Payday Loans

Keresés

A legújabb

A Borsszem Jankó életképei
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. augusztus 17. csütörtök, 09:43

"Parókai Jókai Mór"
Borsszem Jankó életképei a kiegyezés utáni időszak Jókaijáról
1868-1875

________________
RENKECZ ANITA



Te nagy – férfiu! Én merek tebeléd kötni és csinálok is rád viczczeket, mert rád férnek. Fáj te neked, hogy existálok, tudom, és örülök rajta. Népszerű vagy, de kezdesz lassanként pórszerű lenni” – figyelmezteti egy karikatúra feliratában Borsszem Jankó a Kakas Mártonként megszólított Jókait 1868-ban. A népszerű élclap ennek a kissé dacos, ugyanakkor modoroskodó figyelmeztetésnek szellemében közelíti meg az írót, aki az elkövetkezendő években (1875-ig) a lap egyik legfontosabb szereplője lesz. Hogy mégis ki az a Jókai, akit az urbánus világ legnépszerűbb élclapja lefest közönségének, ezzel is formálva a korszak egyik legjelentősebb politikai figurájáról élő képet, annak megfejtésével próbálkozik az következő, a közélet forgatagának pillanatfelvételeiből összeállított mozaik, melynek elsődleges célja mindenekelőtt egy sajátos szempontú és mulattató Jókai-kép megalkotása, és csak másodsorban a sajtótörténet számára jelentőséggel bíró vonások összegzése.

Az 1867 és 1875 közötti korszak az, amely felrajzolta a polgárosodás útjára lépett Magyarország politikai térképének alapvonalait az elkövetkező évtizedekre, egyben megteremtette az új magyar közélet erővonalait, azokat a kereteket, melyek a kibontakozó nagyváros, az (újra)formálódó polisz meghatározó egyéniségei számára kijelölték a lehetséges és szükségszerű pályákat. Mindkét tendenciáról elmondható, hogy rendkívül markáns politikai és pártpolitikai alapon szerveződő struktúráról van szó. Ezzel együtt mind a politikai színtér, mind a korabeli nyilvános szféra – erős tagoltsága mellett is – nagyfokú mozgékonyságot és árnyalatbeli gazdagságot mutat.

Ha végigtekintünk a kiválasztott szűk évtized történetén, irányvonalak, állásfoglalások, attitűdök és szerepvállalások meglehetősen sodró tempójú forgatagával találjuk szembe magunkat. Az események és reakciók igazából csak napi politikai szinten értelmezhetők. A sajtó tényleges megértése még azon a szinten is túlmutató vizsgálatot igényel, hiszen az újságcsinálás ebben az időszakban elsősorban interakció a többi (kon)kurrens sajtótermék közleményeivel, néha szerkezetileg egészen jelentéktelennek tűnő megnyilvánulásokra reagálva. Sajtótörténeti szempontból olyan burjánzó és olyan összefonódott a lapok élete, melyet hasonló gazdagságban nem tudott megismételni a magyar történet, még a technikai fejlődés magasabb fokozatain sem. Vizsgált korszakunk szempontjából különös jelentőséggel bír az, hogy a közéleti csatározások jelentős része egy nagyon sajátos sajtóműfaj, a politikai élclap keretein belül folyik.

A kiegyezés után a polgári konszolidáció útjára lépő Magyarország alkotmányos történetében elérkezik az igazi parlamentarizmus korszaka. A kormányon lévő, megfontoltan liberális, volt Felirati (Deák-) párt nagyon heterogén, de markáns és kérlelhetetlen ellenzéki erőkkel áll szemben, a Kossuth-párti szélsőbaltól a jelentős intellektuális töltéssel rendelkező, Tisza Kálmán által vezetett balközép irányzatig. A sajtó ennek a kavalkádnak a tükre, minden politikai árnyalat a saját szócsövével képviselteti magát. A kép természetesen a fővárosban a leggazdagabb, mind a lapok, mind az olvasók tekintetében. A pesti polgárság körében, a fejlődő metropolisz szívében alakul ki az a közönség, melyben értő olvasójára talál egy speciális helyzetű humorisztikus lap: a kormányon lévő párt színeiben, mégis különös objektivitással szólítja meg a józan érdekfelfogástól befolyásolt, politikailag öntudatosodó olvasóréteget. Ebben a közegben honosult meg igazán és indult virágzásnak a kiegyezés körüli években az élclapi műfaj. Nem kis jelentőssége van itt a ténynek, hogy éppen Jókai Mór az, aki az Üstökös című lappal elsőként vitte igazán diadalra ezt a sajtóformát és szilárdította meg az azt felépítő műfajok és típusok megjelenési módjait, stílusát és nem utolsósorban népszerűségét, még az 1867-es fordulat előtt. Így a hatvanas évek végére igazán beért és kipróbált keretek között jelenhet meg a cikkünk egyik tárgyát képező lap, mely előéletében is, létrehozóit tekintve is sok szálon kötődik Jókaihoz és alkotói köréhez.

Az 1868-ban kormánytámogatással, Ágai Adolf szerkesztésében indult Borsszem Jankó a magyar élclapi műfaj minden szempontból legsikeresebb és legkiválóbb képviselője. Sikeresen ötvözi a német eredetű műfaji hagyományt a magyar reformkortól kezdve formálódó és a század második felére rendkívüli gazdagságban virágzó politikai folklórral. Érdekessége, hogy kormánypárti (helyesebben Deák-párti) orgánum létére is típusának legnépszerűbb képviselőjévé tudott válni, sőt, életének legfényesebb szakasza éppen erre a „kormány által szubvencionált” időszakra esett. Az ellentmondás feloldását az a kulturálisan rendkívül tájékozott, politikában jártas, fantáziával és humorral pedig különösen jól megáldott társaság – a Kávéforrás-kör – jelenti, melynek kollektív munkájában állt össze az egyes számok tartalma. Sikere tehát nem politikai arculatának, hanem a lapkészítés minőségének köszönhető: „Ez a lap mint a kormány hivatalos élclapja indult meg. Vicc és kormánypártiság a világ két ellenkező pólusa, és eddig még minden gouvernemental-élclap rövidesen lapos apoplexiában múlt ki. Ágai megcsinálta azt a csodát, hogy egy kormánypárti humorisztikus közlönyből erőteljes, energikus ostort font, amelynek a hatása évtizedeken át megérzett, meglátszott a közéleten. Ágai alatt érte meg aBorsszem Jankó azt a virágkorát, hogy benne két sor gyakran többet jelentett, mint az újságokban hasábos cikkek. Az ő kausztikus, éles, mindig harcias, mindig fölvilágosult szelleme öltött testet a Borsszem Jankóban, amely pecsovics-cilinderének maszkja alatt voltaképp örökös ellenzéket jelentett, a magyar közállapotoknak és társadalmi züllésnek fáradhatatlan korbácsát.”[1]

Anélkül, hogy a politikai élclap-típus sajátosságainak ismertetésébe[2] fognánk, hadd mutassunk rá arra a triviális tényre, hogy míg a kor élclapjai a politikai sajtó többi szereplőjével együtt nyilvánvaló pártpolitikai médiumokként funkcionáltak, fő működési elvük mégis elsősorban a humor volt. A politikai humor létfeltétele egy olyan befogadói közeg, mely „a polisz ügyeiben” tájékozott; nem pusztán jól informált, hanem el is igazodik a közéleti források eszmei, viszonyulásbeli kérdéseiben. Azaz nem csupán az számít, hogy ki mit „mond” a nyilvánosság előtt, hanem – ha a humor szempontjából közelítünk – az sokkal nagyobb súllyal esik latba, hogyan mondta. A politikai élclap álláspontok és viszonyulások komplex tükre, mely nem puszta tényekre, hanem megnyilatkozásokra reagál, feltételezve, hogy olvasóközönsége tisztában van ezen megnyilatkozások tartalmával, azok modalitásával, a forrás jellegzetességeivel. A politikai élclap ugyanúgy eldiskurál és felesel a napisajtóval, mint a többi élclappal, időnként egészen a részletekig lebontva azok tartalmát, reflektálva nemcsak a vezércikkre (vagy az annak megfelelő közleményre), tárcára, hanem színes hírre is – sőt, alkalmanként a többi lap sajtóhibája is humorforrást jelenthet.

A lapokból kibontakozó kép minden korszakban önmagába zárul: egyes közlemények értelmezése arra ösztönzi az olvasót, hogy továbblépve felkutassa az abban kifejtett reflexió forrását, vagy csupán az altera parshozzáfűznivalóit, sehol sem bír ez azonban olyan téttel, mint a humorra építő műfajnál. A humor ugyanis ezen a téren „nem ismer tréfát”: miután csak úgy képes működni, ha a valóságra hivatkozik, a befogadó számára fontos, hogy tárgya kellőképp ismert is legyen. Magyarán, az élclapolvasó „megérti a viccet”, ha kellően jártas nem pusztán korának viszonyaiban, hanem abban is, hogy kik a kor közszereplői, és milyen megnyilatkozás, stílus, viszonyulásmód várható el tőlük. Ha tehát egy élclapot vizsgálunk mint a korabeli közélet kiemelkedő fontosságú közegét, akkor annak sajátos léthelyzetét is szem előtt kell tartanunk. Olyan tájékozódási forrásról van szó, mely a közönségnek a közviszonyok terén kellően tájékozott[3] részére épít, és igényt formál nem pusztán az információra, hanem a politikai és közéleti információ egyfajta kritikájára is. Ebben az értelemben ez a sajtótípus a tényleges, modern értelemben vett közvélemény formáló tényezője.

Ebben a helyzetben természetesen megnő a közszereplés személyre szabott tétje is, hiszen immár nemcsak eszmék és tényleges tettek kerülnek fokozottan kritikai górcső alá, hanem az egyéni megjelenés is. A humor egyik mozgatórugója a túlzás, és a poentírozott megnyilvánulások nemcsak „nagyobbat szólhatnak”, mint eredetijük, de többnyire emlékezetesebbek is. Másrészt, míg az élc ferdít és torzít, addig alapja szükségképpen a valóságban kell hogy gyökerezzen (különben nem lenne vicces), így egyben sajátos módon kitörölhetetlenné is teszi tárgyát. A korszak mindennapokat formáló szereplőinek tehát újabb megpróbáltatást jelentett, az, ahogyan megjelennek ezeken a fórumokon. Fontos tényező továbbá, hogy az élclapok illusztráltak (egyesek, például azÜstökös és a Borsszem Jankó egészen magas színvonalon). Az időszakban megjelenő családi lapok mellett az élclap az a médium, ahol nagyjaink fizimiskájukkal együtt képviseltették magukat, azaz ez volt az a forrás, ahonnan ország-világ rájuk ismerhetett.[4] (Sőt, az élclapokban jelentek meg nagyobb koncentráltsággal a közélet figurái.)

Annak ellenére, hogy napjainkban divatos Jókai Mór „kultuszáról” beszélni, a vizsgált periódus forgatagából kirajzolódó kép korántsem olyan egyértelmű, hogy közelebb vihetne bennünket az igazi Jókaihoz; sokkal inkább ahhoz a képhez, mely feltehetőleg a kiegyezést követő időszak fővárosi polgárában Jókairól élt. Annak ellenére, hogy az írófejedelem élete jelentős hányadában a mindenkori közfigyelem középpontjában élt, valóságos létmódja mégis a rejtőzködés, igazi arcának elfedése, avagy, hogy a kortárs megfigyelők által tapintatosan körülírt, de kevéssé használt kifejezést használjuk: póz. Ha hiszünk az éleslátó kortársnak-korutódnak, Mikszáthnak, akkor kiderülhet, hogy az elbizonytalanító, kissé őszintétlen magatartás eredete valószínűleg alkati. Ugyanakkor, ha az életrajzokat követve megfigyeljük társaságbeli attitűdjeinek fejlődését, világossá válik, hogy a személyiségében rejlő titokzatosságot némiképp a közfigyelem nyomására, tudatosan formálta át azzá a különös, tényleges elkötelezettséget kerülő, viszonyulásbeli fogódzókat nem kínáló magatartássá, mely nagyban hozzájárult a személyét már életében felnagyító legendák kialakulásához, de jócskán rontott is emberi hitelén.



Mielőtt belekezdenénk a Borsszem Jankó Jókaijának bemutatásába, vessünk egy pillantást arra a módra, ahogy egy jelentős közéleti személyiség feltűnhet az élclapban.

Borsszem Jankó karakterét nagyrészt a társadalmi típusokat megjelenítő állandó figurái adták, melyek Ágainak köszönhetik létüket, némelyik még a lap indítását megelőző időből, egy másik élclap, a Bolond Miska hasábjairól. A lap indulása utáni években (melyek 1875-ig bezárólag a valószínűsíthető „aranykort” képezték) ezen figurák megszólalásai alkották egy-egy szám fő szerkezeti egységeit, a tulajdonképpeni szöveges közlemények nagy részének apropóját. A társadalmi-etnikai jellegzetességek parabolisztikus ábrázolásából összeálló karaktereket Magyarországon éppen Jókai vitte tökélyre és emelte a politikai köztudat részévé a hatvanas években, Talérossy Zebulon és Kakas Márton figuráival nagysikerű és műfaj-formáló „humoristico-belletrisztikus” hetilapja, az Üstökös(1858–1918) hasábjain.

Ezek a jellegzetesen élclapi figurák[5] kétféle reprezentációból álltak össze: egyrészt rendelkeztek egy többé-kevésbé állandó, meglehetősen aprólékos, ugyanakkor közérthetően kódolt rajzos karikatúrával, melyek a karakterek által szignált lapbeli megszólalásokat kísérték. A rajzok a kor politikai ikonográfiájának összes jellegzetes síkját felmutatták: a társadalmi pozíciót indikáló öltözködésbeli elemek részletezettsége, jellegzetes tevékenységi körök, illetve ezek eszközeinek ábrázolása alapozza meg a figurát. (A képekből többek között kiderül, hogy az adott karakter mivel tölti a szabadidejét. A pozsonyi németajkú polgár, Kraxelhuber Tóbiás például csibukolás közben mereng az újságban olvasottakon, Mokány Berci szintén pipája és elmaradhatatlan agara – a vidéki nemesi aranyélet egyfajta státuszszimbóluma – mellett látható, Estány és Sanyi pedig éppenséggel isznak).

A figurák másik reprezentációs síkja, tulajdonképpeni mondanivalójuk, szintén jellegzetes, főként az élclapi humor egyik legfőbb fegyverténye, a nyelvi paródia révén. Itt sem az egyéni, hanem a társadalmilag-etnikailag meghatározott nyelvhasználat az élc áldozata, a kiejtés és a megfelelő szókészlet sajátságainak karikírozott felnagyításával. (A későbbi évtizedekben a figurák jellemzése árnyaltabbá válik – főként az új típusok megjelenésével által – mikor a kulturális, illetve nemi szempontok is határozottabban feltűnnek a figurák ábrázolásában).

Az élclapi figurák tulajdonképpeni funkciója a sajátos, társadalmi meghatározottságú politikai álláspontok sarkított, időnként erősen érdekorientált kifejtése, és az aktuális közéleti események ilyetén szempontok alapján történő kommentálása. Céljukat a Borsszem Jankó abban teljesítette ki, hogy igyekezett a társadalmi paletta minden színét képviselni figuráiban, ezért válhat minden szám sokszólamúsága révén az aktualitások hiteles tükrévé. „A Borsszem Jankó igazi története alakjaiból olvasható. Érdeme, hogy ez a történet egyben a magyar társadalom története 1868-tól 1904-ig. Ez a társadalom a hullám fölfelé ívelő oldalán sodródott, gazdaságban, irodalomban és művészetben. Ez aránylag gondtalan és jólétben élő társadalmat egy szabadelvű kormány vezeti. A Borsszem Jankó hűséges marad ehhez a kormányhoz és ehhez az elvhez. Története egy elvé, éppúgy mint egy korszaké, a XIX. század második felének magyar szellemtörténetében szerepet vív ki magának.”[6]

Az ok, amiért itt érdemes elidőzni az élclapi típusok kérdésénél, valójában az, hogy ábrázolásmódjuk jellegzetességei nem pusztán ennek a szűkebb értelemben vett műfajnak, hanem általában a politikai humornak és tágabban a közélet sajtó-reprezentációjának a sajátjai. A kiegyezés körüli évek magyar sajtóolvasóinak csoportja megélhetésében, anyagi és kulturális lehetőségeiben nagyjából egységes, politikai érdek- és értékrendszerében viszont rendkívül tagolt. Ezt mutatja a politikai sajtó képe is, mikor is ez a vitáktól fűtött időszak újságok páratlan gazdagságát (ha nem is nagy példányszámokban) volt képes fenntartani. Emiatt lehetséges az artikulált pártsajtó léte, mert megvan a lehetőség és igény arra, hogy minden egyes irányzat önállóan képviselje magát. Az irányzatok gazdagsága mellett jellegzetes azok „vonalassága” is (eltekintve épp Jókai A Honjától): a sarkított, kissé markáns kifejezésmód a politikai sajtó megszólalásmódja, nemcsak tartalmilag, hanem attitűdök és viszonyulásmódok tekintetében is. Röviden: természetes és elvárt, hogy az indulatok érezhetőek és állandóak legyenek, egyfajta pózzá merevedjenek a közélet színpadán.

A politikai humor erre reflektál és ezt erősíti fel a társadalmi típusok szájbarágósan sarkított, emblematikus képviseletével. Ezen azonban túllép. Nem pusztán az egyes társadalmi csoportosulásokból képez könnyen azonosítható absztrakciókat, hanem az egyes érdekcsoportokat, eszméket képviselő személyiségekből is, lecsupaszítva azokat közéleti megnyilatkozásaik sarkítottabb motívumaira, pózaira, szólamaira. Ez nem csupán kritikai céllal történik: a közélet nagy színpadára a belépő ebben a korszakban az eszmével való azonosulás. A sajtó általános értelemben felfogott funkciója még nem maga a közélet gyakorlása, a polisz-lét tere, hanem a lehetséges erővonalak irányadó felvázolása. Kész eszmeköröket továbbít, némiképp normatív felhanggal, nem pedig a formálásukhoz szükséges fórumot biztosítja. A sajtó, és különösen az élclapi sajtó e mechanizmus alapján kísérli meg a folyamatok és viselkedésmódok értelmezését. A korszaknak különösen sikeres műfaja a karikatúra, mely az ismerős, azonosítható, visszatérő elemek felerősítésével, ellentmondásaik, különösségük túlhangsúlyozásával éri el célját. Ezek az elemek kismértékben variálódhatnak ugyan, de a Borsszem Jankóban jól végigkísérhető egy-egy jelentősebb közéleti figura karaktertörténete, mely az azt felidéző aktualitások forgatagában is nagymértékben állandó marad.

Ennek illusztrálására érdemes vetnünk egy pillantást Jókai Mór politikai pártfogoltjának és A Hon munkatársának, a kiegyezés környéki években az író politikai szereplését végigkísérő Horn Edének[7] Borsszem Jankó-beli megjelenésére.

Horn Ede eredetileg közgazdász, aki a kiegyezést megelőző időszakot párizsi emigrációban töltötte. Külföldön írott szakcikkei meglehetősen ellentmondásos hatást váltottak ki a magyar pénzügypolitikára nézve, mely nem tette egyértelműen népszerűvé hazatérése után. Modern szemléletű, emancipált és európai tapasztalatok kontextusában gondolkodó szakember volt, aki ezt a tényt Jókai politikai lapjainak egyik legfontosabb publicistájaként meglehetős hangsúllyal érzékeltette a kormány pénzügypolitikájának kritikájában.[8] A hangsúlyozottan nemzeti-liberális Borsszem Jankó szemléletrendszerében a „külföldről hazatért honfi” típusa mindig gyanakvás és ellenszenv tárgya (annak ellenére is, hogy Horn esetében 1849-es emigránsról van szó). Liszt Ferenc nyilvános szereplése például mindig valóságos gúnyhadjárat tárgya a Borsszem Jankó lapjain, melyet nem elsősorban a rajongás megnyilvánulásainak túlzó volta, hanem a külföldön érlelt babér lokálpatrióta szempontú elutasítása váltott ki.

Horn Ede személyisége számos jellegzetességet kínált, melyek által a (képi és nyelvi) politikai karikatúra célpontjává válhatott. Zsidó származása miatt az ő esetében is érvényesült az a sajátos tendencia, mely erős, torzított faji karakterjegyekkel látta el az ábrázolásokban.[9] Ezen kívül Horn köztudottan rendkívül gyengén beszélt magyarul, s hibás kiejtése, szókincsbeli pontatlanságai és hiányosságai megunhatatlan poénforrást nyújtanak a Borsszem Jankó szerzőinek. A jellegzetes, magyarodó zsidó nyelvhasználat paródiáját kikristályosító Spitzig Itzig mellett neki alakult ki a leghatározottabb saját „dialektusa”, sőt beszédmódjának karikírozása időnként átcsapott az öncélú viccelődésbe.

Horn Edét emellett főként gyakori politikai kudarcai tették vonzó céltáblává a Deák-párt szemléletét képviselő lap számára. Az 1869-es év és a hetvenes évek legeleje a Borsszem Jankó tükrében egyfajta politikai blamázs-széria Horn és Jókai számára: egymás után vallanak kudarcot a szakíró választási jelölésével Kanizsán, Szentendrén, Pápán (1. kép), míg végül a nagyrészt németajkú Pozsonyban sikerül mandátumhoz juttatni A Hon pártfogoltját.

Ezért alakul ki az 1870-es évre a „Bolygó zsidó” toposza Horn Edével kapcsolatban, olyannyira, hogy a lap többször közli le ugyanazt a karikatúrát, melyen Horn „bolyong” az országúton, csak az irányjelző táblán feltüntetett városnév változik. (Ez a sors egyébként Jókait is utoléri 1872-es választási kudarcai során, amikor is több ízben feltűnik a „Két bolygó zsidó” (2. kép).[10]

Ha Horn példáján megfigyeljük a konkrét közéleti szereplő sorsát a Borsszem Jankó lapjain, akkor látható, hogyan szublimálódik a személyiség karakterré, mely csak a karikatúra létmódjában létezhet: túlzásokból és absztrakciókból összetákolt figura, amely ugyanakkor sajátos otthonossággal foglalja el helyét a többi között, mert alakja mindezekkel együtt korántsem ellenszenves, sőt, a viszony az 1870-es év végére kifejezetten családiassá válik. A lap is mintegy saját kreatúrájaként ismeri fel a kis Edos figuráját, akit, mintegy ezt a tényt beismerendő, az 1871. év első számában közölt előfizetési felhíváson a Borsszem Jankó többi állandó figurája között tüntet fel (3. kép). Ugyanezen a képen látható egyébként Dobsa Lajos is, aki Hornhoz hasonló sorsra jutott. Estány és Sanyi figurái mögött is valós személyiségek állnak, Patay István és Csiky Sándor szélbali képviselők.[11]

Ez a jelenség természetesen elidegeníthetetlen a típushoz vonzódó humoros műfajoktól. Sőt, ez nem pusztán a konkrét műfaj jellemzője, hanem a közvélemény alakulásának egyik jelentős mechanizmusa. Szinte minden élclap mögött egy-egy fiktív, absztrakt karakter áll, melyek összességéből erős vonalú, karakteres társadalomportré áll össze. (Vegyük például a Pecsovics című élclapot, mely a konformista hivatalnokot képviselő típusról kapta címét.[12]) A politikai humor megkísérli felsorakoztatni a közéleti szereplőket is ezek mögé a társadalmi emblémák mögé, a műfaj sajátos (főként képi) kódját alkotva meg, mely gazdag és – főként aBorsszem Jankó esetében – kellően árnyalt, de egykorú viszonylatban mégis könnyen értelmezhető.



A kiegyezéstől a fúzióig eltelt évek Jókai közéleti pályafutásának legellentmondásosabb időszakát jelentik. Nem feltétlenül a legmozgalmasabbat, hiszen már 1848 tavaszán az események középpontjában áll, és nem is távolodik el nagyon a centrumtól. A debreceni időszak hozza számára az első igazi megmérettetést a politikai sajtó terén, a radikális Nyáry Pállal és a Március tizenötödikével vívott küzdelme során, a Közlöny szerkesztőjeként. Politikai magatartása már akkor kirajzolódik, nagyjából tüneti szinten, abban, amit Mikszáth sommásan csak így foglal össze: „neki nem voltak erős meggyőződései”. Ha 1849-es tevékenysége kapcsán ez helytálló is, a kiegyezést követő időszakban mégis a baloldal és a Tisza-frakció hangsúlyos egyénisége tudott maradni, bár igaz, hogy kevésbé jellemezte erős és következetes kötődés adott és jól körülhatárolható irányzathoz az ellenzéki palettán, sőt, voltak a Deák-párt eszmeiségét tükröző akciói is.

Ahány forrás, annyiféle értelmezését olvashatjuk Jókai politikai viselkedésmódjának, közírói mentalitásának, a teljes apológiától kezdve egészen az olyan véleményekig, melyek leírják Jókait mint komolytalan politikust. Ha Jókai Borsszem Jankó-beli reprezentációjára vagyunk kíváncsiak, akkor sokkal több körülményre kell tekintettel lennünk, mint a pusztán egyes politikai szempontok által sugallt egyszerűsítő-eligazító karakterizációra. Nyilvánvaló az is, hogy ez a Jókai-kép nem objektív, hiszen alapvetően a politikai ellenfelek ítéletén nyugszik. Egészen biztosan megtudható azonban belőle, hogy mit gondolt a magyar társadalom egyik legdinamikusabban fejlődő és politikailag egyik legtevékenyebb rétege, a pesti polgárság Jókairól és általában a közéletet ilyen páratlan erővel befolyásoló személyiségekről – politikán innen és túl.




„Mikép lehet meggazdagodni?

Regény 6 kötetben

Tartalom:

1. kötet. Ifju álmok. – A komáromi zsidók. – A révkomáromi ifju. – Ideális kezdet. – »Hétköznapok.«

2. kötet. Praxis teszi a mestert. – A beszélyek kelnek. – Ive 6 forint. – A szerkesztő. – »Életképek.« – Csak sokat írni!

3. kötet. A kor szomoru. – Korszerűség pénzt hajt. – »Sajó beszélyei.« – »Csataképek.« – »Véres könyv« – Csak minél többet. – Ive 10 frt.

4. kötet. A dicsőségért is kell tenni valamit. – »Nábob.« – »Kárpáthy.« – A főmunkatárs. – »Vasárnapi Ujság.« – »Nagy tükör.« – Kakas Márton. – Akadémiában. – Mindent irunk. – A ház épül. – Beköltözés. – Ive 40 ft.

5. kötet. Uj korszak. – 1861. – Sutba a regénnyel! – Politika több pénzt hoz. – Kurátorság és titulus. – Követség. – Servus aesthetika! – Akármilyen csak sok legyen. – Ive 50 ft.

6. kötet. Szabadság! 1867. – Éljen a zsidó! – Az oppositio bolondjai. – A kőszivü Siklós fiai. – Terézváros. – Sparkassza. – Verwaltungsrath. – Tehenész és poéta. – Nincs többé poezis! – Éljen a pénz! – »Hon.« – »Nájer Lloyd.« – Szegény Horn! – Egy zsidó százat csinál. – A politika fejős tehene. – Miniszterség a ködben. – Álmok. – Milliók. – Chatham és Rothschild. – A gazdag ember szegény regényei.”[13]


A fenti Új regény Jókai Mórtól! fejléc alatt megjelent közlemény tömörsége ellenére is igen beszédes. Kritikai éle ugyan nem túl figyelemreméltó, különösebben nem is vicces, ha azonban minden egyes tételét jegyzetekkel látnánk el, egészen beszédes pályaképet kapnánk. Nem pusztán a tényszerű információk terén, hanem a legutóbbi korszak (6. kötet) pletykák és legendák körébe utalandó részleteire nézve is.

A Jókai életét övező figyelem és a személyéről keringő híresztelések (melyeket Mikszáth rendkívül stílusosan, de kissé nagyvonalúan ágyaz az életrajzba) sommás leképezése ez a rövidke írás. Megléte a legjobb bizonyítéka annak, hogy az író életének egyes mozzanatai milyen mértékben álltak a figyelem középpontjában – amikor is „az országnak körülbelül a legnépszerűbb embere”.[14]



„Az oppositio bolondjai” – politikai csatározások

Az 1869-es választások jelentik Jókai Mór politikai pályafutásának legintenzívebb szakaszát, mikor a miniszter Gorove Istvánnal[15] szemben szállt ringbe a Terézváros mandátumáért. Jókai megválasztása, és az azt megelőző kampány addig példátlan hullámokat kavart a sajtóban. A terézvárosi kerület az országos politikai élet figyelmének középpontjába került, főként mivel mindkét küzdő fél rendkívül ismert volt, s Jókai kortestáborának nyilván jelentős és főként látványos erőfeszítéseket kellett tennie egy ilyen tekintélyes ellenféllel szemben. Az ellenzék számára nagyon fontos fegyvertényt jelentett a győzelem, Jókai személyére nézve azonban még súlyosabb a tét: népszerűségének legnagyobb erőpróbája, ugyanakkor katalizátora a kortesidőszak.

Borsszem Jankó szemszögéből nézve a helyzet több mint kényes, mivel a Terézváros demográfiai súlypontja éppen a pesti zsidó polgári réteg, melynek az emancipáció óta először nyílik lehetősége a markáns politikai véleménynyilvánításra. „[A Borsszem Jankó] éber figyelője azonban egy feltörekvő és érvényesülő társadalmi osztálynak, az intellektuális zsidóságnak. Nem nézi el ennek az osztálynak egyetlen ferdeségét sem, igyekszik közelhozni a társadalom egyéb osztályaihoz, neveléséből részt kér és kap.”[16]

A kortesidőszakban felvonultatott eszközök között – érthető módon – kulcsszerephez jutottak a zsidóság kulturális önérzetét kiemelő mozzanatok, míg – a Borsszem Jankó olvasatában – a társadalmi csoportot érintő politikai motívumok jóval kevesebb hangot kapnak. Ezt talán joggal kéri számon a lap Jókaitól, s választási beszédének paródiájából éppen a konkrét irányvonalak hiánya csendül ki,[17] a lap kritikai attitűdje ezen a ponton azonban inkább bagatellizáló.

A politika cirkusza minden valós tét ellenére tényleges kritika megfogalmazás nélkül, elsősorban élcforrásként csapódik le a lapban, mely meglehetős derűvel figyeli Jókai célzatos sodródását a városi zsidó szubkultúra irányába. Az Apró Hírek rovatban például időről-időre visszatér a hír arról, hogy Jókai körülmetéltette magát, majd természetesen a hír cáfolata is. Tipikus ebből az időszakból az Adatok Jókai életrajzához című írás:


„Miután Jókai mult vasárnap azon fölöttevalókép s kiváló érdekes fölfedezést tette, hogy ő 9 éves korában verset irt egy zsidó fiúról s később zsidó drámát csinált, kérvén magát ez érdemek alapján megválasztatni – mi még a következő adatokkal támogathatjuk a derék zsidóphil jelölt kandidáczióját:

1) Diákkorában egy pár rosz csizmát két garason adott el egy házalónak, ki könybelábbadt szemmel mondá: Khüszünem.

2) Többször vett föl pénzt egy vén zsidótól – száz perczentre.

3) Sohse mondá ki e szót »hepp!«

4) Mikor a dohány-utczában lakott, naponként ötször ment el a zsidó templom előtt.

5) Anno… megpuszizott egy zsidó lányt. (Közkivánatra készséggel ismételni ajánlkozik e műtétet.)

6) A »Velenczei kalmárt« rosz drámának tartja.

7) Irószobája falán vöröshagyma-koszoru lóg.

8) A k-t kh-nak mondja, ha a t. választók parancsolják.”[18]


A zsidó identitásmodellel való kacérkodást Ágaiék nem is vetik igazán Jókai szemére, sokkal jelentősebb kritikát kap az a motívum, mely talán az egyetlen komoly ellenszenvvel szemlélt tényezője az író közéleti szerepléseinek: a népszerűségnek alárendelt pózolás, melyet a letisztázott eszmeiség és józan ész alapján álló sajtóorgánum tényleges gyanakvással közelít meg (4. kép).

Természetesen nem maradhat el az akkoriban a választási küzdelmekhez hozzátartozó, általánosabb kortesfogásokon való viccelődés sem, melyek azonban nemcsak ebben az adott helyzetben és kerületben találhattak tárgyukra (ld. 5. kép).[19]

Érdekes ugyanakkor, hogy a terézvárosi mandátum sorsa a győzelem után annak ellenére sem különösebben téma, hogy Jókai nem volt túlzottan sikeres kerületének képviseletében. Egy inkább kifejezetten barátságos karikatúra Jókait tehenének fejése közben mutatja, miközben egy terézvárosi választója oson a háta mögé, megnézni, hogy képviselője vajon jobban ért-e a fejéshez, mint a politikához (ld. 6. kép).

A kortársak visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Jókai közéleti arca ellentétben állott személyének zárkózottságával és félénkségével. Valószínű, hogy nyilvános megjelenéseit éppen azért itatta át egyfajta taktikától mentes őszintétlenség, mert nehezére esett a közvetlenség. Azt ellenben mindig jó érzékkel regisztrálta, hogy az adott helyzet milyen magatartást követel tőle, s igyekezett mindig aszerint eljárni. Miután azonban ez általában a helyzet diktálta reakció volt, épp a mögöttes megfontolás hiánya avatta pózzá – rásütve ezzel a népszerűséghajhász komédiás bélyegét.

A zsidóbarát magatartás pózként való leleplezése nem is a terézvárosi választás, hanem annak a későbbi időszaknak visszatérő tényezője, mikor Jókai Horn Edét próbálta népszerűsíteni, a publicista képviselőházi próbálkozásai idején. (Egy hír kettejük kampányszereplését úgy értékeli például, hogy Horn „Jókai jóvoltából blamírozza magát”.[20]) A filoszemitizmus kissé mint öncél tűnik fel a Horn-kampány körüli, kesernyésebb hangvételű karikatúrákban.


„Jókai Mór naplójegyzeteiből”

Pest, junius 1-én.

„Ez a Horn! Ezek a zsidók! Csak az a Wármán[21] ott ne ülne a jobbon, olyan liberálisan rí ki. S nekünk [ti. az ellenzéknek – R.A.] nincs zsidónk. Mit mondanak majd terézvárosi választóim? A zsidók kivittek engem s én nem volnék képes kivinni egy zsidót? Csak egy hosszú orr volna a mi pártunkon, azt megtennők képzeletbeli zsidónak. De akármennyit orrolunk – egyikünké se nő meg hébermódra.”[22]


Ugyanebből az időből származik A képviselőház rabbinusai című karikatúra (7. kép). A képen Jókai a vallásos zsidó öltözékét viseli, vele szemben a vallási egyenjogúsítási törekvések egyik vezéralakja, Zsedényi Eduárd képviselő látható, szintén zsidóként ábrázolva, ujjukat mindketten a Sulchan Aruchra helyezik. Mellettük Horn Ede látható, ministránsfiúként.

Ágai éppen a terézvárosi zsidó polgárt képviselő Spitzig Itzig levelében tolmácsolja a Horn-pártolási korszak kritikáját már 1869 júniusában, mikor Jókai első körútjára indult pártfogoltjával.[23] Kissé abszurdizáló azonban a pozsonyi kortesútról készült karikatúra (ahol is Horn végül megválasztatott), melyen Horn magyar nemesi öltözékben, „Rabbi Jókai” kíséretében jelenik meg, s a többségében zsidó közönség így üdvözli a jelöltet: „Elljen a Horn, a ki meg fogja védelmezni a drága megyét és a szent ősi institutiont, elljen!” A kiegyezés utáni politizálás főmotívumát alkotó vármegyei kérdés – mely az ellenzék egyik vezéreszméjét alkotta – kifigurázása történik a kép hátterében: a vármegyeháza előtt két hajdú ráérősen vesszőz egy deresre húzott elítéltet (8. kép).[24]

Gyakran előfordul továbbá, hogy Jókait Horn Ede anyjaként ábrázolják, így lesz Hornból 1871-re önmagában is a kicsi „Edos”, időnként járókában, csörgővel a kezében, vagy leggyakrabban apró gyermek termetével.[25] Egy ízben pedig Jókai Bánk Bánként ágál: „Nincs a teremtésben vesztes csak én! Nincs árva más – csak az én gyermekem!”, mellette fiacskája, a kicsi Ede.[26] Ennek az élcvonulatnak tetőpontját az 1872-es választási időszak jelenti, mikor a visszatérő karikatúrán immár a „két bolygó zsidó” – Horn és Jókai – együtt fut a mandátum után (ld. 2. kép).[27]

Hasonló értékelés kíséri Jókai számos önálló politikai kezdeményezését. A Borsszem Jankó egyfajta szeszélyként jellemzi karakteresebb megmozdulásait, különösen melyek az ellenzéket is megosztják, például mikor 1868-ban szembekerült saját pártjával annak a delegációval kapcsolatos[28] állásfoglalása kapcsán, illetve mikor az 1869-es választások idején hangsúlyozottan szimpatizált a szélballal: „Én vagyok a szélbalnak / legjobb agitátora / – Átora, kántora / Kurátora, doktora / Földfelosztó szélbalok / Takargató sátora” – olvasható a Nép fiai című népdalmű-utánzatban.[29] Abban az időben Jókai fontosnak tartotta a népkörök közéletépítő szerepét, és tevékeny volt ezen a téren, a terézvárosi népkörben arcképe ott díszelgett a falon egy ideig, de később, várhatólag, mandátumával együtt annak is mennie kellett (ld. 9. kép).[30] A gúny kedvelt fordulata Jókait a politika „komédiásaként” említeni, mint például a következő, Goethe szájába adott parnasszusi üzenettel: „önnek a politikában kifejtett komikuma régóta gyönyörködtet”.[31]

Az 1869-es „kis bankválság” idején – kissé meglepő módon – Jókai épp a pénzügyi politika terén ér el látványos eredményeket önálló kezdeményezésével – melynek hátterében a Deák-párt lapjával, a Pesti Naplóval A Honban folytatott polémia áll. Miután A Hon nem pusztán a napi politika, hanem a nemzetgazdaság ügyeinek is alapvető fóruma kívánt lenni (első oldalán mindig az aktuális gazdasági információkkal), így nem meglepő, hogy Jókai e kérdésben tényleges jártasságról és kitartó érdeklődésről adott tanúbizonyságot. A Magyar Nemzeti Bank ügyét érintő és a magyar bankrendszer stabilizálását követelő felszólalásaival 1869– 70-ben nagyban hozzájárult, hogy Lónyay Menyhért pénzügyminiszter bizottságot hívott össze a banki helyzet normalizálása érdekében. (Jókai és Horn Ede egyébként fáradhatatlan kritikusai voltak a Lónyay-féle pénzügypolitikának, ez valószínűleg elsősorban Hornnak tudható be.) A Borsszem Jankó reakciója minderre nagyrészt kimerül a „Jókai bank”-ról szóló híradásokban, valamint Hornnak A Honban, illetve az akkortájt induló Neuer Freier Lloydban publikált cikkeinek ostorozásában.

Ágaiék viszont értelemszerűleg igyekeznek megláttatni a rációt abban például, hogy Jókai 1870-ben, mintegy a jóval később beigazolódó pártpolitikai szükségszerűségek (a későbbi fúzió) megelőlegezéseként, látogatást tesz Horváth Boldizsár igazságügyminiszternél. Ezzel mintha a kiegyezés kormány által végbevitt formáját legitimálta volna, kivívva ezzel pártja és az ellenzéki szellemiség elégedetlenségét. Erről remek irodalmi travesztiák számolnak be a Borsszem Jankóban, mint például azOthello és a Jókai Mór[32] című Shakespeare-ferdítés Tisza Kálmán és a harcosan ellenzéki Csernátony Lajos[33] szerepeltetésével, valamint a több számon keresztül közölt, ellenzéki viszályokról költött Obsidio Municipiana című eposz,[34] vagy pedig a szintén Csernátony tollának tulajdonított remekbe szabott „kémjelentések”:


„Csernátoni (!) rendőri papírjaiból

I. 2055. sz.

Alázatos jelentése Csernátoni, baloldali rendőrbiztosnak, Tisza Kálmán in spe miniszterelnökhöz.

Baj van. Jókai Horn által behálóztatik. Jókai tegnap délután 5 ½ órakor a bálvány-utcza táján láttatott. Kémem által követtetett. A sarkon megállt s egy tőzsben szivart vett, tiz darab britannikát à 6 kr. s egy yárát à 7 kr. = összesen 67 kr. 67! Ez küldöttemben gyanut keltett, melyet a következés igazolt. Jókai Horváth Boldizsárhoz ment. Nála volt 32 ½ perczig. A társalgás tárgyát legrövidebb idő alatt megtudom, mit a jelenleg kezemnél levő pénzkészlettel képes nem leszek.

Kelt »Ellenőrben«, a bihari pontok 3-ik évében, junius 4.


Csernátoni m. p.

főrendőrbiztos.”[35]


Pártpolitikai elkötelezettsége nyilván a Borsszem Jankót is részrehajlásra szorítja, így az sosem mulasztja el méltányolni, ha Jókai a Deák-párt érdekeinek megfelelő irányban jár el. „Az embernek fáj a szive ha látja, hogy ezt a derék, szeretetreméltó Jókait, kit maga az isten is deákpártinak teremtett, az egyik pórázon vezeti, míg a másiknak a nótájára kénytelen táncolni” – olvasható egy 1868-as karikatúra aláírásában;[36] de míg az embertől magától sosem tagadja meg a rokonszenvet, Ágai és köre hajlamos ingadozásként, kétkulacsoskodásként felfogni Jókai manővereit (ld. például a Jókai úr vezérczikkeiből című paródiát, mely hatféle, egymásnak teljességgel ellentmondó álláspontot képvisel[37]), vagy a kellő határozottság hiányából fakadó komolytalanságként: „Jókai Mór kijelenti, hogy Tisza Kálmán nézeteivel nem ért egyet. Siet továbbá kijelenteni azt is, hogy Ghyczy Kálmán nézeteivel sem ért egyet. Kerestetik egy ember, aki Jókai nézeteiből csak egyet is megért.”[38]

A helyzet ennél nyilván árnyaltabb. Éppúgy, ahogy napilapja, A Hon szemléletében meghaladta korát a pártpolitikai kötöttségek hanyagolásával a korszerű, általánosan felfogott érdekszemlélet rovására, úgy Jókai is az adott helyzetben felismerhetett tényleges szükségszerűségeket, azok irányzatos eszmébe ágyazása azonban fárasztotta, s emiatt rásüthető az állhatatosság hiánya, mind a politikai szövetségesek, mind az ellenfelek részéről. Valószínűleg azonban a kitartás sem avatta volna jó politikussá kora szemében: a politikai pozíciótól független értékszemléletet a kor kiélezett viszonyai között egyetlen politikus sem kockáztathatta meg a komoly kritika veszélyei nélkül. S ezt valószínűleg Jókai tudatosan sem kísérelte meg, bár időnként kihallik megnyilatkozásaiból a politikai skatulyák tudatos elutasítása: „Végül sajnálatomat kell kifejeznem a felett, hogy a Pesti Napló vezérczikkírója a hazafiságot is megtagadja tőlem. Ez az ut nem jó helyre vezet. A politikai proscriptionalis tabellák készítését nem ajánlom, legkevésbé a Pesti Naplónak, és ha ő kezd el ilyen proscriptionalis tabellákat készíteni – én azzal fogom hazafiságomat megvédelmezni, hogy senki nevét nem fogom azokra írni” – írja A Honban 1868. január 4-én.[39]

Mégis, általános jó szándéka – még ha esetleg jóindulattal szemlélt naivitásban csapódott is le – nem maradt észrevétlenül ellenfelei táborában sem, s a Kávéforrás-kör kellő emberismerettel kezelte a Jókai lépéseiben felismerni vélt motivációt. A politikus és közíró mögötti karakter valós megítéléséről árulkodik az alábbi népköri „szemelvény”, melyben Jókai közszereplői bemutatását közkedvelt figurája, Tallérossy Zebulon szájába adják:


„Fővárosi praelectiók –
Tallérossy Zebulon Jókai Mórról

Tekintedezs halgatosag!

Furcsa dolognak fogja tekintenyi tekintedezs hallgato auditorium, ha az objectum tartja praelectiot subjectumrul. De míg milen subjectumrul! Arul a Jókai Móriczrul, a ki iteneg tartja becses personamat markaba.

Az in baratom a Móricz sokalta különb legin mint a kinek latszatja magat.

Sokan abul itilnek meg neki, a kit a maga sajat neve alata irja komolan; holot ű, mikor mar 40 ivezs koraban szüksigit irezte anak, igazat ís mondanyi nem is »Igazmondót« választotta, a kinek a czicza sem hiszi, hanem engemet választotta maszkanak; is így az in kipemben mind a mi okosat tudja, bolondul mondja el; a maga sajat ides neviben penig okosan beszíli el aztat, a mi bolondot csag ki tudja tanalnyi.

Inend van neki az a tekintíles nípszerűsig, a mire legujab idő szerinte ra inoculalta zsido hajlandosagot, hogy hajtsa neki 25 percentet a közönsiges hatos kamat helyette, a kibe mar kezdte beleúnyni magat, de nagyon.

In nem akarom zsidó polgartarst dehonestalnyi, de …

(Jókai, attól való félelmében, hogy Zebulon ur Móricz urnak még legtitkosabb gondolatait is ki találja tárni a hallgatóság előtt, földhöz vágja Zebulont, ki cserepekre törik. Törs meg Hegedűs fölszedik a cserepeket, összecsirizelik, megdrótozzák és az igazi helyett használják az »Üstökösben«, mely ritkaságképpen mutogatja a publicumnak, drótos tótjai mellett a drótozott tótot.)”[40]


A fenti szemelvény átvezet a következő kérdéskörbe, Jókai közírói megítéléséhez.



A Hon: A Jókai-sajtó

Dücső Honfi! Még dücsőbb Lloydfi!” – köszönti Horn Edét a baloldal a Borsszem Jankó tolmácsolásában 1870 elején.[41] A „Jókai-sajtóbirodalom” erre az évre teljes, mellyel szemben Ágaiék igyekeznek egyfajta Góliátot fenyegető Dávid maszkját felölteni – nem épp meggyőző eréllyel. A végeredmény inkább kiélezett, de szellemi erőviszonyaiban kiegyenlített ütésváltás a két fél között. Szellemi erőviszonyaiban, de nem a küzdelem hevében: Jókai fórumai – természetükből következőleg – jóval kevesebbet törődnek a Borsszem Jankóval, mint viszont. Az 1863-ban alapított modern, liberális szemléletű, közgazdasági érdeklődésű A Honvitapartnere a Pesti Napló. Jókai 1858-tól megjelenő élclapja, azÜstökös politikai karakterét kissé elnyomja a lap adomázó, irodalmi jellege, az Igazmondó pedig profiljában is más, és inkább a vidéki olvasóközönséget megcélzó néplap. A hírlapi-élclapi polémia egyénként is olyan mértékben az aktuális események lüktetésében folyik, hogy mindennapi kontextusukból kiragadva szinte alig érthetőek a gyakran Apró Hír szintjén folyó vagdalkozások és viccelődések. Nagyobb távlatból nézve kirajzolhatók azok a fő vonalak, melyek mentén Ágai és köre megrajzolja a Jókai-sajtó kritikáját: ez a kritika azonban többnyire a napi politika és irányzatosság szintjén marad, nem a sajtó mint műhely bírálati szempontjait érvényesíti.

A Hont leggyakrabban azért éri kritika, amit a kor szemszögéből leginkább politikai következetlenségnek nevezhetnénk. Jókai munkatársi gárdája karakteres, többségében fiatal, friss, esetenként radikális szellemben gondolkozó zsurnalisztákból áll: Horn Ede, Hegedűs Sándor, Ludvigh János, P. Szathmáry Károly, de itt van Csernátony Lajos is, az Ellenőr későbbi szerkesztője, akinek rendkívül erőteljes, de néha a durvaságig menő stílusa komoly bajba sodorta Jókait. Egy 1869-es cikke miatt Pulszky Ferenc párbajra hívja ki az író-szerkesztőt, akinek szabadkozására ez a felelet: „Ha Jókai nem ad elégtételt, akkor egy sorba helyezem a tekintetben Csernátonyval”.[42] Az ominózus duellum a szülője az alábbi fiktív levélnek, Jókainak tulajdonítva, Csernátonynak címezve:


„BARÁTSÁGOS LEVÉL

Kedves Barátom!

Tisztellek, becsüllek. De ha valaki egy kategóriába mer helyezni veled, azzal megverekszem.

Különben tisztellek, becsüllek.

J.M.”[43]


Hosszabb távon a Borsszem Jankó a baloldali sajtónak a pártfrakciók mozgásait is tükröző differenciáltságából az ellenzéki hírlapok „elsúlytalanodására” (ld. 10. kép) szeret következtetni. Egy 1874-es címlapon közölt karikatúra szerint a „baloldal sajtója ugyancsak ránehezedett a szegény hazai ellenzékre. Nem csoda, ha megszakad bele (11. kép).”[44] Az 1869-ben alapított Ellenőrt (Csernátony lapját) egyébként időről időre A Hon konkurenciájaként tüntetik fel.

A Hon gazdasági beállítottsága miatt is gúny tárgya lehet: „Választóidnak mondád te: »kereskedem én is!« Mért hozzá nem tőd: »Üzleti czikkem A Hon!«!”[45], legérzékenyebb pontja azonban a szigorú szerkesztői kéz hiánya, melynek következtében előfordul, hogy az időnként meggondolatlan munkatársi gárda „ügyetlenséget csinál”, ami miatt aztán nem győznek bosszankodni a magasabb ellenzéki körök. Mikszáth így fogalmaz: „Jókai ugyan keveset érintkezett munkatársaival is, de teljes szabadságot adott nekik a lapban, úgyhogy mindenki kibonthatta szárnyait, ha voltak neki.”[46] Maga Jókai sem követi mindig a következetesen a frakcióálláspontot saját cikkeiben. Erről az Apróságok rovatban ezt találjuk:


„Jókai a »Két szarvu ember« czimü kedvelt regényéhez humoristikus pentant-ot ir a »Kétszarvu politikus czimmel«. Egy államférfit fog benne kifigurázni, aki máskép fog öklelőzni mint képviselő és másképen mint szerkesztő. A képviselő függő lesz, a szerkesztő független. A képviselő, mikor a baloldali kör helyiségébe megy, esernyőjével s téli kabátjával szegre akasztja a szerkesztőt. A szerkesztő mikor lapot szerkeszt, exorcizálja magából a képviselőt.”[47]

Még érdekesebb azonban, sőt hangvételében egészen kiugró helytállással világítja meg a Jókai közéleti arca mögötti motívumokat az alábbi, 1874-ből tehát már a Deák-párti politika beláthatóan leszálló ágában, a fúzió közelségében született „szemelvény”, mely mai szemmel olvasva teljes apológiának tűnik:


A HON-ból

A coalitio eszméje talán legközelebb meg fogván születni, s némelyek azt hirdetik rólam, hogy én egy mérsékelt ellenzéket fogok alkotni a coalitio ellen. Ez ráfogás. És sem ide, sem oda nem fogok tartozni; sem jobbra, sem balra nem állok; sem ellenzék, sem kormánypárt nem leszek; sem szélső. sem mérsékelt; sem itt sem ott nem fognak látni; én következetes maradok magamhoz. Programmom lesz azon párt mellett harczolni, mely a szabadelvüség keretében a haladás eszméinek valósítása körül a haza felvirulását eszközölni eltökélve van s a merev ellenállást hozzáhajlással, az ellenkezést az odaadással akképpen egyezteti, hogy függetenül megmarad a honboldogításnak egyetlen, szilárd alapján. Ez az én programmom és »A Hon« iránya.”[48]


Jókai látszólagos közönye az irányzatos publicisztika iránt talán abban is gyökerezik, hogy a terjeszteni szánt eszmék olvasztótégelyének tekintette a sajtót, mely a közönség nevelésére, orientálására szolgál, nem pedig a politikai történések tényleges közege. Mikszáth szerint akkoriban a „lapok nem a »napok fotografiái« voltak, mint most, hanem a közönség vezetői”;[49] a sajtóbeli közszereplés tétje legfeljebb párbajok és sajtóperek formájában jelentkezett (viszonylag ritkán), a közélet formálódásának folyamatát még nem vélték felfedezni a hírlapi mindennapokban.[50] Jókai liberális szerkesztői magatartása ezért csapódhatott le elvtelenségként, a szabadjára engedett fiatal publicista gárda pedig így alakulhatott hátulgombolós kisgyermekek[51] gyülekezetévé aBorsszem Jankó lapjain. Egy 1871-es karikatúrán az erdélyi útra induló Jókai köszön el munkatársaitól;[52]

„Szerkesztői személyzet: Éljen a szerk…

Móricz: Csitt! Majd ha visszatérek boldogítva „Hon”, hadd halljam nevem torkajtokon. Aztán valahogy valami okos dolgot ne kövessetek el. Netek krajczár. Osztozkodjatok. Vezérczikket csak akkor, ha a Királyhágón tul leszek. Különben Czeglédről írhatjátok már az üdvözlő szónoklatot. Itt van a zsebemben. Servus és – kellő zajt!

Szerkesztői személyzet (nagyzajongva): Meglesz, meglesz, meglesz!


Természetesen Jókai napilapjai sem maradnak ki a Borsszem Jankóban a kedvelt újságparódiák sorából. Ez a jellegzetes imitációtípus egy-egy lap teljes tükrét adja (egészen a külső megjelenés hű visszaadásáig), általában a közlés idejének aktuálpolitikai kérdéseit tárgyalva, a lap pártállását, beállítottságát, beidegződéseit kifigurázva. A Honból itt – nem túl meglepő módon – A HOrN lesz. A lap-paródia főként Horn Ede képviselői ambícióival foglalkozik, de formai jegyekben kifejezően tükrözi A Hon megjelenését (bár annak hatalmas „lepedő-formátumát” és a közgazdasági adatokat valószínűleg technikai okokból kellett lehagyniuk – 12. kép). A Hon címoldala a szokások szerint vízszintesen kettéosztatott, felül helyezkedett el a vezércikk, alul pedig a tárca, mely többnyire Jókai valamelyik regényét hozta. Innen a Magyar hírlapolvasók-sorozatban megjelent vicces kommentár a Borsszem Jankóban: „»A Honé«: Már most nem tudom, lent van-e a vezérczikk vagy fönt van-e a regény.[53]

A sajtóüzlet szempontjából nagyon is tudatos Jókai nem hagyhatta figyelmen kívül a pesti polgárság németül olvasó tekintélyes hányadát, ezért jött létre 1869-ben a Neuer Freier Lloyd című napilapja, Horn Ede szerkesztésével. A Borsszem Jankónak a lapra adott reakciói nagyrészt kimerülnek abban, hogy a német nyelven újságot csináló magyar írót a nemzeti elvek elárulójaként ábrázolja. Ez összhangban van a Borsszem Jankóeszmei palettájának nemzeti szélén elhelyezkedő, hangsúlyozottan és néha bigott módon a magyar kulturális identitást és a magyar nyelvet idegen hatásoktól védelmező beállítottságával. Egy feltűnően szép kivitelű karikatúrán Jókai a Neuer Freier Lloyd egyik száma felett görnyed az olvasólámpa fényénél, mikor megjelenik neki Kazinczy, Petőfi és Kölcsey számonkérő szelleme (13. kép).

Ez a hang erősödik a későbbi években, különösen ahogy Jókai kapcsolata egyre szorosabbra fonódik az uralkodóházzal, s nő írói népszerűsége német nyelvterületen:


„»Hon«-ban fűzök koszorút

S a király fejébe teszem,

»Üstökös«-ben Haynaunak

Érdemirül emlékezem.

Mert a jobbom gutgesinnt

S barikadőr a bal kezem.

Politika és regény –

Világom igy élem én!

No a szádat miért tátod? –

Tartok igaz barátságot

Jobbal ellenzékkel is:

Vagyok loyal r–”[54]


Jókai legkeményebb, de talán legéleslátóbb bírálója, Gyulai Pál szerint „…kedvelte a prófétai hangot, lelkesített, jövendölt, intett, átkozódott, s ha egy-egy eszmét érintett, a mely bővebb kifejtést igényelt, átsiklott rajta.”[55] Ez semmiképp sem a politikus stratégiája, de a következetes irányzatosság monotóniája és elengedhetetlen manőverei nem kötik le Jókait: gyorsan beléun, eltér a szigorúan vett iránytól, pusztán figyelmetlenségből, vagy azért mert egyéb körülmények álláspontjának átgondolására késztették. A korszak nagyon komolyan vett irányzatosságával, a sajtó pártpolitikai küldetésével ez nem volt összeegyeztethető, s az azon nevelkedett közízlés szemében joggal kelthetett visszatetszést.

Így a kortárs bírálat fő motívuma az egyértelmű és következetes politikai magatartás és az eszméhez való feltétlen lojalitás hiánya. Ez a számos forrásból elhangzó észrevétel semmiképp sem alaptalan, mivel ugyanaz a lendület jellemezte Jókai közírói munkásságát, mint a szépíróét, s ez nem maradt „megbosszulatlanul”. A Borsszem Jankó Apró Hírei közt olvasható: „Jókai a »Hon« Deákadomájáról bevallja, hogy nem igaz ugyan, de szép. Hogy az ily adomákkal »A Hon« tele szokott lenni, az meg nem szép ugyan, de igaz.”[56]

Jókait közíróként is könnyen megragadják benyomások, alkalmi érvrendszert építhet fel, mely adott helyzetben helytálló lehet, de nem illeszkedik következetes eszmeiséghez. Mindig úgy jár el, ahogy azt az adott helyzetben megfelelőnek ítéli, s ha morálisan, esetleg esztétikai alapokon megfogja valami, inkább az elragadtatás lendülete visz erőt a reflexiójába, nem tényleges gondolati bázis. „A körülmények, a helyzet pillanatnyi uralma alatt áll s nem tud ellene állani, hogy közönsége kedvére ne beszéljen vagy írjon.”[57]

Gyulai észrevételei ezen a téren különösen figyelemreméltóak. Kritikája ugyanis egyben pszichológiai ihletésű kísérlet a közszereplő Jókai népszerűség által motivált viselkedésének értelmezésére. Gyulai hipotézise szerint e személyiség alá van rendelve ennek az erőnek, nem tudatosan, hanem egyfajta megfelelési vágyból kifolyólag. Mindig szeretne az lenni, aminek mindenkori közönsége álmodja.[58]

Gyulai Pál „szélmalomharca” Jókaival szemben irodalomtörténetünk egyik szinte anekdotisztikusan elhíresült epizódja. Folyóirata, a Budapesti Szemle Jókai Mór újabb regénye címen futó, kissé viharos közleményei azonban többet takarnak, mint indulatokat. Igaz, a kritikai él néha kisszerűségbe csap át a bírálatban. Az 1875-ben magánkiadásban, az író sajátkezű arcképével megjelent cikkgyűjtemény kapcsán így ír például: „Nem épen illő ugyan, hogy az ember maga adja ki saját arczképét, hanem Jókai az ilyesmin már rég túltette magát; nagyobb baj az, hogy a rajz rosz, s igen keveset hasonlít a huszonöt éves Jókaihoz”.[59]

Minden, időnként kicsinyessé fajult hadakozás ellenére nyilvánvaló, hogy Gyulai – nem pusztán az irodalomkritika terén – Jókai egyik legjobb ismerője, s Fábri Anna helyesen mutat rá, hogy bíráló hangja korántsem öncélú vagdalkozás: „Mert bármit gondoljunk is például Gyulai Pál Jókai-kritikáiról, akár elfogultnak és értetlennek is tarthatjuk őket, de nem vitatható, hogy bennük a normativitás hangján az egész magyar irodalom, sőt közgondolkodás minőségéért való aggodalom szólalt meg. Gyulai pontosan tudta, hogy Jókai hallatlan népszerűsége nemcsak mesés, kalandos történeteinek, nemcsak intenzív költőiségének (amelynek – legalábbis visszfénye – ott csillog legprózaibb műveiben is) szól, hanem eszményektől erősen befolyásolt, értéktagolt társadalomképének is.”[60]

Gyulai bírálói énje emellett nagyrészt személyéből fakad. Még a Borsszem Jankó is úgy látja a Budapesti Szemlehangyaszorgalmú, igényes szerkesztőjét, hogy „a dicsérettől való félelem oly nagy benne, hogy hőstettekre volna képes őt ragadni”[61], nem lehet hát messze a valóságtól az így lefestett rutin:


„Ha [Gyulainak] a stáczióutcza elején van dolga, el nem mulasztja, »mellesleg« eltekinteni a félórányira lakó Jókaihoz, s ablakán bekopogtatva, elkiáltani: »A Hon« rosz; az »Üstökös« roszabb; a »Fekete gyémántok« a legroszabb! Ugyan mit fogsz most irni? – No csak ezt akartam mondani. – Ne felelj! Nem érek rá! – Aztán elszalad, de pár lépésre meggondolja magát, visszaszalad s bekiált: »Mégis roszúl mondtam; a ‘Kőszívű ember’ a legroszabb! No de nem érek rá!« – S eloson.”[62]



A gazdag ember szegény regényei: regények és népszerűség

Borsszem Jankó viszonylagos politikai higgadtsága mellett a közéletre gyakorolt legáldásosabb hatását a kulturális élet történéseit a mindennapokba való bevonásával, azokat eseményszerűen és mély tájékozottsággal tárgyaló tudósításaival fejti ki. Itt említendő a színikritikát helyettesítő Theatralia rovat, egyes figurák élménybeszámolói vagy a képzőművészeti tárlatok kifejezetten mulattató ismertetései.[63] Ennek létében a Kávéforrás-kör érdeklődésének sokoldalúsága nyilván éppúgy szerepet játszik, mint a kultúra népszerűsítésének tudatos szándéka. Ez a kor pesti értelmiségének élvonalát alkotó, rendkívül élénk szellemiségű társaság képes ember- és olvasóközelbe hozni a gyorsan fejlődő kulturális centrum kulcsfiguráit és meghatározó eseményeit – és olvasóközönsége nyilván nem fogadja értetlenkedve ezt, hiszen a művészeti élet köréből származó tudósítások száma már a hetvenes évek első felében is igen magas és ugrásszerűen növekszik. Kiemelkedő fontosságot kapnak olyan események, mint például a Liszt-jubileum,[64] valamint a Petőfi-összkiadás.[65]

Nem maradhat ki az irodalmi élet sem. Főként olyan paródiák és ferdítések formájában képviselteti magát, melyek nem a politikai aktualitás ábrázolásának apropójaként, hanem önmagukban, stílusuk, szerzőjük irodalmi megítélése és munkássága viszonylatában, művészi teljesítményük fényében alkotják a szatirikus bírálat tárgyát. A hetvenes évek elején a Jókai-paródiák uralják ezt a műfajt a Borszem Jankóban.


„Más idők más emberek

Regény, azaz olyan dolog, amiből mikor hozzáfog szerzője, még nem tudja fiu lesz-e vagy lány.

Magyarul gondolta, németül irta

Maurizius von Jókay

Präsident und Gründer der ersten oppositionellen ungarisch-deutschen Roman-Bücher-Papír- Fabrik.


1-ső Fejezet.

Az a nagy ember aki volt…

Régen volt a… de hát mikor is… akkor még a fű se volt zöld, hanem olyan kéken virágzott, mint a ma született rózsa… nagyon régen! Mikor még a magyar szabadságot a kanczellária sárkányai őrizték, hogy az a tüzes rugott borju valamikép meg ne bántsa hátulsó lábával az anyját: Austriát.

Akkor volt ez…

Akkor élt ez az ember, akiről ez a fejezet írva van. Öreg volt már szegény feje, álla körül az ifjuság tavaszi pelyhe serkedezett, szemében az aggság megtört tüze bágyadozva pislogott, mint valami olajafogyott mécses – annak is a rossza. Ez aggastyán lehetett körülbelül 18-80 éves, s így a férfikor delén volt…

De hisz más idők is voltak azok!

Akkor nem öregedtek oly hamar, mint ma. Mai napság a csecsemőn kezdődik a vénség.

Ki volt ez az öreg?

Nevezték vala pediglen őt tekintetes, nemes és nemzetes vitézlő Dárdalaki Dárday Máté urannak [sic.-] és amilyen családfája neki volt, olyat nem látott hetedhét megye.

Mint mondám, Dárday Gergely ellenzéki ember volt a javából s ha a megyegyűléseken ő jelent meg a teremben, minden arcz a karzatokon feléje fordult s még a csecsemő is, kit az anyja oda czipelt föl magával azt mondá Ráday Károly láttára: »ott jön Dárday Feri – lámcsak – nézze kend – az ott a Máday Pista!« s az egész terem betelt a lelkes nép riadó zajától: éljen Vágay Bálint!

Aztán az öreg fölkelt és beszélt…

El is itélték értte, beadatta volt a fiskus az ő megyei diktióiért vagy 8 évre… akkor amikor Wesselényit… no meg másokat…

Más idők voltak azok!

Szép idők, dicső idők, ti elmultatok tán örökre…

Hogy mi lett később ebből a mi kedves celebritásunkból Kátay Antalból, azt megmondja a következő fejezet.”[66]


Az irodalmi stílusparódia általában nincs olyan magas szinten, mint az Ágai által szállított politikai életképek, melyek a műfaj elengedhetetlen absztrakciós mechanizmusa ellenére különösen plasztikusan adják vissza a közéleti szereplők személyiségének, attitűdjeinek finomságait. A fenti részlet rövidsége ellenére is viszonylag sok olyan stíluselemet ragad meg Jókai prózájából, melyek elbeszélői modorának általános jellemzői, s a szaggatott szövegrészben is felcsendül a regények félreismerhetetlen hangja.

Ez azonban nem mondható el a korszak többi Jókai-paródiájáról, melynek fő célpontja ezekben az években Az arany ember,[67] az Eppur si mouve,[68]A csigák regénye[69] és legfőképpen A jövő század regénye.[70] Ezek önmagukban rendkívül szellemes és ihletett humorú ferdítések, de nyilvánvalóan irodalomkritikai ambíció nélkül készültek. Eseti gyengeségekbe kötnek bele, mint például egy túl hosszúra sikerült bevezető az Arany emberesetében, vagy a gyakran gúnyolt tudálékosság, melyre az Eppur si muove elején található debreceni szómagyarázatokban is ráismerni vélnek. A legkedveltebb áldozat természetesen a talán túlságosan szabadon csapongó fantázia okán számos „sebezhető” pontot mutató Jövő század regénye, melynek tudományos megalapozatlansága kerül elsősorban terítékre. A Nyilt levelek Jókai Mórhoz című írásban neves agrárszakemberek (Girókuti Ferenc, Máday Izidor, Mórócz István) aláírásával „méltatják” futurisztikus mezőgazdasági elképzeléseit. Ugyanott a bukdácsoló gimnáziumi diák is „hálát ad” az írónak, mert az nagyvonalú képzelgéseivel feleslegessé teszi a tudományos ismereteket: „Mindezeknél fogva engedje meg, nagy költő, hogy egész osztályunk nevében egy ünnepélyes éljent rebegjek önnek, óhajtva, hogy legközelebbi regényei a grammatika, história és mathesis eltörlésével foglalkozzanak.”[71]

Jövő század regényének paródiája azonban túllép a Jókai-képen, mert időnként tényleg egy elképzelt „jövő század” képtelen világába csap át: az élcelődők maguk is láthatóan kedvüket lelik a civilizációs fejlődés és a sajtóviszonyok (mondhatni „média”) abszurd víziójának lefestésében, melynek apropóját az írófejedelem szolgáltatta. Ezt ovashatjuk például a paródia egyik helyén a Szaturnuszról érkezett királylány, Bim londoni útjáról (feltehetőleg nagyrészt Az Astrapé című fejezet ihletésére):


„E holddal Bim kisasszony is lejött Angliába. Itt elmegy a »Times« szerkesztőségébe. E lap 3 billió példányban nyomatik, melyek közül 2900 millió más égitestekre megy. Megkérdezi a főszerkesztő, hogy kit szeret ő, t.i. Bim, mert a főszerkesztőnek mindent kell tudni. A redactor bureauja 500 láb magas torony tetején van, honnan ő azon városrészt, mely szerkesztőségi irodáját képezi, kényelmesen beláthatja.

Érdekes leirások az akkori hirlapirói életből. Mr. Puff, főszerkesztő, megnyom egy telegrafgombot, mire rögtön elészárnyal a »Times« szerelmi departementjának szerkesztője. Ez fölüti lajstomát és megmondja, hogy az, kit Bim kisasszony szeret, nem más, mint III. Victoria királyné elsőszülött fia, ki még meg sem született. Bim nagyon örvend s most azt kérdi, mikor fog szeretője megszületni? Mr. Puff megint egyet nyom a telegráfon s rögtön eléröpül a »Times« jövendőmondási departementjának főnöke, ki azt feleli, hogy tiz év mulva. Bim ezen időt sokallja, de segit magán. A »Times« főszerkesztőjét megvesztegeti, atyja által esztergályoztatván számára egy egész kis planétát, körülbelül akkorát minő a föld holdja. Ezzel megnyeri a »Times« hatalmát, s kivánságára a főszerkesztő rögtön zongorájához ül s ujjával végig fut a billentyükön. Akkor t.i. az irást már zongorán végzik. E futam által rögtön meg van irva s már ki is nyomtatva egy czikk, mely erélyesen követeli, hogy a parliament kényszerítse a királynét, a walesi herczeget ne 10 év mulva, hanem már most szülni meg. A közvéleménynek megtetszik ezen inditvány s oly hévvel karolja fel azt, hogy a parliament kénytelen szerinte cselekedni. A királyné mint hű nő az alkotmányban megteszi, amit a parliament tőle kiván. Az akkori szülészet oly ügyes, hogy ilyesmi semmi különös nehézséggel nem jár s a walesi herczeg megszületik. Nagyszerü ünnepélyességek Londonban.”[72]


Borsszem Jankó – érthető módon – tehát ódzkodik az irodalmi pálcatöréstől a paródia terén, s megmarad a szórakoztatásnál. Általánosságban nem, vagy inkább pozitívan értékelik Jókait mint írót. (Bár érdekes elgondolni, mi történt volna, ha Gyulai Pál, aki nem állt távol a Kávéforrás alkotói körétől, esetleg több humorérzékkel megáldva, igazi Jókai-paródiákat szállított volna.) A Borsszem Jankó egyetlen sommás magállapítása a Jókai-életműről abban áll, hogy írói nagysága gyakran esik áldozatul a népszerűség és érdekesség tényezőinek.[73]Jókai regényeinek és személyének külföldi népszerűsége ebben az időben nőttön nő, különösen német nyelvterületen (köszönhető ez nagyrészt Kertbeny Károlynak [1824–1882], a korabeli magyar irodalom német fordítójának). Ez természetesen nem marad visszhang nélkül, s a Borsszem Jankó olvasatában teljesen független az írói kvalitásoktól, sokkal több köze van a hetvenes évek elején tett külföldi utaknak.

Az 1874 elején tett németországi útjáról költött „útijegyzeteinek” a Borsszem Jankóban visszatérő motívuma, hogy minden meglátogatott város lapjának ígér legalább pár kötetes német nyelvű regényt.[74] Ennek az utazásnak irodalom- és sajtótörténeti szempontból legjelentősebb vonatkozásai Jókai tényleges útirajzai, melyeket aBorsszem Jankó is nagy figyelemmel és részletekbe menően közöl – természetesen saját átiratában.

A sorozat legjelentősebb darabja a Bismarcknál tett látogatásról készített beszámoló, mely A Honban jelent meg. A cikk akarva-akaratlanul politikai interjúvá sikeredett (talán az első a magyar sajtóban), és valószínűleg annak köszönhetően, hogy „Bismarck éppen beszélő kedvében volt”,[75] a kancellár átfogó képet adott Németországnak a Monarchiával kapcsolatos állásfoglalásáról és általános rövidtávú politikai terveiről. A nem várt hatást kiváltó cikket a nemzetközi sajtó is fölkapja, több helyen hiteles politikai állásfoglalásként tálalva azt. Ez nem kis diplomáciai kavarodást okoz, és rávilágít Jókai naivságára is e téren, ilyen súlyú párbeszéd ugyanis úgy tünteti fel őt, mintha a „magyar álláspont” képviselőjének szerepében tetszelegne. Ezért is jelenhetett meg az Andrássy Gyula nevével aláírt gunyoros „kiigazítás” a Borsszem Jankóban: „Ami nyilatkozatokat Jókai odakünn tett, azok nem tudhatók be a magyar nemzetnek, sőt Jókainak sem. Naivitásának mentségére hozza fel Excellentiád az ő politikai fiatalságát és regényírói öregségét.”[76]

A németországi utat páratlan sajtóhírverés kísérte, köszönhetően főként A Hon részletes beszámolóinak, melyek ekképpen tűnnek fel a Borsszem Jankóban:


„Ujdonságok.

– »A Hon«-ból –

(Jókairól) a »Kikiander und Becskerer Bote« igen elismerőleg nyilatkozik. Ugyane czikket közli a »Neusatzer Kundschaftsblatt" s lenyomatja az »Oldenburger Bürger u. Landbote«.

(Jókai) nevét a »N. F. Presse« tegnapi lapjában kétszer emliti. Egyszer a 3-ik lap 2-ik hasábján felülről a 6-ik sorban, másodszor az 5-ik lap első hasábján alólról a 125. sorban.

(Jókai) neve az angol nép előtt sem ismeretlen. Egy club Londonban az ő neve után Jockey-clubbnek nevezi magát. Azóta hasonló clubok több fővárosban keletkeztek.

(Jókai) népszerüségéről – mint humoristáéról – tanúskodik az, hogy az angol ember a tréfát is »joke«-nak keresztelte el. Nagyobb megtiszteltetésben alig részesült eddig magyar iró.

(Jókai) hire Amerikába is elhatott. A »Chichago-Ohio News« lenyomatja Jókai látogatását a német kanczellárnál, elismerését fejezvén ki az iránt, hogy a burkus államférfi végre idején valónak látta politikájának minden titkát kitárni. A svéd »Aftonbladet« és a dán »Blödemanske Tidning« pedig csak azon tévedést követik el, hogy Jókait (hihetőleg Braun nyomán) Tokajjal zavarván össze, azt mondják, hogy mert Bismark nem ment el a tokaji hegyhez, a Tokaji hegy ment el Bismarkhoz.

(Jókairól) következő külföldi lapok szólanak: »Little Folks« (nagy befolyású politikai világlap), »Ulk« (elsőrangu politikai hirlap), »Wespen« (diplomatiai körökben hires ujság), »Floh« (félvilágra szóló közlöny), »Lappália« (lapp lap), »Kleine booben school bladet« (hollandus hivatalos közlöny), »Doomerkeerl van Antweerpen« (vlämus helyi lap), »Vingaer Spatzenpfiffe« (Weimari ujság), »Orsovaer Zeitung« (lipcsei lap), »Fünfkirchener Zeitung« (stuttgarti újság), »Trompetulu Karpatului« (500,000 példányban nyomott igen tekintélyes athéni hirlap), »Il Cacobianco« (Rigában megjelenő nagykörű ujság).”[77]


Az élcek mögötti álláspontban a tudatos népszerűséghajhászás gyakran ostorozott motívumát ismerhetjük fel. Több volt ez azonban, mint személyeskedő kritika. Ki ismerné fel érzékenyebben a közismertség csatornáit – azok lehetséges expanzióját, egyre erősebb befolyását – mint a korszak egyik legtájékozottabb újságírói köre, Ágaiék szerkesztőségi asztala? Ez a kritika nem pusztán az író személyének szól, ő inkább apropója annak az újfajta személyiségmodellnek, mely a sajtó eszközeinek fejlődésével, lehetőségeinek bővülésével épül ki a köztudatban.



Parókai Jókai Mór

Nem a berlini út az első eset, hogy ellenfelei az öntömjénezés vádjával illetik Jókait. 1871-ben feleségével, Laborfalvi Rózával a kolozsvári színház fennállásának 50. évfordulója alkalmából az erdélyi városba látogat. Népszerűségének csúcsán áll, így nem igazán lehet szemére vetni, hogy az út során érintett városokban ünneplők tömege fogadja, ahogy arról a sajtó siet beszámolni, lehetővé téve az alábbi ötletesen bagatellizáló ferdítés megjelenését a Borsszem Jankóban:


„Honi telegrammok

Kőbánya. E perczben utazik itt át Jókai. Dörgő moraj és öröm-röffenések.

Kőbánya és Vecsés közt. Örömtűz egy pásztor pipájában. Éljen Jókai. Harang- és kolompzugás.

Czegléd. Pörkölt. Éljen. A népben nagy újonczozás. Husz itcze bor. Éljen. Fütty. El.

Szolnok. Hullámzó tömegek a Tiszában. Halak ordítanak. Csukasírás, potykazokogás. Paprikás kecsegtetések.

Arad. Az első román. Kova, tapló aczél nélkül. A czél mégis el van érve. Fütty. Éljen. El.

Királyhágó. Határdomb hegygyé dagad lelkesedéstől. Róka lukból kibuvik. Jókai országba bebuvik.

Kolozsvár. Nagy torony elájul. Káposzta örömrotyogásnak indul. Töltött 106 (áru); ötször melegített 99 (készpénzben).”[78]


Az úttal egész kis képregényszerű összeállítás[79] foglalkozik, mely – érdekes módon – egyáltalán nem bánik kedvesen az idősödő Laborfalvi Rózával, ami az ábrázolást illeti. A közlemény fő motívumát „Móricz” így adja meg a karikatúra-sorozat elején: „Cara uxor, megvan! Megyünk Kolozsvárra. Eszünk a népszerüség sódarából és iszszuk rá a dicsőség borát.” Jókai úgy készül az utazásra, mint komédiás a szerepére – Róza szakértő színpadi tanácsai nyomán. Jelmezeket és kellékeket válogat „paraszt kalapom, meg a mágnási kucsmám, meg ékes regényírói pennám, meg a kardom!”, és előveszi parókáit (14. kép).

Ennek az évnek elején történt, hogy Jókai – a képviselőház nem kis derültségére – először jelent meg parókában. Parókaviselési szokása mögött valószínűleg személyes hiúság áll, egyesek azonban elkerülhetetlenül a tudatos arculatépítés eszközét látták benne. Ezért is illesztheti a karikatúra ebbe az eseménykörbe a parókák szerepét (minden „arculathoz” külön vendéghaj), s azt, hogy Jókai Kolozsvárott le is fényképeztette magát Veress Ferenccel, s az ott készült fotókat szívesen terjesztette (15. kép).[80]

A népszerűségi fogásokat feltételező élcelődések példáit vég nélkül idézhetnénk, nem csupán Jókai Mór kapcsán és nem is mindig olyan kontextusból, ahol azoknak tényleges helye volt. Az életkörülmények és különösen az urbánus közeg felgyorsult átalakulásában természetes, hogy jobban osztódik a figyelem a közélet tényezői között. Hogy kire miért és hogyan esik több tekintet, mint másokra, annak egyre összetettebb okai vannak a tájékozódás és közvéleményalakítás felismert vagy a lelepleződés folyamatában lévő színterein.

A fenti példákból is kirajzolódhat, hogy milyen volt az a talaj, melyben megérett az új Jókai-kultusz, hogyan teremtődött meg a személyiség reprezentációja a sajtóban, mely a szélesebb körű ismertség mellett ellentmondásosabb képet szül, kitéve Jókait a közfigyelem eddig nem tapasztalt intenzitásának, új, pusztán személyi-alkotói teljesítményeken túli, hovatovább azoktól elszakadó kritikai aspektusoknak. Egy olyan személyiségkép születésének tanúja ez az összeállítás, mely a huszadik századra a „sztár” fogalmában összpontosult. A kiegyezés utáni évek felvilágosult közélete még természetesen nem gondolkozik ilyen fogalomkörben, de érthető gyanakvással szemléli az információáramlás, az egyre terjedő ikonográfiai reprezentációk révén növekvő ismertség, az információbőség révén előállt ellentmondások tüzében formálódó, valóságostól eltérő persona és főként a népszerűség gerjesztett és öngerjesztő mechanizmusai által a mindennapok létmódja fölé magasodott személyiség leképeződését. A nem pusztán kiválóságai révén fölemelt és a figyelmet folyamatosan ébren tartó jelenlét, mely azonban a hírközlési csatornák – jelen esetben a sajtó technikai lehetőségei – fejlődésével távolodóban van a személyes kontaktus viszonyrendszerétől, és a modernizálódó társadalom vulgárisabb, de sokoldalúbb ismertség-képét alkotja meg.

Jó két és fél évtizeddel korábban Petőfi kultusza már részben ilyen mechanizmusokon nyugszik: ismertségének bázisa nagyrészt Vahot Imre tudatos szerkesztői gyakorlatára épül, mellyel igyekezett a köztudatban rögzíteni Petőfi képét és azt a fajta személyiségképet – „image”-t –, melynek kialakításában inkább saját elképzelései érvényesültek, mint Petőfié. Igaz, népszerűségének kiteljesedését a forradalmi tevékenység jelenti, mely nagyrészt „szervesen” társadalmi, illetve közösségi érintkezési csatornákon át terjed, de személyisége átütő erejének, az általa vállalt szerep súlyának nem csekély megalapozója lehetett a Pesti Divatlapban kialakított kép.

Az információbőség növekedésével egyre nagyobb a szelekció a közfigyelemben, s e szelekciós mechanizmus működése egyre bonyolultabb, egyre több tényezőből tevődik össze. S minél több tényező alkotja, annál több ponton módosulhat, torzulhat, annál könnyebben befolyásolható. Minél több nézőpont szegeződik valamire vagy valakire az információs csatornákon, személye annál nagyobb szerepet kap, függetlenül ténykedésének valós súlyától. A népszerűség, mint ezen folyamat tudatosan irányítható katalizátora, minden átfogó társadalomismereti orgánum számára egyre érdekesebb – többnyire aggasztó – jelenség, mellyel immár tudatosan szembesítik a közvéleményt.

Tudatosan vagy nem tudatosan, Jókai maga is hozzájárult a személyét övező információk túlburjánzásához – egyrészt tényleges hírek, másrészt még nagyobb figyelmet kiváltó félinformációk, álhírek formájában. Tisztában volt a személyiségét körüllengő ellentmondások, legendák által keltett hullámok jelentőségével, bár talán sosem vetett igazán számot azzal, hogy ezek léte nem feltétlenül organikusan a közösség testében, hanem annak újabb, technikailag meghatározott nyúlványában gyökerezik. Ágaiék azonban levonták ezeket a következtetéseket is.

Zárlatul álljon itt a Borsszem Jankó Arcképcsarnokának egyik Jókairól szóló darabja, mely maga is ellentmondásokból felépített: határozottan kritikai élű, ugyanakkor annak politikai szempontjain derűvel túltekintő, helyenként baráti, sőt, bensőséges hangú jellemzés:


„Parókai Jókai Mór

Ráismersz-e, nyájas olvasó?

Hogyne, mikor annyiféle álruhában láttad őt! És mindannyiszor ráismertél, hogy ő Jókai; igaz, hogy azt soha nem ismerted, hogy ki Jókai?

Megszoktuk mint szinészt tekinteni őt, ki igazi haját kopaszsága alatt viseli.

Igy is mutatta be őt a Borsszem Jankó. De a gyökeres átváltozás, melyen most keresztül megy, uj költségre kényszerít; ujból kiadjuk tehát arcz-, azaz hogy hajképét, nehogy valaki azon panaszkodhassék, hogy a Borsszem Jankó után rá nem ismert valamely híres emberünkre.

Ámde honnan vegyük a sokélü tollat, honnan a sokszinű tentát, hogy benső emberét is félreismerhetlenné tegyük a figyelmes olvasó előtt?

Ha hihetnők, hogy van paróka nem csak a homlok, hanem szív és agy és lélek számára is, és hogy Jókai az ilyen segedelmével mint egészen uj ember jelenhetnék meg: akkor a következő negativ képét rajzolhatnók e nagy emberünknek.

Ez egészen más ember.

Ez nem visel naivitást a bajsza alatt és ravaszságot a szivében.

Ez nem képes a legmelegebben szivére szoritani azt, kit teljes szivéből utál.

Ez nem tud epét keverni czukorba és az önfeláldozás elragadó látszatával keresni majorokat, nyaralókat és házakat.

Ez nem tud őszintén hizelegni pártfeleinek és nyiltan bókolni az ellenfélnek.

Ez nem tudja ragyogó tehetséggel elhitetni, a mit maga sem hisz: a kokárda seregalkotó hatalmát, a franczia vereség világra szóló hasznát, a német egység magyar üdvösségét.

Ez nem temeti egy lángész szingazdagságát szinházi dekoráczió-föstésbe, s nem rontja el a magyarok legragyogóbb elbeszélő tehetségét olcsó hatásvadászattal.

Ez nem győzeti le a rhinoczerost a csigabigával, és nem házasitja össze egy regényalakban Mephistot Gretchennel.

Ez nem kaczérkodik önmagával s nem folytat politikai pályát, melyre nincs más adománya, mint a mosoly és a kézszorítás.

Azért tartsa meg őt nekünk az Isten! Talán ha majorsága komplet lesz és svábhegyi villájában a berendezésnek nem lesz hija, akkor egy meleg napon levetve parókáját, ráismer magára és fölkiált:

»Bizony Móricz, Móricz, Móricz! férfiabb lehettél volna, mikor ilyen szép homlokod van!«

És akkor elégeti a Hont (regényestől) és leül, oly művekkel ajándékozni meg bennünket, milyeneket tőle elvárhatott volna a Nemzet geniusa.

Adjon neki Isten hosszu életet, hogy még jókor elnyűje ezt az utolsó parókát!

B.J.”[81]

[1] Szini Gyula: Ágai Adolf. Nyugat, 1912. 5. sz. 466. old.

[2] Erről ld. Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai. Élclapok és karikatúrák. Corvina, Budapest, 1983. A továbbiakban: Buzinkay, 1983. Uő.: Mokány Berczi és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek… A magyar társadalom figurái az élclapokban 1860 és 1918 között. Magvető, Budapest, 1988. A továbbiakban: Buzinkay, 1988. Dersi Tamás: A Borsszem Jankótól a Herkó Péterig. In: Uő.: Századvégi üzenet. Sajtótörténeti tanulmányok. Szépirodalmi, Budapest, 1973. 5–76. old.

[3] Buzinkay Géza szerint adott irányulságú élclapra előfizetők rendszerint járatták a megfelelő pártállású napilapot is. Vö. Buzinkay, 1983.

[4] Ld. erről Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Akadémiai, Budapest, 1960. S. a. r. Rejtő István. II. k. 140–141. old. A továbbiakban: Mikszáth, 1960.

[5] Az élclapi figurákról legbővebben ld. Buzinkay 1983., 1988.

[6] Steiner Lenke: Ágai Adolf (1836–1916). Budapest, 1933. 32–33. old.

[7] Horn [Eichorn] Ede, (Vágújhely, 1825 – Budapest, 1875): publicista, liberális politikus, közgazdász. Tanulmányait rabbiképző intézetekben kezdi (Nyitra, Pozsony, Prága), majd bölcsész végzettséget szerez. 1848–49-ben izraelita tábori lelkész, a szabadságharc leverése után emigrálni kényszerül. Lipcsében, Brüsszelben és Párizsban közgazdász-szakíróként működik, 1860-ban Garibaldi légiójának tagja, majd a Szuezi-csatorna Bizottság másodtitkára. 1869-ben hazatér, Jókai lapjainak (főként a Neuer Freier Lloyd és A Hon) munkatársa. 1870-ben Tisza Kálmán frakciójában a pozsonyi választókerületben parlamenti mandátumot szerez.

[8] Horn Edének, A Hon-ban tett kijelentése, mely szerint ő is lenne olyan pénzügyminiszter, mint Lónyay, visszatérő élcforrás (pl. 1869. szeptember 26.; 1870. január 2. 15. old.)

[9] Vörös Kati mutat rá tanulmányában, hogy a karikatúraműfaj zsidó típusai esetén mindig megfigyelhető a fizikai jellemzők torzító, ellenszenves hatást keltő túlhangsúlyozása, míg a több etnikai típus – például a nemzetiségek – esetén a megkülönböztetés megmarad a ruházat és egyéb, nem szerves jellemzők szintjén. (Ld. Vörös Kati: Judapesti Buleváron.Médiakutató, 2003. tavasz, http://www.mediakutato.hu/cikk/ 2003_01_tavasz/02_judapesti_bulevaron/01.html)

[10] 1872. május 12. 3. old. Horn Ede egyébként 1869-ben be is vonult az élclap „Híresek Arczképcsarnoká”-ba. Vö. Borsszem Jankó, 1869. május 16. 192. old.

[11] Buzinkay, 1983. 37. old.

[12] Buzinkay, 1983. 22. old.

[13] Borsszem Jankó (a továbbiakban: BJ, 1869. szept. 5. 354. old.)

[14] Mikszáth, 1960. II. k. 78. old.

[15] Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter (1867. február – 1870. május), majd közmunka- és közlekedésügyi miniszter (1870. április – 1871. június).

[16] Steiner Lenke: Ágai Adolf (1836–1916). Budapest, 1933. 32–33. old.

[17] BJ 1869. február 7. 62. old.

[18] BJ 1869. március 6. 101. old.

[19] „Jókainak sikerült néhány ingadozót az ellenzék táborába vonzani.” BJ 1869. február 14. 65. old.

[20] BJ 1869. március 14. 112. old.

[21] Wahrmann Mór (1832–1892) 1869 után Deák-párti képviselő. Az első zsidó felekezetű politikus a magyar parlamentarizmus történetében.

[22] BJ 1869. június 20. 244. old.

[23] Királyutczai levél, BJ 1869. június 20.; 1872. június 23. 5. old.

[24] BJ 1870. július 3. 275. old.

[25] BJ 1869. december 12. 508. old., 1872. december 22. 3. old.

[26] BJ 1874. május 17. 7. old.

[27] BJ 1872. május 19. 3. old.

[28] Tisza Kálmánék 1868-ban elutasították az osztrák-magyar közös delegáció és minisztériumok létrehozását, önálló magyar intézményi rendszert követelve. A későbbiekben mégis részt vettek az így kialakult adminisztratív rendben, ezért feszültségek keletkeztek az ellenzéken belül. Jókai a következetesség pártján volt, Tiszával szemben.

[29] BJ 1869. április 18. 153. old.

[30] BJ 1875. március 28. 7. old.

[31]BJ 1871. szeptember 3. 910. old.

[32] BJ 1870. június 1. 246. old.

[33] Csernátony (Cseh) Lajos, baloldali publicista (1823–1901). Radikális szellemű újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő. A szabadságharc alatt a Márczius Tizenötödike, később A Hon munkatársa, 1869-től az Ellenőr szerkesztője. Erőteljes, néha a durvaságba hajló stílusáról ismert.

[34] BJ 1870. június 5. 236. old.; június 19. 245. old. stb.

[35] BJ 1870. június 1. 246. old.

[36] BJ 1868. január 26. 40. old.

[37] BJ 1870. november 20. 498. old.

[38] BJ Apró Hírek 1873. november 16. 2. old.

[39] Jókai Mór kiemelése.

[40] BJ 1870. november 13. 498. old.; Törs Kálmán és Hegedüs Sándor A Hon munkatársai.

[41] BJ 1870. január 2. 15. old.

[42] Mikszáth, 1960. II. k. 71. old.

[43] BJ 1869. január 10. 19. old.

[44] BJ 1874. január 11. 1. old.

[45] BJ 1869. február 7. 57. old.

[46] Mikszáth, 1960. II. k. 48. old.

[47] BJ 1873. november 16. 8. old.

[48] BJ 1874. március 15. 2. old.

[49] Mikszáth, 1960. II. k. 7. old.

[50] A Magyar sajtó története. II/2. Szerk. Kosáry Domokos, Németh G. Béla. Akadémiai, Budapest, 1985. 18. old.

[51] Apró hírek: „Jókay(!) kiejelenti, hogy azon szopós és csecsemő-geniek után, melyeket ő »A Hon«-ban világra segített, méltán megérdemelné a nemzeti bába tiszteletbeli czimezetet.” BJ 1874. november 1. 6. old.

[52] BJ 1871. április 16. 707. old.

[53] BJ 1868. február 9. 60. old.

[54] BJ 1873. november 30. 9. old.

[55] Gyulai Pál: Jókai mint hírlapíró. Budapesti Szemle, 1875. 9. köt. 17. sz. 209. old.

[56] BJ 1873. február 9. 3. old.

[57] Gyulai, 1875. 216. old.

[58]Borsszem Jankó 1875-ös beszédferdítéséből azonban nem is Jókai, hanem a szélsőségekig bigott zsurnaliszta magatartás kritikája csendül ki:
„Nagyon örülök, hogy ezekben a napokban, mikor az írói renommée alpárira szállt, nem kell Pesten mutogatnom a képemet. Egyébiránt hál’isten! én tehenész vagyok s az íróságomat eltagadhatom. A tehenészek okos emberek, csak a tejet hamisítják – én azt sem – egymást nem bántják. Ergo látnivaló mindebből, hogy a tehenészek és képviselők okosabban viselik magukat, mint a journalisták. Iszom tehát a kéményseprőkre azon ohajjal, hogy legyen iró emberenek is annyi esze, mint a füstfaragónak.”

[59] Gyulai, 1875. 202–203. old. Egyébként nem először éri ilyen tárgyú kritika Jókait, egyesek visszatetszőnek találták, hogy néplapja, az Igazmondó első számának címlapján saját arcképe szerepelt 1869 decemberében. A Borsszem Jankó erre 1870. július 3-ai számának címlapmegol- dásával reagált, Tury Gergely arcképével.

[60] Fábri Anna: Jókai-Magyarország. Skíz, Budapest, 1991. 11–12. old.

[61] BJ 1871. április 2. 681. old.

[62] Uo.

[63] Pl. BJ 1870. május 22. 221. old.

[64] BJ 1873. április 6. 3–5. old., 1873. november 9. 6–7. old.

[65] BJ 1875. szeptember 27. 6–7. old.

[66] BJ 1869. május 23. 206. old.

[67] A talmi-arany ember. Regény a lehetetlenség »Hon«-ából. BJ 1872. január 21. 4–5. old.

[68] Eppur si muove. Olasz regény debreczeni nyelven 6 kötetben és 12 mézeskalácsban. BJ 1870. december 25. 471 [547]. old.)

[69] Balgathurus phryngialis és Cynophillus Crumplisthes. Csigabigaregény öt kötetben. BJ 1871. május 14. 476–747. old.

[70] A jövő század regénye. 1872. szeptember 29. 4–5. old.; 1873. augusztus 3. 2–3. old.; 1873. augusztus 31. 8. old.

[71] BJ 1874. február 1. 5. old.

[72] BJ 1872. szeptember 29. 5. old.

[73] Ld. még ehhez a cikk végén közölt szemelvényt.

[74] BJ 1874. februrár 22. 4–5. old.

[75] Mikszáth, 1960. II. k. 96 .old.

[76]Vörös Könyvből. BJ 1874. április 12.

[77] BJ 1874. március 22. 5. old.

[78] BJ 1871. április 16. 707. old.

[79] BJ 1871. április 16. 707–709. old.

[80] Ld. »Baráti emlékül – Jókai Mór«. Jókai Mór összes fényképe (Ikonográfia). Összeállította és az előszót írta E. Csorba Csilla. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1981. 48–53. old.

[81] BJ 1871. március 12. 654. old.