SZABÓ DEZSŐ

KÉKSZAKÁLL LEGIGAZIBB TÖRTÉNETE

I.

A csónak futott a fényes vízen. Az evező mindegyre érte a hold teljesre nyílt kelyhét s az megringott a vizek csendes kertjében. A csendes kertben, ahol nagyszemű csillagok nyíltak. Boldog volt a tó.

Boldog volt a tó: mert égben, virágban, erdőben feléje hajolt a tavasz. És boldog volt a tavasz, a fiatal magvető, kit tárt karokkal várt simuló arája, az éjszaka.

- Milyen szép az éjszaka! - szólt Mária.

- Szeretlek, - mondta Kékszakáll.

- Hogy hallgat az erdő. Jóságosak a fák és őrt állnak az árnyékok. Olyan jó a világ! - mondta Mária.

- Szeretlek! - felelte Kékszakáll.

Mária szólt:

- Csókolja a csónakot a víz, csókolja a partokat a tó. Csókolja a tavat az ég, csókolja az erdőt a tavasz és csókol minket a világ. Úgy szeret a világ minket.

- Szeretlek! - ismételte Kékszakáll.

Mária a csónak orrán ült. Fehér alakja úgy hajolt a szelid habok felé, mintha szőke gyermekfejet simogatna, mintha öreg koldus kezébe adna jó alamizsnát.

- Hogy szeretnék valakinek adni valamit, aminek nagyon örvendene, - szólt Mária s jósággá dobogott benne a világ.

- Csókolj meg! - könyörgött Kékszakáll.

Mint fehér orgona mozduló habja, mint vizi zuhatag suhanó fürtje, omlott rá Kékszakállra a leány. Hosszú, hosszú volt a csók ajkukon és végtelen volt a szivükben. A fák összeborzongtak és mondták: - Milyen jó ez a csók! - Milyen jó ez a csók! - mondták a füvek. A kezes habok s az ég fényes kalászai súgták: - Milyen jó ez a csók! - Az egész tavaszi világ csókolt a csókjukban.

Mária visszaült a csónak orrára. Meghajolt s kezével megsímogatta a szelíd vizet. A kis habok egymás sarkát taposták, hogy odatartsák hátukat a fehérfürtű kéznek. - Milyen jó a Mária keze! - kacagták egymásnak a kis habok.

Kékszakáll a csónak közepén állott s ledobta kezeiből az evezőt. Ott állott a tavaszban, a holdban, mint egy fiatal isten, aki szép és nem múlik. Szép volt Kékszakáll és szépsége olyan volt, mint fényes vizek mozduló árja, mely mindig jön, jön, mindig új és mindig ugyanaz. Termete fiatal erők sudár éneke volt, mozdulat volt ez a termet és riadó kürt. Hatalmas fejét dús, szőke fürtök koronázták, mint a világosság hideg lángocskái a távoli ormokat. Merész orra és biggyedt, dacos ajka férfierő és kihivás volt. De nagy, kék szemei fakadó forrásai voltak a fiatal jóságnak. Hatalmas melle hallgató erők zsúfolt orgonája volt. Keze forró csók tapadása és csontokat zúzó buzogány.

Kékszakáll már harmincöt éves volt, de még nem látta az időt. Neki mindennap ma volt és mindig mai volt a fiatalsága. Az évek, mint korholt kutyák, messze sunnyogtak el tőle s vakkani sem mertek feléje. Csak csók volt az élete Kékszakállnak. Amint az eső esik, a villám villámlik: Kékszakáll csókolt.

A víz a parthoz vitte az engedelmes csónakot. Kékszakáll és Mária kiszálltak a partra. A partra, ahol énekeltek a virágok és hallgatott az erdő.

Az erdei ösvényen mentek hazafelé. A hold apró bárányai szerteszaladgáltak az erdő sötét húnyásában. A bokrok és lombok telt marokkal téptek fényes gyapjukból. Odatartották a ragyogó tincseket Kékszakáll és Mária elé: - Erre menjetek! - mondták nekik.

Átmentek az erdőn s hosszú haját áthúzta lelkükön a szőke éjszaka. Nem szóltak szót, de válluk, kezük, testük összeért. Végtelen volt bennük az erdő, az éjszaka, a világ.

Az erdő szélén zörrent valami. Csúf, aszott, púpos öreg állott az út szélén. A hold sírt szennyes ősz haján. Kóró karjait kinyujtotta:

- Százesztendős és éhes vagyok. Adjatok valamit, ami megenyhit! - szólt és szavai őszi avar zörgése voltak.

Mária összerázkódott:

- Milyen öreg és milyen csúf! Félek tőle - mondta.

Kékszakáll nagy szánalommal nézett az öregre. Levette íjját, mérgezett nyilat tett rá és mondta:

- Enyhülj meg, szegény ember, aki öreg vagy és csúf.

Visított a húr s a nyíl átment az öreg szivén. Lehullott a földre s már rög volt a rögök közt és nem volt benne emberi szenvedés. Mária szólt:

- Milyen jó vagy! - és csók volt szava második fele.

Az erdőn túl, a domb tetején, a hold fényében ragyogott a Kékszakáll kastélya. Fáklyák lobogtak a tornácon s virágos asztal várta őket. Csodás szép gyermeklányok és fiúk szolgálták a vacsorát. És ettek kenyeret, hogy a föld szelid kalászai csókká legyenek. És ettek húst, hogy Isten teremtett állatai végtelen emberi vággyá legyenek. És ittak bort, hogy végtelen szerelem legyen a boldog bogyók nedve. Kékszakáll felállott, odatartotta poharát a habzó holdnak:

- Ég, föld, erdő s te szőkefürtű éjszaka, legyetek fiatalok az én fiatalságomban. Messze tereket töltetek ti be, de a végtelenségtek én vagyok! Mókás játéka a világ az anyag apró szolgáinak. Most összeállnak, majd szétfutnak s hancúrozásuk születés és halál. De a király én vagyok, mert örök vágy és végtelen szerelem vagyok.

Kiitta poharát és magához ölelte a lányt. Örvénylett csókjuk, mint mély vizek összefutása és ők végtelen hullással hullottak bele. Mikor visszaocsudtak az éjszaka szemeihez, Kékszakáll a lány ölébe fektette fejét. A fáklyák feléjük rázták fürtjeiket és Kékszakáll szólt:

- Simogasd a fejem, Mária. Mikor ujjaid szétmennek hajamban, szelid meleg jön belőlük, mely felébreszti gyermeksírásomat, mely el nem ért mesékért fakadott fel bennem. És olyan jó vagyok, mintha meghalt édesanyám jött volna vissza, hogy megöleljen.

Mária föléje hajolt. Ujjai szétszaladtak a szőke fürtök közt, mint növendéklányok a virágágyban. És lélek és végtelen jólesés volt mindenik ujjában. Egyszerre csak szólt:

- Mi csillog úgy a fürtjeid közt?

Kékszakáll felült:

- Menj, hozz egy tükröt, - mondta az egyik szolgának.

Ezüstkeretű tükröt hozott a szolga. Tiszta volt és mély, mint a pihenő tó.

Kékszakáll belenézett a tükörbe. Úgy kapott fejéhez, mint kicsorduló sebhez. Kitépte a hajszálat, Mária elébe tartotta és erősen ránézett:

- Mi ez? - kérdezte.

- Ni, ősz hajszál! - kiáltotta a lány. Egy percre hallgatott, azután hozzátette:

- Annak a szegény öreg koldusnak minden hajszála ilyen ősz volt.

Kékszakállnak megállott a szive. Mint vedret mély kútba, mélyesztette szemeit a lány szemeibe. És látta, látta, hogy azoknak a nézésében most olyan öreg, mint amilyen az az öreg koldus volt.

- Menj aludni, Mária! - szólt rekedten.

II.

Mária bement. A küszöbön megállott és hosszú nézéssel nézett vissza az elborult Kékszakállra. De nem szólt semmit. Mert Mária nő volt és tudta, hogy a közeledő vihar előtt sem szabad kérdezni, csak félni és imádkozni kell.

Mikor Kékszakáll egyedül maradt, rákiáltott a szolgákra:

- Takarodjatok!

Az erdők felébredt állatai üvöltöttek hangjában s a szolgák rémülten szaladtak szét. A fáklyák mint őrjöngő lányok rázták vörös hajukat, a bontott asztal szomorú volt, mint a meddő ágy. Kékszakáll szembenézett az éjszakával.

Nézte az éjszakát és nem mozdult és nem volt gondolata. De valami homályos érzés volt benne, hogy egy roppant fal van a háta mögött s ha hátranéz: lezuhan rá s összeomlik az egész világ. Előtte a sikságon kibontott szőke hajával járt a fiatal éjszaka és mosolygott. Az erdő kéjesen sóhajtott, mint a megfoganó szűz. Végtelen fiatalság volt a világ.

Lassan, lassan, félve, mintha a világ gyönge üvegoszlopait kimélné, megint kinyujtotta kezét a tükör után. Aztán mohó elszánással nézett belé. Nézte ragyogó haját, diadalmas homlokát, csóktól hemzsegő ajkát. Lelke elnyúlt térségein gőgösen riadt fel a győzelmi kürt:

- Fiatal vagyok! fiatal vagyok!

Halkan, visszafogott lélekzettel ment be az ágyasházba. Ott feküdt fehér ágyán Mária és már aludt. A hold fényes habjai oly szelíden mosták mellét, hogy fel ne ébresszék fehérebb hugaikat. Haja szétfolyt a párnán, folyása aranypatak volt a hold ezüst vizében. A lány félig nyitott szemekkel aludt.

Kékszakáll nézte az alvó lányt és egy nagy zokogás mondta benne, hogy a szépség, a fiatal csók az egyetlen valóság a rohanó látszatok záporában. Aztán lopva odament a lány fejéhez és belenézett az alvó félig nyílt szemeibe.

A szíve ugrott egyet, mint a bántott oroszlán. Felegyenesedett és két öklével kalapácsolta halántékát. Véres ordítás dörömbözött belsejében, mint egy vak gladiátor, de az ajka dermedt-néma volt. Ott a lány szemeiben már öregen látta magát, öregen, mint azt az emberi igásbarmot, akit elkötött az élet taligájától.

Aztán nézte a csodálatos lányt. Nézte ridegen, gyűlölettel. Csak lelke mélyebb völgyeiben járt bontott fekete hajjal egy nagy zokogás. - Hát ebben a csodálatos gyermekben, kit ő az egész világgal szeretett, ő már öreg! - És akkor egyszerre irtózatos mosolygás verte ki ajkait. Oh, ha megfojtja öreg képét az alvóban, hátha örökre megsemmisíti öregségét és fiatal marad örökre!

Lefektette fejét az ágy szélére és most már néma zokogás volt egész élete. Már végtelen szánalommal nézte a lányt, mint egy tovatünő szép álmot, mint egy viharba kapott gyönge virágot. A lány aludt, mosolygott. Hajáról a hold rápatakzott fehér nyakára. Kékszakáll megcsókolta az alvó homlokát. Akkor rettentőre torzult arca, erős kezeivel megszorította a lány nyakát. Nem kellett több erő mint lenge gyertya eloltásához, mint selyemfüggöny eltolásához.

Kékszakáll felölelte a kioltott leánykát. Ősei hatalmas lovagtermébe vitte. Ott álltak a komoly ősök a falakon, élő szemekkel és hajdani arccal. Óvatosan, lágyan öreg kerevetre fektette a holtat. Vén vasalt ládából titkos balzsamot vett elő és bekente vele az elaludt lányt, hogy megmaradjon örökre szépnek és fiatalnak, hogy a halál kutyái fel ne marják zsenge arcát. Aztán leborult a halott mellé, csókolta viharos záporban. És sírt, sírt, mint a megkorbácsolt tenger.

De mikor a reggel jött s vörös fáklyáját meglóbálta az ablakok alatt, már nyugodt volt és erős, mint aki nehéz csatában győzött. Mégegyszer megcsókolta a holtat, aztán kiment. A terem roppant kapuját súlyos zárral zárta el. És amikor a kulcsot fordította, lelke diadalmaskodva szólt életéhez:

- Fiatal vagyok! fiatal vagyok!

III.

Három napig csók nélkül volt Kékszakáll s fakult vak kép volt a világ. Harmadnapon lovára ült, hogy vigye, amerre jónak látja. A ló ismerte gazdáját. Az erdőben egy nagy fa mellett találkozott Ildikóval.

Ildikó a szomszéd kastély urának a lánya volt. Már régóta szerette Kékszakállt, de Kékszakállnak nem voltak szemei számára. Most meglátta a leányt.

Most meglátta a leányt, aki szép volt és tizenhat éves. Ugy nézte Kékszakáll a lányt, hogy a lova is megtorpant alatta. Nézte a lányt és a saját végzetét látta meg benne. Hogy neki mindig fiatalnak kell lennie, neki mindig csókolnia kell, mert máskülönben halálnak halálával hal meg.

Leszállott a lóról. Odament a lányhoz:

- Leszel-e feleségem? - kérdezte.

Ildikó remegett és úgy hallgatott, hogy az nagyon jó felelet volt Kékszakállnak. Hazamentek a lány apjához. Az apa mondta magában:

- A lányt mindig akkor kell férjhezadni, amikor veszik. - Hogy eleget tegyen az illendőségnek, egy nagy lapos apai könnyet törölt ki szeméből és megáldotta a fiatal párt.

Három napig tartott a lakodalmi dáridó. Mikor a negyedik reggel győzelmes szép éjszaka után felébredt Kékszakáll, Ildikó még édes fáradsággal aludt mellette. De amint ott feküdt félig nyitott szemekkel, csókba lankadt ajkakkal, így alva is olyan feléje való ölelkezés volt. - Boldog vagyok, mert fiatal vagyok, - mondta Kékszakáll.

Aztán új gyönyörűséggel nézte az alvót, hogy újból fedezze fel minden megbújt szépségét. Kezébe fogta ömlő fekete haját, mely mintha a fiatal éjszaka zsenge szárnya lett volna, olyan édes tapintású volt. Nézte ajkai kedves ernyedését, melynek íze ott volt lelke mélyén. Nézte testét, szálló himnuszát az örök szépségnek. Egyszerre csak mondta: - Megnézem a szemeit is.

Lehajolt, hogy belenézzen a lány félig nyitott szemeibe. De akkor egyszerre mintha jéggé vált volna a szíve, még a lélegzete is befagyott. - Jaj, hátha ezekben a szemekben is öreg vagyok! Felugrott, felöltözött, lóra ült és nyargalt, míg a ló ki nem dült alatta.

Haragos bús szerelem volt most a Kékszakáll szerelme. Mert most már félt a lány szemeitől. Minden ravaszságot kigondolt, hogy nagyon fiatal legyen az Ildikó szemeiben. Nagy dáridókat rendezett s táncolt világos virradtig. Kiment vele május zsenge füveire, ott játszott, szaladgált, hengergőzött, mint egy pajkos fiúcska. Minden belső zokogásáért volt egy nagyon hangos, túlpajkos kacagása. Minden belső rettegéséért volt egy csintalan, gondtalan dala. A lány hullott Kékszakáll felé, felszívódott életében, szétoszlott benne, benne lélegzett és dobogott. És Kékszakáll mégis rettegett, mégsem hitt, mégis gyanakodott.

Egyszer az erdőben kószáltak. Elértek a nagy folyó zuhatagához. Roppant meredek szikláról ugrott le a víz és úgy zokogott, mintha lelkek zuhataga lett volna. Ott állott Kékszakáll a hulló vizek fölött. Nézte a lányt és nézte a rohanó vizet. És úgy érezte, hogy ő is csak eliramló habja ennek a könyörtelen tovarohanásnak és elmarad a part, a fiatalság, a csók. Felordított tehetetlen dühében. Ildikó rémülten nézett rá. Kékszakáll kacagott: - Meg akartalak ijeszteni, hogy elbújt oroszlánok vannak a közelben.

Aznap este Kékszakáll alig várta, hogy Ildikó elaludjék. Szelid mesékkel és hosszu csókokkal ringatta álomba. Végre Ildikó szemei homályosak lettek, karjai elnyúltak. - Szeretlek, - súgta és már aludt. Kékszakáll odament a tükörhöz.

Azóta az eset óta nem mert tükörbe nézni. Most lassan, döbbenve, mint aki gyilkosok házába nyit, belenézett a tükörbe. Szegény Kékszakáll hátratántorodott, mintha szétfreccsent volna a szíve. Megint egy ősz szál volt a hajában.

Nagy fergeteg tombolt Kékszakállban. Kitépte az ősz szálat, elégette. Szerette volna kitépni, elégetni a kastélyt, az erdőt, a világot, hogy utána ne csókolhasson senki, senki se lehessen fiatal. Hogy a zivatar tovanyargalt benne, nagy fekete sírás széles hullámai jöttek. Odament az ágyhoz, betemette fejét a vánkosokba. A fiatal alvó test melege átment zokogó testébe. Úgy kapaszkodott a lányba, mint elragadt csónak hajósa a part virágaiba. Oh, hogy nem lehet meglőni, megdöfni, megharapni a bestia időt!

Visszaparancsolta könnyeit s szelíd csókokkal felébresztette Ildikót. A lány fölébredt s ráfonta magát a sötét férfira. Kékszakáll szólt:

- Nézz meg Ildikó, nem látsz-e valami különöset rajtam!

A lány szemei végigjártak a férfi arcán mint hálás báránykák az árnyékos mezőn. Szemeiből folytonos fakadással jött a szeretet. - Szép vagy, szeretlek, - mondotta Ildikó.

Kékszakáll felugrott, felgyujtotta a terem minden lángját. Aztán megint letérdelt az ágy mellé.

- Nézd meg Ildikó, mondta komolyan, nézd meg jól a fejemet, a hajamat, a szemem vidékeit és az arcom. Nem látsz-e valami különöset bennük?

Ildikó csókokkal felelt, de ez a csók keserű volt a Kékszakáll szívében. Összetette kezeit és úgy könyörgött:

- Édes Ildikó, légy jó, mondd meg, nem látsz-e valami különöset. Ne félj semmitől, nem fog fájni, akármit mondasz, még jobban foglak szeretni, ha őszinte vagy.

A lány csodálkozva felelt:

- Mi különöset látok rajtad? Azt, hogy minden szemnyitásra újból és még szebb vagy s én még jobban szeretlek.

Kékszakáll átölelte s csókolta a lányt, mint gyilkos a keresztjét a vesztőhelyen. De magában mondta: - Már hazudik a bestia, pedig egész bizonyos, hogy öreg vagyok a szemeiben.

A lány megint elaludt. És akkor Kékszakáll elkezdett zokogni, mint az erdei zuhatag, hogy megint ölnie kell, ölnie azt, akit halálosan szeret. Zokogott, zokogott és megfojtotta Ildikót.

Ezt a holttestet is ősei zárt termébe vitte. Szépen lefektette a másik mellé, bebalzsamozta. Ott feküdtek most már ketten, mosolyogva, fiatalon. Kékszakáll rájuk zárta a sötét kaput. - Most már megint fiatal vagyok! - mondta és úgy nézett a felkelő napra, mint egy győztes hadvezér.

IV.

Mikor a kastély lépcsőin lefelé haladt, elébe jött a szőke Lolli és kérdezte: - Parancsolod-e, uram, a reggelit?

A fiatal hang úgy szállt életébe, mint tavaszi fecske a kínzókamrába. Kékszakáll ránézett a leányra. Lolli tizennégyéves volt és végtelen sóvárgással nézte urát. - Ez hálából mindig fiatalnak fog látni, - mondta magában Kékszakáll és szólt:

- Legyél a szeretőm, kis Lolli.

Most már dühös és toporzékoló volt a Kékszakáll szerelme. Úgy csókolta, ölelte a leányt, mint csónakot a felrázott tenger, mint gyönge virágot a fergeteg. - Nem, nem, ennek a leánynak nem szabad meghalnia, ennek élnie kell, ezekben a szemekben mindig fiatalnak kell lennem! - Szegény fehér omlatag kis lány irtózatos csatatér volt, melyen Kékszakáll minden percben rettentő birkózással birkózott a fertelmes idővel.

De egy este mégis a tükörbe nézett. Az infámis ősz szál megint ott volt. Berúgott a tükörbe, hátha megöli az elmúlást. Hát akkor a széttört tükör minden egyes szilánkja mutatott egy ősz szált s így bennük együtt egészen ősz volt Kékszakáll. Másnap reggel Lolli is ott feküdt a zárt teremben alvó testvérei mellett.

Kékszakáll elment a paphoz:

- Pap, én neked most meggyónok. Te penitenciát szabsz rám és feloldasz. Én annak a penitenciának minden betűjét betartom. De ha az Isten mégsem könyörül rajtam, én kikorbácsolom azt a te Istenedet a templomaiból, téged pedig felakasztalak. Értetted?

A pap meghallgatta a gyónást és szólt:

- Örökös imában, mindig templomban töltsd életed és fiatal maradsz az örökkévalóság fiatalságával.

Kékszakáll járta a templomokat. Eleinte nagy, forró jólesés volt ez, mert a ritkán hallott ima és ének hasonlít a jó hosszú csókhoz. Azután járta a templomot, mert penitenciája volt.

Már három hétig zsolozsmázott, imádkozott, verte a mellét. Egy reggel, mikor letérdelt a gyóntatószékben, hát a szék fényes, fekete fájában csillog valami. Nézi, nézi: hát az ő haja látszik és benne az ősz szál.

Felordított s kihúzta szakállánál fogva a papot a gyóntatószékből. Szegény öreget lófarkára köttette és felgyujtotta a templomot. - Nesze, ősz hajszál, Isten, így fizettél az imáimért! - kiáltotta s becsapta lelke ajtaját az örök üdvösség előtt.

És Kékszakáll most már nyergelt lovon ment a kárhozatba. Irtózatos kínok és gyönyörűséges ölelkezések közt töltötte életét. Most már egy lány csak egy napig tartott nála, mert aznap este már félt a holnapi szemeitől. Mindennap csókolt, zokogott és ölt.

Szörnyű hírek kóvályogtak a Kékszakáll kastélya körül. A nép szétszéledt a falvakból és szolgái szertefutottak. De a lányok, minél szebbek voltak, annál inkább jöttek erre. Mert a lányt úgy húzza a szerelem, ha ölés és tragédia van benne. És mind több leány aludt az eltitkolt teremben.

Egyszer, mikor a szép Hajnalkát vitte az ölén, Hajnalkát, aki tizenötéves volt és tudta, hogy meghal, ha szeret, látja Kékszakáll, hogy megtelt az óriási terem. Ott aludtak végtelen sorban, mosolyogva, mellükön összetett kezekkel volt szeretői. Kékszakáll megállott a terem közepén és gőgösen domborodott lelkébe: - ime, megöltem az időt, fiatal vagyok. A teremben csend volt és hideg.

A teremben csend volt és hideg és olyan különös volt a holtak mosolygása. Olyan különös volt a holtak nyitott szeme, amint mozdulatlan, dermedt nézéssel néztek. - Jaj, még sohasem néztem meg a holtak szemeit, - fázott át a gondolat Kékszakállon.

Odament először Máriához. Lehajolt a nyitott szemekhez, mint gyilkos a tóhoz. Felüvöltött és ökleit a levegőbe rázta. Ősz hajjal, ráncosan, öregen volt ott az örökkévaló szemekben, mint az az estéli koldus a tavasz szélén. Sorra futotta a holt lányokat, mint éhes kutya a zárt ajtókat. És minden halott szemében ott csillogott ősz hajszála és a halált már nem lehet megölni!

Állott Kékszakáll a teremben, a halottak hideg hallgatásában. Olyan szépek voltak a holtak, olyan mosolygók és könyörtelenek. Kékszakáll látta, hogy mindenik alvó leány egy-egy habja az életének, mindenik habocskával az ő élete, az ő fiatalsága iramlott tova és magát ölte meg, mikor őket ölte. Irtózatos szemeiben megmozdultak a holtak. Mint fényes habok mozdultak egymásra az örök álomba dermedtek. A terem falai eltüntek. Meztelen, szép fiatal leánytestek, végtelen zuhataga lett a világ. Csak omoltak, omoltak és elsodortak mindent. Az idő közvetlen rohanását látta s minden hulláma egy holt szerető volt. Itéletes zajjal zúgott füleibe az egyetemes múlás. Az ős áradat elborított mindent, erdőt, falut, templomot. Kékszakállban őrült düh és gígászi dac álltak fel. A bódult rohanásban, a feléje torló fiatal hullák örvénylésében, mint halhatatlan kihívást, mint kétségbeesett kapaszkodást kiáltozta:

- Fiatal vagyok! Fiatal vagyok!