Hajnal ​Badányban 92% 158 csillagozás

Meglepődtem a könyv végén a korhatár jelzőn: TIzenhárom éven felülieknek. Akkor jó, pont annyi vagyok. :) 
Régóta tervezem – SPOILER –, hogy elolvasom, de valahogy mindig elkerültük egymást. Most annyira jól esett!

Tartalmas. Sok eseménnyel és érzelemmel fűszerezett regény kerekedett itt. Több év eseményei bontakoztak ki a sorokból, melyekben felnőtté válás, elmúlás, új élet születése, izgalmas bonyodalmak játszottak főszerepet. Csík Mátyás és Panni a szemünk láttára cseperedett felnőtté, mi több: emberré. Jó példákat kaptunk arra is, hogy mennyire befolyásolhatja az ember életét mások véleménye, (persze alapból a jó szándék vezérelné). 
S mindemellett nem maradhatott el Fekete István életszemlélete, együttélése a természettel, amikor megszólaltatta a tárgyakat, növényeket, állatokat megismételhetetlen gyönyörűséggel.

Ez maga volt a csoda! 
Ahogy beszél-zenél a természet, az fantasztikus. 
Ahogy a lapát és a fák megvitatják az élet dolgait, azt nem is lehet kifejezni, olyan csodálatos. 
Az emberek története nemkülönben. 
Bíztam ugyan a pozitív végben, mert mindig abban bízunk, de nem is tudom, mi lett volna az igazi boldog vég. Illetve tudom a lelkemmel, csak hát az élet sajnos ritkán hozza azt, amit szeretnénk. 
Tele volt lélekkel, fájdalommal, kínnal és keservvel. 
És mégis szép volt.

Fekete István neve nekem egyet jelent a természettel. 
Műveiből árad a természet szeretete, a természet iránti mérhetetlen tisztelete, alázata. 
Felejthetetlen gyermekkorom legszebb nyarait édesanyám keresztanyjának és Fekete István műveinek köszönhetem. Mindig a „keresztmama” könyvespolcáról gyűjtöttem be a nála töltött nyarak olvasnivalóit. Fekete István művei is ezen a polcon sorakoztak, szépen, sorjában. És én ugyanilyen szépen, sorban szedtem le őket a polcról, és olvastam ki szinte egy szuszra, napközben a pipacsos réten heverészve, éjszaka a hűs szobában, a takaró alatt, elemlámpával világítva. 
A Hajnal Badányban című könyvével is itt kerültem kapcsolatba először. Lehettem vagy 11-12 éves. Akkor bizony megijedtem nagyon. Hogy ilyen a szerelem, és én nem akartam szerelmes lenni. 
Ma már persze más érzéseket ébresztett bennem a könyv. :) Fájdalmasan gyönyörű olvasmány, két fiatal szerelméről, harcáról, az írótól megszokott csodálatos tájleírással megfűszerezve, úgy, ahogyan azt csak Fekete István tudja leírni. 
Nem panaszként említeném meg, de Fekete István műveit mindenkinek olvasnia kellene, mert a könyveiből tanulni lehet. Tanulni szeretetet, tiszteletet, elfogadást, kitartást, a természet iránti megbecsülést…

Gyönyörű regény, a tragédiáktól eltekintve. Panni és Matyi szerelme példaértékű. 
Megismerhetjük a Tallós uram a tipikus magyar apa, aki hagyja, hogy „idegenek” szervezzék leánya életét, ha már az édesanya nem lehet velük :( Talán ez segíti előre a tragédia kiteljesedését. 
Ebből a regényből is árad a feketeistvános nyugalom…a tájleírásai annyira élethűek, mintha mi is ott lennénk Badányban. Imádtam Miskát a hollót is :) 
A csodaszép, „élő” idézetek sem hiányoztak a történetből. Olvasni kell!

Fél éve nem merültem el a Fekete István által szemléltetett csodálatos múlt világában. Ez pedig számomra végtelenül hosszú idő, ha az egyik kedvenc íróm alkotásairól van szó. Alig vártam, hogy beszerezhessem ezt a könyvét, annyi pozitív véleményt rebesgettek róla, és ami még fontos, lélegzetelállító természetleírások tömkelegét vártam tőle. És mit kaptam? Minden várakozásomat felülmúló élményt, feltöltődést, lelki nyugalmat, meghatottságot, bánatot, izgalmat, üdeséget, boldogságot, természet szeretetet, emberséget, igazságosságot, tiszta szerelmet, valóságot, életet, és az elmúlt korok jellemző tollvonásait. De még ezektől is sokkalta többet: reményt, hogy bármi rossz is történjék az emberrel, azt azután a jó követi; megerősítést, hogy valaha létezett egy olyan világ, melyben a bajtársiasság, az őszinteség, egymás megsegítése, az embertársaink iránt érzett szeretet voltak a megfizethetetlen javak, és nem az anyagiasság uralta a világot; betekintést a múltba, a régiek egyszerű, sallang mentes életébe, melyből a mai ember sokat tanulhatna. És még annyi mindent köszönhetek Fekete Istvánnak! Immáron a 10. elolvasott műve után sem érzem a stílusát egysíkúnak, éppen ellenkezőleg! Írásainak valódisága és harmóniája végérvényesen megnyert magának, csodálatos érzés, amikor az ember belefeledkezhet az egészen képszerű történetbe, szinte hallani/érezni véli: az erdő avarjának zizegését, a moha és a föld súlyos illatát, az erdei madarak énekét, a mezőkről és tarlókról felszálló friss szénaillatot, a folyó örökös zúgását, a malom állandó őrlésének zaját, az állatok közeli neszezését, a tavaszi megújulás szépségét, a természet újjászületését, a sötét éjszaka magányos csendjét, a hajnal pirkadatában a fűszálakon megülő szikrázó harmatcseppeket és még sorolhatnám a végtelenségig. 
Fekete István a szívemből szól minden egyes alkalommal, műveinek olvasása boldogsággal és nyugalommal tölt el, írásai pótolhatatlanok, és hiánycikket képeznek a mai, rohanó világban. Az embereknek „nincs idejük” megállni, és észrevenni a körülöttük lévő természetet, figyelmen kívül hagyják az igazán fontos dolgokat, csak tapossák a saját mókuskereküket, nap mint nap, és közben elmúlik felettük az élet. A legtöbbjüket magával sodorja az élet árja, és nélkülük múlnak el az igazán lényeges dolgok. A mai emberek közül kevesen értékelik a természet mindenkor megújuló, ám soha el nem múló szépségét. Nem óvják környezetüket, pedig az megérdemelné az odafigyelést. 
Az író művei teljesen beszippantanak, olvasásukkor belépőt nyerek egy másik, jobb világba, mely valaha létezett. Amikor még más volt a táj, mások voltak az emberek és más volt a világ. Néha bizony irigységet is érzek a szereplők iránt, hogy abban a környezetben élhettek. Bár egyáltalán nem volt könnyű dolguk koruk látásmódja miatt..
Meglátszik, hogy az író vidékről, és nem egy nagyvárosból származott, hisz csak egy olyan szerző képes mindezt bemutatni, aki maga is átélte és megélte a leírtakat, valamint rendelkezik a kellő életbölcsességgel. 
Számomra ez a könyv még az örök klasszikus és kedvenc Tüskevár című művet is felülmúlta! Olyan típusú könyvet tarthat kezében az olvasó, melynek nem akad párja. Míg olvastam az arcomon hol a békés mosoly, hol pedig a csendes bánat kifejezése ült. De mindenképpen érzelmek sokasága hatott rám. Olyan jó volt ez a könyv, hogy szántszándékkal lassan, ízlelgetve olvastam, hogy minél tovább tartson. Nem akartam a végére érni, és kilépni a valóságba. Olyannyira a részemmé vált, hogy a jóleső boldogság érzetével és néhány örömkönny kíséretében engedtem el. Ír volt ez a lelkemnek! 
A történet tényleg magáról az életről szólt. A gyerekkor gondtalansága, az idősebbek tisztelete, a szülők iránti engedelem, a természet melletti felcseperedés és a barátságból kialakuló fiatalkori szerelem nyilvánul meg, és bontakozik ki a könyv lapjain. Közben pedig az élet végzi a maga dolgát. Panni kénytelen lesz megtapasztalni az élet árnyasabb oldalát, bánattal kikövezett útját is. Minden veszteségét egy kicsit a magaménak is éreztem, osztoztam bánatában, és reméltem, hogy vigaszra lel. Matyinak is sokszor csak a nélkülözés és a kilátástalanság jutott osztályrészül. De aztán a két szív egymás felé sodródott, és reményt merítettek egymásból minden megpróbáltatásukra. 
Az élet mégis a végsőkig próbára tette a kapcsolatukat, már-már az olvasó is szenvedett, és latolgatta, hogy mindennek milyen vége lesz. A végén pedig nem csalódott, más befejezést el sem tudtam volna képzelni, örömöm egének kékjét csupán néhány gomolyfelhő zavarta meg. De éppen ezek miatt hatott a történet valóságosnak és életszerűnek. Az egyéni tragédiák sajnos elkerülhetetlenek, nélkülük boldogság sincs, ezek az élet velejárói. Néhány viselkedés azonban nyomasztott, de ezek a régi kor jellemzői voltak, csak sajnáltam miattuk Pannit. De minden jó, ha jó a vége! 
Nem igazán rajongok a túlzottan romantikus színezetű történetekért, de Fekete István olyan szépen, visszafogottan, enyhén, egyedien és nem a végletekig részletezve írja le a szerelem érzését, hogy tőle még effajta regényeket is szívesen olvasok. Köszönöm neki ezt is! 
Az élethű megszemélyesítések, hasonlatok és a tájleírások ismételten belopták magukat a szívembe, sokaságuk miatt is lett kedvenc ez a könyv! Szeretnék még hasonlókat olvasni! 
Olvasás közben végtelenül szerencsének éreztem magam, amiért először olvashatom a könyvet, és az még az újdonság varázsával hathat rám. De azonnal éreztem, hogy ebből bizony újraolvasás lesz egyszer. 
További három, olvasatlan Fekete István könyv pihen már a polcomon, amikre hamarosan sort kerítek majd, ám megvárom a nekik kedvező hangulatot. 
Nem is áradozok róla tovább. Ezt olvasni kell! Mindenkinek ajánlom, kortól függetlenül!
HATALMAS KEDVENC! ♥

Olyan szépen, tisztán és érzékletesen ír az életről Fekete István, ahogyan csak kevesen tudnak. 
Benne van ebben a könyvben minden ami lényeges -a születés, a halál, a kötődés, az öröm, a szomorúság, a jól végzett munka elégedettsége- mégsem lesz túlzsúfolt, vagy giccses. Csak két fiatal -két ember- története, akik élnek, hibáznak, felnőnek, szeretnek, és megtanulják elfogadni a veszteségeket is.

Ejj, ha én úgy tudnám rakosgatni a szavakat, mint Fekete István! 
A kötelező körökön kívül nem olvastam tőle eddig semmit, erre most ez… Nem kedvenc, mert ahoz nem elég, de ilyen igényesen és szépen megírt leírások és képek a párjukat ritkítják. Komolyan mondom, ezután valami nagyon fapados cucc kell, mert egy komolyabb történetet csak azért nem tudnék elfogadni, mert ilyen szintű szókerekítést várnék. Ezt pedig nem akarom. 
Viszont, valahányszor megcsömörlök a modern kiadványoktól (mert némelyiket még könyvnek se lenne szabad nevezni), előszedek egy Fekete Istvánt, csak azért, hogy tudjam, lehet így is történetet mondani.

Ilyen gyönyörűen csak Fekete István tud írni! Valami csodálatos!!! A természet fenséges panorámája egyszerre lenyűgöző és csodával határos! Öröm volt olvasni. Annyira igényes és élethű a természet ábrázolása, hogy szinte látni, hallani, érezni lehet a lapok keltette festői természetet. Miska, SPOILER magával ragadó. :) 
Összességében: egyszerűen varázslatos!!!

Olyan régen olvastam Fekete Istvántól, már el is felejtettem, mennyire gyönyörűen ír. Élt az egész könyv, imádtam a leírásait, ahogy minden mozgott és beszélt, érzékeltetve az idő örök mozgását. Még az elmúlást is úgy írta meg, hogy az ember úgy érezte, ez máshogy nem is történhetett volna. 
Szerettem Mátyást és Pannit, bér ez utóbbi kicsit az agyamra ment a mulyaságával –SPOILER.