérőjének növelésével igyekeztek fokozni. Teleki Sámuel gróf elefántölő puskájának 8 számú furata volt. Ez azt jelenti, hogy 8 ilyen átmérőjű ólomgolyó nyom egy angol fontot. Ezek a vadászágyúk még olyan fizikummal bíró embert is, mint amilyen Teleki Sámuel gróf volt, túlságosan megviselték. Nem szégyellem bevallani, hogy az atyámtól örökölt 12-es számú vontcsövű lankasztertől féltem, mert minden lövés után majdnem megsüketültem és vállamban olyanforma fájdalmat éreztem, mintha egy ló megrúgott volna. Ezeknek a diónagyságú ólomdarabokat okádó szörnyetegeknek a helyébe azóta a katonafegyverek mintájára készült messzehordó, kisfuratú, acélköpenyes lövedékeket röpítő puskák léptek. Többnyire ismétlőszerkezettel bíró závárzékkal készülnek. Hatékonyságukat nem a furat növelésével fokozzák. Ehelyett az acélköpeny hegyét vágják le, miáltal elérik, hogy találat után a burájából kitóduló ólommag deformálódik és az áldozat testében aránytalanul nagy roncsolásokat okoz. A puskára szerelt távcső a célzás biztosságát növeli. A fegyver valóságos mérnöki műszerré válik. Nem az én ízlésem! De erről tudvalevőleg nem lehet vitatkozni.
Legfőbb ideje, hogy a találékonyságnak és műszaki haladásnak ezen a téren gátat vessenek. A vadász és a vad közötti egyenlőtlenség előbbinek javára túlságosan fokozódik. Szegény állat a fejlett technikát nem tudja a maga javára érvényesíteni.
VADÁSZATI BALESETEK
A vadászfegyver, mely az embernek még a legfélelmetesebb vadállatok feletti uralmát is biztosította, sok esetben tulajdonosa, vagy annak bajtársa vagy barátja ellen fordul. Ennek bebizonyítására néhány történetet akarok elmondani, melyeknek közvetlen tanúja voltam:
A vadászok golyóra töltöttek, mivel medvére, vaddisznóra, farkasra, őzre volt kilátás. A vadászat rendezője megtiltotta, hogy nyúlra, rókára lőjenek.
Az egyik vadász előtt őzbak jelent meg, melyet egyetlen lövéssel leterített. A vad feldőlt törzs mögött rogyott össze, úgyhogy a szerencsés Nimród azt nem is láthatta. Fegyelmezett vadász létére azonban állását nem hagyta el és a hajtók érkezését mozdulatlanul várta meg. Egyszerre azt véli észrevenni, hogy az általa elejtett őz felemelkedik. Második lövést ad le, mire a célbavett vad újra a fatörzs mögött tűnik el.
A hajtásnak vége. A szóbahozott vadász odamegy, ahol véleménye szerint az őzbaknak feküdnie kellett volna. Ott is feküdt. De mellette vérbefagyva szintén ott feküdt szomszédja, aki szürke farkasbőrbekecsbe öltözött. A golyó a hátába fúródott és szívét ütötte át. Azonnal meghalt.
A törvényszéki tárgyaláson mint szakértő szerepeltem. A szerencsétlen vadász ártatlansága mellett kardoskodtam. A vádlott szabályszerűen viselkedett. Állását nem hagyta el. Azt sem hihette, hogy szomszédja hajtás közben oda fog somfordálni, hogy az általa lőtt őzzel foglalkozzék, vagy kíváncsiságát ily szabályellenes és meg nem engedett módon elégítse ki. A helyszínen a tragédiát lövés nélkül újra eljátszották. A bizottság egyetlen tagja sem tudta a szerencsétlenség alkalmával elejtett őz bőrét a farkasbőrbekecstől megkülönböztetni.
A vádlottat felmentették, mivel a bíróság megállapította, hogy a halálos balesetet kizárólag az áldozat szabályellenes viselkedése okozta.
* * *
Egy alkalommal egyik tapasztalt öreg vadőrömmel egy mély szakadék túlsó oldalán levő havasi rétet figyeltem. Triéderemmel dögkeselyűket vettem észre, melyek elhullott nagyobb állat maradványai körül civakodtak. Nőstényfarkas, mely két kölykével az ingyenpecsenye felé közeledett, az egész társaságot szétugrasztotta. A földön ügyefogyottan sántikáló és ugráló dögmadarak mint a mesebeli boszorkányok forgolódtak a falatozó ragadozók körül.
A haditerv gyorsan elkészült: Egy, a hullaeltakarítás helyéig húzódó, vízmosásban a farkasokat észrevétlenül meg lehetett közelíteni. Azonnal elindultunk.
Legnagyobb sietség ellenére mégis jó negyedóra múlt el, mielőtt azt a bizonyos pontot elértük, ahonnét a farkasra lőhettem volna. Amikor a szakadékba rejtőzve a réten végignéztem, legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy a farkasok eltűntek. Messze, lőtávolon kívül, hosszú ugrásokkal a láthatárt alkotó hegygerinc felé igyekeztek, mely mögött eltűntek. De ekkor a mellettem guggoló Petru meglökött: »Nézd, más farkas jött a döghöz. Lőj gyorsan.«* A keselyűk is szárnyra keltek és ott keringtek terített asztaluk fölött, melynél nem mertek helyet foglalni.
Petru türelmetlenül bíztatott, hogy lőjek.
Azt a bizonyos valamit valóban célbavettem, de az ujjamat nem akartam meggörbíteni, mielőtt nem láttam volna, hogy a golyót a testnek melyik részén helyezhetem el.
Újra elővettem a triédert, mely egyenesen felemelkedő emberi alakot varázsolt közvetlen közelembe. Nekem hátat fordított.
Az események egymásutánját azután könnyen megállapítottam: Elhullott ló tetemén keselyűk lakmároztak. A keselyűket a farkas zavarta meg. Mialatt a lakoma helyére közeledtem, egy pásztor érkezett, ki a farkast és a keselyűket elriasztotta. Aztán a ló bőrét kezdte lefejteni és azalatt lehajolva, Petrunak és nekem hátat fordított. Ebben a helyzetben száz lépésnyi távolságról a birkabőrbundába burkolt embert tényleg nem lehetett felismerni.
A pásztornak (csobánnak) azonban nem árultam el, hogy milyen nagy veszélyben forgott.
* * *
Az uradalmi vadőr a nyulakkal megrakott szán mellett állott. Töltött lefaucheuz rendszerű fegyverének agyát a földre támasztotta.
Kutyája a szánra ugrott és a nyulakból kiszivárgó vért nyaldosta.
A vadőr a kutyát a szánról leparancsolta. A hűséges állat azonnal engedelmeskedve leugrott. Első lábaival az ósdi fegyver ravaszát ütötte meg, mire az elsült. Az egész töltés a szerencsétlen ember agyába fúródott és azonnal megölte.
* * *
Az élelmezési raktárban régi, elöltöltő fegyver lógott. A raktárt lezárták és abban senki sem tartózkodott. Az ivóban nyugodtan kvaterkázó erdőmunkásokat a mellékhelyiségben eldördülő lövés riasztotta meg.
Mindenki a raktárhelyiségbe sietett, melyet a puskapor-füst annyira megtöltött, hogy az ablakon át beszűrődő napsugár azon alig tudott áttörni. A puska erősen himbálódzva a szögön lógott.
Az eset megmagyarázhatatlannak látszott. A munkások keresztet vetve csendesen távoztak. Véleményük szerint az ördög világos nappal űzte játékát.
Az eset előttem is évekig megmagyarázhatatlan volt.
Egyszer íróasztalom mellett ülve azt vettem észre, hogy a papírkosár tartalma ég. Nem lévén dohányos ember, a szokásos eldobott gyufával vagy szivarvéggel összefüggő magyarázat nem volt helytálló. Tekintetem az ablakpárkányon álló vizespalackra esett. Úgy működött, mint a nagyító üveg, melynek gyúpontja a papírkosárra vetítődött.
Most már tudtam, hogy a raktárhelyiség asztalán levő vizespalack a nap kicsinyített, de égetően forró képét a falon lógó mordály csövére vetítette, mely annyira átmelegedett, hogy a puskapor elsült.
A MEDVECSAPDA
A téli facsúsztatást joggal tartják a fatermelés keretébe tartozó munkanemek legveszélyesebbjének. A gerendákból összerótt vályúszerű csuszornyában a több métermázsányi rönk hihetetlen sebességgel száguld a völgyben lévő rakodóig. Néha előfordul, hogy kő vagy fadarab útjából eltéríti s ágyúgolyó módjára, kiszámíthatatlan röppályán, emelkedik a magasba. Jaj annak a szerencsétlennek, akit ez a lövedék ér.
Azok a munkások, akik a facsúsztatást végzik, állandóan életveszedelemben forognak. A kockázat nem sokkal csekélyebb, mint az, melyet a lövészárokban harcoló katonának kell vállalnia. A mellett éppúgy, mint a hadiszolgálat, éjjel-nappal megszakítás nélkül folyik.
Ennél a munkánál csak a legválogatottabb munkásanyagot lehet foglalkoztatni. Ezeket az elszánt, szívós, minden veszedelemmel szembenéző férfiakat nem csupán a magas fizetés és a kedvező kereseti lehetőségek bírják rá arra, hogy ilyfajta munkát vállaljanak. A csuszornyamunkások bizonyos tekintetben a szakmabeli arisztokráciához tartoznak. Veszélyes feladatuk megoldása után, eltekintve attól, hogy szép keresetükből pár görbe napot és éjtszakát engedhetnek meg maguknak, a munkaadó is megkülönböztetett bánásmódban részesíti őket. Olyan dolgok felett is szemet kell húnynia, melyek miatt más alkalmazottat azonnal elbocsátana.
Pár évtizeddel ezelőtt Észak-Olaszországból és Dél-Tirolból jöttek a legjobb erdőmunkások. Üzemem egyik legmegbízhatóbb és legügyesebb embere Lionardo L'African volt. Valódi nevét sohasem tudtam kideríteni. Az igazat megvallva, nem is törődtem azzal. Emberem birtokában lévő különböző útlevelek egyikén mint Lionardo Bucci szerepelt. Az African elnevezést munkástársaitól kapta, mert mint katona az eritreai harcokban vett részt és egyik szemét ott vesztette el. A megmaradttal azonban elég jól látott. Félszeme ellenére vadorzó maradt. Kiváló használhatósága miatt azonban e felett szemet kellett húnynom.
Abban az évben, mikor elbeszélésem eseményei lejátszódtak, a csuszornyamunka kedvező időjárás mellett igen korán fejeződött be. A zsilvölgyi bányavárosok összes csapszékeiben erdőmunkások dorbézoltak. Ilyenkor napirenden voltak késelések is.
Az erdőmunkások és a csapszéktulajdonosok egész szokatlan üzleteket kötöttek, melyek némileg a nagyvárosi penzióban szokásos eljárásra emlékeztettek. A mulatni vágyó vendég előre kialkudott áron néhány napot vásárolt, melyet előre ki kellett fizetnie. Ez alatt az idő alatt a hetedik mennyország összes örömeire igényt tarthatott. A terminus lejárta után holtrészegen dobták ki. Miután mámorát kialudta, az erdőben lévő munkahelyére ment vissza, ahol a hónapok után bekövetkező legközelebbi leszámolásig józanul és keményen dolgozott.
Valamikor Lionardo is résztvett az ilyen orgiákon, de amióta a Gyiska cigány nemzetségéhez tartozó fekete Paraszkivát megszerette, kerülte a csapszéket. Nem is ért volna rá a lumpolásra, mert a füstös sógorság egyre fokozódó igényeit alig bírta kielégíteni. A fekete had állandóan húsért rimánkodott és ezért Lionardónak szabad idejében vadásznia kellett. Húst minden áron! Folyton ezt üvöltötték a homokkőszikla tövében épült putri lakói. Ámor legyőzte Bacchust.
Zanin Luigi munkavezetőm gondterhes arccal állított be az irodába.
- Signore! Lionardót valami nagy baj érte.
Remélem, nem késelték meg. A vörös Segelstein Nuchem kocsmájában ez gyakran elő szokott fordulni.
Erről szó sincs! Amióta azokkal az átkozott cigányokkal szűrte össze a levet, nem kell neki sem bor, sem pálinka. Megint vadászni ment. Épp egy hete, hogy elindult és még mindig nem tért vissza. Caesarnak, a szakácsnak, azt mondta, hogy a Cserna völgyében vaddisznót akar lőni. Ha nem esett volna valami komolyabb baja, már két nappal ezelőtt vissza kellett volna térnie, mert csak négy-, legfeljebb ötnapi eleséget vitt magával.
Míg az öreg Luigi mindezt elmondta, szememet végigjártattam a hóval borított gyárudvaron. Még mindig havazott. A téli nap csendjét éktelen vijjogás hasította szét, mely leginkább valamely éhes ragadozómadár hangjára emlékeztetett. Paraszkiva jajveszékelve tépdeste fekete haját.
A Cserna völgyét ismertem. Forrásaitól Herkulesfürdőig több mint 60 kilométernyi távolságra ősbükkösökkel borított, lakatlan ősvadonban folyik végig. Néhány nap óta megszakítás nélkül havazott. Hogyan akadjunk rá a magányos ember nyomára?
Midőn aggodalmaimat kifejtettem, Luigi előadta mentési tervét.
Mindenekelőtt elmondta, hogy beérkezett jelentések szerint azon a vidéken Lionardo elindulása óta alig havazott. Azért abban bízik, hogy Carlo és Morro, kik hóráfokkal felszerelve már tegnap elindultak, bajtársuk nyomát meg fogják találni. Arról is intézkedett, hogy négy ember élelmiszerekkel megrakva menjen ugyanarra a vidékre. Nézete szerint azonban Lionardót nem fogják a vadonban megtalálni.
Emberünket másutt kell keresnünk. Lionardo vaddisznó-nyomokat követve, havasalföldi községek közelébe merészkedett és ott elfogták. Végig kell járnunk a határmenti falvakat. Erre mi ketten vagyunk a legalkalmasabbak, mivel rendes útlevelünk van. Jelenlétünk senkiben sem fog gyanút kelteni.
Másnap a Szurduk-szorosi országúton Tirguzsiu felé röpített a szán. Zanin Luigin kívül az ölestermetű Valentinót is magammal vittem, mivel egyike volt azoknak a ritka embereknek, akik már akkoriban sielni tudtak. Karabélyainkat a szénából készült ülés alá rejtettük. Havasi kirándulást, melyre esetleg vállalkoznunk kellett, nem akartam fegyvertelenül megkockáztatni.
A szoros bejáratától Tirguzsiuig állandóan déli irányban haladtunk. Onnan egyenesen nyugat felé fordultunk.
Havasalföld a farkasok és rókák hazája. Erről az út mentén látható számtalan nyom tanuskodik. Az egész úton csak egyetlen nyúlnyomot láttam. Valóságos csoda, hogy a tapsifülesek nemzetségének ez az utolsó hírmondója elkerülte társainak sorsát.
A határhavasok déli nyúlványain, a tölgyesek letarolása után, galagonyából, csipkerózsából és más gyomnövényekből álló bozótfelületek terültek el. Ezek a farkasok és rókák legkedveltebb rejtekhelyei. Nappal itt tartózkodnak, míg éjjel a falvak közelében lévő juhkarámokat és tyúkketreceket keresik fel. Jobb híján falusi kutyával vagy a szabadban kóborló cicával is beérik. Erről a farkasbőségről európai Nimródok már régóta tudnak. Néhány hírneves nagyvadász itt szerezte farkastrofeáit. Dombrowsky, a közismert vadászati író felesége, jelenleg Rainer Richardné, valamint a Braganza-i hercegnő szintén az eredményes farkasvadászok közé tartoznak.
Faluról falura hajtva mindenütt kérdezősködtünk, de az eredmény nemleges volt: Eltévedt vagy elfogott olasz munkásemberről senki sem hallott. Mire Tizmánába értünk, besötétedett.
Ez a falu a Havasalföld híres búcsújáróhelye. Az erdő mélyén monumentális épület emelkedik: görög szerzetesek kolostora. Valamikor ehhez a kolostorhoz óriási erdőbirtok tartozott, mely a háború előtti országhatárig terjedt. Ez azután szekularizáció útján az állam tulajdonába ment át.
Zanin Luigi abban reménykedett, hogy Lionardót esetleg a kolostorban fogjuk megtalálni. A szerzetesek vendégszeretetükről híresek és eltévedt vándorok náluk mindig biztos menedékre számíthattak. Ebben az esetben valószínű, hogy emberünket a gesztenyeerdőben tanyázó vaddisznók csábították erre a vidékre.
A kolostori látogatást másnapra halasztottuk.
Aznap este ismerős, jómódú falusi birtokosnál szálltunk meg. A majdnem százkilométeres úttól fáradt lovakra a pihenés nagyon is ráfért. Magam, Luigival együtt, lefeküdtem, miután Lionardóról itt sem lehetett semmit sem megtudnunk.
Alig, hogy lefeküdtünk, házigazdánk bekopogtatott. A »han«-ból, azaz kocsmából jött. Az ott hallott érdekes újdonságot lefekvés előtt el kellett mondania: Este a havasokról két ember érkezett, akik azt állították, hogy az ördöggel találkoztak. Siralmas állapotban, több sebből vérezve vánszorogtak a faluig. A szerencsétleneket még az éj folyamán a városba viszik, hogy az ottani kórházban orvosi kezelésben részesülhessenek.
Sebesüléseiket az ördög okozta, aki rájuk lövöldözött. Mindenesetre feltűnő jelenség, mert a nálunk kialakult felfogás szerint a lőfegyver semmi esetre sem tartozott Belzebub felszerelésének rekvizitumai közé. Egyetlen szemét, melyből mérges pillantásokat lövelt, sűrű bozontos szakáll vette körül és félelmetesen csörgetett egy hosszú láncot. Amikor házigazdánk magunkra hagyott, Luigi azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy ez az ördöghistória bizonyára Lionardóval függ össze: bozontos szakáll és félszeműség: Lionardo legfeltűnőbb vonásai.
Mindenesetre menjünk a »han«-ba és beszéljünk a kárvallottakkal.
A fél falu faggatta a két vérrel borított, kimerült fiatalembert, kiknek a forralt szilvapálinka már megoldotta a nyelvét.
Valóban azt állították, hogy ott, ahol egyik medvecsapdájukat felállították, az ördöggel találkoztak. Fogát félelmetesen vicsorította, láncát csörgette és azután rájuk lőtt. Állításuk valódisága mellett sebeik tanuskodtak. Határozottan megállapíthattuk, hogy azokat apró sörétszemek okozták. Sőt, a bőrben látható folytonossági hiányok egyikéből 8-as számút szedtem ki.
Szállásunkra visszatérve, Zanin most már teljes határozottsággal állította, hogy az ördög nem lehet más, mint Lionardo. A sörétszem is azt bizonyítja. Ilyennel akart nyusztot lőni. Más vadorzó ezt nem is használja.
Ily körülmények között elhatároztuk, hogy Valentinóval azonnal a sebesültek által megjelölt helyre indulunk, hogy ott Lionardo után kutassunk. A vidéket különben igen jól ismertem, mert magam is ismételten jártam arra vaddisznóvadászaton.
A megfelelő előkészületek után, melyek főképpen abban álltak, hogy hátizsákjainkat lehetőleg sok élelmiszerrel, főleg tengeriliszttel megtömtük, azonnal elindultunk.
A telihold a friss hóval borított tájra majdnem nappali világosságot varázsolt. A falu végén a határhavasok felől érkezett ördögáldozatok nyomát megtaláltuk. Itt a sít felcsatoltuk és a karabélyokat, melyeket addig köpenyeink alá rejtettünk, vállunkra vettük.
Egész éjjel törtettünk előre. A kolostor mellett haladtunk el. A lombnélküli gesztenyefák alatt, melyek helyébe a magasabb régiókban oszlopszerű bükkfák léptek, elég jól lehetett látni. Amíg az erdőben meneteltünk, a hóviszonyok, síelés szempontjából, a lehető legkedvezőbbek voltak: porhó, melybe a hóráfokon cammogó falusiak majdnem térdig süllyedtek, míg a kőrisfából készült lábszán selymes puhaságban simán csúszott előre.
Az erdőzóna felett, az előttünk északi irányban elterülő hegygerincen, a sörétezett emberek nyomait szél által tisztára sepert helyeken egy ideig nem tudtuk követni. Ez azonban csepp gondot sem okozott. Az erdő szélén, ahol a hóviszonyok kedveztek, a rétegvonal mentén folytattuk utunkat. Tudtam, hogy a Turcsinyásza nevű hágón az elveszett nyomokra újra rá kell akadnunk.
Az erdőben szélcsend. Templomi nyugalom. Csak a nagy távolságban, mélyen alattunk, a vízeséstől vízesésig siető patak orgonaszerű zúgása hallatszott.
A hold a nyugati láthatár felé közeledett, ahol a Cserna patak a Dunába ömlik. A kétezer méter fölé emelkedő határhavasok cukorsüvegszerű csúcsainak színe, mely a reggeli szürkületben szürkéskéknek látszott, sárgává, majd tűzvörössé változott. Amikor a nap még magasabbra emelkedett, a kohó izzó fehérségében ragyogtak. Napsütötte tisztásra érve határozott körvonalú, hosszúra nyúlt árnyékunk érintetlen hólepelre vetődött. Csak egy róka gyöngysorszerű egyenes nyoma tanúskodott arról, hogy rajtunk kívül más élőlény is tartózkodik ezen a látszólag elhagyatott havasi tájon.
Nem kellett sokat haladnunk és az ördögüldözte falusiak nyomait újra megtaláltuk. Azokat követve enyhe lejtőjű széles erdőnyíláson kilométernyi távolságra kellett lefelé ereszkednünk.
Az ördöglátók leírása szerint furcsa kalandjuk színhelyétől már nem lehettünk messze. Most már szédítő iramban haladhattunk. Amikor az erdő széléhez értünk, a víz megerősödött zúgása után ítélve, a Cserna-patak medrétől már nem lehettünk távol.
A nyomokat tovább követve, a hegyoldal mentén oszlopszerű bükkfákból alkotott erdőben haladtunk előre. Mintha füst szagát érezném. Valentino is észrevette. Annyira siettünk, hogy a nagy hideg ellenére verejtékeztünk.
De most a hóban furcsa nyomot láttunk. Mintha az itt járt emberek valami nagyobb tárgyat vonszoltak volna maguk után.
Megint tisztásra értünk, melynek túlsó szélén a magas hóból kunyhó emelkedett ki. A kémény nélküli tetőről a hó lehullott. A rések között kékes füst emelkedett az ég felé. A furcsa, meghatározhatatlan alakú nyom a kunyhó felé vezetett.
Amikor a sí lecsatolása után a füsttel telt homályos helyiségbe léptünk, csak annyit vettünk észre, hogy pislogó tüzecske mellett báránybőrbundába burkolt emberi alak kuporog.
- Épp jókor jöttetek! Ha estig késtek, csak holttestemet találtátok volna - mondta Lionardo.
Milyen siralmas állapotban láttuk viszont! A felismerhetetlenségig lesoványodott, össze-vissza kuszált fekete szakállal borított arcából lázas fényben égő szem pislogott felénk.
- Mindenekelőtt a medvecsapdából szabadítsatok meg. - Ezek voltak első szavai.
Szemünk időközben a kunyhóban uralkodó félhomályt megszokta és az újra élesztett tűz lángjának fényénél eleget láttunk, hogy megértsük egy szerencsétlenül járt ember kétségbeejtő helyzetét: Lionardo medvecsapdába lépett. Az ördöngős kinzóeszköztől saját erejéből nem tudott megszabadulni. Hogy a szerencsétlenség helyétől hogyan tudott elvánszorogni a kunyhóig, azt egyelőre magam sem tudtam megérteni.
De mielőtt kérdésekkel faggattam volna a megkínzott embert, mindenekelőtt a csapdától kellett megszabadítanunk, melynek hegyes fogai a lábszárba mélyen bevésődtek. Szerencsére a gyapjúharisnya, a magasszárú durva fűzőscipő és a gyapjúból kötött lábszárvédő némileg enyhítették az erős rugó által feszített állkapcsok szorítását. Kevésbbé védett lábszárcsont mindenesetre eltört volna.
Mindenekelőtt leoldottuk egyesült erővel a csapdát, melyen két méter hosszú lánc lógott. Azután a cipőt és a megalvadt vérrel megtelt ruhadarabokat szedtük le és a sebeket megmostuk és bekötöttük. Fenyőgallyakból ágyat készítettünk és a sebesültet lefektettük. Egy csésze forró teával és meggyujtott pipával a kezében Lionardo hozzálátott veszélyes kalandja elbeszéléséhez.
Az erdei munkatelepről elindulva egynapi menetelés után a Cserna völgyébe ért, ahol magános tanyáját előrehajló szikla tövében ütötte fel. Másnap, disznókonda nyomát friss havon követve, egy vadkant sikerült elejtenie. A hús legnagyobb részét egy fa ágára akasztotta, hogy farkastól és rókától megóvja. Azután hússal megrakva visszatért táborozási helyére.
Másnap a vaddisznóhús visszamaradt részéért ment. Sok rókanyom mutatta, hogy a pecsenye szaga a kis vörös haramiákat a hússal megrakott fa tövéig csalogatta. Az elérhetetlen magasságban lógó lakoma környékét annyira össze-vissza járták, hogy a havat teljesen letaposták. Egy nyuszt szerencsésebb volt. Részére a pecsenye nem volt elérhetetlen. Felmászott a fára, alaposan lakmározott és azután odébbállt.
Lionardo most ennek a kis tolvajnak a nyomát követte, hogy az okozott kárt bundájával fizettesse meg. A nyomot jó ideig követte kitartással. Tapasztalatból tudta, hogy esetleg sok kilométeres hajszára lehet elkészülve. Egy ideig meredek hegyoldalon kellett felfelé kapaszkodnia, ahol a hó alig ért bokán felül. Itt a hóráfokat lecsatolta, hogy könnyebben gyalogolhasson. Vesztére tette. Alig néhányszáz lépésnyire haladt, medvecsapdába lépett, melynek állkapcsai alsó lábszárát összeszorították. Hóráfokkal a lábán a szerencsétlenséget valószínűleg elkerülte volna.
Lába azonnal elzsibbadt. Mindent megpróbált, hogy a csapdától megszabaduljon: fejszéjével egy, a kezeügyébe akadó fenyőfácskából, emelőrudat készített. Ezzel semmire sem ment, mert eltört. A fájdalmakkal nem törődve valamivel odébb akart vánszorogni, hogy más karót készítsen. Ekkor azt vette észre, hogy a csapdán lógó lánc másik végéhez koloncként súlyos fatuskót erősítettek. Ezt fejszéjével sikerült széthasítania, minek megtörténte után a láncot maga után vonszolva az erdő széléig vánszorgott. Itt újra emelőrudat akart készíteni, de most szerencsétlenségére a fejsze nyele tört el. Ezután puszta kézzel összeszedett faágakból tüzet rakott. Ez volt szerencséje, mert különben megfagyott volna.
Hogy ebben a helyzetben mennyi időt töltött el, azt nem tudta megmondani. Egyedüli reménysége abban állott, hogy a csapda tulajdonosa előbb-utóbb meg fog érkezni és még életben találja. Ebben a feltevésben nem csalódott. Amikor a kora reggeli hideg ellen védekezve néhány keservesen gyüjtött gallyat a tűzre rakott, két havasalföldi ember közeledett.
Lionardo már messziről integetett, hogy szabadítsák ki a csapdából. De az idegenek nem akartak közeledni. Nagy körben gyanakodva járták körül és a világért sem lehetett őket rábírni arra, hogy segítsenek. Suttogva beszéltek, úgyhogy a szerencsétlen olasz egyetlen szavukat sem értette meg.
Kegyetlen türelmi játék, mely a megkínzott embert hovatovább mindinkább feldühösítette.
Mikor azután megálltak és még mindig tanakodtak, Lionardo türelme végkép elfogyott. Háromcsöves fegyverének két sörétes csövét megtöltötte és az embereket célba véve elkezdett lövöldözni. Golyót is utánuk röpített volna, de már nem volt. Az utolsót ugyanis mindjárt fogsága kezdetén a csapda rugójának szétlövésére akarta felhasználni, ami azonban nem sikerült.
A két ember erre, mindenét cserben hagyva, hanyatt-homlok elmenekült. Bundáikat, elemózsiával megtelt tarisznyáikat és a szilvapálinkával teli lopótökkulacsot is elejtették.
Lionardo nagynehezen összeszedte ezeket a kincseket. Mikor az erdőtisztás közepén elejtett lopótökig jutott, megpillantotta a kunyhót, melynek létezéséről eddig semmit sem tudott. Utolsó ereje megfeszítésével odáig vánszorgott.
A kunyhóban elegendő száraz fát talált. Tüzet gyujtott, evett és azután a bundákba burkolódzva lepihent. Lába annyira elzsibbadt, hogy a kínzó fájdalmat alig érezte. Most azután vigasztaló jóbarátot is talált: a pálinkáskulacsot. Elhatározta, hogy ha az utolsó csöppet megitta, főbelövi magát. Elbeszélésének befejezése után mély álomba merült.
Példáját mi is követtük. Súlyos léptek zaja ébresztett fel. Carlo és Morro érkezett meg.
Lionardo nyomára akadtak. Táborozási helyét megtalálták és onnan tovább nyomozva a disznóhúsig és végre jelenlegi tanyánkig jutottak el.
Lionardót sikerült megmentenünk. Azután is még sokat vadászott tilosban.
