Bölcs/balga – boldog/boldogtalan
Földi mennyország vagy pokoljárás
A Jóisten fenegyereke vagy állatorvosi ló
Életlényeg-példamondatok szabad jegyzéke
Magyar életbölcselet ABC – 4.
TOMPA MIHÁLY
BOLDOGSÁG.
Hol vagy, hol vagy életünknek Szép tündére, boldogság?! Karjaidban kik pihennek? Ajkaid kik csókdossák? Fényes orcád néha-néha Szemünk előtt megjelen; Vagy csak a sziv álma képzel Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet, És mi rajta vándorok; Elfáradunk, elepedünk, Vérző lábunk tántorog; S boldogságért esdekelvén, Mi előre jár szemünk: Csendes kunyhó, vagy keresztfa Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót Elmellőzi botorúl; Öntagadás-, türelemnek Keresztjéhez sem borúl; A csalképet űzve, annyi Fáradalmat elvisel; S meglepvén az éj sietve: Az útfélen alszik el.
Voltam, ábránd! völgyeidben, Hol szellő s lomb enyeleg; Jártam, oh vágy! szirttetődön, Mely szédítő s meredek. Hű csók mézét szítta ajkam, Koszorús volt homlokom... S ha valék-e boldog akkor? Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már, Ha több kéj nem fér beléd: Mi remegtet, mi nyom mint a Fa harmatos levelét? Ah, mért kell a boldogságban Öntudatlan érzeni: Hogy azt egy szempillantásban El is lehet veszteni?
Mért van, hogy ha szived álma Megvalósul s a tied: A szép bálványt összetörni Maga a szív úgy siet!? Csábit, vonz a fátyolos kép, Mely távolról int felénk, Hogy megrontsa a kicsinylés, Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk Ösmeretlen tájakig: Nem boldog, ha kéjt nem izlel, Nem, ha azzal jól-lakik. A bánatban örömet kér, Az örömben bánatot; Csendességből zajba vágyik, S csendbe hogyha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt, Hol borongós, hol derült, És megkóstol a halandó Édeset és keserűt: A végóra elközelget, És szemét hogy béfogják, Életén átnézve kérdi: Mi volt hát a boldogság!?
*
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 465.
Te kiabálsz, pedig éppen a te házad ég
Csak azért löksz a vízbe, hogy kimenthess
Ez itt neked még nem maga az Élet, csak próba…
Rosszul gazdálkodsz: kimerülsz az előkészületben
Az örökös aggályoskodás miatt vagy koravén
Ha én tökéletes lehetek, másnak se bocsátok meg
Nem ismered a tapintatot és a kegyes hazugságot
Maga se tudja, mi értelme volt magát becsapnia
Sokat-sokszor hazudik, pedig rossz memóriájú
Annyit hazudtál, hogy teljesen belegabalyodtál
Ha nem tudsz szentként élni, hát sátánista leszel
Hol porszemnek, hol meg istennek képzeled magad
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 466.
Előre iszol a medve bőrére
Egy rókáról több bőrt húznál le
Magad jó embernek tartod még a pokolban is
Megszakadsz, de akkor is egyedül húzod ki a répát
A sebed mindig elvakarod, magad mindig kitakarod
Cseberből vederbe – kis bajból nagyobbat kreálsz…
A sírást szégyellő/az érzelmi zsaroló bőgőmasina
A komolytalan játékos és a vérre menően „játszó”
Életmegvető gyávaság/vakmerőség ingázója
„Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”
A három kívánság: a jóból balszerencse (aranyból szar)
A taknyod, nyálad összefolyik – taknyos kölök maradsz
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 467.
Minden a kedvedtől függ - hangulatember
Összevissza kelsz, fekszel, eszel, ürítesz
Nincs, aki figyelmeztessen mulasztásaidra
Leráznád a kötelességeid, mint kutya a vizet
Neked nincs ronda nő, csak kevés ital
Nincs ki a négy kereked – ötödik kerék
Nagyon nehezen tanul, viszont könnyen felejt
Nincs a helyén a szíved - azt se tudod, hol a fejed
Ha a hülyeség beszélne, te egyfolytában ordítoznál
„Elfelejtesz” részvétet nyilvánítani, felköszönteni stb.
Ahol a kincsed, ott a szíved – a tőzsdén, a börzén
Saját hibáid kicsinyítővel, a másét nagyítóval nézed
Az emberélet-minőség: magyar ABC – 468.
Senkit nem akar megbántani, mindenkinek igazat ad
A békesség kedvéért teljesen lemond érdekei védelméről
Neki az arányos önvédelem, ha egy froclizásért orrba vág
Nincs szellemi iránytűd, lélekvesztőn hánykolódsz
Úgy akarsz haladni a korral, hogy új izmusra esküdsz fel
Kegyeletből ápolsz egy hagyományt - alig várod kimúlását
Története nem ismerése biztos út súlyos hibák ismétléséhez
Részegen mindenkit magához ölel, józanul meg ellök, elrúg
Aki még nem élte át, hogy a bor az igazmondás katalizátora
Többet tudsz a focisták magánéletéről, mint őseid szokásairól
Az igazgyöngyöt irigyli a kagylótól, a vért izzadást kihagyná
Ott ürítesz, ahol rád jön a szükség - nem fogod vissza magad
Aki szégyelli, hogy neki is „ki kell menni” – bepisil, bekakál…
*
A KÖLTŐ FIÁHOZ.
Kinek szemén könycseppek állnak Az egyszerű sirhant felett, Hol a végzet költő-apádnak Olyan korán ágyat vetett: Ifjú, törőld le a könyűket! Olvasd meg a felíratot: S szived fennen vervén, örűlhet Apádnak őt hogy vallhatod!
S ha mása vagy lángszellemének: Lantját ragadd fel és jövel! Légy, mint ő volt, meggyult szövétnek, Mely kínban ég, de fényt lövel! Ne hidd, hogy a költői ösvény Szirt közt vezet, tüskét terem; Kínt és sebet virággal födvén: Begyógyít a láng képzelem.
Mi nem vágyunk fel, küzdve polcért; Irígykedésre nincs okunk; De milliók közt, milliókért Fenn érezünk, fenn gondolunk! Nem olyanok vagyunk a földön, Mint annak sok más férgei; A nyárfa, bár mocsárba' nőjön, Fejével a felhőt veri.
Megsért, ki ránk sajnálva útal, S a részvétnek bemutogat; Bennünk a nép jár koszorúval, Vagy hord condrát és foltokat. És jaj, ha a bénúlt lovagnak Láttatni kell tört csontjait, S a bölcsnek és a dalnokoknak Nyomor koldul mindennapit!
Nem kell nekünk terített asztal, Kimért kegy és magas mosoly; Jobban esik s feljebb magasztal Az a köny, mely dalunkra foly. Rokonszenv az az egy ajándok, Mit a költő fogad, szeret, - Lopvást, mint a menny a virágok Kelyhébe lop hüs cseppeket.
Ragadt-e por a költő térdén? Feleljetek, kevély nagyok! Kegyelmetek hajlongva kérvén: Jelent-e egy meg nálatok? Igen! - nehéz bút orvosolni, Ölébe venni csüggedőt; Vagy nevetek fénnyel bevonni, Mint a nap a kopár tetőt.
Sok önmagát árulja drágán, Más lenni tud, mint aki volt; Cserél hite s szerelme árán Kényelmet és sok földi jót: Mi nem szoktuk magunk eladni! S a lángzó szív után megyünk... Mint a madár, választjuk, aki Szeret, szűköl, - dalol velünk!
Járván kelvén az élet útján: Szabadság visz, szeretjük azt; Vándorbotunk a szirtre sújtván: Számunkra hüs forrást fakaszt. S leszúrva, hév zord pusztaságon: Kihajt, sátort borít fölénk, Hogy árnyában szép fényes álom Tündér karján szendergenénk!
Felépül a rom s vár előttünk, Mély sírjából a mult kilép; Fölkél a holt, s meghallja tőlünk Biráitól, itéletét. S kik látunk a távol jövőbe: - Mig gondatlan köszönti fel Kelyhét a nép, mámorba dőlve - Nekünk korán könyezni kell.
Beszél a szent, dicső természet, De mi vagyunk tolmácsai; A szív amit titokban érzett: Tőlünk hallja kimondani; Ülünk villám- s tengerhabokra, - Értjük virág s szellő szavát; Mi az Úr égő csipkebokra, Jelentve általunk magát.
Ifjú! ha hív az égi szózat: - Zengő koboz maradva rád, - Haladj nyomán a szunnyadónak, Folytasd éltét, folytasd dalát! Ahogy zengett, zengj hangosabban! Harsány szavát harsogd felűl... Ha ő felhők közt járt magasan: Te a fényes napig repűlj!!
Tompa Mihály
Ötlet, címszó, gondolatébresztő, vitaindító -
Az Életminőség Nagy Jenciklopédiája előmunkálatai
|