(Megemlékezés születésének 175. évfordulójáról)

1

1825-ben, a reformkor kezdetén született nagy írónk, és bármilyen messzinek tűnik is ez, Jókai életpályáját, alapvető műveit még ma is igen sokan ismerik. Ő maga úgy ítélte meg első negyedszázadát, hogy abban egymást váltották a csüggedt, koravén, aztán a bizakodó, fiatalos szakaszok. Nyolc-tíz évesen még a hirtelen haláltól, élve eltemettetéstől fél, másféllel utóbb a pozsonyi líceumban az elsők közé küzdi fel magát; Pápán azt hiszi, hogy tüdőbajos lett, akire csak szenvedések várnak. Pápai lelkiállapotát — aligha túlzások nélkül — így festi le egy 1880-ban ottani tisztelőihöz intézett levelében: „Én is fohászkodtam annyi sok éjszakán (ébren tartva a köhögéstül), óh uram Isten, csak tíz esztendőt adja még élnem. [...] Adj tíz esztendei munkaidőt nekem!“1 Kecskemét (1842—1844) nagy átalalakulást jelent magatartásában, nemcsak kitűnően vizsgázik, sikerrel vesz részt akadémiai drámai pályázaton, hanem bálozik, vívni tanul, hol kocsin, hol gyalog bejárja a szomszédos pusztákat. 1846—47-ben aztán közzétesz egy-két sötét hangulatú „beszélyt“, amelyeknek forrását nem kereshetjük pusztán Petőfi Felhőkjében vagy a kortárs francia romantikában. Annál meglepőbb, hogy a Forradalmi és csataképek meg az Egy bujdosó naplója határozott irányváltozásról tanúskodik. Szerzőjük teljes létbizonytalanságban él (1850-et írunk), műveiből tehát nem száműzheti sem a gyászt, sem a hazafias fájdalmat, de az egykori világfájdalomról már nagyrészt lemondott. A két kötetről maga is így nyilatkozik 1895-ben: „S ez volt a kezdete írói jellemem új átalakulásának. Elhagytam a beteges fantázia agyrémeit s a hozzájuk illő bombasztos irályt.”2

Gyorsan, szinte átmenetek nélkül formálódik át körülötte a magyar glóbus. Forradalom és szabadságharc dönti romba a kései rendiséget, majd — a tízéves önkényuralmat követően — túlzó nemzeti remények kápráztatják el a tömegeket. Míg a cinikusok, a kiégett lelkűek mindebben pusztán a „politika divatok“ váltakozását látják, Jókai nem csügged el. És ebben talán az is támogatja, hogy akaratlanul visszagondol saját meg-megújuló életerejére. A Kárpáthy Zoltánban a nagy pesti árvíz s a röviden kibontakozó újjáépítés látomásaival, Széchenyi példájával önt hitet olvasóiba: „Aki önmagát újrateremteni képes, az halhatatlan.“ (A cenki szenvedő című fejezet.) Szinte mindenki sejthette a kortársak közül, hogy ez a roppant természeti katasztrófa egyúttal a szabadságharc okozta pusztításokat is jelenti, beleértve a Hentzy budai várparancsnoktól elrendelt bombázást.

 

 

„Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár“ — hirdeti az oszmán birodalom legfőbb vezetőinek a Janicsárok végnapjai befejezése. A gondolat ismerős, a munka nem véletlenül jelenik meg egyazon évben (1854) Kárpáthy Zoltán történetével. Művészi értékben mégis nagyon messze esik tőle. A pusztulásra megérett janicsárságról aránylag meggyőző képet kapunk, de ha az újítók terveire, a reformok menetére volnánk kíváncsiak, be kell érnünk a vezércikkszerű részletekkel s egy izgalmas „harctéri“ tudósítással. Az a Mahmud szultán, aki 1820 után tanulni akar Európától, nyugati mintára szervezi meg állandó hadseregét, bizony nem egyéb itt, mint élettelen, közhelyekből összerakott figura; tanulság: a mítoszi légkör megteremtéséhez nem elég a retorizált nyelv meg néhány ügyesen kiválasztott jelenet felvázolása.

Az öreg író már nem ruházza fel történelmi szereppel, mesei-mondai nagysággal azt a hősét, aki harcba száll a mostoha természeti viszonyokkal, és közössége fölemelésén fáradozik. Guthay Lőrinc, a református segédlelkész (A barátfalvi lévita, 1898) ugyanúgy rendkívül sokoldalú, mint a Mester híresebb regényeinek főalakjai, ám tettei mindennapiak, szűk térre szorítkoznak. Almatermesztésre, baromfikeltetésre, méhészetre oktatja lassankint jómodra jutó híveit, azt is eléri — jó példával, jó szóval —, hogy a gyúlékony nád helyett cserép födje a falucska házait. Lőrinc országismeretet is tanít parasztjainak. Bükki magyarjai tudják, milyen felekezetek terjedtek el a Székelyföldön, holott az Óperencián túli vidék számukra. (A cselekmény a 18. század végén játszódik.)

2

 

Más regényei is megrajzolják a sorscsapások utáni közösségi talpraállást, ám mit tud üzenni Jókai azoknak, akik a saját mulasztásaik, tévedéseik áldozatai? E kérdésre ne várjunk tőle olyan mélyreható, erkölcsileg megszenvedett választ, mint amilyet Tolsztoj vagy Kemény Zsigmond nyújtott. Mégsem feledkezhetünk meg Timár Mihály példájáról; Timea iránti szerelmétől elvakultan választja a karrier s a gyors meggazdagodás útját, amely korábban lényétől idegen volt (Az arany ember, 1872). Később felesége boldogtalanságától, hidegségétől, mesés vagyonának kétes eredetétől gyötrődve öngyilkosságra készül, de attól megmenti bűnbánata s a Gondviselés beavatkozása.3 A felcsillanó transzcendens távlat elhalványodik a továbbiakban. A hajdani milliomost mindenfajta birtoklás, kettős élet vágyától megszabadultan újjáteremti a viszonzott szerelem, a gyermekáldás és mindenekelőtt a Senki szigete.

És ezzel teljes pompájában virágzik ki a Jókai munkásságában régóta jelen levő Sziget, szigeti létforma motívuma (A Nepean-sziget, 1845; A mocsárok szigete 1850). Nemcsak az az újdonság, hogy összefonódik két nagy erejű mitikus képzete, tanúi lehetünk a Sziget-kép gazdagodásának, új értékekkel telitődésének. Korábban inkább a Natura vad vagy idilli szépsége összpontosult rajta, míg Timárnak, Terézának, Noéminak már védelmet nyújt a civilizáció minden nyűge, megkötöttsége, hajszája ellen. Ez a talpalatnyi föld az Al-Dunában nem tartozik semmiféle államhoz, püspökséghez, ismeretlen rajta az elnyomás, fegyverhasználat, maga a nagy világmozgató, a pénz. (Nemhiába viseli utolsó előtti regénye e címet: Ahol a pénz nem Isten; természetesen abban is szigetlakókról van szó.)

Az imént jellemzett szigeti létforma elképzelhető a szárazföld közepén is, ezt mutatja be azEgy az Isten (1877) Torockón lejátszódó második része; sőt e jelentésváltozás, jelentésbővülés rövidesen majdnem egész életművét jellemezni fogja. Így lesz a Sziget az Otthon, a Kísérleti Telep — sőt néha a Haza — fogalmi rokona, szinonimája nála. Az erdélyi bányászfalu lakosai nem utasíthatják el a vassal való kereskedést, ha meg karnak élni. Nagyon is eleget tesznek azonban a szigetutópia más követelményeinek. Amennyire csak lehetséges, még a ’48-as szabadságharc legvéresebb napjaiban is lemondanak a háborúskodásról, ugyanakkor makacsul ragaszkodnak székelymagyar unitárius voltukhoz, amelyet békés időkben is fenyegethet a környező román többség beolvasztó hatása. Öntudatosságuk a velük ellenséges Diurbanu szavaiból is kitűnik: „Torockó egy előretolt sziklafészke a magyar kultúrának. [...] Kevélysége egy maroknyi népnek, mely világot akar hódítani munka és tudomány által.” (2. köt. XXXVI fejezet)

Munka és tudomány tartja fenn a 20. század során az elképzelt Kin-Tseu (magyarosan: Kincső) tartomány hatmillióra szaporodott népességét is, valahol a Pamír hegység külvilágtól elzárt völgyeiben. Őseik, akik még beszéltek Julianus baráttal, az Urál és a Volga között éltek a híres Magna Hungariában. Mikor menekülniük kellett Dzsingiz kán hadai elől, óriási kerülővel — a mai Üzbégisztánon át — jutottak titokzatos hazájukba. A kincsőiek vándorlásának históriája A jövő század regénye (1872—1874) második részének csaknem teljes fejezetét alkotja, akkor jelenik meg, amikor már győztesen nyomul előre a hazai pozitivista tudományosság. Kései hajtása az 1820 táján divatos pánmagyar felfogásnak, amely egykor Vörösmartyt is magával ragadta, olyan költeményekre ihlette, mint a Hábador vagy a Magyarvár. A kettőjük közti különbséget mégsem szabad elfelednünk: a nagy költő akkoribam Horváth István tanítványa, írónk sokkal inkább a későbbi romantikus tudósoké. Kincső lakossága — kivéve a harciasságot — olyan, amilyennek Ipolyi Arnold meg Orbán Balázs festi a kereszténység fölvétele előtti magyarokat, ám kivált a székelyeket. „Szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik között nincs se rabszolga, se kiváltságos úr [...], kiknél nincs papi rend, nincs pozitív vallás.” (A kapitulum címe: Kin-Tseu, a további idézetek is innét valók.)

Az ázsiai testvérnépet az 1960-as években talája meg a lángeszű Tatrangi Dávid, az utópiás Otthon állam legfőbb vezetője. Örömmel tapasztalja, hogy e Szigetország lakói „Elzárva a külvilágtól öntudatlanul is versenyt futottak azzal“. Mezőgazdaság, bányászat, építkezés, szövés-fonás, közoktatás területén nagyjából ott tartanak, ahol Európa az ipari forradalom előtt, de erkölcsiekben megelőzik azt. Békeszeretők: nem ismerik a vallási vagy pártviszályokat, fegyvert nem viselnek, nincsen szeszes italuk. Egyszóval kivételes emberek, méltó társai a torockóiaknak. Az Otthon állam „iskolamesterei, tanárai” majd egy évtized alatt bevezetik a kincsői fiatalok legjobbjait a 20. század tudományába és technikájába; „és végül megtaníták neki [...] a lőfegyvernek kezelését is. Az új nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját [értsd: a szövetséges Otthont] fegyvere tűzével védelmezze, mert annak ellensége kőrös-körül sok.“

Félelmetes ellenség az anarchista forradalom leverése után hatványozottan agresszív, terjeszkedni kívánó Oroszország. Ura és parancsolója Alexandra cárnő nem egyszerű hódító és zsarnok: tagad minden erkölcsi, politikai normát, buja gonoszsága, gőgje, vakmerősége mítoszi méretű. (Ezért jellemzésére Jókai az Apokalipszisből választott fejezetcímet: A babiloni hölgy. A Jó és Rossz gigászi harcát megjosoló író dilemma elé kerül: Tatrangi táborának föltétlenül győznie kell, ám lehetséges-e ez vezérüknek, a békeszeretet apostolának meg Kincső lakóinak, akik a Szigeti létforma szelídségében nőttek fel? Petőfi s annyi más jövőről álmodó poéta nem ismert irgalmat: „Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma / Vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az itélet, / Melyet igért isten, próféták ajkai által.“ (Az ítélet)

Jókai tömeges mészárlás nélkül kényszeríti megadásra a cári légierőt s a százrazföldi hadsereget: az Otthon állam „légjárói“ tökéletesebbek, utászcsapatai — a kincsőiektől tanulva, velük együttműködve — mesterei a folyók felduzzasztásának, a vízzel történő hadviselésnek. Mégis, a nagy küzdelem utolsó napjaiban hajszálon függ a vérontás elkerülése. Ukrajna meg Besszarábia földjén, Ogyessza környékén háromszázezer orosz áll szemben négyszázezer „fegyveres kincsőivel“. A regény feltűnő rövidséggel tudosít a katasztrófa elkerüléséről: sikerült Sercsinszkoj tábornok seregét „körülzárni vízárral, megfosztani minden élelmiszertől“ (Egy seprűvonás). A megoldás teljesen megfelel az emberiesség követelményeinek: „félmillió (!) tanult, mívelt ifjú“, a magyarság „fajrokona“ elkerüli a halált, ráadásul az immár fehér zászlót lengető ellenség sem kerül nyomorúságos fogolytáborokba. Csak éppen nem maradhat Európában. A békekötés értelmében „az Amur mellé telepíttetnek“, s a jövőben ott élik önálló állami életüket. Erkölcsi érzékünk megnyugodhat, ám az ilyen emberáldozatot nem követelő végeredmény inkább mesébe illik, mint Verne nyomán elinduló fantasztikus regénybe...

Tatrangi Dávid békepontjai fordulatot hoznak a „fajrokonok“ további sorsába is: „Besszarábia átadatik a Kincsőből áthozott ősmagyar települőknek.“ Vége tehát a magas hegyektől védett szigeti létmódnak? Vagy csupán azokra vonatkozik az átköltözési kötelezettség, akiket nem tud eltartani a túlnépesedett tartomány? Hiábavaló kérdések ezek. Szembetűnő ugyanis, hogy aJövő század... utolsó tíz fejezete teljesen elszakad a korábbiaktól. A korábbi szereplők meghaltak vagy elhalványodnak, az emberi konfliktusok, indulatok és tettek helyébe olyan széteső epizódok kerülnek, amelyek határozottan emlékeztetnek az egykorú hetilapok (például a Vasárnapi Újság) ismeretterjesztő rovatára, tudományos-technikai kuriózumaira. Az ilyenfajta hírlapírás nem kedvez a magasabb rendű képzelet működésének, rombolja a mitikus tükrözést, behelyettesítést.

 

 

3

Eddig a szigeti létezés olyan változatait mutattuk be, amelyek a mindennapinál magasabb erkölcsiséget hordoztak. Sőt az inzula lakói néhány esetben a technika, tudományosság terén is kiválónak mutatkoztak (Otthon állam, Berend bányászközössége, vagyis a „telepkollektívák“), de ez a kincsőiekről vagy torockóiakról csak részben mondható el. (Az erdélyi község vastermelésének kezdetlegességét a regény nem is nagyon igyekszik tagadni!) Timár al-dunai paradicsoma pedig nemcsak a tőkés életforma tagadása, hanem a civilizációé szintén. Beszélhetünk tehát utópiás és idilli (vagy: paradicsomi) területekről; a Senki szigete, az utóbbi kategória nagyszerű mintapéldánya.

Jókai utolsó előtti nagyobb epikumának (Ahol a pénz nem Isten, 1904) főalakjai szintén tudatosan zárkóznak el a külvilágtól, lemondanak még azon technikai eszközökről is, amelyeket hajótörésük alkalmával magukkal hoztak óceáni menedékhelyükre. A robinzonád titokzatos vezetője, a Capitano olyan ember, akinek gondolatvilágában a következetes pacifizmus pesszimista történetbölcselettel ötvöződik. Komor szavakkal jósolja meg Európa pusztulását; a földrész áldozatul esik „az anarchia, a nihilizmus, a hontagadás és égtagadás romboló erőinek“ (A milliók ellensége). E nagy kitörést azonban nem alapozza meg sem a cselekmény, sem a jellemek és a környezet megfelelő rajza. A boldog szigetlakók lelkivilágánál sokkalta jobban érdeklik a Szerzőt a természetrajzi és földtani különlegességek.

 

 

A korábbi alkotásokban is fölvetődött már az alapvető erkölcsi-politikai kérdés: minden helyzetben tilos-e a fegyverhasználat; vagy a haza (az otthon, a Sziget stb.) védelme megengedetté teszi az emberölést? A torockóiakat szerencsés véletlenek találkozása menti meg a vérontástól, az orosz fősereget Tatrangi Dávid mesterséges árvizekkel kényszeríti megadásra. Ezzel a háború borzalmai elkerülik a kincsői fiatalságot, noha az kész lett volna csatába menni. Ezúttal a két ellentétes álláspont elméleti vitában ütközik meg egymással. A Capitano puskalövés nélkül űzi el a tengeri szigerre támadó emberevőket, vitapartnere, a magyar tengerészhadnagy nem fogadja el a pacifizmust. Krédója: „Sziget az országunk a népek tengerében [...] a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség“. („De ölj“ fejezet). Az elbeszélő rokonszenvének mágnestűje mintha a fiatalember felé fordulna!

Fábri Anna Jókai-Magyarországon című monográfiájában joggal figyelmeztet arra, hogy írónk tisztában volt a „hagyományos nemesi ideológia és a vidéki életkeretek izoláló“ jellegével.4Gyakran olyan falkvakba, birtokokra vezeti olvasóit, ahol nem a jövőt készítik elő, inkább a feudális múltat szeretnék állandosítani. Gondoljunk Mindenváró Ádám domíniumára (A kőszívű ember fiai). Az effélékre legjobban a „rezervátum“, „zárvány“ elnevezés illik, és nem lehet őket ősszetéveszteni sem az utópiás, sem a paradicsomi szigetekkel. A három típus elkülönítése néhány esetben mégsem egyszerű. A Hortobágy a Sárga rózsa lapjain főként az ősi magyar állattenyésztő életforma végső menedéke, ahol még alig ismert újdonság a váltó. Nézhetjük azonban más szemmel is. Felismerhetjük benne a Természet lenyűgöző nyugalmát, azt a bensőséges érzést, amely egyháshoz köti az embert meg a szülőföldjét, a csikóst és kedvenc lovát. Ilyen megközelítésben a puszta nem rezervátum többé, hanem olyan harmóniát hordoz, amelyet a „modern“ életben hasztalan keres a személyiség. Decsi Sándor otthon érzi magát az élő és élettelen világban! (Egy pillanatra magának Jókainak is ilyen boldogító érzése támadt, amikor kora hajnalban vitték ki debreceni vendéglátói a Hortobágyra; vesd össze Hortobágycímű 1889-es karcolatával az NK 91. kötetében.)

A leaotungi emberkék elbeszélést sok szál fűzi a kincsőiek históriájához, de szembetűnőek a különbségek is. Leaotung a Mennyei Birodalom tizenhatodik provinciája, népét egy nagy erejű földrengés zárta el a külvilágtól. Bölcs vezetői a távolabbi jövőben bekövetkező túlnépesedés, élelemhiány veszélyét a lakosság törpévé változtatásával előzték meg. A folyamat végén „az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál“, ekkor egy sziklaüregen át küldöttséget menesztettek a császárhoz. Hiába unszolta őket az uralkodó, inkább a visszatérést választották abban a tudatban, hogy tartományukban boldog emberek élnek, ellentétben a boldogtalan fajrokonaikkal. A megelégedettség tehát az elszigeteltség, valamint az eltörpülésegyenes következménye? A gondolatmenetben megbújik egy csöppnyi szimbolikus igazság, ám egészét tekintve inkább tréfás, játékos (szatírai?) hátású. Végelemzésben ezek a liliputiak inkább — a méreteiket meghazudtoló mutatványokra képes — akrobaták, mint tudásukban, erkölcseikben kiemelkedő szigetlakók. Otthonuk nem Timár meg Noémi híres szigetére emlékeztet, megmarad rezervátumnak. (NK 93. köt.)

 

 

4

Természetesen Jókai hatalmas életművében bőven találunk példát arra, hogy a szigeti létforma megvalósulása nem hordoz magasabb erkölcsiséget, és nem is a nemesi patriarkális múlt emléke. Az Öreg ember nem vén ember harmadik részének (Gyászorgiák) főhőse azért rendez be külőncködő módon egy kis dunai szigetet, hogy ott a folyóból kimentett öngyilkos nőket szerelmi kalandra csábítsa. Gyakoribb eset az, hogy az izoláció egészen hétköznapi célokat szolgál: kényelmet, nyugalmat, az alkalmatlan látogatoktól való védettséget biztosít az epikum szereplőinek (a negyedik Képzelt regény a fenti műben). Érthető, hogy az intim életkör ilyesfajta ábrázolásában bőven él önéletrajzi elemekkel, s általában nagyfokú konkrétságra törekszik. Jól láthatjuk ezt A tengerszemű hölgy harmadik kapitulumában, ahol a fénykép pontosságával állítja elénk komáromi kertjük kis „gunyhóját“, ahol a Hétköznapok elkészült.

Azt a rendkívül nagy szerepet, amelyet a sziget, elvontabb síkon a szigeti életmód játszik a komáromi Mester munkáiban, semmiképpen sem lehet a fiatalkori élmények túlzott hangsúlyozásával megmagyarázni.5 Már az idilli változat esetében is szembeötlő egyes eszmeáramlatok, történetileg változó érzületi kategóriák hatása, rousseanizmus, panteizmus, felvilágosult egyház és valláskritika, valamint antikapitalista elemek nélkül nem alakulhatott volna ki ismert alakjában az al-dunai paradicsom. Az utópiás közösségek alapvonásait erősen befolyásolhatták Rotteck—Welcker hazánkban nagy tekintélynek örvendő Staats-Lexikonjának fejezetei. (A krit. kiadás 17. köt. jegyzeteiben Zöldhelyi Zsuzsa valószínűsíti, hogy Fourier, Saint Simon stb. tanításait is e liberális enciklopédia bírálatán átszűrve használta fel írónk, amikor felvázolta az Otthon államot.)

Természetes, hogy Tatrangi elgondolásaiban és magában az Otthon államban megtalálhatók a szabadságharc nemzetiségi konfliktusainak tanulságai, általában a szerző szabadelvű nacionalizmusának tételei. Még inkább elmondhatjuk ezt Torockóról vagy Kincsőről. Az utóbbiban megnő a székelység életerejében, a technikai találékonyságában való bizakodása, és nemcsak a főhősre vetül rá, hanem áttételesen a Magna Hungariából elmenekült magyar néptöredékre is. Jókai az 1870-es esztendőkben szőtte ezeket az álmokat; ekkor mélyen elkeserítette a belpolitikai helyzet, szinte magára erőszakolta a jövőbe vetett vigasztaló hitet. Az évtized végén Tisza Kálmán kormányzása megnyugtatta, elhalványultak a közelmúlt nyugtalanító nemzetközi eseményeinek emlékei is. A nyolcvanasokban érdeklődése a nemzeti szempontból semlegesebb (történelmi, áltörténeti) elbeszélések műfaja felé fordul; a szigeti létforma felvétele lelki, magánéleti okokból következik be például a Kiskirályokban.

Az optimizmus jellegztes képviselőjének tartja költőnket olvasótábora és a szakmai közvélemény. De hogyan egyeztethető össze e megállapítás eddigi megfigyeléseinkkel? Azzal, hogy a szigeti létforma ilyen nagy és érzelmileg mélyen átélt szerepet játszik munkásságában? Miért emeli ki hőseit a hétköznapi életből az a Jókai, aki meg van elégedve embertársaival, és ezer ember közül „ötszázat [talált], akinek jelleme a mindennapin felülemelkedett“ (Utazás egy sírdomb körül, NK 95. köt. III fej.).

Az ellentmondást bizonyos fokig csökkenthetjük, ha meggondoljuk efféle nyilatkozatainak egyszeri alkalomhoz kötött, vita kedvéért kiélezett mivoltát. Másfelől század végi szövegeiben — akár szépprózaiak, akár nem — elszaporodnak a nacionalizmus-sovinizmus térnyeréséről, a háborús szellem fenyegető megerősödéséről szóló vészjósló kijelentések. 1895-ben az Interparlamentáris Unió kongresszusán kifejtette, hogy a legújabb háborúk oka „a más nyelvet beszélő szomszéd ellen való düh“, „grammatikáért és szótárért megyünk késhegyig“.6 A barbár szenvedélyek eluralkodásától irtózik az egzotikus szigetre menekülő Capitano is (Ahol a pénz nem Isten).

Ha mélyebbre ásunk már korábbi regényeiben, akár pályakezdése idején, felfigyelhetünk olyan fontos epizódokra, ahol szélsőséges csoportok, egyes izgatók, lázítók testesítik meg azt, ami a lélek eltorzulása, alantas rétege (a Szomorú napok pánszlávjai, a Jövő század redényedémoni nihilástái, Adorján Manassé ellenfele: Diurbanu stb.). A politikai-társadalmi mozgalmak síkján ismerte fel írónk az emberi bűnőket, amelyeknek apolitikus(abb) megjelenéseivel valóban keveset tőrődött. A kisebb-nagyobb szigetek tehát védelmet nyújtanak hol a zendülők, hol a győztes elnyomók ellen. Torockón ugyanúgy a fennmardásukért küzdenek a védekező lakosok, mint a Baradlayak a Körös mocsarai közti kastélyukban vagy maga a bujdosó Jókai Móric, a menekülő lapszerkesztő Tardonán (A tengerszemű hölgy).

Ritkább esetnek mondható Timár meg Tanussy Manó idilli paradicsomi menedékhelye. Ezek megálmodásában fontos tényező a költő természetszeretete, vágya a magány, a bensőség fenntartáa után. Héroszai — sőt rokonszenves mellékalakjai szintén — kedvelik az egyedüllétet. Csak az üresfejűeknek, arisztokrata léhütőknek, sztereotip karrieristáinak engedi meg a szalonokban, klubokban való szüntelen forgolódást. Vajda sem barátja a társaságnak, mégis kettőjük egyénisége erősen eltér — e ponton is — egymástól. Gina poétájánál a fák, az erdők iránti rajongás együtt jár az embergyűlölettel. (A városligetben azt olvashatjuk, hogy korai sétáinak nagyon is megvan az oka: „És a mulatság sikerül. / [...] Mikor még nincs megfertőztetve; Nem járnak ott még — emberek...“ Míg a regényszerző úgy szerelmese (és amatőr búvára) a Natúrának, hogy azért jóindulatú tartózkodással, a távolságot megőrizve beilleszkedik az alkalmi meg állandóbb közösségekbe.

5

 

Jókai paradicsomi és utópiás szigeteinek eszmei gyökereit (rousseanizmus, valláskritika, kapitalizmusellenesség stb.) nem nehéz kimutatni, annál fogasabb kérdés, voltak-e előzményeik irodalmunkban. Horváth Károly Vörösmarty-monográfiájában — A Délsziget kapcsán — beszél arról, hogy a rousseanizmus erősen elvont elképzeléseket fogalmazott meg a természetközeli életről, s e vízióknak a csendes-óceáni szigetek megismerése adott határozott alakot. (Tahiti már akkor megihlette a művészeteket.)

Az elbeszélő költeményben bemutatott táj azonban nem valami második Tahiti, az örök kikelet, a szerelem, az adakozó természet birodalma: a romantika szellemének megfelelően az összhang, a szelíd lelkület, a beteljesülés nagyon is hiányzik Hadadúr életéből. A serdülő fiúnak éppúgy meg kell ismernie a Natúra mostohaságát (viharok, éhség, sivatag, szomjúság), mint a babonák és a metafizika ártó hatalmát (ördögök, Halálfi), s tudomásul kell vennie a testi szerelemre kimondott isteni tiltást. Egy rossz órájában még az emberevéstől sem riadna vissza éhsége csillapítására. Hadadúr egyszersmind Árpád fiatal bajnokai közé is beillenék. „Szilaj jó kedvű gyermek“ — alkotója megfogalmazása szerint. Karddal, buzogánnyal pattan fel eposzi hagyományoknak megfelelő harci ménjére.

Nagy elbeszélőnknél a szigeti létforma igen messze van a Hadadúr—Szüdeli emberpárétól. A Senki szigetén s a hozzá hasonló színtereken sokkal áttételesebben érvényesülnek a mitikus erők, kevésbé végletesek a sorsfordulatok. A cselekmény időpontja eléggé meghatározott, nincs nagyon messze az olvasó időkoordinátáitól — szemben A Délsziget archaikus időtlenségével. A szerelem nem tilos (bár a vallási-egyházi előírások tisztele érezhető), a párbaj meg a háborúskodás annál inkább. S ami a legdöntőbb: Jókai sokkal kevésbé tölti meg a mesei-mítoszi elemeket filozófiai mondanivalót hordozó jelképességgel. Művei kevéssé rétegzettek, mondanivalójuk egyértelműnek látszik, nem gyanítunk bennük rejtélyes szimbólumokat, mint e költeményben vagy a Csongor és Tündében, A Romban.

Végső leegyszerűsítéssel: Hadadúr története bölcseleti síkra emelt robinzonád, míg az Otthon állam, Kincső, Tardona stb. gyökerei a reneszánsz államregényekig nyúlnak vissza. Eszmetörténetileg könnyű megmagyarázni, hogy a magyar őstörténet motívumai vagy csupán azok hangulati beszűrődése kimutatható mindkét alkotónk idevágó munkásságában.

JEGYZETEK

Inkább magában a szövegben jelöltem meg a közlés helyét, s a lapszámok helyett a regények megfelelő fejezeteire hivatoztam. A JKK-ban — Jókai Mór összes művei. Bp., 1962. befejezetlen, kritikai kiadás — megjelent munkákat onnét idéztem, a többieket a Nemzeti Kiadás, 1894—1898. alapján. (Rövidítése: NK).

1. JKK Levelezés. III 108. (817. számú levél)

2. Önéletírásom. NK 100. köt. 142.

3. Timár megmenekülését hasonlóan értelmezi Szörényi László: „Múltaddal valamit kezdeni“. Bp., 1989. 156.

4. Fábri Anna: Jókai Magyarország. Bp., 1991. 260.

5. Takáts Sándor: Jókai a jó kertész. In: T.S.: Fejezetek Komárom művelődés- és gazdaságtörténetéből. Tatabánya, 1996. 254—258.

6. Jókai Mór politikai beszédei. I—II. Bp., [1930.] II 373.

7. Horváth Károly: Klasszikából a romantikába. Bp., 1968. 398—400. (Irodalomtörténeti Könyvtár 21.)