Payday Loans

Keresés

A legújabb

Szabó Dezső: Életeim
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. július 13. csütörtök, 05:15

A hálózatos verzió megnyitása 
Open the online version

Szabó Dezső
A bölcsőtől Budapestig

Képtalálat a következőre: „szabó dezső”

 

 

 

ELŐSZÓ

Életrajzom e külön egészet jelentő része

betűhűséggel úgy jelenik meg, amint jobblétre szenderült füzeteim adták.

Teljességgel 'nem tudom megérteni,

ha egy író egyszer már megjelent művén újabb kiadásnál változtat, javítgat, foltozgat.

Mikor valamit megírok:

azt az akaratom fölötti akaratom diktálja,

logikai és ösztönös énem teljessége

é s  i n k á b b  b e l e n y u g o d n é k  a b b a,

hogy v a l a m e l y i k m ű v e m  ö r ö k r e  f e l e d é s b e  m é n j e n,

mintsem hogy csak egy betű változtatás is történjék rajta.

Kiadó és közönség nem létező tényezők a szellemi alkotás szuverénitása előtt.

A kiadónak, mint a szinházi rendezőnek is,

vak hűséggel kell követnie az alkotó Géniusz 'parancsát

s még csak gondolnia sem szabad arra,

hogy közbeformáló véleménye legyen.

Ami pedig a közönséget illeti:

a Géniusz parancsolja meg művével, hogy mi tessék neki,

a Géniusz irányítja őt.

Nem szellemi alkotó, hanem betűhetéra az,

aki lesi, hogy mi tetszik a közönségnek

és aszerint pojácáskodik ki mondatokat magából.

Az viszont természetes, hogy mikor írtam ezt az életrajzot:

engedelmeskedtem a mai idők fegyelmének

és nem vétettem a mindenkire kötelező egyetemes tilalmak ellen.

Meg is volt az az elégtételem, hogy

az illetékes ügyészség soha egy betűt sem kifogásolt életrajzomban.

Ennek a műnek nem adhatnám franciául

sem a M é m o i r e s , sem a S o u v e n i r s címet.

Abszolút lélektani tévedés volna

ezt az életrajzot visszaemlékezéseknek minősíteni.

Kevés túlzással azt mondhatnám:

hogy ez az életrajz egyáltalán

n e m v i s s z a b a r a n g o l á s  a  m ú l t b a .

Amiket magunkba élünk a világból

és amiket visszafelelünk a világ ránkhatásaira:

mindig  j e ­l e n t,  m o s t a t  jelentenek énünkben

és folytonosan té­ nyezők életünk megélésében.

Egész eddigi életem, minden élményem és tettem

ép olyan élő, aktuális, ható eleme énemnek,

mint a mai nap élményei és tettei.

Ezt az örök j e l e n - é n e m e t  élem még

ebben a műben a mai napok változásai közt.

Ezért van, hogy sokszor a mai nap

esemé­nyeibe, benyomásaiba, problémáiba csúszom át,

vagy a jövő kérdéseit boncolom:

mert múlt és mai napok: elválaszthatatlanul egyazon áltualitása énemnek.

És a  t e l je s - é n ­-nek

ez a  t e l j e s  k i h a n g z á s a  hozza magával azt is:

hogy ebben az életrajzban  m i n d e n  m ű f a j  ott van.

Elbeszélés és dráma, lira és értekezés, szatira és óda

és minden egyéb váltakozó árammal ömlenek elő életemből.

Hiszen tálán éppen azért írtam ezt a művemet kivételes gyönyörűséggel,

mert teljes életem kifeszenghette magát dús tovaomlásában.

Igen, olvasócskám, megvallom,

hogy ezt a művem, ezt az egyetlent nagyon szeretem.

A többi... jobb nem beszélni róla.

A többiben az a Szent Sebestyén voltam,

aki maga készíti és maga adja a kezekbe azokat a nyilakat, amelyeket rálövöldöznek.

De ebből a művemből hiányzik nagy eredendő bűnöm:

az akarat és a cél.

Egy sugárzó életű telivér ember csikó

boldog szétnyargalása ez saját énje prerijén és őserdejében.

És sehol egy mondattal sem adok senkinek jogot arra,

hogy eszébe jusson: ez a csikó már hatvannégyéves.

Olvasó kománé és koma:

mikor ezt a könyvet kezetekbe veszitek,

tudjátok meg, hogy nem könyv van a kezetekben,

hanem az én életem a reggeli nap gazdag jóságá­ban.

Ezért ne irodalmi szemmel olvassátok,

hanem éljétek meg egész emberségetekkel.

És nagyon szegény lélek lesz az közületek:

aki irodalmi ítéleteket pörsen ennek a szemei előtt tovaomló emberfolyó láttára.

Engedjétek oda magatokat teljes odaadással

a történő emberi lélek hullá­ mainak.

Legyetek jók a jóságában,

gyermekül huncutok gyermekhuncutságaiban,

magasba mozdulók első szárnycsapásaiban,

vele törtéyiök élete minden változásában.

Bizony mondom: gazdagabbak lesztek,

mikor a végén lefeszítek a könyvet.

 

Rákóczi-tér, 1943. október hó 18-án

 

SZABÓ DEZSŐ.

 

Képtalálat a következőre: „szabó dezső életeim”

Szabó Dezső: Életeim

 

AZ UTÓBBI ÉVEK KÖNYVKIADÁSA évtizedek adósságát pótolva jelenteti meg SZABÓ Dezső műveit. Az elsodort falu, Az egész látóhatár, vagy akár a közelmúltbéli második kiadásáig gyakorlatilag hozzáférhetetlen Megered az eső című töredék azonban nem vezetett Szabó Dezső újraértékeléséhez. Ahogyan nem történt meg a magyar irodalomtörténet egészének revíziója sem - noha a pártállam időszakának értékrendje, ideológiai ítéletei alapjaiban torzították el az irodalommal kapcsolatos társadalmi értékrendet. Ehelyett, még az elpuhult diktatúra utolsó szakaszában egy olyan radikális szemléletváltozás kezdődött, amelynek eredménye, hogy az irodalomtudomány meghatározó műhelyeiben alig akar valaki az irodalommal mint történeti képződménnyel érintkezésbe kerülni. Ennek tudatában nem meglepő, hogy nem került sor perújrafelvételre e rendkívüli képességű, rendkívüli hatású, és mégis olyannyira félbemaradt, kisiklott életű és utóéletű író esetében sem, hiszen kevés pályatársa esetében van akkora szerepe a történelembe ágyazottságnak, ideológiának, mint éppen Szabó Dezsővel kapcsolatosan.

Aligha változik ez a helyzet az Életeim újbóli megjelenése alkalmából, már csak azért sem, mert a pártállami időszak Szabó Dezső felejtésében ez volt az a mű, amely kétszer is megjelent, előbb a hatvanas években Magyarországon, majd 1982-ben a Kriterion gondozásában Romániában. Mindkét kiadás - a korban egyébként természetes módon - némileg csonkított szöveget adott közre, noha a két változat együtt majdnem teljes volt. (Egyébként nem lenne érdektelen megvizsgálni, hogy hol és mit iktatott ki a cenzúra: hiszen fölöttébb jellemző egy hatalomra, hogy mit nem tűrhet el.)

A Püski-féle új kiadás csonkítatlan szövege mutatja: alapvetően fontos részek nem maradtak ki, csupán azok a passzusok, amelyek miatt Szabó Dezső egészében elfogadhatatlan volt a korszak kultúrpolitikusai számára. Mindenekelőtt az antiszemitának vagy a nemzeti-faji előítéletet hordozónak minősülő mondatok maradtak ki, függetlenül attól, hogy az e kérdéskörben való megnyilvánulások minősítése nem feladata a közreadónak, s hogy korántsem biztos, hogy egy mégoly éles kijelentés önmagában, a szövegösszefüggések figyelembevétele nélkül értelmezhető-e egyáltalán. Hogy azonban ez egy ezeroldalas nagyságrendű kiadvány esetében csak néhány tucat sor, az egészében minősíti magukat az aggodalmakat. Az Életeim már nem a harcos, elfogultságaiból vallást alkotó hitvitázó Szabó Dezső könyve. Sokkal inkább egy életcsatájában legyőzött, a szellemi- és társadalmi élet perifériájára szorult öregember múltba menekülési kísérlete.

Pedig Szabó Dezső ekkor valójában még nem volt öreg. Nem sokkal korábban a legifjabbakat is megszégyenítő szenvedéllyel és vitalitással vívta ütközeteit. Hirtelen összeomlásának csak egyik oka volt az a „ponyvatörvény”, amelynek értelmében az egyszemélyes folyóiratának számító Ludas Mátyás Füzetek kiadásához is előzetes cenzúrára lett volna szükség. Szabó Dezső ebben az időszakban a német militarizmus által fenyegetett magyar nemzeti tudatot, ahogyan ő mondta: a germán étvágynak kiszolgáltatott magyarság életösztönét próbálta ébreszteni. A cenzúra kockázatát nem vállalhatta, s úgy vélte: az egész törvény csak azt a célt szolgálja, hogy az ő kezéből üssék ki a tollat. Ekkor gyakorlatilag már két évtizede nem volt olyan orgánum, amelynek közlési rendjébe betagozódhatott volna. (A második vonalbeli lapokban elsősorban az író megélhetését szolgáló, egyébként sokszor megkapó apróbb, lírai tűnődések, emlékezések ebből a szempontból nem meghatározóak.)

A szavaihoz közönséget áhító, a rajongói nélkül megbénuló alkotó lelki és szellemi válságát a háború mind érezhetőbb közelsége súlyosbította. Szabó Dezső tisztában volt vele - ahogyan egyébként már az I. világháború idején is -, hogy a magyarság rossz oldalon harcol, s hogy ennek katasztrofális következményei lesznek. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy a szövegfolyam megszakad azzal a megjegyzéssel, hogy légitámadás miatt az óvóhelyre kellett mennie az írónak. A háború valósággal totális válságba sodorja, hiszen életének minden ideálja a megsemmisülés állapotába jut, s ez az egzisztenciális válság már feloldhatatlan. Ezért nem lehet megrendültség nélkül olvasni ezt a különös világú könyvet, melyben az önimádat nem kevés iróniával, az önirónia önsajnálattal vegyül - hogy aztán, bevallva és bevallatlanul, olyan ön- apoteózissá váljék, aminek már nincs is más célja, minthogy valamiféle menekvést nyújtson a végső kiábrándulás világából. Ha az olvasónak sikerül felülemelkednie a Szabó Dezsőhöz illő módon burjánzó szöveg közvetlen jelentésén, egy esendő ember kétségbeesésével és az ez ellen vívott harcával szembesülhet.

Itt közben egy orosz gránát szele betörte az egyik ablakomat. A nedves, ólmos hideg decemberi levegő nem éppen ösztönzőleg hat írásomra. De még mindig nem engem ért a gránát, még mindig írhatok, s az apokaliptikus mától elmenekülhetek a gondolatba, el hősien és tisztán megélt életem nagy igazolásába.” - írja. Ekkor már csupán alig néhány hét van hátra életéből.

Menekvésről és önigazolásról szól. s ha a kettő az írásban össze is találkozik, mégiscsak két különböző dologról, s egyúttal az Életeim két meghatározó pólusáról van itt szó. Mint egyébként Szabó Dezső szépírói életművének majd minden pontján. Egy botladozásában és csatájában mindig oly esendő ember jelenik meg e művekben, akinek a valósághoz, melyhez kevesen kötődnek nála eltéphetetlenebb kötelékekkel, valójában azért nincs megélhető kapcsolata, mert hétköznapjaiban is mindig virtuális életét éli. Ezért tekinti hősnek és tisztának magát, annak ellenére, hogy jószerével senki sincs, aki jót tudott volna róla, az emberről mondani. (Ilyen talán még a rajongók körében sem igen akadt...) És mégis: ez az egész életében magát kereső, egyébként nyilvánvalóan elementárisán tehetséges ember, akinek sem a szülői házban, sem a későbbi évek hányattatásai során nem adatott meg, hogy igazi, otthoniasan meleg, emberi föloldódást jelentő családi vagy baráti kört találhasson, szinte nem is ír másról, mint arról a szeretetről, amit valaha kapott. És eközben kiderül, hogy milyen szomorúan sivár volt ez az élet: az a néhány pillanat, amikor valóban föloldozást nyerhetett sorsába kódolt vétkei (melyekkel azonos súllyal vagy tán még nagyobb súllyal sújtották erényei...) és büntetése terheitől, gigantikusán fölstilizálva, s azok egész életét igazoló formában jelennek meg. Ebben az értelemben valóban önigazolás lesz ez a könyv. De öndicséretében, önszeretetében mindig ott bujkál, s ebben az értelemben az Életeim a személyiség és az életmű e vonulatához is kulcsot ad, mindenekelőtt a kielégíthetetlen szeretetéhség bujkál. Ezért aztán mindazon - s jobbára csak a gyerekkori emlékek felidézésében hiteles - epizódok, melyekben a szeretet képességét, sőt, egyetemes szerelmét bizonygatja, csak azt bizonyítják: Szabó Dezső vétségeiben olyan fogyatékosságok fejeződtek ki, melyek örökletes és szerzett sérülésekből nőttek ki, s amennyiben ezek a torzulások démonizálódtak is benne, miattuk aligha lehet elítélni. Már csak azért sem, mert ha a külvilágot sértették, őt sokszorosan súlyosabban kínozták egész életében. Az Életeim vallomása ezért sokszor paradox, sokszor áttételes formában válik megrendítővé. Stilizált és önáltató módon őszinte, mert éppen akkor árulkodik a leghitelesebb módon szerzőjéről, amikor az a legelszántabban formálja saját, idealizált szobrát, sőt emlékművét.

De, ha a mélylélektan törvényszerűségeinek ismeretében gyónásnak vagy vallomásnak tekinthető is, mégiscsak kortörténet, mégis olyan freskó Szabó Dezső koráról, az őt körülvevő világról, amely a maga módján az erdélyi emlékirat-irodalom kései folytatásaként is értelmezhető. Mert eközben hiteles és megragadó képet fest egy elsüllyedt világról, ahogyan APOR Péter tette a Metamorphosisban; beszámol a századelő Párizsáról, mint BÖLÖNI FARKAS Sándor Amerikáról, beszámol kisvárosi intrikákról, a magasabb politika perifériáin megélt kisszerű konfliktusairól, ahogyan MISZTÓTFALUSI KIS írta meg helyi meghurcoltatásainak történetét a maga mentségére - igaz, ez már jobban hasonlít arra, ahogyan a Szabó Dezső-i lelkülethez oly közeli TOLNAI Lajos foglalja össze sötét világát. De idézhetők a közvetlen kortársak „fejlődési regényei” is: mindenekelőtt KASSÁK Lajos Egy ember élete, vagy akár NYÍRŐ József önéletrajzi ihletésű írásainak nem egy motívuma akár az Életeim fejezete is lehetne (a legátus Szabó Dezső élményei; a székelyföldi sárba fulladt vagy a szórványokba temetkezett alsópapság életét alig befolyásolta, hogy a katolikus vagy a református egyház keretei között szolgálták-e az Urat). A felsorolás nem öncélú: jelzése annak, hogy az Életeim milyen rendkívül sokszínű, sokféle olvasatot kínáló mű. Nemcsak a nézőpontok, a bemutatott valóságszeletek is sokszínűek. A századvégi Kolozsvár külvárosának lumpenjei, lecsúszott kispolgárai, egy akaratán kívül polgárosodó világ zsákutcájában botladozó hivatalnokai, a református kollégium színes, egyszerre nyílt és önmagába fordult közege, és aztán az Eötvös kollégium zárt és mégis távlatokat kínáló világa, a nyelvész-karriert elutasító pályakezdő tanár hányattatásai, a lebírhatatlan szabadság-vágyat tápláló párizsi utak, s a mindezt átívelő, a személyiséget strukturáló, de pályáját nem találó küldetéstudat epizódjai-hullámai viharzanak ebben a könyvben - hogy a történet félbeszakadjon, a kompozíció ne teljesedjék ki, s a mű végén a lehető legesztétikátlanabb tény tornyosuljon: az író halála.

Csakhogy: mintha ez is be lenne kalkulálva a szövegbe. A valóság azonban fordított: voltaképpen a szöveg része a halálnak. Szabó Dezső pályaképében nem vált szét az írói és a személyes élet ennek folytán a halál sem. Az író a mindennapokban is irodalmat élt, „donquijotizmusa” nem jelentett mást, mint egy hajdani, romantikus ideál megvalósításáért folytatott (szélmalom)harcot - a romantikáját vesztett világban. Ezért aztán nincs semmi meglepő abban, ahogy Szabó Dezső az ostrom napjainak kényszerű börtönéletében maradék életerejét elveszítve, legyöngülve, megbetegedve belehal - de mibe is? Nem pusztán betegségébe, nem pusztán a koplalásba (nem volt rákényszerülve, hogy a szó valódi értelmében éhezzen). Legalább ennyire, vagy még inkább abba az összeomlásba, amely egész életének hiábavalóságát olvasta rá - egyébként alighanem igazságtalanul de amit - alighanem mégsem alaptalanul - magára vett.

S EZ A HALÁL MÁR VISSZAVONHATATLAN, a tényleges fizikai halál volt. Az önéletírás címe: Életeim. A többes szám újraszületésekre utal, ami szükségszerűen jelzi: az egyes életeket valamiféle halál zárja le. Költői és ebben a minőségében hiteles metafora ez az emberi élet lehetőségeinek kifejezésére, annak érzékeltetésére, hogy létezésünk könyvének megannyi interpretációjából végül is nem csak az egyiket választhatjuk. Szabó Dezső csapongó lényéből valóban több élet is kitelhetett volna. Változatos fejezetei azt jelzik: több, akár élesen különböző életre való képességgel születve is csak egyetlen esélyt kap bármelyikünk. Ha azt nem találja meg, sokba belekapva sem képes többet megvalósítani. Amit az Életeimben látunk, bár csupán harmincas éveiig jut az író, azt bizonyítja: a kapkodó életszomj kísérletei egy irányba mutatnak, még akkor is, ha részleteikben befejezetlennek hatnak (az egyes kudarcok utáni újrakezdés, majd az újabb kudarc nem azt jelenti, hogy itt végigvitt „életek”-ről van szó!). Ez az irány pedig az egyetlen, a Szabó Dezsö-habitust, küldetést, írói lehetőségeket maradéktalanul fölmutató regény: Az elsodort falu. Az emlékezés közvetlen, tárgyi rétege mintha ennek a műnek az előzményeit, az ezt előkészítő lelki-szellemi történetet tárná fel, amit az a véletlen (bár korántsem biztos, hogy az!) külön is megerősít, hogy az életút elmondásában majdnem az I. világháborúig jutva az életét meghatározó (sok vonatkozásában egyébként az Életeim világát is előlegező) regénye topográfiájának minden fontos tereppontját fölvázolja - de a háború, mint az előképekből szintézist teremtő tragédia már nem jelenik meg. De lehetséges-e egy háború körülményei között egy másik háború kataklizmájáról írni?

A pillanat amúgy is szigorúan apokaliptikus. Mintha emberfölötti hatalom tartana ítéletet: a prófécia és a valóság összetalálkozik. A pusztulás visszavonhatatlanul egyetemes pillanatát elérkezettnek látó író, ha nem is jogosan, de nem is indokolatlanul úgy érzi, hogy együtt pusztul a bűnös és a szeretett város - a pusztulást jövendölő prófétával. És a maga módján összeér a kezdet és a vég: háborúval indult, s háborúba fulladt az negyed század - amihez emlékezéseiben Szabó Dezső már nem jut, nem juthat el. S ebben, ha akár véletlennek tetszhet is, nehéz nem látni a sorszerűséget és az ítéletet. (Püski, 1996.)

 

Képtalálat a következőre: „szabó dezső életeim”

 

Hangoskönyvtár - Katalógus