Balázs Béla: A fából faragott királyfi   —   mese

01. 
--- 

02. 
--- 

03. 
Valamikor réges-rég, messze, nagyon messze három domb emelkedett. Az egyiken magasodó kastélyban a királykisasszony élt, a másik dombon a királyfi vára állott. 

04. 
A középső dombon a titokzatos Szürke Tündér uralkodott. Arcát soha senki nem látta; szürke fátyol takarta el. Ő azonban mindent látott és mindent tudott. 

05. 
Azt is látta, hogy a királykisasszony a csupavirág domboldalon táncolt, kergetőzött a tarka pillangókkal. A szép királylány társ után vágyakozott, mert nem volt senkije sem ezen a világon. 

06. 
Kinyílott a túlsó vár kapuja és kilépett rajta a királyfi. Göndörödő aranyhaján korona, széles vállán bíborpalást, a paláston tarisznya és a kezében bot volt. Vándorútra készült. 

07. 
– Óh, a királyfinak nem szabad a királykisasszonnyal találkoznia! Ezt nem engedhetem meg! – szólt a mindent látó Szürke Tündér. Varázslatos gyorsasággal a királykisasszony előtt termett, és hazaparancsolta.

08. 
A királyfit sem eresztette egy tapodtat sem tovább. Két karját szürke fátyolként eléje tárta. Nem akarta, hogy akár egy pillantást is vethessen a királykisasszonyra. 

09. 
De elkésett! A királyfi észrevette a palotába visszainduló királykisasszonyt. Ilyen csodálatosan szép lányt még soha nem látott, s egyszeribe beleszeretett. 

10. 
Futott is volna utána. Át a kék patakon. Át a kőhídon. De a Szürke Tündér megtiltotta. – Nekem nem parancsolsz! Enyém lesz a királykisasszony! Félre az utamból! – kiáltotta haragosan a királyfi. 

11. 
De mi történt? A Szürke Tündér bűvös köröket rajzolt karjaival. A fák előbb jobbra, majd balra hajoltak, és gallyaikat a királyfinak szegezték. 

12. 
A királyfi azonban nem ijedt meg. Hiába zengett ijesztően az erdő, hiába riasztották a boszorkányok: áthatolt az áthatolhatatlan erdőn. 

13. 
Már ott is állt a kék patak kőhídja előtt. Nagyot dobbant a szíve! Most feljut a királykisasszonyhoz! A Szürke Tündér azonban egy bűvös mozdulattal felemelte a kőhidat. 

14. 
A királyfi visszariadt. De csak egy pillanatra, aztán felnézett a palotára. Ott van a csodálatos királykisasszony! Megy, őhozzá, viszi a szíve. Ám a Szürke Tündér bűvös mozdulatára magas hullámokat vetett a kék patak. 

15. 
A királyfit nem törte meg a varázs. Ha már nem tud feljutni, akkor majd lecsalogatja a királykisasszonyt. Vándorbotjára tette aranykoronáját, és a magasba emelte, hogy a rokkájára hajló királykisasszony is lássa. 

16. 
A királykisasszony észre is vette, de azért csak tovább pergette orsóját. Ekkor a királyfi a botra húzta a bíborpalástot is. Ezt már inkább megnézte a királykisasszony. 

17. 
Ez azonban még mindig kevés volt ahhoz, hogy lecsalogassa a palotájából. – Jobban tudtára kell adnom, hogy én itt várom – gondolta a királyfi. Már cselekedett is: levágott egy hatalmas ágat… 

18. 
…és a fából egy királyfi alakját kezdte kifaragni. Ha majd megmutatja a bábut a királykisasszonynak, bizonyára lejön hozzá. Tudni fogja, hogy ő várja itt lent, a kastély alatt, a kék patak partján. 

19. 
Aranyhaját levágta, majd ráfésülte a bábura, utána meg rányomta aranykoronáját is. Olyan lett a bábu, mintha királyfi volna. Amikor a királylány meglátta, örömében felkiáltott: - Jaj, de szép! Jaj, de szép! Az enyém lesz! 

20. 
Jött is rohanvást a királykisasszony. Amikor a királyfi meglátta, szíve megtelt szerelmes boldogsággal: - Végre, végre, itt vagy, én szép királykisasszonyom! – szólt hozzá. 

21. 
A királykisasszony azonban nem őt, hanem a bábut választotta: annak korona van a fején. A Szürke Tündér csak erre várt. Szinte láthatatlanul lebegett elő, és bűvöletével életet varázsolt a fából faragott bábuba. 

22. 
– Jöjj, szép királyfi, jöjj, táncolj velem! – lelkendezett a királykisasszony. És egyre táncolt, csak táncolt a fából faragott királyfival. 

23. 
A királykisasszony csupán az aranykoronát meg az aranyhajat látta. A bíborpalást lobogása is megszédítette. Azt már nem hallotta, hogy recseg, ropog a fából faragott királyfi minden porcikája. 

24. 
Kéz a kézben táncoltak el messze, a virágos réten túlra… 

25. 
A kopasz, a koronátlan, a palásttalan királyfi pedig szomorúan nézett maga elé. Szívébe mintha tövist szúrtak volna. Nehéz sötétségként nehezedett rá a bánat. 

26. 
Hirtelen a Szürke Tündér lépett elő az erdőből. Szürke fátyla szinte világított. Hízelegve, cirógatva táncolta körül a szomorú királyfit, meg is simogatta… 

27. 
…majd megfogta a kezét. A királyfi úgy érezte, hogy egyszeriben elmúlt szívének minden fájdalma. A varázslat országába indultak. 

28. 
Amint megérkeztek, a tündérek a királyfit trónusra ültették. Bíborpalástot borítottak rá, virágkehelyből emelték ki gyönyörű aranyhaját, aranykoronával ékesítették fejét. A mindenek felett uralkodó Szürke Tündér parancsolta így. 

29. 
És megérkezett a királykisasszony is. Óh, jaj! Kétségbeesetten biztatta táncra a párját. De hasztalan ráncigálta, cibálta. Majd úgy ellökte magától, hogy a fából faragott királyfi darabokra tört. 

30. 
Ekkor felpillantott és azt látta, hogy ott fent a virágos dombon tündöklik az igazi. Otthagyta a széttört fabábut, az aranykoronás királyfihoz szaladt. 

31. 
A királyfi, amikor észrevette a királykisasszonyt, a szívéhez kapott. Aztán elfordult tőle, és csak ennyit mondott: - Korona, palást, aranyhaj kell neked? Menj vissza cifra bábudhoz, nekem nem kellesz! 

32. 
Futtában a királykisasszony az élettelen bábuba botlott. Csak akkor döbbent rá, hogy kit szeretett. Most már mindent megbánt. Eldobta aranykoronáját. Szegény és csúnya akart lenni, mert nem kellett az igazi királyfinak. 

33. 
Amikor a királyfi észrevette, hogy a királykisasszony már nem hiú, nem gőgös, hanem őszinte és szerető szívű teremtés, lelépett a trónusról és megbocsátóan nyújtotta felé a kezét. 

34. 
A Szürke tündér azonban közéjük állt. Hasztalan jajveszékelt, hasztalan rajzolt bűvös köröket a levegőbe: varázslata megtört. 

35. 
A királyfi palástjával betakarta a királykisasszonyt. – Most megalázkodtál – mondta neki -, és olyan vagy, mint egy szegény pásztorlány. Így szeretlek. Maradj ilyen, amíg élünk. 

36. 
Így talált egymásra a királyfi és a királykisasszony. Rögvest elindultak a királyfi várába, hogy ott még nagyon sokáig éljenek boldogságban. 

37. 
--- 

38.

---

Bálint Aladár: A fából faragott királyfi
Táncjáték. Írta Balázs Béla. Zenéjét szerezte Bartók Béla. Bemutatta a M. Kir. Operaház. 1917 május 12-én.

A színpad két sarkában egy-egy hosszú keskeny vártorony ágaskodik, középen kis domb, baloldalt patak, előtte fák.

Mikor széttárul a függöny, már telítve vagyunk a muzsika bódító fűszerével, nyomasztó súlyos hangtömegek gördülnek el felettünk. A zenekar mélyéből szövevényes tikkadt szólamok, széttört egymásba fulladó melódiák kúsznak fel, átfűtik, életre támasztják a némaságra szorított mesefigurákat, jogossá okszerűvé teszik a táncot, a kiszámított mozdulatokat...

Egymásra talál a mesekirályfi és a mesekirályleány, a két szomszédvár fiatal lakója, de idegen akarat - a tündér - eltorlaszolja egyesülésük útját, várába kergeti vissza a királyleányt. A királyfi utána iramodik, de a tündér táncoló erdő gyűrűjét forgatja meg körülötte, a patak habjai is - megannyi szép leány - kiszállnak a medrükből és mikor a királyfi legyűri az ellene harcba küldött elemeket, már késő, a királyleány csüggedten ül rokkája mellett fent a várban. Nem veszi észre a vár alatt epedő szerelmesét, aki hiába ágaskodik, nem ér fel hozzá. Póznára rakja koronáját és felemeli, de az sem elég, végül is lenyírja haját, leakasztja palástját, és a póznát ékesíti fel fiatalsága, királyi volta jelvényeivel. Ezekkel le is csalja a királyleányt, aki azonban a póznára pazarolja szerelmes pillantásait. Mozgó, táncoló figurává varázsolja a tündér e koronás parókás fadarabot, a királyfi pedig árván, magára hagyatva siránkozik sorsa fordulásán. A fabábú végül is összeroskad és a felrúgott, elhajított pózna felett egymás karjaiba roskad a két szerelmes.

Ez lenne Balázs Béla színpadi munkájának rövidre fogott tartalma. E mesét kellett Bartók Bélának átszőni, elevenre festeni, előbbre vinni, a szereplő embereket, azok cselekedeteit muzsikájának szuggesztív erejével velünk megértetni. Jól tudjuk, hogy a pantomim darabokhoz a legtöbb komponista könnyű, illusztratív muzsikát ír, amelyet ha egyszer végighallgattunk, bátran el is felejthetünk. Szellemes hangszerelés, két három könnyű téma játékos kifejlesztése jellemzi e munkák túlnyomó részét. Bartók Béla nem pályázott olcsó diadalra és teljes fegyverzetben lépett elénk, amilyen komoly és nagyigényű minden eddigi munkája, ugyanolyan súlyos és nagyszabású e színpadi muzsika is. Imponáló tudással és nem kevésbé imponáló logikával hatalmas méretekre fejlesztette témáit. A szöveg legparányibb részletét, a cselekvés legkisebb rezdülését monumentálisan felfokozva vetíti ki e zene. A polifon hangszerelésnek elsőrangú mestere Bartók, zenéjének egységes tömör zengése, színpompája csak sejteti a szólamok bonyolódottságát, de sehol semmi zökkenő, önkéntelen vagy affektált kisiklás nem zavarja a szélesen hömpölygő muzsika harmóniáját. Csak felületes és külsőségek szerint igazodó emberek utalhatnak Strauss Rikárd vagy Debussy reminiszcenciákra. Strauss Rikárd nervozitása Debussy lágysága merőben más diszpozíciókra vezethető vissza, mint az őserejű népi zene talajában gyökerező Bartók muzsika hangzásbeli újszerűsége.

E muzsika nem csak illusztrál, kiegészít, magyaráz. Helyenként szétrobbantja az adott kereteket, kiönt medréből, végtelenbe vesző dimenziók felé áramlik. Szinte szenvedünk a feszültség nyomása alatt. Jajgat, morajlik, beszél az ember helyett, eleven szó, emberi sóhajtás száll ki a hangszerek közül.

Őszinte érdeklődéssel, fokozott reménykedéssel várjuk Bartók Béla emberi hangra írt, emberi szenvedélyekre, cselekedetekre épített dalművét, a megírandó, vagy talán meg is írt operáját.

Az operaház zenekara — úgy halljuk - idegenkedve fogadta a partitúrát, a muzsikusok, akik már alaposan belekóstoltak Strauss Rikárdba, kivihetetlennek tartották a rájuk rótt feladatot és nem bíztak benne, hogy az egyes hangszerek szólamaiból a zenekar együttesén élvezhető egész válik. A dirigens — Egiszto Tango — azonban a komponista mellé szegődött. Ambícióval és dicséretre méltó energiával tanította be a dalművet. Muzikalitása, kiváló intelligenciája győzedelmeskedett. Kidolgozott precíz volt a zenekar munkája.

A szövegíró dolga se ment simán.

Sok minden történt, aminek nem kellett volna megtörténni.

A szereplők? Brada a fabábú megszemélyesítője pompásan érzékeltette szerepe groteszkségét. A többi szereplőről alig lehet valamit feljegyezni.