Payday Loans

Keresés

A legújabb

Magyar stilisztika PDF Nyomtatás E-mail
ÉDES ANYANYELVÜNK

Képtalálat a következőre: „Szikszainé Nagy Irma: Magyar stilisztika.”

Szikszainé Nagy Irma: Magyar stilisztika.

Osiris Kiadó. Budapest. 2007. 752 lap


A magyar stilisztika utóbbi évtizedeinek az egyik legjelentısebb, a jövıben minden bizonnyal nagy hatást kifejtı stilisztikai szintézise Szikszainé Nagy Irma munkája, a Magyar stilisztika. A kötet az Osiris Tankönyvek sorozatban jelent meg, és ez azt is jelzi, hogy a szerző, illetve kiadói szándék szerint az összefoglalás elsısorban a felsıoktatás hallgatói számára készült.

Vitathatatlan azonban, hogy a Magyar stilisztika hatóköre ennél szélesebb. Így például biztosak lehetünk abban, hogy a benne foglalt hatalmas és jól strukturált ismeretanyagot fel fogják használni az általános és a középiskolai oktatásban is. Konkrétabban szólva: alapvetı fontosságú forrása lehet a magyarnyelv-tankönyveket összeállító szerzıknek, használható ezen kívül közvetlenül is a mindennapi tanítási gyakorlatban, az érettségire történı felkészítésben stb.; és hogy az oktatásban történı felhasználás másik „végpontját” is megjelöljük, említhetjük a doktori iskolák képzéseit is, hiszen a Szikszainé Nagy Irma által összefoglalt ismeretanyagot sokoldalúan hasznosíthatják a nyelvtudományi doktori iskolák hallgatói.

Arról szintén szólni kell itt, hogy alkalmas ez a szintézis arra is, hogy hozzájáruljon a magyar stilisztikai kutatások további irányainak alakulásához. Mégpedig több szempontból is: egyes, különösen kidolgozott témakörök – a lehetséges példák közül hadd említsem itt csak a stilisztika történetét vagy az alakzatokat bemutató fejezeteket – biztos alapul szolgálhatnak a további kifejtı, az itt rögzítettekre építı megállapításoknak. És ha már alapozásról beszélünk, illik megemlíteni, hogy biztos alapot jelentett e szintézis több részének lényegében lezáró jellegő megírásához az a közel négy évtizedes kutatómunka, amelyet 1970-tól kezdıdıen a Szathmári István vezetésével mőködı Stíluskutató csoport végzett. Ezért is volt szerencsés, hogy éppen Szathmári István volt az egyik lektor. Egyébként a könyv másik lektora is igen tapasztalt, neves kutató: Kemény Gábor.

Azok a problémafelvetések, részben vagy esetleg egézében nyitva hagyott kérdések, amelyeket megfogalmaz e kötet, szintén inspiráló hatással lehetnek a további kutatásokra. Itt is lássunk legalább egy példát: a stílustipológiáról szólva joggal állapítja meg a szerzı a témakör bevezetéseként, hogy a különbözı pragmatikai vagy szövegtani elméletekhez kapcsolódva keletkezett stílustipológiák közül egyik sem vált általánosan elfogadottá (569), majd ehhez azt főzi hozzá, hogy „lehetetlen egységes alapról felosztani a stílusváltozatokat” (570). Ezután a stílustipológia különbözı rendszereinek olyan alapos, tárgyilagos és logikus rendszert teremtı ismertetése következik, amely kiváló alapot teremt a bonyolult kérdéskör áttekintéséhez, újragondolásához, illetve akár a további ilyen irányú kutatások számára újabb szempontok megfogalmazásához.

A kötet tárgyát a szerzıi elıszó így összegzi: „a stílus általános szabályszerőségeit vagy éppen kirívó jelenségeit igyekszik megismertetni a jelenlegi magyartanárokkal és a felsıoktatási intézmé- nyek magyar szakos hallgatóival, valamint a stílus iránt érdeklıdıkkel. De mindenképpen rendszeres ismeretanyagot kíván nyújtani a stíluselméletben, stílustipológiában és stíluskritikában, segítve az eligazodást a stilisztika tudományában, annak fontos részterületein, szolgálva ezzel a stíluselemzést és ezáltal a szöveg mélyebb megértését.” Ennek a célkitőzésnek megfelelıen, illetve a stilisztika tudományági tagolódásához, a stilisztikai kutatások fı irányaihoz igazodva a szerzı három nagy egységbe rendezve mutatja be tárgyát. Itt kell megjegyezni, hogy a tankönyvjellegbıl adódóan, de Szikszainé Nagy Irma már korábbi munkáiból is ismert szerzıi elveibıl is következıen a kötet tagolása példamutatóan logikus, ezáltal – hogy divatos kifejezéssel éljünk – „olvasóbarát”, hiszen a világos, jól áttekinthetı szerkezet teljességgel megalapozza, illetve folyamatosan segíti az olvasói Szemle  megértést, a belsı összefüggések átlátását.

Az alfejezetek sorrendjükben lényegében – a funkcionális stilisztika alapelvei szerint – a nyelvi szintek sorát követik, mégpedig a nyelvi egységek terjedelme szerint. Valójában azonban ötvözik ezt a befogadás sorrendjével, Szikszainé Nagy Irma ezért elıször magáról a szövegrıl szól, hiszen ez a maga komplexitásában érinti a befogadót. Igaza van a szerzınek abban is, hogy a nyelvi elemek merev különválasztása nem célszerő, sıt nem is lehetséges, hiszen ezek stiláris szerepe mindig magasabb szinteken valósul meg, ezért azt lényegében a szöveg egészében kell vizsgálni. A fent említett három nagy egység, azaz fıfejezet – a stíluselméleti, a stílustipológiai és a stíluskritikai – a stílustörténet kivételével lényegében lefedi a stilisztikai kutatások összességét. A stílustörténet hiányát – teljesen megalapozottan – Szikszainé azzal indokolja, hogy ennek részletes kifejtését megtalálhatja az olvasó a néhai kiváló kolozsvári nyelvész, Szabó Zoltán monográfiá- jában, A magyar szépírói stílus történetének fı irányai címő kötetben. A kötet elsı nagy fejezete (21–566) tehát a stíluselmélettel foglalkozik. A szerzı a következı- képpen definiálja a stilisztikának ezt az ágát: „A stíluselmélet vagy általános stilisztika a stilisztikának az az ága, amely a stílus jellemzıivel, eszközeivel és fogalmának meghatározásával foglalkozik.”

 

A stíluselméleti rész 13 alfejezetre tagolódik, ezek közül az elsı A stílus című. Mivel nincs módom a késıbbiekben részletesen felsorolni a munkában kifejtett fogalmakat, illetve egészében bemutatni a tárgyalt rendszereket, itt, az első fejezet bemutatásakor hadd tegyem ezt meg, abból a célból is, hogy érzékeltessem a fejezetek alaposságát, finom, a teljességre törekvően részletezı struktúráját. Az itt kifejtett fogalmak tehát a következık: stílusérzék (stíluskompetencia), stílusértelem, stílusérték, stíluselvárás, stílustulajdonítás, stílushatás, stílus, nyelvi stílus – szövegstílus, a stílus fogalma a nyelvben, a stílus kognitív meghatározottsága: a stílus mint választás és elrendezés eredménye, a stí- lus mint a nyelvi elemek gyakorisága, a stílus mint konnotáció, a stílus mint a normától való eltérés, a stílus mint a szövegértelem része, a stílus szocioregionális és -kulturális determináltsága, a stílus összetettsége és rétegzettsége, strukturáltsága, a stílus kohéziót teremtı ereje.

Ez a felsorolás is mutathatja, hogy Szikszainé igyekszik a lehetı legalaposabban, a lehető legtöbb szempont bevonásával körüljárni tárgyát. Ez egyrészt jelenti az egyes fogalmak történeté- nek, történeti változásainak alapos bemutatását, másrészt pedig azt, hogy a legújabb tudományos paradigmák eredményeit is felhasználja. A didaktikai szempontból is példamutató felépítéső munkában a részletezı tárgyalást a fejezet(ek) végén rövid összefoglalás követi, majd az alapfogalmakat és a fontos kifejezéseket még egyszer közli a szerzı. Még egy, szintén általánosítható érvényő megjegyzés az első fejezetrıl: a stíluselmélet a stilisztika egyik leginkább vitatott területe, egyesek szerint annyira ellentétesek a stílusra vonatkozó felfogások, hogy ezek között nem is lehet szintézist teremteni. Szikszainé viszont – Enkvisttel egyetérve – úgy látja, hogy „a stílusfelfogások fı tí- pusai nem mondanak ellent egymásnak, hanem valójában kölcsönösen kiegészítik egymást” (37).

 

Ez aztán azt is jelenti – és ez a munka egészére érvényes –, hogy a szerző nem kötelezi el magát egyetlen irányzat mellett sem, hanem nyitott minden megközelítési lehetıségre, legyen az akár „klasszikus” vagy éppen a legmodernebb. Meglátja és láttatja az összekapcsolás lehetséges pontjait, ugyanakkor világosan elhatárolja a különbözı megközelítésmódokat. Ennek eredményeképpen valóban árnyalt, érhetı és jól tanítható, tanulható képet kapunk a stílus mibenlétérıl. A 2. alfejezet tárgya a stilisztika története. A bevezetés itt is – mint minden esetben – tömör, szemléletes vázlat. A kifejtésben Szikszainé elıször röviden tárgyalja magát a stilisztika elnevezést, a diszciplína eredetét és önállósodását, majd részletesebben bemutatja a funkcionális stilisztika kialakulását és kibontakozását, és külön foglalkozik a magyar stilisztika történetével. Ezután elhelyezi a stilisztikát a tudományok rendszerében, bemutatja, hogyan viszonyul a stilisztika az egyes nyelvtudományi ágakhoz és az irodalomtudományhoz. Végül a különbözı stilisztikai „módszertípus”-okat és az ezekhez kötődő „stilisztikatípus”-okat ismerteti meg az olvasóval, azaz a funkcionális stilisztikát, az elmúlt évtizedek legtekintélyesebb irányzatát, majd a kognitív stilisztikát, napjaink egyre hatásosabb megközelítésmódját, aztán az összehasonlító stilisztikát, illetve a statisztikai stíluskutatást.

Meghatározó jelentıségő alapfogalmakat tárgyal, funkcionális megközelítésben, a 3. alfejezet: stíluseszköz, stílusérték, stíluserény – stílushiba, adekvát stílus – inadekvát stílus, stílusszándék, stílushatás. Az inadekvát stílus jellemzı típusait részletesen is bemutatja: azaz a szőkszavúságot, a bı- beszédőséget, a dagályosságot, a szótévesztést stb. Meg kell jegyezni, hogy ezeket a kérdéseket nemegyszer a nyelvművelés „illetékességi terület”-éhez sorolják. Vitathatatlan azonban, hogy a stilisztika tárgykörébe is beletartoznak. Helyeselhetı tehát Szikszainé eljárása, és hadd jegyezzük meg ehhez azt is, hogy ezáltal rámutat a stilisztika és a nyelvművelés igen-igen szoros kapcsolatára.

Egyébként a nyelvművelés oldaláról is mutatkozik a tudatos közeledés,Kemény Gábor például nemrégiben megjelent könyvében a „stílusközpontú nyelvmővelés”-rıl szólva egyenesen azt mondja, hogy a nyelvművelést „érdemes lenne stilisztikai alapra helyezni”, hiszen – és ez visszavezethetı Simonyi programjához és mőködéséhez – a nyelvművelőnek nem elsısorban a fennálló (sőt olykor egy korábbi) nyelvállapot védelmezıjeként és az egykorú nyelvhasználat bírálójaként kell fellépnie, hanem azt kell elsőrendő feladatának tekintenie, hogy az anyanyelvben rejlı kifejezési lehetıségeket felkutassa, és a nyelvközösség elé tárja (Kemény G.: Nyelvi mozaik, Tinta Kiadó, Budapest, 2008, 115, 126).

Ebben a fejezetben tárgyalja Szikszainé a stilisztikai hatásszándék és a stílushatás kategóriákat is. A stíluselméleti fejezetben a következı nagyobb témákat fejti ki még egy-egy alfejezetben (4–13. fejezet): a szöveg mint stílusegység; az áthallás mint a szövegek stílusa közötti kapcsolat; a mondat mint az elrendezésbıl fakadó stílusteremtı mód; a frazémák mint stíluspanelek; a szó mint a választásból fakadó stilisztikumforrás, itt részletesen tárgyalja a funkcionális stilisztikában alapvetı fontosságú szerepet kapó szinonímia stiláris szerepét; a szó grammatikai jellegzetességei mint stílusérték-hordozók; a hang mint stiléma; a kép mint a szemléletesség és az ismeretátadás eszköze; az alakzat mint a retorikusság funkciós eleme; a nyelvi stílus kísérıi mint kiegészítı stíluseszközök.

A felsorolt témakörök egytıl egyig alapvetı jelentıségőek és – engedtessék meg a szubjektívnek tőnı minısítés – „izgalmasak”, most azonban nincs lehetıség mindegyik részletesebb tárgyalására. Általános érvénnyel azonban elmondható, hogy kivétel nélkül mindegyik fejezet mö- gött rendkívül széles, gondosan feldolgozott – természetesen nemcsak magyar, hanem nemzetközi – szakirodalom áll, amelynek eredményeit a szerzı saját kutatásaival kiegészítve, logikus egyéni rendszert teremtve, jó érzékkel választott, találó példákkal összegzi és gondolja tovább. Módszertani szempontból kiemelendı, hogy több fejezet végén is Tóth Árpád „Hegyi beszédek felé” címő versének a fejezet témájához igazodó stíluselemzése illusztrálja összefoglaló, gyakorlati jelleggel az elızıekben kifejtetteket.

A kötet második nagy egységének (567–652) tárgya a stílustipológia. Ez a rész két alfejezetből épül fel: A stílusváltozatok mint a társadalmilag elfogadott nyelvhasználat variánsai, illetve A stílusárnyalatok mint választási lehetıségek. Az első alfejezeten belül a következő fontos kérdésekkel foglalkozik a szerzı: a stílustipológia mibenléte, a funkcionális variancia, a stílusváltozatok, a stílusrétegek, a stílustípusok, a stílusváltozatok érintkezése, azaz a stíluspluralizmus és a stílusváltás. Érdemes megjegyezni, hogy a stílusváltozat, a stílusréteg és stílustípus fogalmáról és ebbıl következıen ezeknek egymáshoz való viszonyáról különbözı felfogások élnek, ezeket, illetve ezek viszonyát tehát igen nehéz mindenki számára elfogadható módon értelmezni. Az viszont elvárható, hogy egy-egy rendszer következetes legyen, egyértelmő belsı logika alapján épüljön fel, és ez kétségtelenül áll Szikszainé felosztására. A 2. alfejezetben a stílusárnyalatokat vizsgálja a szerző, mégpedig a stílusárnyalatot meghatározó tényezıket bemutatva. Rendszerében ezek a következık: a stiláris igényesség, a kommuniká- ciós körülmények: a megnyilatkozó(k) és a befogadó(k) kapcsolata, az értelmi és hangulati-érzelmi elemek aránya és milyensége, a megnyilatkozás ideje, a szövegtípus, -mőfaj, a megnyilatkozónak a közlendıhöz, a témához való érzelmi viszonyulása. Ezután még a stílusvariancia két fontos vonatkozásáról esik szó, elıször is arról az esetrıl, amikor ugyanarról többféle stílusárnyalattal nyilatkozik meg a beszélő, író, illetve a stílusárnyalatok keveredéséről.

Az utolsó, azaz a harmadik nagy egység (653–689) tárgya a stíluskritika. Ebben a szépirodalmi stílust mint az egyéni mővészi stílus megvalósulását vizsgálja Szikszainé. Elıször egy, mondhatni, „klasszikus” stilisztikai kérdés válaszlehetıségeit mutatja be, fıként Péter Mihály érveire építve: hogyan különíthetı el a nem mővészi és a mővészi stílustípus? Ezután foglalkozik még a mővészi stílus és a nem mővészi stílustípusok kapcsolatával, vagyis egymásra való hatásával: például a mő- vészi stílusba emelt társalgási stílussal, a mővészi stílusba beemelt szlengelemekkel stb., az egyéni szépírói stílussal, a mővészi stílussal mint a mő egyedi stílusával, a stilizáltsággal, a stílusegység – stílusrétegzettség – stíluspluralizmus kérdéseivel, a stílusváltással és végül a stíluselemzéssel, vagyis az egyéni szépírói stílus feltárásának módszereivel. Igen hasznos része a kötetnek a Stilisztikai fogalomtár (691–708). Többféle funkciója is lehet: azon túl, hogy a stilisztika iránt érdeklıdı olvasó itt könnyen és gyorsan megtalálhatja a legfontosabb stilisztikai fogalmak jelentését, a stilisztikát középiskolai, fıiskolai vagy egyetemi szinten tanulók számára is nagy segítség lehet ez a tömör kislexikon. Szintén kiemelendı a könyv végén található alapos és igen gazdag stilisztikai bibliográfia hasznossága.

A stilisztikai szakirodalomból címő részben (709–43) Szikszainé Nagy Irma gazdag irodalomjegyzékét adja a magyar nyelvő és a külföldi stilisztikai munkáknak. A források és a rövidítések jegyzéke után tárgymutató zárja a kötetet. A mérlegkészítés elıtt érdemes megemlíteni itt még azt a jó hírt is, hogy várható a munka folytatása, az elméleti összefoglalást kiegészítı gyakorlókönyv: Stíluselemzés – Stílusértékelés – Stílusmővelés címmel. Ezen kívül ígéretet kapunk a szerzıtıl egy olyan kötetre is, amely a stílusirányzatokat mutatja be elemzésekkel, ennek tervezett címe: A kezdetektıl a posztmodernig. Stílusirányzatokról – stíluselemzésekkel. Egy ilyen jellegő, azaz lényegében egy diszciplína teljességét átfogó szintézis áttekintése után nemcsak hogy nem könnyő, hanem valószínőleg egyenesen lehetetlen minden részletre kiterjedı érvénnyel megvonni a mérleget.

Néhány megjegyzés azonban mégis teljes bizonyossággal megfogalmazható. Így például az, hogy vitathatatlan: adott idıközökben hasznos, sıt szükséges egy-egy tudományterület eredményeinek a teljességre törekvı összegzése, ez pedig egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, hiszen joggal érezheti a szerzı azt, hogy ilyenkor jelentıs feladatot teljesít a tudomány szolgá- latában. Olyan értelemben lehet azonban hálátlan feladatnak is tekinteni ezt a „szolgálat”-ot, hogy mindig maradhatnak olyan kisebb-nagyobb területek, amelyeket egy adott részterület kutatója hangsúlyosabbnak ítélne, vagy egyik-másik irányzat képviselıje másképpen, más hangsúlyokkal tárgyalna. Ezt azonban szükségszerőnek, sıt ösztönzınek tekinthetjük a diszciplína szempontjából, ugyanis az ilyen nagy összegzések minden esetben több funkcióval rendelkeznek. Az eredmények számbavétele mellett nemcsak továbbmunkálásra, hanem vitákra is sarkallhatnak. Mindezeknek a funkcióknak magas tudományos színvonalon tesz eleget a Magyar stilisztika. Nagyon lényeges szempont az is, hogy az oktatásnak is nagy nyereség, hiszen a közoktatásnak idırıl idıre szüksége van olyan megbízható, kellıen kimunkált alapmővekre, amelyekre a tankönyvek épülhetnek, amelyekhez a gyakorló pedagógusok mindennapi munkájukban egy-egy tudományterület új eredményei iránt érdeklıdve, biztos támpontokat keresve fordulhatnak. Ezeknek a követelményeknek is kiválóan megfelel Szikszainé munkája. Hadd utaljak itt vissza arra a már említett tényre is, hogy didaktikai szempontból rendkívül kiérlelt, azt merném mondani, hogy kifogástalan a könyv: hivatkozhatok itt a logikus elrendezésre, a lényegkiemelı rész- és a fejezet-összefoglalásokra, a megértést és a memorizálást könnyítı vázlatok alkalmazására, a remek érzékkel megválasztott és sokszor igen olvasmányos példákra stb. Mindezek alapján jó szívvel ajánlhatom mindenkinek a Magyar stilisztikát. Sőt, az ajánláson túl azt is mondhatnám, hogy „kötelezı olvasmány” mindenki számára ez a munka, aki ma Magyarországon komolyan, elmélyülten akar stilisztikával foglalkozni.

Pethő József Nyíregyházi Főiskola BTMK

 

Képtalálat a következőre: „Szikszainé Nagy Irma: Magyar stilisztika.”