Áprily Lajos:

A legyőzöttek strófája

Multunk gonosz volt, életünk pogány,
rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:
jó, hogy nem ültem győztes-lakomán
s hogy egy legázolt néphez tartozom.

*

Juhász Gyula: A békekötésre!

Magyar Tiborc, világ árvája, pórja
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!

De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:

Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!

Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.

Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!

Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy
S magyarként és emberként - Üdv Neked! -
Élem tovább az örök életet!

*

Kosztolányi Dezső:

Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jó az éj?

Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?

A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.

*

vitéz Somogyvári Gyula:

Erdélyi bordal 1921-ből

Igyál Traján, hű cimborám!
S addig zabálj, amíg birod,
tegnap kenyér morzsájaér’
rongyosra jártad bocskorod.
Nézd, odalenn, a földeken,
bolond magyar izzadva túr
s mit learat, minden falat
miénk, hisz a román az úr!
Egyél s igyál! S ha fel talál
pillantani a szolganép:
ne tűrd, Traján, hős cimborám,
korbáccsal verd ki szemét!
Igyál, igyál!

Igyál s nevess. E vén tűzes
borok minálunk termenek.
Erdély bora, hűs mámora,
ringassa hősi lelkedet.
– Ki kéreget?! Nézd, rab-gyerek,
rúgj egyet rajt! Minek zavar?
A gaz kölyök, itt lődörög
és kérni mer, pedig magyar.
Csal üsd, ha kér! Apja, ne félj,
Jassziban húzza lácait,
Anyját pedig, bárhogy sikít,
Káplárjaim ölelgetik…
Igyál, igyál!

Hallod komám: csókot kíván
e bortól izzó, hősi vér.
– Hé, szerezsánt! Magyar leányt!
A legszebbet, aki csak él,
hurcold ide! A kis csibe
úgy sem ölelt még hős románt.
Ha rúgkapál és kiabál:
kötözzed meg s hozd szaporán!
De míg hozod, paraszt, piszok,
hozzá ne nyulj, mert jaj neked!
Ha unom majd s a bor se  hajt,
akkor úgyis tied lehet!
Igyunk, Traján

*

Sajó Sándor

Magyar ének 1919-ben

És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, 
S a szívem, oh, jaj, színig fájdalom
Mivé tettétek az én szép hazámat? 
Hová süllyedtél, pusztuló fajom? 
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, 
Rút becstelenség magad és neved, - 
Én mit tegyek már? - Romjaidra hullva 
Lehajtom én is árva fejemet. 

Laokoon kínja, Trója pusztulása 
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar: 
A sírgödör hát végképp meg van ásva, 
A föld, mely ápolt, most már eltakar; 
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem, 
De kínja vád s a csillagokra száll, 
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál? 

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának, 
És sírt, vesztére, önszántából ás, 
Hol száműzötté lett a honfibánat 
És zsarnok gőggé a honárulás, - 
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad 
S Megváltót s latrot egykép megfeszít, 
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, - 
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő, 
Az éjszakába rémes hang üvölt, 
Lehullt az égből a magyar jövendő, 
Millió göröngyre omlik szét a föld ; 
De bánatomnak dacra-lázadása - 
Mint őrület, mely bennem kavarog - 
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra, 
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson, 
Ahány magyar rög innen elszakad; 
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom, 
Kiásom a földből a holtakat: 
Meredjen égnek körül a határon 
Tiltó karjuknak végtelen sora, 
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon 
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen 
Se vér, se alku, se pokol, se ég - 
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben 
Idegen fajta, hitvány söpredék: 
E száz maszlagtól részegült világon 
Bennem, hitvallón egy érzés sajog : Magyar
vagyok, a fajomat imádom 
És nem leszek más, inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, 
Csak magyar földön és csak magyarul. 
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, 
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull: 
De ezt a lelket itt hagyom örökbe 
S ez ott víjjog majd Kárpát havasán 
És belesírom minden ősi rögbe: 
El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat 
s ott égek majd minden homlokon 
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat 
A jó Istentől visszazokogom; 
És megfúvom majd hitem harsonáit, 
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, - 
Havas Kárpáttól kélő Adriáig 
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

*

Reményik Sándor
A csonka test

Kezét-lábát a gyilkosok levágták
És otthagyták a vadon közepén,
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel!
S szóltak gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény!
És tovább álltak a sötét haramják.

És a keze-lába-nincs nyomorék
Ott vergődik a vadon közepén,
És kínjában a csillagokat nézi
Ínsége rettenetes éjjelén, -
Míg egyszer csak megindul.

Megindul úgy, hogy nem kel neki láb,
Mint a kőszirt, mit vihar meglökött,
A meredélyen úgy zuhan alább.
Útját jelzi a sok-sok omló rög,
S közeledtét a rebbent madarak:
Mert, mint végítélet dübörög.

Talán, mire a völgyfenékre ér,
Ezer szilánkba zúzza önmagát,
De azt is, aki szembejő vele,
És azt is, akit útjában talált,
S akire sziklasúllyal rá fog esni,
Mert elindult a tagjait keresni!

*

Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára

(Részlet)

“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?

Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.

És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.

De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

(Az írás megjelent a Kosztolányi Dezső által szerkesztett “Vérző Magyarország” című revíziós könyvben)

*

Vitéz Somogyváry Gyula:

Magyar miatyánk 1919-ben 


Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb, 
mint a miénk most? - Kínok imája! - 
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját 
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája. 
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn, 
mint ahány könnycsepp bús magyar 
szemekbe, 
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer 
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'! 

Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet, 
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk! 
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk. 
felhőkig járt az álmodásunk - 
de most bánattól gyötrötten mondjuk: 
Szenteltessék meg a Te neved! 

Végigvertél a borzalommal 
és mégis, most is széthúzunk, látod. 
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét, 
jöjjön el végre a Te országod!... 
Ugye nem szórod szét ezt a népet, 
bujdosónak a nagy világba, 
hiszen Te hoztad Ázsiából 
s verted, de védted a pusztulástól 
ezer évig! Mondd csak: hiába... ?! 

Voltunk a véres védőbástyád 
s voltunk villámló ostorod, 
tégy velünk, ahogy megérdemeljük, 
legyen meg a Te akaratod! 

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét, 
s küldd az erőt a rossz karunkba! 
Küldj halk esőt a földjeinkre 
S legyen gondod a barmainkra...! 
Önts enyhülést a lelkek tüzére, 
s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts! 
csak legyen béke, boldog megértés, 
miképpen menyben, úgy a földön is. 

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk, 
nincsen koldusabb néped minálunk. 
Nézzed a gyermek éhező száját, 
asszonyainknak bús Kálváriáját, 
ha Te nem segítesz: elveszünk! 
Ó, add meg hát a napi kenyerünk...! 

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk, 
gőgösek közt, bizony elsők voltunk, 
de most a házunk hamva van fejünkön 
s a bűnbánat megtépte köntösünket, 
Isten! Istenes szerelemmel 
bocsásd meg a mi vétkeinket...! 

Minket megvertél magyar-Isten 
és megverted az őseinket. 
De fiainknak minden más nép, 
felejtse el apái vétkét 
- sok számolatlan számadásunk - 
miképpen mi is megbocsátunk 
a mi ellenünk vétkezőknek... 

Torkunk rekedt a rimánkodástól... 
az ős magyar föld: merülő gálya. 
Jaj! Tedd a szent kezed föléje, 
oltalmazd meg, vigyázz rája 
és ne vigy minket a kísértésbe! 

A tenyereden, Isten-apánk 
hordod az ember-milliókat. 
Mi is elférünk békében ottan, 
csak vesd ki köztünk az árulókat! 

Nem kell minékünk más hódolása 
és nem vágyik a magyar sehová sem, 
csak engedj élni...tüzekbe nézni... 
tilinkószónál... mesét mesézni 
és szabadíts meg a gonosztól! - Ámen.

*

Vitéz Somogyváry Gyula: Jajj! 

("A magyar nemzetgyűlés

ratifikálta a trianoni szerződést...") 

Most már aztán csehek lesztek kutyák 
és még nagyobb úr lesz a kancsuka. 
A gőgös, keshedt, vén turulmadár 
nem száll már többet e rögre soha. 
A föld húsa, mit ekétek kifordít, 
Arany-Prágának ont majd gabonát 
s csehek lesztek vagy megfeszültök, 
kutyák! 

Hallod-e székely? Európa ítélt. 
Hívhatod már a poklot és eget! 
Holnap a pópa oláh Miatyánkra 
bottal tanítja hetyke kölykedet. 
Hajlongó szolga lesz az unokád már 
s oláh fejfával borít majd a hant 
s kitépjük a szíved, ha magyar, 
bitang! 

Hej, Bácska népe, húzzad az igát, 
mi "győztesek" majd addig dőzsölünk. 
Nemes bocskorunk a nyakadra lépett 
és Szent-Páris most paroláz velünk. 
Meg ne zavarja Nagyszerbia álmát 
magyar szóval a nyikkanó poronty, 
mert feltámad Heródes újra, 
te rongy!

*

Juhász Gyula: Trianon 


Nem kell beszélni róla sohasem, 
De mindig, mindig gondoljunk reá. 

Mert nem lehet feledni, nem, soha, 
Amíg magyar lesz és emlékezet, 
Jog és igazság, becsület, remény, 
Hogy volt nekünk egy országunk e földön, 
Melyet magyar erő szerzett vitézül, 
S magyar szív és ész tartott meg bizony. 
Egy ezer évnek vére, könnye és 
Verejtékes munkája adta meg 
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. 

És nem lehet feledni, nem, soha, 
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, 
Hol királyokat koronáztak egykor, 
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, 
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! 
És nem lehet feledni, nem, soha, 

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának,

a Kárpátok éke, 
És mienk volt a legszebb kék szalag, 
Az Adriának gyöngyös pártadísze! 
És nem lehet feledni, nem, soha, 
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol 
Ferenczy festett, mestereknek álma 
Napfényes műveken föltündökölt, 
S egész világra árasztott derűt. 
És nem lehet feledni, nem soha, 
Hogy Váradon egy Ady énekelt, 
És holnapot hirdettek magyarok. 
És nem lehet feledni, nem, soha 
A bölcsőket és sírokat nekünk, 
Magyar bölcsőket, magyar sírokat, 
Dicsőség és gyász örök fészkeit. 
Mert ki feledné, hogy Verecke útján 
Jött e hazába a honfoglaló nép, 
És ki feledné, hogy erdélyi síkon 
Tűnt a dicsőség nem múló egébe 
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! 
Ő egymaga a diadalmas élet, 
Út és igazság csillaga nekünk, 
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, 
Balsorsban és kétségben, ó, magyar, 
A pokol kapuin is győzni fogsz, 
S a földön föltalálod már a mennyet! 
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol 
Arany Jánost ringatá a dajka 
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, 
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, 
Bírnád feledni Kassa szent halottját 
S lehet feledni az aradi őskert 
Tizenhárom magasztos álmodóját, 
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra 

Trianon gyászos napján, magyarok, 
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, 
Rossz csillagok alatt virrasztva járók, 
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan 
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött 
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek 
Némán, csupán a szív veréseivel 
S a jövendő hitével egy nagy esküt, 
Mely az örök életre kötelez, 
A munkát és a küzdést hirdeti, 
És elvisz a boldog föltámadásra. 

Nem kell beszélni róla sohasem 
De mindig, mindig gondoljunk reá! 

*

Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna:

Magyar hitvallás 


Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, 
Hiszek egy isteni örök igazságban, 
Hiszek Magyarország feltámadásában. 

Ez az én vallásom, ez az én életem, 
Ezért a keresztet vállaimra veszem, 
Ezért magamat is reá feszíttetem. 

Szeretném harsogni kétkedők fülébe, 
Szeretném égetni reszketők lelkébe, 
Lángbetűkkel írni véres magyar égre: 

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet, 
Ezzel porba zúzod minden ellenséged, 
Ezzel megválthatod minden szenvedésed. 

E jelszót, ha írod lobogód selymére, 
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe, 
Halottak országát feltámasztod véle. 

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted, 
Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted, 
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved. 

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél, 
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél, 
Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél. 

Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött, 
Mert az minden halál és kárhozat fölött 
Az élet Urával szövetséget kötött. 

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen, 
Annak vas a szíve minden vésszel szemben, 
Minden pokol ellen, mert véle az Isten! 

Annak lába nyomán zöldül a temető, 
Virágdíszbe borul az eltiport mező, 
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő. 

Napsugártól fényes lesz a házatája, 
Mézes a kenyere, boldogság tanyája, 
Minden nemzetségén az Isten áldása. 

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő, 
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, 
Magyar legyen hited s tied a jövendő. 

Magyar, legyen hited és lészen országod, 
Minden nemzetek közt az első, az áldott, 
Isten amit néked címeredbe vágott. 

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse, 
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este, 
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme: 

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, 
Hiszek egy isteni örök igazságban, 
Hiszek Magyarország feltámadásában! 

*

József Attila: Nem! Nem! Soha! 


Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, 
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! 
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! 
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! 

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, 
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, 
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, 
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk! 

Majd nemes haraggal rohanunk előre, 
Vérkeresztet festünk majd a határkőre 
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - 
Szembeszállunk mi a poklok kapuival! 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, 
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ 
Teljes egészében, mint nem is oly régen 
És csillagunk ismét tündöklik az égen. 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, 
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! 
Felhatol az égig haragos szózatunk: 
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk. 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, 
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! 
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: 
Nem engedjük soha! soha Árpád honát! 

1922

*

Babits Mihály: Áldás a magyarra 

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. 
A haza, a haza egyenlő volt mindig 
ezer év óta már, és mindig az marad, 
mert nem darabokból összetákolt darab: 
egytest a mi hazánk, eleven valami! 
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani! 

Máskor is hevert már elkötözött tagokkal. 
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal. 
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke, 
futni kezdett a vér elapadt erébe. 
Visszakapta, ami soha el nem veszett. 
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb. 

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, 
bár a világ minden fegyvere őrizze. 
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, 
de leghatalmasabb mégis az igazság. 
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja: 
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja. 

Él a nagy Isten és semmise megy kárba, 
Magyarok se lettünk pusztulni hiába, 
hanem példát adni valamennyi népnek, 
mily görbék s biztosak pályái az égnek. 
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, 
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna. 

Erős igazsággal az erőszak ellen: 
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten. 
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok. 
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. 
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, 
és jön az igazság, közelebb, közelebb... 

(1938. nov. 2-6.)

*

Hazám!

A ház.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.

A város.

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.

Az ország, mappa szerint.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!

Az igazi ország.

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.

Európa.

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.

A glóbus.

Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig.
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

Epilóg.

Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.

*

Sértő Kálmán - Kolozsvár

Szomorúan jár-kel benned a költő, 
Sok régi búja mélyből felfakad, 
Már alig hitte, hogy meglátja benned 
A sziklaerős, ódon házakat. 
Ha véletlenül kalapom is lenne, 
Mint másoknak van, levenném ma itt, 
Mert akkora öröm és gyász van bennem, 
Hogy azon még a sírás sem segít... 
Beteg vagyok, már közel a halálom, 
De megköszönöm, édes Istenem, 
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam 
A letisztelgő, őszülő fejem. 
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene 
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard, 
Mert siratni kell bizonytalanságban 
A roppant hős, de maroknyi magyart...

*

Sértő Kálmán – Kívánság

Ott egyem meg a harcmezőn az
Utolsó komisz kenyerem,
De ne legyen többé a hazám
Akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom hát volt értelme,
Védtem egy kócos szeretőt,
Lábhoz tett fegyverrel állok meg,
Hősen az Úristen előtt….

Bizonytalanok most az órák,
Titokba burkolt holnapok,
De gyűlölöm a satnya várást,
Indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
Fűz majd egy kis magyar leány,
És csillagokkal lüktet szíve
Utánam őszi éjszakán…..

*

BÚS MAGYAR ÉNEKE

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

1922

*

PALÁGYI LAJOS
Nem! Soha!

Meggyötört szép Hazám, meddig kell még tűrnöd
Az üvöltő vadak fogcsikorgatását,
Rabló oláhoknak, rácoknak, cseheknek
Világot ámító, hazug ordítását?

Meddig birod el még torkodon a hurkot,
Mit rátett a bosszú lelketlen gazsága?
Mikor térnek észhez e szívtelen latrok,
Nincs már a világnak többé igazsága?

Ezer esztendőn át védőfala voltál
Az egész nyugatnak, a „hatalmasoknak”.
Eme rabló hordák rajtad élősködtek,
Hálátlan kutyák most rajtad taposnak.

Van Isten felettünk! A békétlenséget
Mi sose kerestük. — Ő tanu lesz rája —
Senkit se bántottunk, békességben éltünk,
Nem is áhítoztunk senki birtokára.

De a magunkét se engedjük át másnak,
Őseink szent földjét sose adjuk oda!
Jöjjön ránk a világ, vesszen minden magyar!
Mennydörgi majd az ég: Nem! Soha! Nem! Soha!

*

Kiss Menyhért – Feltámadunk

Kérdezd meg a hervadt, lombjavesztett fákat
Nyirkos, rojtos ködben őszi délután:
Hiszik, hogy még egyszer zöldselyem ruhában,
Sárga verőfényben remegnek buján;
Hiszik, hogy gallyaik virágba borulnak,
S illatos gyümölcs csüng az ágak hegyén?
Süppedő avarban a fák azt sóhajtják:
Vad, kegyetlen tél jön, de él a remény…

S most a tél havában megdermedve áll,
Hiszi-e, hogy füsti fecskék repdesik be
S rózsakoszorúkkal szegi be a nyár?
Hol most farkas, róka enyhíti szomját,
Partján a nap kéklő ibolyát fakaszt?
Jégvirágok között sírva sír a hangja:
„Jégpáncélomban is várom a tavaszt…”

Kérdezd a Marost, mért siet a Tiszába?
Mi húzza-vonja az Alföldünkre le?
Mit suttog Gyergyóban, mért zokog Aradnál,
Zúgásában egy rab nép üzenete:
Zavaros a vizem könnyek záporától,
Partom vértől, könnytől, átoktól sajog.
Eg, föld, tűz, víz, pokol üzeni keletről:
Tél van, alszom, ám de halott nem vagyok…

,Magas Tátra ormán fagyos szellő nyargal,
Haragosan fut a Dunába a Vág.
Rákóczi hű népét hozzánk húzza-vonja
Minden fenyő, gyopár, kőszirt, lombos ág,
Ok is két éve már sziklasírba zárva,
Szívükre csalódás hópelyhe havaz,
De millió véres ajkon már parázslik:
Nem haltunk meg testvér, lesz egyszer tavasz…

Csak itt van halál, itt, Duna-Tisza táján,
Itt nincs hit, akarat, bátorság, merés,
Népből, vezérekből kihamvadt az élet,
Haláltáncot lejt a fáradt szívverés.
Aki gyenge, gyáva, pusztuljon közülünk,
Hitványnak arany kell, testvér, ne feledd,
Más ősz hajjal akar cifra sírba dűlni,
Nem vagy szittyafajta, pokolba veled!

Rongyosak, éhesek, arcunk halavány,
Am ezer év óta Isten kardját tartjuk
Szerb, cseh, oláh ölő most is valahány…
Karddal, tollal, tettel egy gondolatunk van,
Más dalt, célt, szándékot mi nem ismerünk,
Feltámadunk, feltámadunk, süvöltjük,
Úgy segítsen mi magyar Istenünk!…

Nem leszünk továbbra alamizsnás koldus,
A magyar Felföld ad ércet es vasat,
Lesz gulyánk es buzánk, kétkrajcáros zsemlyénk,
Ha majd Bácska, Bánát napja ránk hasad,
Feltámadunk, mondjuk reggel, délben, este,
Nincs más vágyunk, álmunk, más gondolatunk,
Kígyó, galamb, tigris, vakondok a társunk,
Mi csak egyet tudunk, hogy feltámadunk…

*

Falu Tamás – Magyar visszhang

Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt…
Igazságot Magyarországnak!

Szép határunk nem is határ volt,
Hanem Isten ölelő karja.
Helyette most egy szörnyű gyászfolt
Sötétlik az árva magyarra.
De ezt a gyászkövet letesszük.
Hallók hallják, lássák, kik látnak,
Vérünkkel a földgömbre festjük:
Igazságot Magyarországnak!

Szavunk, imánk keljen visszhangra,
Mely zúgva, hullámozva árad,
Határ határnak továbbadja,
Nép a népnek, haza hazának.
Csillag olvassza fénysugárba,
Mely zengő világűrbe vágtat,
Egész Mindenség ezt kiáltsa:
IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK!

*

Szőke István Atilla

Fáj, fáj, mint mikor... 

(TRIANON OKÁN) 

Fáj, 
fáj, mint mikor
sót szórnak élő sebre,
vagy húzzák kínzatásul szélesebbre,
vagy égő, parazsas fát nyomnak belé tövig,
hogy beletörik. 
Fáj,
fáj, mint mikor
a sebbe keményedett rongyot kitépik,
hogy kínod földuzzad az égig,
vagy üvegreszeléket szórnak bele,
s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele. 
Fáj,
fáj, mint mikor 
éles késsel, rozsdás pengével vakarják a vart.
Fáj,
fáj mikor bántják a magyart!
Fáj, mikor nem tudják e Honban,
hogy mi történt Trianonban,
és alázkodva köpik szembe önmagukat,
s bennük rothad a holnap,
s a múlt is mellé roskad,
eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva,
örökké a semmit magyarázva,
mert itt már nem értik a szót,
amely mondaná az igazát,
hogy óvni kell a hazát, 
s óvni kell a nemzetet,
mert a Fény felé csak az vezet,
nem vakon kell botorkálni azok között,
akikbe a magyar gyűlölet beleköltözött,
'kik elzárják a lélekcsapot,
gyaláznak tegnapot, mát, holnapot,
mert nékik nem volt olyan, hogy ,,még",
mert náluk nem létezik a ,,rég",
s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük,
és Istennel van folyton-folyvást perük,
de véle sem szemközt állnak,
csak néki háttal kiabálnak, 
s nem merik a lelkét megidézni,
nem mernek a szemébe nézni,
mert a szem a tükre a léleknek,
s a lélek a magva az életnek, 
s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik,
élni fog még évszázadokig,
sőt, még annál is tovább,
addig, amíg Isten szeme lát,
addig, míg lesz a világ. 
Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak,
az összképen semmit sem rontanak,
s akármilyen rosszat akarnak,
mi megmaradunk magyarnak!