Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabíró, s az első órától nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy észak-amerikai népmonda hőséhez, aki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában, s hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a kocsmához sem, amely egészen szállodává alakult, s címere többé nem III. György király volt, hanem Washington tábornok; víg cimborái felől is hiába kérdezősködött, az iskolamester a kongresszusba utazott mint képviselő, a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már a sírköve is elpusztult a temetőben, s így tovább, úgyhogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: "Hát senki sem ismeri itt Ripp Van Winklét!..." Radnóthy nem aludott, csak betegen feküdött, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.

Nehezen szokott mindehhez, és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a múlt és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a múltra emlékeztette, és örömest feledte a jelent, ha a múlton mélázhatott. Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, aki ringatja, költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet, s otthagyja keserűségének. Reggelenként nemegyszer kapott az éjjeliasztalhoz ezüstcsengettyűje után, amelyet már rég összeolvasztott az ötvös; sokszor kérte elő Istvántól egyik vagy másik ruháját, amelyet ki tudja, hol szaggatnak; többször kerestette tajtékpipáit, amelyek már bizonyosan negyedik kézen járnak; még házisipkáját is kérte, neje utolsó hímzetét, amelyet - jól emlékszik reá - az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megcukrozni, kereste a szelencét, sehol sem találta, és lármát ütött. István háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelence sincs a háznál, ott a cukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán bosszúsan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: - Jól van, jól, hallottam már, kend egészen telekiabálja az ember fejét.

Hát még a szobák, ahol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, amelyek mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a hazatért gazdát, és ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania, s ha leült, kedves, de megsántult zsőllyeszéke ide-oda biccent. A falakra sem nézhetett fölindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak többé ott, az ősi képek elhasogatva vagy elcsúfítva néztek alá; nagyanyjának tisztes arcára éppen bajuszt festett valaki szénnel, nagyatyja szájába pedig makrapipát.

Semmi sem volt ép, semmi sem állott a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából keríthették ide; a pamlag bőr helyett háziszövettel volt bevonva, s annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a régi kényelmet, csínt és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar belefáradt, odaült pihenni íróasztalához, s nézte hogy hol állott hajadan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel lenyomtatva.

Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával, neje többször benyitott hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap; szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták, hogy, s aztán egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.

- Szegény feleségem! - sóhajtá, s mind komorabban húzogatta ki a záros s most feltört fiókokat, ahol féltőbb iratait szokta tartani; a családi okleveleket, szerződéseket, és kötelezvényeket. Összeszaggatott darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbahagyta, önkéntelen hátradűlt a széken, gondolkozott, és számlálgatta ujján a kötelezvények összegeit - mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná -, aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: - Negyvenezer pengő forint! - hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát, s ijedten szaladt lefelé.

A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, aki sehol sem tud nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei visszhangját, amit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit nézzen, és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét, ahová az óra volt akasztva, e régi, derék szerzemény, amely mindig pontosan járt, s ütése az egész házban meghallatszott.

A nappali, a hálóterem, a fiúk, a leányok és vendégek szobái sokkal több és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés. Ő mégis mindent megismert, és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogyisne? Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán vásárol egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, ami szintén nagy esemény és szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei annál drágábbak lesznek, minél inkább vénül a birtokos. Radnóthy elérzékenyülve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt minden zegzugot, fölemelt minden darabot, s oly kímélettel tett helyre, mintha még hasznukat venné.

Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, amelyekből jurátus korában cenzúrára készült, s a családi Bibliát, amelyet a buzgó I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját kezével írva be nevét, amint azt most is láthatni némely protestáns egyház ily ajándék Bibliáján. Leült és forgatta a Bibliát, amely azon módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvenc helyein magától megnyílt, mint régen, a címlap előtti tiszta papír is megvolt, ahova a családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának, házasodásának vagy férjhez menetelének napját. Ott volt saját kézirata is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három meghalt, kettő él - isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban, mint apjokat -, csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy is írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja írni - ó, ez el nem mulasztható kötelesség.

És írt, nehezen írt - mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos szégyen, semmi sincs a háznál -, de azért írt és sokat szenvedett. Neje halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény asszony, aki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedséget állhatott ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen volt; Kolozsvárott megbetegedett - istenem, minő napok voltak ezek -, de hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le holttetemeit, s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja, mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán sohasem gyógyul meg egészen.

E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelkiereje maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny különc lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni; mindkettőt megkísérlé ugyan, de mindannyiszor visszasüllyedt bosszúságába és merengésébe, ami aztán egész elemévé vált.

Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nemigen látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett, harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restellte, bosszankodott, mert még meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordult a beszéd; Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a vármegye, az ország dolgait és szívökből elkeseredtek. Radnóthy nem olvasott hírlapot, gyűlölettel fordult el mindentől, ami az új korszak szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember vagy nyomtatvány; egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély kormányzója, hány területre olvasztották össze a magyar megyéket, székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt, német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik. Az ily s ehhez hasonló újságokat bárhányszor ismételték előtte, mindig szörnyű méregbe jött, amely a beszéd folytán mély bánattá szelídült, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet és királyt.

A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galíciából Erdélybe rendelt tisztviselőkről, az úgynevezett Bezirkerekről, különösen arról, aki a megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot sóhajtott, s el-elmormolta fogai közt:

Ez volt az egyetlen nóta, amelyet néha elfütyült vagy elmormolt, az egyetlen új dolog, ami tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha ajkára jött, aztán sóhajtott, s megint elkomorult.

Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanul áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő zsoltárt, ha nem látja kedves tiszteletesét, akivel együtt vénült meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, akit sehogy sem tud megszokni, ki nem állhatja bajuszos és szakállas arcát, rövid imádságait, amelyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias prédikációit, amelyek valóságos hírlapi cikkek, s kivált azt a sok új szót, ami éppen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítani valamivel a lelkész leolvadt fizetését, és nincs pénze. Ez több volt bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.

Szégyellni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, aki ugyan kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást hagyott hátra, s nem éppen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte számadását, levelét, azzal a meggyőződéssel, hogy nem lehet oly törvényszék, amely tiszttartójának igazat adjon, aki a zavaros időt és távollétét felhasználva, csalta-lopta, s mindezt még meg is akarja fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt, s új tiszttartó keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve szerintit, s minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést, s leginkább maga akart gazdálkodni, ideiglesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl, akit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez csekélyebb cím illik. Hanem azért oly fennhéjázó parancsolatokat adott ki, mint gazdasága virágzó idején. Emellett igyekezett mindent a régi lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik jobbágya fiát, akit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy tábornok konyhájához szegődött, s azóta senki sem hallotta hírét, kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy meglehetős drágát, aki gazdasszony cím alatt el is foglalta a konyhaépületet, de nemigen volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt. Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új kőcímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, amelyekkel hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, amelyeket otthon talált.

Majd lesz, mondá sokszor, rendet csinál, fölmondja a bérbe adott földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket, katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd a közmunkát sürgető falusi bírót kergette ki szobájából, vagy pedig búskomoly mélájába süllyedt, s napokig nem lépte át küszöbét.

Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai nagy párt egyikéhez sem, amelyek egy századnegyed óta oly szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva hajlott a konzervatizmushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok felé ragadták. Becsületes táblabíró, derék magyar nemes volt, aki büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s akiben a régi s új eszmék sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt, s az úrbéri ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerűleg visszariadt a kihívó kockáztató politikától. Nem sokat olvasott, keveset beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában áldozatra kész hazafi, aki egész optimizmussal csüngött nemzete jövőjén. Most pesszimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte át, s csak egypár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki benne, de egyszersmind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel udvarházát, akikkel annyi jót tett mint magánember, s akiknek érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az ősök bölcsességét. Most sehol sem látott hiányt; kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt, s az állambölcsesség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, aki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében szemlélődővé vált. Visszaélte magát a múltba, s mind arról álmodozott, hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé lőn, hogy a demokráciai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a jelentől, s gyönyörrel olvasta a múlt lapjain a magyar nemzet, azaz a nemesség örök dicsőségét.

- A nemesség szerzette e hazát - mondogatta magában -, nyolc századon át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani, sohasem vesztette el egészen, egyszer került a demokrácia kezébe, s ím örökre elveszett.

Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene, s már egypár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját. Ki-kiindult hát a komondor kíséretében, hogy mint hajdan, saját szemével lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott rajtok, s elballagott, meg sem mondva, hogy tulajdonképpen miért jött. A csűrben mind azokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, amelyek sehol sem voltak, s nem figyelt a számtartóra, aki a leendőkről okoskodott. Némely cselédjét, ahelyett hogy munkára ösztönözte volna, restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza földúlatásáról, és ismételve megkérdett minden apró részletet. A napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet a beomlott kő-Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s midőn teljességgel nem akart jőni orrán-száján a kis patak vize, fenyegette a kertészt, aki nem volt már szolgálatában, hogy megtanítja becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyom-felverte ösvényeken, s csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő jövedelemforrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz moraját, s nagy-fáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy egyet-mást valahára rendbe hozott.

Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy, kongó ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvenc ételeit, amiért sokat zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, akik hajdan körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik jó barátja, túl a tiszteletes, aki mindennapos volt a háznál, jobbról fia, akit, isten tudja, mikor lát, balról lánya, aki Bécsben van s így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, hallani képzelte őket, amint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A látomás eltűnt, megjelent, újra eltűnt, és nem látott senkit, csak az asztal végén ülő jurátusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen benépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének, felköszöntések hangzanának, és zene riadozna, mint annyiszor neve napján. Valóban nem álmodott, kinn a tornácon cigányok húzták, a régi jó szokás szerint neve napját akarva megtisztelni. Ő nem is tudta, hogy ma neve napja van, bámész arccal hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította félbe:

- Elég már, elég! - és szíve eltelt keserűséggel.

Délutánjait nagyrészt a tornácon töltötte. Unta magát, és sokáig elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz tükrében, az eszterhaj fecskefészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándorfelhőket, a naplementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. Amint sötétült, s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, ahol világosodtak az ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar kioltotta a gyertyát, és édes álomra merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is nem könnyen aludt el, nem engedték kísérteties látomásai, s fel-felköltötte a zaj.

A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos rejtélyes hangot, amely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót, s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú bennök a szél, nem tudni, honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: "Jaj!" - s valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd, s kinyit egy ablakot vagy ajtót, amelynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríja: "Fáj, fáj!" Máskor egyhangú "kip-kop" dobogások hallszanak, amelyeket egy-egy mély "huh" üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk nyöszörgés reszkedez, a kisgyermek sírásához hasonló, amely lassanként tompa zúgássá erősödik, s heregni kezd az egész épület, mintha vihart érezne, s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, akik nem nyughatnak a sírban, múltakról suttognak, gyönyörködve tépik fel sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóul. Hánykódásai közben eszébe jutott minden, ami szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és szenvedései; a megyei pártharcok és ellenségeinek cselszövényei, rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló neje; honvédhuszár fiának harci küzdelme, új meg új alakban: most egy ágyúgolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon, s trombitahang és ágyúdörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából, s félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold éppen a templom irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz, mély álomba merült, amely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.

folyt. köv.