3.

Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái. Meg-megszállotta a halál gondolata, s még inkább az, hogy megszakad benne a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, aki a magyar hadseregben szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor megsiratta mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes özvegyénél, aki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor vitte volt el magával, hogy lásson egy kis világot, s gyakorolja magát a német nyelvben. A lányka egész ottmulatását néhány hónapra szabta, de a háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak, kétszer küldött el hetenként a postára, mindhiába. István mindig üres kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát, és szidalmat nyerjen fáradsága jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből odadob neki legalább egyet.

Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldicsérték, elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak már, egyik tizenkilenc éves, másik tizenhét, de ők jobb szerették így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy éppen főispán; István tábornoknak szánta; hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő látta mint hadnagyocskát, s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánnyá nőhetett fel - folytatta az apa -, a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette, hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás alkalmával, hogy nézett a főispán fia a még csak tizenöt éves lyánykára, pedig az meg tudja ítélni a lyányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.

Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a cseléd örült ura csendesedésének, és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, aki benne bízik, az Isten akkor szokta jóra fordítani az emberek dolgát, mikor nem is vélik, hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett. Meg-megveregette a hű cseléd vállát, s enyhülve mondá:

- Hallgassa meg az Úristen kendet, s adjon nekünk még egy jó napot.

Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: - Levelet hoztam, két levelet hoztam. - Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette, s a remény és aggodalom fölindulásai közt is feltűnt neki, hogy többé nem címezik alispánnak, s a prédikátumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan mindennap kapott kettőt-hármat, illően címezve; mindig a papírvágó ollóval vágta fel a pecsétet, s odaírta: vettem die mensis ekkor és ekkor. Most is az olló után nyúlt, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s rosszkedvébe ismét visszaesve törte föl a leveleket. Egyik levél az ezredesnétől jött s összevissza, hol magyarul, hol németül volt írva, annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendetlenül vagy éppen nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb leveleit csak a múlt héten vette, szám szerint tízet, eltévedtek a rossz címzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Grazban, hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel, s ott tölti az őszt október végéig.

Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis cédulát, amely így hangzott:

A másik levél Milánóban kelt, s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, akivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat, de - hála istennek - túl van már a veszedelmen, s több tekintetből jó volna neki egy kis pénzt küldeni.

Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis melegét várta, vagy legalább körülményes tudósítást - és száraz jelentést kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy kirázkódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint azelőtt. Jólesett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulni magát, s haragunnia kellett. A milánói levélre még elmondogatta: - Szegény jó fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! - de midőn sógorasszonya és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: - Ez az Erzsi egészen más leány lett. Táncol, vigad, holott az anyja meghalt, bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig van ideje, mert bálba kell menni, hogy ihogjon-vihogjon valami Eggerbergerrel. - Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes leánya, csak azt veti oda: "Csókolja Erzsi." Ugyan ugye? Hogy fölvitte isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is engedtem, hogy magával vigye? Hiába... Úgy kell nekem!... Azt kívántam, hogy lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!... A magyar nemesembernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úriasszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt. Úgy kell nekem!... Szegény Erzsit hogy elbolondíthatta nagynénje, az a cicomás teremtés, aki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamire való orvos. Neki semmi nem tetszik, ami nem bécsi, pedig ő, szegény, senkinek sem tetszik Bécsben; sosem volt sem szép, sem eszes, az ezredes is alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől, ha ő élne - istenem, ha élne: - be nem aggódnám ezért a rossz leányért.

Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a folyó költségeket, a jószág újonnan beruházása pedig csak a kegyes óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett folyamodni, vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egypár száz forintot összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett s még folyvást gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egypár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég, emellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt igényeltek. Hajdani adósai, akiknek kötelezvényei udvarháza földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint nem akarnak adósságaikról tudni, ügyvéde be is pöröltette őket, de az új törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el, csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok drága zabot és szénát.

- Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? - csattant föl Radnóthy. - Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka, hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez valóságos szekatúra!

A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött, még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig éppen ki akarna kocsikázni, ott a gazdasági fogat, amelyet nemrég vétetett, azok is csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinek sem válnának szégyenére. Ehelyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, amelyre a szomszéd birtokos, mint tisztje mondja, rég áhítozik, és jó pénzt megadna érette.

- Ősi birtokomból adjak el valamit - folytatta Radnóthy még hevesebben -, azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem városi ház, amelyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át fiamnak, amint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, aki mindig ellenségem volt, alispánnak választásomat is ellenezte? Soha. Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni az ő dibdáb földjeit - semmi sem lesz belőle -, számtartó uram pedig ne cimboráljon az én ellenségem embereivel.

A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új indítvánnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre pálinkafőzőjét, s árultassa saját pálinkáját a falu kocsmáján, mert bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.

- Mit, én pálinkát főzessek, a fináncokkal vesződjem, törvénytelen adót szaporítsak? Számtartó uram, ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a fináncok. Én pálinkát főzessek? Hogy jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná azt is, hogy álljak be Bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.

A számtartó nem mert egy darabig szólni. Radnóthy hevesen járt fel s alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett; s az erdő eladását hozta szóba.

- Azt a szép erdőt! - kiáltá újra Radnóthy - az valóságos prédálás lenne. Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset ígért a vásárhelyi pálinkafőző? Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga idejében kell eladni, amikor ára van, s nem elprédálni, csak hogy pénzt lásson. Mindig úgy tettem és sosem bántam meg.

Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha nem éri annyi politikai és családi csapás, és jószága régi állapotjában van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés, tétlen álmodozás zavarba hozták minden dolgát, és szakadatlan keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már megbánta, más tervet gondolt ki, s midőn mégis el kellett adnia, vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél, hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr, mily ütött-kopott alispán, aki meggyalázza egész múltját.

E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömet, amelyet gyermekei feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mindig azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani. Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember, sógorasszonya meglátogatja e nyáron, akit illően kell fogadni; minderre pénz kell, s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött hévvel fogott gazdasága rendezéséhez, és kettős hévvel rontotta el mindazt, amit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak, ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen bitorolja, egészen föllázította.

- Miért menjek panaszra, miért pöröljek? - mondogatta számtartójának - még azt fogják gondolni, hogy nincs igazam. Ami az enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket, panaszoljanak, pöröljenek, ők extra dominium, nekik nincs igazok. Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mert kezdeni, azt mondja, várjunk, amíg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat, fenntartani az auktoritást. Számtaró uram ahhoz nem ért, azért packáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, aki voltam. Induljunk tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utcára, amilyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak, s maig is törvényes alispánja vagyok a vármegyének.

Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy földfoglalási ügy-baját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül még számos olyan számottevő emberök volt, kik némiképp hasonlítottak ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonképp nem voltak azok. A dolgozó kéz száma tevén a legtöbb a jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes betelepítette nélkülözhetőbb curiális földjeit. E lakosok között különböző fokozat volt, s a vidék s viszonyok szerint hol curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek adót, de nem egyszersmind telköktől, amely nemesi volt. Napszámban dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy éppen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyokéhoz, kezdte megtagadni eddigi tartozását, a forradalom folyama alatt pedig éppen oly sajátjának tartott minden kezén lévőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit. Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak, s foglalásaikhoz még akkor is ragaszkodtak, midőn más nemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya éppen nem sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, akik ellenszenvvel viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés, de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat, s folyvást táplálta a magyar és oláh elem közti súrlódást.

Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, akik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze is, akinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét egy jó darab kukoricafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább, nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi gazdasszonyt elcsábította a háztól, és nőül vette. Emellett gyanúja volt reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló népcsoporttal, s a gazdasszonnyal együtt sokat eltakarított föllelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után először is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.

István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot, ő is haragudott a kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, akire hajdan ő is kacsingatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért, egész kárörömmel jelenté urának, hogy - engedelemmel legyen mondva - a kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztük, száz kicsapott alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.

- Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu elhűl belé - mondá Radnóthy, akit ez esemény egészen fölpezsdített -, kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornácon legyen, adjon nekik bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután, s ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.

Hajnalban az udvarház tornáca egész hadiszállássá változott. Radnóthy fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit amivel lehetett. István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonásztak, a bivalos petrencés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nemrég a padláson megtalált régi kardot, amellyel hajdan a megyegyűlésekre járt. Mint a jó hadvezér, bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a pálinkáspoharakat, és pirongatta a számtartót, aki folyvást le akarta beszélni az erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium vezetőjének képzelte magát, mely minőségben - mert Erdélyben az alispánok vezették a brachiumot - hajdan annyiszor hajtá végre a törvényt.

E kellemes izgatottság mozgékonnyá s még tréfássá is tette: szóval hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly jólesett neki e bizarr szeszély, s általa mintegy enyhülni látszott.

Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a komondor, mint valami előőrs, utána István, aki hadnagyként vezette a többit, hátul ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél tartalékcsapatul hozzájuk csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta Mányi, akik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó házhoz, annál inkább csillapult vérszomja. A bivalos arra emlékezett, hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit, ami a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek nem volna puskája, de még pisztolya sem. Azonban késő volt minden habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni, s ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással semmivé teheti az ellenséget.

Csakugyan az történt meg, amitől féltek. Az álmából fölvert kertész puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy aki közel jő, lelövi, mint a kutyát, s célozgatni kezdett. Legelőször a darabont ijedt meg, s követvén István utasítását, ledobbant a földre, miáltal a jobb- és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István is megfeledkezvén a hadicselről, futásnak eredtek, s mind keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból, de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, amit a számtartó jónak látott meg nem engedni, s félre húzta-vonta urát. Szóval, az egész hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.

- Az istenért mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát! - sikoltá a kertész felesége, s elkezdett sírni.

- Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog - csitítá, és tolta be feleségét a kertész.

- Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőj meg; add ide a puskát. Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos... Gyilkos... gyilkos! - rikoltotta az asszony, megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.

- Ejnye, teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincs megtöltve, nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba igazítás végett - nyugtatá feleségét a jó férj.

E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn újra bátorságot, szörnyen szégyellvén megfutamodását. A többi követte, s a kertészt, aki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették. Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadilárma keletkezett. István elöl birkózott a kertésszel, a béres hátul ütötte ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrencés rudat, nem ütött ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis Mányi mind azt visította: - Jaj, csak a méltóságos urat meg ne ütnék! - A szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a kertész kutyájával; a számtartó pedig, aki tétlenül állott, s csak Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-föl sóhajtott:

- Uramisten, mi lesz ebből?

- Az lesz, számtartó uram - felelt Radnóthy kardjával suhintva -, hogy visszafoglaljuk telkünket, s elrettentő példát adunk a többieknek. No csak szaporán, munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul, gyermekestül - folytatá a küzdőkhöz fordulva -, az utcára vessétek ki, a világ csúfjára. Aki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.

- Dejszen megkeserüli ezt méltóságod - dühöngött a földre nyomott s eldöngetett kertész hirtelen fölugorva, s Radnóthy elé állva -, olyan pörbe keverem, hogy odafizeti mindenét utolsó fillérig, s a tömlőcben rothad.

- Mit? Még az orrom alatt mersz hadonászni, te rabló, te tolvaj! - kiáltá Radnóthy hirtelen haragra gyúlva, s hozzávágott kardjával.

- Jaj, gyilkos, kiontotta véremet, megbénított, s szerencsétlenné tett egész életemre. Segítség, segítség! - ordítá a kertész, ahogy száján kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladni a jegyzőhöz, aki tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, akik már vasvillára kaptak, az oláhok a kertész s némelyek a magyarok közül Radnóthy segítségére sietve.

- Megmondtam, hogy ez lesz belőle - mondá a számtartó, dorongjával döfölve a kerítést. - Nem hitt nekem a méltóságos úr, s íme mekkora baj gyűl fejünkre.

- Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza, csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog volt. Tudom én a törvényt, azért tettem cenzúrát Marosvásárhelyt a királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemesember kúriáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját földjéről?

- Rég volt az, méltóságos uram! - jegyzé meg félénken a számtartó.

- Rég volt, rég volt! De csak annyira föl nem fordult a világ, hogy kúriámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót fizetek, isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, aki kúriámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.

Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi, szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s kétségbeesve borult Istvánra, aki hajdani gyöngédségének némi maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, ami az udvarházból raboltatott el, s a gazdasszony segítségével diadalmasan gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az utcán hevert, a falusiak bámulatára, akik vasvillásan lepték el a tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik előrenyújtotta nyakát, és tátott szájjal hallgatózott; a másik megjegyzé, hogy őméltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari cselédségét. Az asszonyok a kertésznét vigasztalták, elbeszéltették vele az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta menedékül, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen nyelvelt, hogy maradjon minden úgy, amint van, amíg eljő a kerületi biztos, és igazságot tesz. Szóval, mozgásban volt az egész falu: minden sövénynél ugatott egypár kutya, s minden házajtóban sírt legalább két-három gyermek.

Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a lakosság mintegy elismeri felsőségét, és csendesen viseli magát. Beszédet tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curiális földek természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beikatta a visszafoglalt telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.

Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza, s oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt fennforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az udvarházat, letartóztatták a cselédeket, s kutatni kezdték a szobákat.

Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy mi történik.

Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de az első közvetlen érintkezés képviselőivel ujjászült, fölfokozott benne minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában, kardját kereste, hogy megölje, aki először belép, azonban István elkapta előle a kardot, s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna. Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, ami történik, hogy dühe bámulatba veszett. Némiképp magához térvén, megvetéssel vegyes büszkeséggel szemlélte, hogy veszik ki István kezéből ősi kardját, hányják föl ágyát, szekrényeit, s adják tudtára, hogy fogoly, és készüljön.

- Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen! - kiáltá Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei egzekúció előtt állana - protestálok a törvénytelen ítélet ellen. Hallottátok, távozzatok kúriámból.

A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarul, s csak nézett és bámult.

- Mégsem távoznak? - folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. - Nem tudják, hogy a nemesember kúriája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél, beleüthet a villám, de ember fia nem mehet soha, még a király sem, csak mint vendég, akit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell, védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.

A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, aki csak mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl, s álmában beszél.

- Még egyszer mondom, távozzanak - ismételte Radnóthy mind hevesebben -, nemesembert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják törvényeink, s a törvényeket semmi világi hatalom el nem törülheti. Nem követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, amelyet a kormány nem akart vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén; idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni, ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőnek. Értették, távozzanak.

A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy kibeszélte magát, s csak akkor engedett, midőn formából a csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak ellen is, felelőssé tehette érte, s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak. Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái ujjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva s el-elbukva fut kocsija után a falu végéig, s háza, a pusztulásában is drága udvarház, mindinkább eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.

Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam, hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész gazdaság még jobban pusztulásnak indul. A gazdasszony csipőjére tette kezét és kérdezte, hogy ő kinek főzzön, bárcsak a kocsist ne fogták volna el, azt az áldott embert, és sírva forgatott ujján egy réz karikagyűrűt, amelyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egypárszor azzal az indítvánnyal állott elő, hogy biz ő lúdjai közül behajt kettőt a városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, akinek a tömlöcben nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált csodájában - legalább ő azt mondotta -, hogy ez a kis béka mindenbe beleszól.

- Mit tudsz te ahhoz - pirongatta szegényt -, azt hiszed, hogy a méltóságos urat lyukba teszik, mint Marci cigányt, száraz kenyeret és vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod.

A faluban szintén sokat beszéltek az eseményről. A megkezdődött vallatás végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött vissza, s rendesen a faluházánál állott meg, ahol őket a falu szájai még egyszer s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát, nem úgy, mint a méltóságos úr, aki sokat veszekedik a biztossal és a csendőrtiszttel, alighanem örökös tömlöcre ítélik. A másik mint szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta, mikor orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta elő, hogy a curiális földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy dűljön el a dolog - tette hozzá kiderülve -, a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el; megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy szekér papírt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az ötödik, azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy kiszabadul, nemsokára hazajő, hiába nincs többé vármegye, az úr mégiscsak úr marad, s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nemigen talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig azt mondta, hogy mindent de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem.

Pedig e hír csakugyan igaz volt, Radnóthy kéthavi vallatás és fogság után kezességre szabadon bocsáttatott, s cselédjeivel együtt hazatért. Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonképp nem is pöre, hanem pörei voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől, s az úrbéli törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak s a kertészen elkövetett véres bántalom mint külön bűnvádi pör indult folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot lévén, kétes volt hovatartozása, s éppen azért az illőség eldöntése végett följelentetett a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta, de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot csakugyan Radnóthy rejtegette, vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott rejtve tartott kardját hozta falura, s így bűnösebb, Kolozsvárott is nyomozást rendelt meg. Idejárult még egy negyedik pör is. Az elcsapott tiszttartó, hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt saját sérelmével is előállani; számadása alól felmentést és kárpótlást követelt, s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval Radnóthy nyakig úszott a pörben, s helyzetét nagyon megnehezíté a vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen, s nem ismerte el a hatóságok törvényességét, ami aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvbe vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett kiszabadítására, de mindhiába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei közül senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához folyamodott, s fölkérte Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a lábadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság megszeppent, s most az enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet.

- Nem lesz belőle semmi - mondá ügyvédjének -, majd megmutatom én, kivel van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes Bezirkereket, hogy mi a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy sohasem volt birtokuk. Ami az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad elvennünk, amit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel? Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, akik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot - mindent. S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard nélküli nemesembert, s ha a király magához hívatna ad audiendum verbum regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok. Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom, nem teszik ablakukba. Ha ez nem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterhez, fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet ráköltöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jöttment emberrel, mint egy országos imposztorral. Égbekiáltó igazságtalanság, hallatlan gyalázat!

Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte, hogy hagyja reá pöreit, s ne elegyedjék semmibe, nem tudta lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség és szenvedés fokozta ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött, s elmondá neki, amit eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének köszöni.

Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az ezredesnének írt, s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy nevet.

- Nekem nem kell kegyelem - folytatta mind hevesebben -, kérjen, könyörögjön az úr magának. Ha ennyire kedveli ezt az új rendszert, álljon be Bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti az úr?

Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, bosszúsan vált el tőle. Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára, és lázas tevékenységgel fogott ügyei rendezéséhez. Ezen kívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s magánsérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében. Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint olyan, aki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte magát. Amit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott el, rendszeresen és bővebben akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:

- Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a curiális földeket, s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.

Ekkor aztán tűzbe jött, s elmonda mindent, amit ír s amit még írni fog. Ha István a postáról levelet hozott fiától, aki már gyógyulófélben volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, akik Erdélybe indulásuk napját is megírták, hirtelen átfutotta, s csak azt mondá: - Ó, ezek a gyermekek nem is tudják, mennyit kínlódom értök! - Ha vendég vetődött hozzá, bocsánatot kért tőle, mert sok dolga van, nagy pörei vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját, elfojtott évelődését örökös és kitartó harag váltotta fel. Járt alá és föl szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyűlési iratokat, beszélt magában, s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét papírra öntötte, s midőn lepecsételte, címezte s a postára küldötte, enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl:

- No, meglássuk, mit tudnak mondani erre?

Egy pár hét múlva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy írjon a hivatalos német nyelven; valamely ügyvéd szignálása alatt; egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s meghagyatott, hogy a 8/12 krajcárig pontosan kiszámított bírságot egzekúció terhe alatt fizesse be, amint ezt az újabb törvények rendelik.

- Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diétán hozták, melyik közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket - kiáltott öklével a válaszra csapva, s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának, folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai olvasásába merült, s valahányszor kedvenc helyeit olvasta, fölriadva mormolta:

- Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják, hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis éppen azt kívánják. Jól tudják, hogy ügyvéd nem ír alá ilyesmit, s éppen erre akarnak szorítani. Hohó! Nem addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök ügyvédem, úgyis kedveli őket, azokhoz folyamodom, akik nekik parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz! Még jobban és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország valódi állapotját.

Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak, s még felét sem írta le annak, amit akart. Mindent odaírt, ami szívén feküdt, és sok olyant, ami szorosan nem tartozott a dologra, de szíve legmélyéből buzgott föl.

Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét, veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket írt össze arról, hogy miképp kell rendezni az ország ügyeit s visszaállítani a régi rendet.

Elpanaszolta a személyén esett sérelmet, s bebizonyítani törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egypár ívet áldozott, elszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és franciát, amelyekben azt ősei villogtatták.

Sokszor emlegette, hogy harminc évig szolgálta a megyét, s alispánsága alatt jobban folyt minden, mint most, s felényibe sem került. Védte a megyei rendszert, s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a Corpus Jurist, Werbőczyt, az Approbata és Compilata Constitutiót, Pragmatica Sanctiót; az 1791-i törvényeket s Anonymustól kezdve rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet, meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy olyasmi ne legyen bennök, amiért a magyar törvények szerint megpörölhetnék. Oly erős szenvedéllyel csüngött a múlton, hogy föl nem foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, amelyben csak az volt való, hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.

Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: különben is kopott ruhája úgy állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja és szakálla még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s Istvánt is csak reggel fölkeléskor, estve lefekvéskor szidta meg néha. Egészen irataiba merült; egy szép nyári délután még azt sem vette észre, hogy udvarháza előtt kocsi áll meg, s a Bécsből megérkezett ezredesné és leánya szobájába léptek.

- Ejnye, csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? - sipított az ezredesné, egy idős, száraz asszony, akinek hosszú vendégfürtjei, igen jól összehangzottak kissé festett arcával; aztán föltette szemüvegét, s oly bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot.

Radnóthy megfordult és feltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát nézte, hosszasan nézte, és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában, érzéketlen arccal s útias pongyolájában is cifrán és tetszelgőn. Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves lányát, aki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s telecsevegte fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arc, hosszú ősz haj és szakáll oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen megzavarta, s ahelyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólította meg, hol németül, hol franciául kérdezve tőle: - Vajon mi lelte szegény papát?

Az apa előtt még idegenebbé tette a lányt az idegen nyelvű csevegés. Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult, s azt sem tudva, mit tesz, ölébe vonta lányát, s elkezdte simogatni.

- Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért. Lásd, miattatok vénültem meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgozom éjjel-nappal... Erzsike, kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból, olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már!

- Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? - mondá az ezredesné - olyan, mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát? Ez nem illik egy jónevű és előkelő nemesemberhez. Um Gottes Willen, miért nem vágatja le azt a nagy szakállt? Legalább borotváltassa be az állánál, ahogy most viseli minden úriember.

- Nem hosszabb a szakáll, mint a sógorasszony nagy, bolond vuklija, azt sem ártana levágni - csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy kiöntheti reá mérgét.

- Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök, megteszem a nagy utat Bécsből - így fogadni! Minden követ megmozdítok kiszabadításáért, öt hosszú levelet írok - úgy fogadni, hálátlan - fakadt ki sírva az ezredesné, s félájultan rogyott a karszékbe, mikor aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s franciára fordítá a beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény fejének a hang is.

- Hallgasson, édes papa, hallgasson, ne bosszantsa a jó nagynénit. Nem látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! - szólott közbe Erzsi, szemrehányóan tekintve atyjára s kifejtőzve karjai közül, hogy az ezredesné ápolására siessen.

- Hát a gyermek leckézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt? Ezért jöttél haza? Te, te, te!... - kiáltá Radnóthy fölugorva székéről, s még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete kutyájára nem lép, amely oly csúnyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.

- Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat - sikoltá az ezredesné.

- Papa, az istenért, ne rugdalja szegény Figarót! - esengett Erzsi sírva.

- Ember, mit csinálsz? - ismétlé nagy pátosszal az ezredesné.

- Megbolondulok! - fuldoklott Radnóthy.

A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta Radnóthy lábát, aki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven sikoltozott, németül a kutyához, franciául Erzsihez, magyarul Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné cselédei ijedve rohantak be, s velök együtt Maros, a házi komondor, amely pártul fogta gazdáját, s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos pokoli lárma keletkezett, amelyben senki sem tudott szóhoz jutni, s mindenki kapott legalább egy oldaldöfést.