Ment a cár, ment messze tájra.
Búcsújától bús a párja,
Árván ablakához ül,
S várja rendületlenül.
Várja hajnaltól sötétig,
Rónán fut nézése végig,
Míg a megnövő sötét
Megfájdítja két szemét.
Néz s nem látja drága társát,
Látja hóvihar futását.
Mely a rét felett süvölt,
Míg fehérré lesz a föld.
Már kilenc hó telt el éppen,
S fürkész még a messzeségben.
És mikor szenteste lett,
Kisleánya született.
S nem kelt még a nap sugára,
És kit ablaknál a párja
Este-reggel várt haza,
Megjött végre cár-apa.
Csak megállt nézése rajta,
Majd mélységeset sóhajtva
Örömében elalélt
És misére már nem élt.

Sírt a cár, csüggedve gyászolt,
Mit tegyen? Ő is hibás volt.
Ám az év szaladva jár,
S újra megnősül a cár.
Nője, nincs túlzás a szóban,
Cári nőnek szép valóban:
Karcsú és magas, fehér.
Észben bárkivel felér;
Csak ne volna büszke, kényes,
Önfejű, irigy s negédes,
Bár az esküvő után
Egy tükröt hozott csupán.
Van tükrének egy varázsa:
Mindig válaszol szavára:
Hogyha tükrével beszél,
Víg és tréfás lesz a kedve,
S így büszkélkedik nevetve:
"Tükröm, tükröm, életem,
Szín-igaz szót mondj nekem:
Nálam föld színén van-é szebb,
Van rózsásabb és fehérebb?"
S erre tükre így felel:
"Cárnőm, nem vitatjuk el,
Nálad nincs a föld színén szebb,
Nincs rózsásabb és fehérebb."
S cárasszony kacaghatott,
Vállat vont, kacsingatott,
Tükrét nézte felvidulva,
Forgott, pattintott az ujja.
Majd kezét csípőre tette,
S pergő testét nézegette.
S közben észrevétlen, árván,
Csendben felserdült a cárlány,
Benne, mint a szép virág,
Úgy virult az ifjúság.
Jó s szelíd, fehér a színe,
Barna szép szemöldökíve.
Már menyasszony is. Kié?
Jeliszej királyfié.
Vőfély érkezik, s az apja
Már leány-jussát kiadja:
Hét szép cári városát
És száznegyven palotát.
És a lagzi napja már jő,
Öltözködni kezd a cárnő,
Majd tükrét szólítja meg,
Tetszelegve elcseveg:
"Föld színén nő, mondd, van-é szebb,
Van rózsásabb és fehérebb?"
S erre tükre így felel:
"Szép vagy, nem vitatjuk el,
Ámde cárod lánya még szebb,
Még rózsásabb, még fehérebb."
Hogy felugrik, hogy remeg!
Karját düh lendíti meg,
Drága tükrét földre dobja,
Két sarokkal megtapodja!...
"Ó, hazug, hitvány üveg,
Így bosszantanál te meg:
Hogy bájamhoz mérje báját -
Majd kiverjük mániáját!
Hogy megnőtt, nézzünk oda!
S hogy fehér lett, nem csoda!
Várandós anyját igézet
Fogta meg, míg hóra nézett.
Mégis, mondd, lehetne szebb
És mindenben kedvesebb?
Valld be: párom nincs a bájban;
Bárhol járj a nagyvilágban,
Szebbet nem találsz sehol,
Így van?" S tükre válaszol:
"Cár urad leánya még szebb,
Még rózsásabb, még fehérebb."
Düh hevíti, gyűlölet,
Mit tegyen, mást nem tehet,
Tükrét pad mögé lecsapja
S tüstént Csernavkát hívatja
- Belső lánya, kedveli -
És parancsot ad neki:
Csalja erdő sűrűjébe,
Ott fenyőhöz kösse élve
S hagyja ott kegyetlenül.
Farkasoknak ételül.
Ördög bír a nők dühével.
Ment Csernavka, ment szegénnyel,
Sűrű rengetegbe ment:
Messze jártak, messze bent,
S rádöbbent a cár leánya,
Hogy milyen sors vár reája,
S így könyörgött: "Kedvesem,
Mondd, mi bűnöm van nekem?
El ne pusztíts itt, galambom!
Hogyha cárnő lesz a rangom,
Meghálálom gazdagon."
Az szerette őt nagyon,
Jó is volt a cárleányhoz,
Szánta s nem kötötte fához.
"Csak ne sírj - ez vigasza. -
Ég veled." S elment haza.
Már a cárnő várva várja:
"Hol van, mondd, a cár leánya?"
Szolgálója így felel:
"Sűrű erdő nyelte el,
Ott áll megkötözve teste,
Majd a vad reátör este,
S nem sokáig szenved ott,
Így korábban lesz halott."

S szállt a hír, szállt messze tájra:
Elveszett a cár leánya!
Őrli cár-apját a bú.
Jeliszej királyfiú
Készül már, istenhez esdve,
S útra kel, hogy megkeresse
Lelke fényes csillagát,
Ifjú, szép menyasszonyát.

Sűrű közt a szép menyasszony
Hajnalig járt vad haraszton,
Mendegélt, ment, meg nem állt,
S hát egy szép kastélyt talált.
Rávakkant a ház kutyája,
Aztán hízelegve várja:
Már a nagykapun bement:
Tágas udvar, árva csend.
Lépcsőt ér. Hozzá szegődve
Hallgat már az udvar őre
S játszogatna is vele.
Záron már a lány keze,
Már az ajtót is kitárja,
És belép egy szép szobába:
Falnál szőnyeges fapad,
Tölgyasztal szentkép alatt,
Csempe-kályha, csempe-padka,
S látja már továbbhaladva:
Jó helyen jár, bízhatik,
Itt csak jó ember lakik!
Híre sincsen itt veszélynek!
S nincs körül egy árva lélek.
Kunt bejárt minden helyet,
Itt is, ott is rendezett,
Meggyújtotta bent a mécset,
Tűz rakásával se késett,
Majd egy hálóhelyre ment,
S elfáradva megpihent.

Délidő jön. Künn mozognak,
Udvaron lovak dobognak,
És hét rózsás-arcú, szép,
Bajszos, jó vitéz belép.
Már az első felkiáltott:
"Láttatok már tisztaságot! -
Valaki rendet csinált
S itt a háziakra várt.
Mondd, ki vagy? Ki jött a házhoz?
Jöjj elő s velünk barátkozz.
Vén ember vagy? Jöjj közel,
Holtig nagybácsink leszel;
Ifjú vagy, piros legényke?
Úgy nézünk rád, mint öcsénkre.
Vénasszony vagy? Légy anyánk,
Így hívunk, s vigyázz reánk.
Lány vagy? Megtartunk magunknak.
Kedves testvérnek, húgunknak."
Hát a cárleány kijön,
Illedelmesen köszön,
Mélyet hajlik elfogulva,
S engedelmet kér pirulva,
Hogy vendégül jött ide,
Bár nem hívta senki se.
S míg figyelnek szép szavára,
Tudják már: a cár leánya;
Szépsarokba ültetik,
Piroggal vendégelik,
Kínálgatják pálinkával,
Tálcán töltött kispohárral;
Mindhiába van teli:
Ajka meg sem ízleli,
Csak pirogból tör picinykét,
Azzal ízesíti ínyét,
Fárasztó, nagy út után
Ő csak ágyacskát kíván;
Ezt megértik egy szavára,
Elkísérik szép szobába
S ott hagyják magára őt:
Adjon álma új erőt.

Nap fogy s új nap jő utána,
S hét vitéznél cárleánya
Künn az erdőn lakva rég,
Ott magát nem unja még.
Már homályos virradatban
Indul mind a hét, csapatban,
Messze járnak jó lovon,
Vadkacsát lőnek tavon,
Ott vadászva elmulatnak,
Szaracént űznek, kutatnak,
Vagy két széles váll felett
Ütnek el tatárfejet,
Messze vágtatnak nyilazva,
Erdőn vad cserkeszt riasztva.
S addig házuk asszonya
Nem mulaszt semmit soha,
S renddel várja tiszta házban.
Nincs ellenkezés szavában,
S ellent ők sem mondanak.
S napjaik csak szállanak.

Mind szerelmes lett a lányba,
És hozzá a szép szobába
- Még a nap meg sem jelent -
Egyszer mind a hét bement.
S szól a legnagyobb: "Leányunk,
Mint húgocska élsz te nálunk,
Megszerettünk mind: heten,
S mind elvennénk szívesen.
Nem lehet. Válassz közülünk
S békíts meg, hogy mind örüljünk,
Egynek mátka-esküt adj,
Hatnak »kishúgom« maradj
S gondozó kezed ne vedd el.
Mért intesz nemet fejeddel?
Válasz ez? Talán kosár?
Lányunk más kérőre vár?"
S szólt a lány: "Ti jó vitézek,
Kik »húgocskának« becéztek,
Őszintén szólok; ha nem,
Egy-helyemben istenem
Mindörökre megmarasszon -
Én másé vagyok, menyasszony.
Mindegyiket kedvelem,
Egyformák vagytok nekem
Bátorságra, éles észre,
Ám szívemnek van vitéze
S kedvesebbet nem talál
Jeliszej királyfinál."

Álltak s szóval sem zavarták.
Csak tarkójukat vakarták.
"Szó, mely kér, még nem hibás
- mond az első -, megbocsáss.
Erre vissza szó ne térjen."
"Nem haragszom én - szerényen
Így felelt a cárleány -
S válaszom sem bűn talán."
És a kérők meghajoltak,
Rendre, csendben elvonultak,
S egyetértve mind a hét
Élte régi életét.

S közben ádáz mostohája
Gondolt még a cárleányra,
Nem bocsátott meg neki,
Sőt tükrét sem tűrheti,
Meggyűlölte, megvetette;
Végre mégis kézbe vette
És megint eléje ült,
Nagy haragja csendesült.
Páváskodva néz tükörbe
És mosollyal kérdi tőle:
"Tükröcském, köszöntelek!
Mondj igaz szót, kérdelek:
Nálam föld színén van-é szebb,
Van rózsásabb és fehérebb?"
S erre tükre így felel:
"Szép vagy, nem vitatjuk el,
Ám ki hír nélkül, szerényen
Tölgyeserdő sűrűjében,
Hét vitéz házában él,
Szebb nálad s mindenkinél."
Dúlt-fúlt, Cservankát kereste:
"Hogy mertél megcsalni, beste?" -
Vad haraggal rárivall.
Az tüstént mindent bevall.
Most az ádáz nő ijeszti,
Piszkavassal űzni kezdi
S úgy kegyelmez csak neki,
Hogyha azt kivégezi.

Egyszer font a cár leánya
S ablaknál ülve várja
Kedves testvérbátyjait.
Lépcsőnél az eb vonít.
Ablakán kinéz vigyázva:
Hát egy kolduló apáca
Jön felé a telken át
S űzi bottal a kutyát.
"Várj csak, jó anyóka, várj csak!
Tüstént szólok én kutyánknak,
Csak ne félj, megvédelek
És meg is segítelek."
És a kolduló kiáltja:
"Ó, te kedves kis leányka!
Lásd, az átkozott eb itt
Foggal szinte szétszakít.
Hogy rohan rám, majd megenne!
Jöjj mellém." A lányka menne,
Már kezében a kenyér,
Lépne, ám amint kiér,
Lábánál csahol kutyája,
S őt a nőhöz nem bocsátja,
És ha az felé halad,
Mérgesebben, mint a vad,
Rátör vészesen morogva.
"Ez rosszul aludhatott ma -
Szól a lány. - Kapd el! Dobom!
Kis kenyérdúc, vándorom."
S ott van már anyó kezében;
"Köszönöm - köszönte szépen -
Isten áldja meg szíved,
Most majd én dobok neked!"
S látva, hozzá el nem érhet,
Egy aranysárgára érett,
Pompás almát dob neki.
Nyí az eb s magát veti...
Fogja, mint labdát, a cárlány.
"Jó gyümölcs, edd meg ma, drágám.
Én meg köszönöm neked
- Szól anyó - ebédemet."
Meghajolt előtte mélyen
S elveszett a sűrűségben...
Fenn a lépcsőn sír az eb,
Hangja mind keservesebb,
Futkos, búsan néz a lányra,
Mintha állat-szíve fájna.
Mintha mondaná neki:
"Dobd el!" Ő dédelgeti,
Simogatja gyenge kézzel:
"Jó kutyám, mi baj? Mit érzel?
Csend! Feküdj!" - nyugtatva szól
És bemegy. Bezárja jól
Ajtaját, ablakhoz ül le,
Ott fonásba elmerülne
S várná: jő a hét vitéz?
Ám csak almájára néz.
Nem látott ily ritka-szépet,
Mily aranysárgára érett,
Illatával hív, igéz,
Tán méz-íz van benne, méz!
Héján magja átsötétlik,
Vár, gondolja, vár ebédig,
Ámde nem várhatta ki:
Rózsaszájához viszi,
Húsából harap darabkát
És lenyel egy kis falatkát...
Kábul, fogy lélegzete,
Elborul eszmélete,
Szép aranysárgás gyümölcse
Halvány kézből hull a földre,
Szeme fordul s fennakad,
S fejjel a szentkép alatt,
Fal mellett lehull a padra,
Némán, életjelt sem adva...

Testvér-bátyák kis hada
Új kalandról tér haza.
Hát eléjük fut kutyájuk,
És csaholva néz reájuk,
S visszafut, s utat jelez,
Még vonít is. "Rossz jel ez -
Mondogatják megriadva: -
Jaj, reánk nagy baj szakad ma!"
És belépnek - jaj! S az eb
Még dühödtebb, mérgesebb.
Ott az alma! Jó nyomon van,
Rárontott s lenyelte nyomban.
Felfordult s kiszenvedett,
Mert az alma mérgezett.
Csüggedt fejjel, búsan ott áll
Mind a hét a szép halottnál,
Halk imával elviszik,
Holt módjára díszitik,
Készülnének már temetni,
Ámde jó meghányni-vetni:
Oly szelíden fekszik ott.
Álom-ölbe hullhatott?
Mintha édesen pihenne,
Csak lélegzet volna benne!
S vártak még három napot,
De nem ébredt fel. Halott.
Tartanak nagy gyászt, utolsót,
Hoztak egy kristály-koporsót,
Abba tették kincsüket,
Cárleány-testvérüket.
Egy nagy puszta hegy van arra,
Ott hat oszlophoz csavarva
Felfüggesztik láncokon,
Éjfél ül a hegyfokon.
Hogy gonosz kéz elkerülje,
Rácsot is vontak körüle.
Mind a hét földig hajolt
S szólt az első: "Drága holt,
Hadd ringasson itt az álom,
Bájad itt a rossz világon
Gazság áldozatja lett,
Menny fogadja lelkedet.
Kedves voltál, drága lélek -
Minekünk s a vőlegénynek...
Senki párja nem leszel,
Sír ölelt meg, sír vesz el."

Aznap ádáz mostohája
Azt a jóhírt egyre várja,
Jóstükrét előveszi
És megint megkérdezi:
"Föld színén, mondd, no van-é szebb,
Van rózsásabb és fehérebb?"
S erre tükre így felel:
"Szép vagy, nem vitatjuk el,
Nincs is nő a föld színén szebb,
Nincs rózsásabb és fehérebb."
Jeliszej királyfiú
Járja útját s szomorú,
Tán a földet is bejárja,
Sírdogál, mert nincs arája.
Megkérdez jövő-menőt,
Csakhogy meg sem értik őt,
Ez gúnnyal kacag szemébe,
Az meg szó elől kitérne.
Végre már a napra néz
S felkiált a jó vitéz:
"Szép napocska, jó reményem!
Mindennap fent jársz az égen,
Adsz tavaszt és adsz telet,
Mindent látsz a föld felett,
Lám, felelsz-e, drágaságom?
Nem láttál a nagy világon
Egy szép cárlányt, égi fény?
Én volnék a vőlegény."
Megszólalt napocska erre:
"Én nem láttam őt semerre.
Vajjon él-e? Hátha holt?
Szomszédom talán, a hold
Erre-arra járt nyomában
S hátha látta mostanában."

Jeliszej az éjre várt,
Leste künt a holdsugárt.
S hogy feljött a hold az égen,
Űzte s így kérlelte szépen:
"Holdam, holdam, jó hívem!
Szép aranyszarv ég-íven!
Kelsz, legyőzve mély sötétet,
Fény szemed, pufók a képed,
Csillag várja fényedet,
Csillagraj néz és szeret.
Lám, felelsz-e, drágaságom:
Nem láttál a nagy világon
Egy szép cárlányt, égi fény?
Én volnék a vőlegény."
Erre szólt a hold felelve:
"Én nem láttam őt semerre,
Én csak akkor őrködöm,
Hogyha égi rendje jön.
Tán nem voltam még a vártán,
S úgy futott el ott a cárlány."
Szólt Jeliszej: "Ó, be kár!"
Ám a hold biztatta már:
"Várj: a szélnek száz az útja,
Tőle kérdezd, hátha tudja.
Menj csak hozzá, megleled.
Csak ne búsulj, ég veled."

Jeliszej új kedvet érez,
Tüstént elszáguld a szélhez.
"Szél, erőd sokat tehet,
Űzöd fenn a felleget,
Tengeren habot te futtatsz,
Megsuhogva messze juthatsz.
Senkitől se félsz, csupán
Istentől. Felelsz-e, lám,
El ne utasíts, barátom:
Nem láttál a nagy világon
Egy szép cárleányt? Enyém:
Én volnék a vőlegény."
Zúdul rá a szó a szélben:
"Várj, ott túl a csendes éren
Lelsz egy nagy, magas hegyet,
Mély barlangot rejteget;
Benne - bajt mondok, komor szót -
Lelsz egy szép üveg-koporsót
Oszlopok közt, láncokon,
Nincsen arra semmi nyom,
Pusztán áll a tája s árván:
Halva fekszik ott a cárlány."

S már a szél tovább suhog.
Bús Jeliszej felzokog,
Elbolyong a puszta tájig,
Mert még egyszer látni vágyik
Szépséges menyasszonyát.
Hát alulról hegyre lát:
Ott áll hangtalan magányban
És körüle pusztaság van
S benne mély sötét üreg;
Száját könnyen lelte meg.
Sűrű benn a köd, gomolygó,
Ott függ egy üveg-koporsó,
Szép arája, szép halott
Mély álmát alussza ott.
Rázuhant bútól gyötörve,
Kristályházát összetörte.
Hát mozdul a lány belül
S álmélkodva néz körül,
Majd a láncban megfogódzva
Így sóhajt fel ringatódzva:
"Mily soká aludtam itt!"
Megmozdítja tagjait
És kiszáll, még révületben...
Hogy zokogtak mind a ketten!
Ölbe vette s vitte már,
Várta künt a napsugár,
Ott sok kedves szót cseréltek,
S útra kelve hazaértek.
S vitte már a hírt a szél:
Él a cár leánya, él!

Tétlenkedve szép szobában
Ült az ádáz nő magában
És megint kíváncsi lett
S tükrével beszélgetett:
"Nő a föld színén van-é szebb?
Van rózsásabb és fehérebb?"
S erre tükre így felel:
"Szép vagy, nem vitatjuk el,
Ám a cárod lánya még szebb,
Még rózsásabb, még fehérebb."
Felszökött az átkozott,
Tükrét összezúzta ott,
Fut ki dühvel és zihálva -
S szembe jő a cár leánya:
Áll a cárnő, megremeg,
S meghal ott, bú ölte meg.
És alighogy eltemették,
Már a lagzit készítették,
Jött a vígság napja már,
S esküvőre ment a pár.
Bár tengersok évet éltem,
Én ilyen lagzit nem értem,
Méhsört ittam, nem sokat,
Megmártottam bajszomat.

https://www.youtube.com/watch?v=E_MukFk5EBk