Az aratás és szokásai

A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-Györgynap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás napját gondosan megválasztották. Új holdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniok.

Az aratás egyik szerszáma a sarló, mely a magyar nyelvnek még honfoglalás előtti török jövevényszava. Két alapvető formáját különböztetjük meg: az egyik a fogas, a másik a sima élű, más néven kaszasarló. Az előbbinek görbülete és a nyélhez történő kapcsolódása alapján két típusa ismeretes a Kárpát-medencében. Az egyik a horgas forma, melynek pengéje a nyélből kiindulva jó darabig egyenesen folytatódik, és csak a vége felé görbül el. Ügy látszik, hogy ez az általános európai típus, melynek megfelelőit őseink már itt találták. A másik mindjárt a nyél fölött kiöblösödik, ívessé válik, majd csak azután folytatódik felfele. Ez általában erőteljesebb, sok esetben vastagabb is a másiknál. Ezt az eddigi kutatások inkább keleti eredetűnek tekintik, {H-195.} mert ilyeneket találtak a hun, avar és a honfoglalósírokban is, ez mindinkább háttérbe szorította az előbbi formát. Ezeket a szerszámokat csak a gabona levágására használták, ezzel szemben a kaszasarlókkal korábban füvet vágtak, de később, különösen a múlt századtól kezdve, sokfele arattak is velük, majd a kasza térhódításával marokszedésre szolgáltak.

A sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka, férfiak ritkábban, inkább csak a legfiatalabbak és a legidősebbek vettek benne részt. Az arató egyik kezével a gabona szárából annyit fogott össze, amennyi a markában elfért, majd ezt alulról felfele irányuló mozdulattal levágta, és az előre kiterített szalmakötelekbe helyezte. A kévéket többnyire a férfiak kötötték be, és ugyancsak az ő feladatuk volt azoknak különböző méretű csomókban történő összerakása. A sarlós aratás különösen a múlt század elejétől kezdve egyre inkább háttérbe szorult, századunkban pedig már csak a peremterületeken, a hegyvidéken fordult elő szórványosan.

A gabonavágásra szolgáló másik szerszám a kasza. De míg a fogas sarló kizárólag a gabona szerszáma, addig a kasza eredetileg a fű levágásának munkaeszköze. A magyar kasza 70–110 cm hosszú, kissé görbülő acéllemez, melynek egyik oldalán az orma, a másikon az éle fut végig. A nyele a vele dolgozó magasságának megfelelően 170–200 cm. A hegyvidéken egy, a síkságon két fogója van. Az utóbbi segítségével a kaszát a földre jobban leengedhetik, és alacsonyabb tarlót vághatnak. A pengét karikával erősítik a nyélhez, és a végzendő munkának megfelelő szögben állítják be. Aratáskor, elsősorban az Alföldön, 2–3 vesszőből csapót erősítenek rá, hogy ezzel a levágott gabonát jobban le tudják teríteni (l. 24. kép). A palócok ezt vászonnal vonják be, hogy a kipergést még jobban csökkentsék. A Dunántúl egyes részein, a Felföldön gereblyét vagy villát kötnek rá, hasonló célból. A kasza élét vasüllőn kalapáccsal kikalapálják, majd ha veszít élességéből, megfenik.

A kasza gabonaaratásra történő alkalmazására csak a XVI–XVII. századtól kezdve rendelkezünk adatokkal. Mint jobb és haladósabb munkaeszközt a XVIII. század végi, XIX. századi mezőgazdasági irodalom ajánlja. Ez időtől kezdve egészen háttérbe szorította a sarlót. A kaszával csak férfiak dolgoznak, míg a marokszedés az asszony feladata. A kévék bekötése, összehordása ismét férfimunkának számít.

{H-196.} A kaszával korábban inkább rendre vágtak. Az Alföldön a rendeket összehúzták, és belőlük kis boglyácskákat. vontatókat készítettek. Ezek közepére, fejével felfele felállítottak két-három villányi búzát, és e köré rakták torzsával kifele a többit. Mikor az embermagasságot elérték, akkor felhegyezték, és befedték. Egy vastag kötéllel, a földtől számítva fél méterre, az alját körülvették. Lovat vagy ökröt fogtak eléje, és úgy vontatták a nyomtatás helyére: a szérűre. A múlt század első felében négykerekű alacsony szekerek tűntek fel az Alföldön, ezekkel sokkal kisebb szemveszteséggel lehetett a szálas gabonát szállítani. A gabona ilyen szénaszerű kezelése legtovább a tavaszi gabonaneműeknél maradt meg.

Az őszi gabonát többnyire rávágták, vagyis a szálak a még álló gabonafalnak dűltek. Ez esetben egy asszony vagy lány háttal ment a kaszás után, és fakampóval vagy sarlóval szedte fel a szálakat. Amikor már elegendő gyűlt össze, akkor azt az előre kiterített szalmakötélre {H-197.}fektette. Az összekötött kévéket, akárcsak a sarlós aratásnál, keresztekbe rakták. A keresztek négy lábába úgy helyezték a kévéket, hogy a kalászuk belül egymáson feküdjék, míg a torzsok kifele nézzen. A tetejére egy kévét húztak, melynek neve a nyelvterület nagyobb részénpap. A keresztben elhelyezett kévék száma ma tájanként változik. A középkorban azonban a legtöbb helyen hatvanas rendszerrel számoltak, ilyenformán: a félkalangya 15, a kalangya 30, a kepe 60 kévéből állt. A hatvanas számolási mód feltehetően óeurópai eredetű, és hozzánk valószínű a szlávok közvetítésével került.

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka befejezésekor különösebb ünnepséget, erre a szegényebbeknél csak akkor került sor, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. Ilyenkor a megvendégelés kötelessége a házigazdáé a munka közben éppen úgy, mint annak befejezésekor.

A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor először kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza. Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.

Az arató részesek a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászokat és {H-198.}mezei virágokat harang alakúra köröttek össze. Néhol szalmából készült csigaszerű fonadékkal vagy táblákkal díszítették, a helyi szokásnak megfelelően (l. 102. b., c). Ezt lányok vagy legények botra akasztva vitték hangos nótaszóval, esetleg cigányzenészek kíséretében a gazda udvarába (l. 26. kép). A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és alatta megkezdődött az ebéd vagy vacsora, melyről a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott. Az aratókoszorút sok helyen karácsonyig őrizték, és akkor a madaraknak adták, míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, vagy útszéli keresztre akasztották.