Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kosztolányi humora PDF Nyomtatás E-mail
2017. május 29. hétfő, 19:13

Képtalálat a következőre: „KOSZTOLÁNYI HUMORA”

1943 | Március

Kosztolányi humora

Mikszáth még anekdótázott, Karinthy már krokikat írt; a magyar humor egy emberöltő alatt eljutott az évődő, szelíd iróniától a fanyar, éles, groteszk hangig. Egyet azonban megőrzött a legvárosiasabb alakjában is a józan vidéki formából: a csattanót, a végszóért megírt jelenetet, a váratlan buktatót, amely ellenállhatatlan görcsként robbantja ki a nevetést. A humor ebben a nyersebb hatásában kicsit a cirkuszi clownok tréfáiból merített, kedvelte és végletekig kihasználta kedvenc eszközüket, a szójátékot is, tüzijátékszerűen pillanatonként robbantotta rakétáit, külső, effektusokkal dolgozott.

A humor mesterség lett, mint a bűvészet, a humorista jól felismerhető kellékekkel fogott munkához, műfaja önállósult, kilépett az addig szállást adó regényből, színdarabból, külön mutatvánnyá vált. A század elején voltak humoristák, akiknél, még a legnagyobbnál is, bizonyítgatni kellett íróvoltukat és voltak írok, akiknek átszellemült művében nem talált helyet a legkisebb kómikus vonás sem. Egy volt, ma már tisztán látjuk, aki a legnemesebb írói eszközökkel nevettetett, erőltetés, nyomaték nélkül, pusztán a stílus észrevétlen fordulataival, sohasem kiélezve, csupán sejtető utalással.

A humor úgy játszik Kosztolányi írásain, mint a napfény az impresszionista képeken, lágyan, lazán, derengőn, mégis központi sugárzással. Nem keresi a különöset, a legmindennapibb tárgyat villantja úgy, hogy meglepjen egy-egy vonásával, nem vezet félre, ellenkezőleg olyan magátólértetődő, hogy ez hat váratlanul; a tárgyilagosságban van kómikus ereje, nem a torzításban. A humorista öncélú fogásai nála eltompulnak, nem a groteszk gesztus lép előtérbe, hanem a csöndes kommentár.


Egy példa talán megvilágítja a különbséget. Mindnyájan ismerjük Karinthy nagyszerű ötletét, a halandzsát és bővebb elemzés nélkül is érezzük, hogy itt maga a torz hangsor a fontos, akár puszta játékként, mint a névadó krokiban, akár mesteri stílusparódiaként soha nem létezett tájszavak felsorakoztatásával. Kosztolányi viszont így halandzsázik: „Palika (a csecsemő) végre megszólal. Ezt mondja: ptta pttua meenee möne aue pth.’ Nem értem, édesanyja tolmácsolja, hogy álmos.” Nyilvánvaló, hogy itt nem a csecsemő hangzavarán mosolygunk, legfeljebb a komolyságon, amellyel az író az artikulátlan hangokat kottára szedi, méginkább az anyai-tolmácsoláson, amely tudósokat megszégyenítve hámozza ki az egyedül lehetséges értelmet és legfőként a művészi adagoláson.

Két rövid tőmondatban, magátólértetődően közli a valószínűtlent, amely mégis igaz, hiszen a csecsemő csakugyan álmosságát tudatja a maga módján a világgal. Az élet csakugyan a valósággal is humoros, nemcsak kiforgatott, karikírozott formájában: telve van szent együgyüséggel, megindítón és kacagón, telve figurákkal, akik nevetségesek, mert csecsemők, mert gyerekek, felnőttek, öregek, a bölcsőtől a sírig, mulatságos foglalkozásokkal a babától a sírásóig, tárgyak naiv halmazával, amelyek tehetetlenül és humorosan zsúfolódnak egymás mellé.

Az író belenéz a szemeteskocsiba. „Zöldséghulladékok hevernek ott, káposztatorzsa, tökhéj, karalábé, egy fél cirokseprő, csutka, drót, csirkebél, hajgubac, lila rongy, sok cseresznyemag és por. Közelről nem olyan undok szemét, mint távolról. Mihelyt elemezzük, már elveszti csömörletes voltát. Megérteni annyi, mint megbocsátani.”
Közelről nézni – Kosztolányi írói titka, egyben humorának kiapadhatatlan forrása.

Közelről nézve kibontja százszínű ábráit a valóság, s az ábrák furcsák, hökkentők, elgondolkoztatók, mulattatók lesznek, akár a perzsaszőnyeg cirádái. Tárgyilagos felsorolások leleplezésnek érződik, csodálkoztat és csiklandoz, rejtett jókedvünket izgatja, nevethetnékünk támad, hogy Candide-dal ne kelljen sírnunk felettük. Ime egy közelről nézett százéves: „Arca: aszú füge; Füle: töpörtő. Karja: kóró. Combja: piszkafa. Lábkörmei: sárgás ásványok, őskori kövületek.” Választhatunk, borzongjunk-e, vagy kacagjunk; az író pedig nem tett mást, mint felsorolta, amit látott és érzett.


Természetesen e tárgyilagosság csak látszólagos, Kosztolányi is túloz, de burkoltabban, művészibben, mint humorista társai. Nem nagyítja fel az elemeket, csak sokasítja, nyugodtan egymás mellé sorakoztatja őket és ránk bízza a következtetést. Nem csúfondároskodik, az olvasó érzi úgy, hogy nagyravaszan rájött valami félszegségre; az író megelégszik azzal, hogy szerényen és állhatatosan figyelmezteti egy megjegyzendő tulajdonságra. Egyik nagymamája kövér és rövidlátó. „Rendetlen volt. Kalapjai ferdén táncoltak a fején, szoknyái, kötői lógtak. Mindent feldöntött, összetört. Amerre haladt, üvegkancsók, tükrök csörömpöltek.

Az élő bizonyára nem okozott ennyi bajt, az ábrázolt azonban magába sűrítette a vaksiság és nehézkesség összes átkos tulajdonságait, így vált jellegzetessé, enyhén komikussá, de nagyon rokonszenvessé is, így vált művészivé. A Kosztolányi-humor mindenekfelett rokonszenvünket ébresztgeti. Alakjai, versben és prózában, nagy regényben és pársoros kis képecskében az ütődöttek, az esettek, a mélység örök elítéltjei, akik valahogy mégis jól érzik magukat lehetetlen állapotukban. Nem megalázottak, csak alázatosak, nem megbántottak, csak bánkódók, de mindebben sem túlságosak.


Az ő koldusa nem összetört, hanem „szigorú”, pontosan ötnapos szakállt visel, sem többet, sem kevesebbet, „a koldulást bizalmi kérdésnek tekinti”. Azt mondja: nyolcvanöt, vagy sechsundsechzig, trente-trois, kedélyes bohémséggel a nyelvek válogatásában, szigorú pontossággal a kért összegben. „Számolt, összeadott, kivont, fizetett. Szabott árak. Pontos kiszolgálás.”

A másik kéregető már egyenesen tőle tanult stílust: kalapja szalagján tárgyilagos cédula közli: „91 éves vagyok. A hegedű is eladó.” A konflisló, amit figyelmére méltat, „ideges”. „Mekkora feje van és mennyire tud búsulni.” Mit is adhatna más tanácsot a gazdájának, mint hogyha rohama van a szegény Csillagnak, kösse be a fejét vizes törülközővel. Az autó viszont vadállatokra emlékezteti, macskatalpon suhanó, váratlanul bődülő tigrisekre; kérlelhetetlen komolysággal viszi végig a képzettársítást.

A bérautó „vadállat, mely hivatalba jár s eltartja gazdáját”, az autóbusz ősvilági szörny, a teherautó pedig már szelíd tehén, esténkint a kapu előtt elbődülve várja, hogy megitassák két vödör „jó friss” benzinnel. Az állatkert lakóiról kritikát ír, mit is írhatna mást, a telefonja néha beteg és rettenetesen egyedül érzi magát az üres lakásban, az írógépe olykor félrebeszél és szánkót üt le betű helyett, kalapjával meglehetős rossz viszonyban van, mert hencegő, üres egyéniségnek tartja ott a magasban, kopott kabátját ellenben a szegény öreg szolgán még az elajándékozás után is dédelgeti.


Ez a humor, amint látjuk, a személyes kapcsolatból fakad, amellyel ő élőket és életteleneket, „embert és világot” magához fűzött, a körülményes gondosságból, amellyel számbaveszi legmeglepőbb tulajdonságaikat is, a szánalomból, amit keltenek benne és a mulatságból, amire utalásainkat emlékeztetik, a realizmusból, mely feléjük hajtja és a költészetből, melyre ihletik, a lehetőségekből; amelyek bennük rejlenek és a lehetetlenből, amelyre figyelmeztetnek, az életből, ahonnan vétettek és az elmúlásból, ahová készülnek.

Ez a humor az érző emberé, aki gyengéden veszi számba az élet apróbb-nagyobb nyomorúságait és a fölényes intellektusé, amelyik meg tudja őrizni tartózkodását, figyelő érdeklődését és semmitől sem irtózik jobban, mint az érzelgősségtől. Olyanvalaki humora ez, aki számára a megtépett ember modell is, s műértő szemmel igazít tépettségén, hogy tökéletesebb legyen a hatás. A stílus humora az övé és mindenekfelett a stílusban nyilvánul, az írás mosolygó árnyalataiban.


Kosztolányi írásmodorában mindig van valami rejtett, fojtott, visszatartott irónia, a mondatok bár pontosak, éppen logikus rátalálásukkal különféle sousentendu-ket sejtetnek, játszanak a megtalált értelemmel, a felébresztett képzetekkel, a fogalmak elvont tartalma és gyakorlati érteke közötti különbséggel. A borbély egy reggel „alkalmi vételt” kínál beszappanozott kliensének és a józan, szakszerű, kereskedelmi kifejezés mögül váratlanul egy kőszáli sas bukkan elő áruként. Borbély, aki kőszáli sast árul - a groteszk ellentét még akár Sipulusz ötlete lehetne; az alkalmi vétel és a sas burkoltabb, csöndesebb, stilisztikai széthúzása már a kényes írásművészt dicséri. A „Huszadik század” boltjának felesleges anyagraktárát Karinthy szállíthatta volna, a különleges kívánságokról, mint macskarepesztő, nyakkendőzsír, késvágókés, nem is beszélve.

Az utolsó mondat jelzői azonban csak Kosztolányi ízlésének patikamérlegén kerülhettek egymás mellé. „Miután ezekkel a legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhattak, emelt fővel, sértődötten távoztam”. Íme, a pöffeszkedő és megalázkodni kényszerülő technikai civilizáció, íme a jóleső bosszú, az édes felülkerekedés, íme a képzelet, az egyén diadala néhány ártatlan szóba sűrítve! Végre egyszer a világ van zavarban, kér bocsánatot és mi távozhatunk emelt fővel, sértődötten, meg nem bocsátva.


Stílusának humora tehát, hogy szürke szóval fedez drámát, zűrzavart, nyomorúságot, a kifejezés közönyével ellensúlyoz dúlt és áradó érzéseket, a művészet önzésével fékezi a rázúduló életet. „Egy ember alszik az utcapadon. Rongycsomó, melyben szív található, tüdő, máj és velő.” Anatómiai leltár, hogy elfelejtsd, hogy el bírd viselni, félig fagyott embertársadról van szó. Szájából ömlik a pálinkabűz, ha megszólal, részeg motyogás a beszéde, dülöng a ködben a legközelebbi pálinkásbutik felé. Az egész hallatlanul mulatságos és olyan, mint a lidércnyomás. A külvárosi boltban, ahová betévedt, minden van, ahogy a tulajdonos „fájdalmas mosollyal” bizonygatja.

És valóban van csíkos férfiing a cselédágyneműek anyagából, készen kötött pöttyös nyakkendő, kaucsukgallér, rekedt
csörgő, hektikus labda, rozoga burgonyanyomó, ásatag élelmiszer, ponyvafüzetek - a kegyetlen, találó, kacagtató leltár mögött gubbasztva bújik meg a fájdalom. Az ételhordóból a járdára ömlött fogásoknak nekiül valaki, a bicskájával lassan, tempósan felszedegeti és megeszi. „Káposztafőzelék volt, borjúföltéttel s túrósmetélt. Sajnos, a kenyér hiányzott hozzá.” Nihil est ab omni parte beatum. A járókelők körüljárják és nézik. „Nincs nagyobb gyönyörűség; mint evő embert szemlélni.” És a kis tragikomédiának ez az egyszerű címe: „Ebéd.”


Túlozni a létekben, képzeletben, az emberek iránti jóindulatban, az élőlények elvarázsolásában, az élettelenek feltámasztásában, a mindennapok tündéri átvilágításában, a különcségek, furcsaságok, a lehetetlen értékelésében és sohasem, egy árnyalattal, egy hibás hangsúllyal, egy félrecsúszott, erőltetett jelzővel sem túlozni a szavakban - ebben áll Kosztolányi humora, vagy ha jobban tetszik, költészete.

Halász Gábor

 

Képtalálat a következőre: „KOSZTOLÁNYI HUMORA”

Érfalvy Lívia

A humor szerepe Kosztolányi prózájában

„A humor íze édes. Ez a nevetséges mély érzelmessége."[1]

 

 

Kosztolányi Dezső nyelvészeti, esztétikai és irodalmi tárgyú munkáiban a művészi tevékenység számos kérdését érintve a humorról is kifejtette nézeteit. Nyelvtörténeti-etimológiai alapú nyelvfelfogásának ismeretében nem meglepő, hogy Humor és írás című cikkében a humor mibenlétének vizsgálatához is a szó eredeti jelentéséből kiindulva közelít: „A humor latin szó, s eredetileg azt jelenti: folyadék, nedvesség, nyirkosság. Századokon át hányódik-változik, amíg megkapja mai széptani-bölcseleti veretét. Az orvosi nyelvből került a köznyelvbe. Galenus hívei használják abban az időben, amikor az orvosok - a mai sejtelmélettel szemben - azt hirdették, hogy egészséges vagy beteg voltunk csak a testünkben keringő nedvektől függ. Később a lélektan is átveszi. Ennek alapján magyarázza a négy különböző véralkatot. [...] Ez az elmélet - legalább ebben az alakjában - azóta megbukott. De itt maradt a szó, a humor, melyet Szemere Pál annak idején nedély-nek nevezett, s utóbb a lélekbúvárok egy kedélyállapotra alkalmazták, és mély, tartalmas jelentéssel ruházták föl"[2]. Kosztolányi etimológiai alapú metaforával „különös nedű"-nek, az „élet nedvé"-nek nevezi a humort, melyben fölolvad és emberivé - mai szóhasználattal talán befogadhatóvá és elfogadhatóvá - válik a világ. Mélyen emberi vonása miatt Kosztolányi a humort egyértelműen elhatárolja a humorral látszólag rokon jelenségektől, a gúnytól, az iróniától, de még az úgynevezett száraz humortól is. Ez utóbbi ugyanis szemben áll a világgal, hiszen bírálja az embereket, fölényt érez velük szemben, nincs benne részvét, munkája értelmi, megállapítása értékítélet, míg a gúny és az irónia - melyek a hallgatót cinkossá teszik a gonoszságban - túlzó és torzító jellegük miatt állnak ellentétben az igazi humorral. Kosztolányi megállapítása szerint tehát a száraz humor, a gúny, az irónia és az élcelődés esetleges jelenségek, a vidámság pillanatnyi megnyilvánulásai, melyek negatív értékítéletet juttatnak érvényre.

Ezzel szemben a humor fő jellemzője az állandóság: „Állandó lelkiállapot ez, kedélyhullámzás, életszemlélet, mely szomorúan-vidáman - >>könnyek közt mosolyogva<< - elfogadja az életet úgy, amint van, s megérti gyarlóságaival együtt, tudomásul veszi, békésen, anélkül, hogy furcsaságait kihegyezné. Együtt érzi a nagyot és a kicsinyt. Nem mér, mint a gúny, csak összehasonlít, egybevet, ezáltal tünteti föl a dolgok örök viszonylagosságát"[3]. A humor tehát olyan életjelenség, és egyben olyan művészi eszköz, mely értékítélet nélkül ragadja meg és mutatja be az emberi lét jellegzetességeit. Kosztolányi szerint a humor derűsen méltóságos, vagyis két esztétikai minőséget egyesít. Összekapcsolja a tragikust a komikussal, így válik a „nevetséges fönségévé". Ebből következik, hogy ami humoros, nem feltétlenül kacagtató, ezért Kosztolányi úgy véli, hogy a humor bölcsességére nem nevetés, hanem inkább egy alig látható, eltűnő mosoly a válaszunk.

humor Kosztolányi értelmezésében esztétikai vonatkozásai mellett ontológiai jelenség is, amennyiben az élet kisszerűségének és nagyszerűségének összekapcsolásából, alét fenségének és esendőségének együttes érzékeléséből vagy megjelenítéséből keletkezik, ami óhatatlanul részvétet vált ki a szemlélőből. Kosztolányi humor-esztétikája e tekintetben elválaszthatatlan a szépirodalmi alkotásokban artikulálódó részvét-fogalomtól. Ebben az értelemben humortalannak lenni annyi, mint emberietlennek lenni. A humor esztétikai-ontológiai vetületéből következik, hogy minden jó írás humoros, nem feltétlenül témája, hanem sokkal inkább az írásmód, a humoros megjelenítés révén, ami azonban Kosztolányinál egyértelműen a kisszerű és a nagyszerű elemek összekapcsolását jelenti: „Ebben a nagy és tág értelemben minden jó írás, minden élő stílus humoros. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden jó írás kacagtató. Lehet, hogy a szöveg gyászos tárgyról szól, s a legmagasabb szenvedély légkörében mozog. Mégis, ahogy a mondatok kapcsolódnak, ahogy a szavak egymáshoz tapadnak, érezzük a humornak, ennek az áldott >>nedvesség<<-nek jelenlétét, mely nélkül nincs emberiesség és életszerűség. [...] Tévedés azt hinni, hogy a valószerűséggel ezt el lehet érni. Vannak vaskos - realista vagy verista - írók, akik folyton a sarat, a szeplőket és a csip-csup apróságokat emlegetik, s mégsem humorosak, hanem nedvtelenek és nagyképűek, mert az élet kisszerűsége mellett nem látják az élet nagyszerűségét is"[4].

Ebben az értelemben a humor tehát egyfajta írásmód, mely számos retorikai fogás eredményeként az elbeszélői hang egészét jellemzi. Ez azonban Kosztolányinál elválaszthatatlan a nyelvi humortól, mely a nyelv figuratív működésmódjának eredményeként a nyelv eredendő sajátossága, és mint ilyen, nem azonosítható a nyelvi játékkal, a szóviccel vagy éppen a virtuóz rímtechnikával. Úgy vélem, hogy a két jelenség közti kapcsolat fordított: Kosztolányi szóvicceinek alapja a nyelv eredendő figurativitásának felismerése, és az ebben rejlő nyelvi humor kiaknázása, explicitté tétele. Jó példa erre Pajzán szóképek című cikkének „szómagyarázó" eszmefuttatása:

Elnyerte méltó büntetését. Szóval nem megkapta a maga tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül, ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt.

A hóna alá kellene nyúlni. Kegyes indítvány, komoly segítő szándékra is vall, de a kivitelben fölöttébb bizalmaskodó, dévaj, majdnem huncut. Vajon nem csiklandós-e ez a szerény, gyámolításra szoruló ember, s elbírja-e, hogy a társadalom állandóan a hóna alatt kaparásszon? A gyámolítás e módja egyébként a társadalomnak is kényes lehet, különösen ha nyár van, és ha a szóban forgó véletlenül kövér is.

Nem folytatom. Csak azt kérdezem, miért nem vagyok képes elhessegetni ezeket a bohó rögeszméket, mikor ilyen figurákat olvasok. [...] Azért sajnálnám, ha végképp kipusztulnának nyelvünkből. Ebben a szomorú korban olykor-olykor szükségem van egy kis derűre."[5]

Az ironikus hangvételű írás Kosztolányi nyelvművelő cikkei közé tartozik, így érthető, hogy a szerző a kor nyelvhasználatának furcsaságait teszi gúny tárgyává. A nyelvben rejlő humoros potenciál kiaknázása - ami az adott kifejezések tekintetében a konvencionálissá vált, automatizálódott nyelvhasználatot felülírva a szavak eredeti jelentésének felelevenítésén alapul - e szövegrészletben szerzőjének negatív értékítéletét juttatja érvényre, így a nyelvi humor reflektálása az irónia forrásává válik.

A Nyelv és lélek című gyűjteményes kötet írásai azt mutatják tehát, hogy az író és esztéta Kosztolányi nemcsak a nyelvről, a vers és a próza sajátosságairól vagy éppen a műfordítás nehézségéről, hanem a humor mibenlétéről is határozott elméleti álláspontot képviselt. Úgy vélem, hogy a humor jelenségének esztétikai-ontológiai megközelítése Kosztolányi humoros szépirodalmi alkotásainak megértéséhez is közelebb viheti a befogadót, így a továbbiakban a Humor és írás című elméleti munkával egy időben születettRészeg kutya című novella néhány jellegzetességére szeretném felhívni az olvasó figyelmét.

A novella címe alapján a szöveg témája egy szokatlan, nem mindennapi esemény. A novella elbeszélője már a szöveg első bekezdésében megerősíti ezt a feltevést:

„Aki több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.

Múltkor például láttam egy részeg kutyát."[6]

Ez a kijelentés - mely még a cím ismeretében is a meglepetés erejével hat - alátámasztja a rendkívüli események leírására irányuló olvasói várakozást. Az állatorvos szempontjából azonban a részeg kutya megszokott látvány:

„Hajnali fél ötkor lépett be az állatorvos. A történteken egyáltalán nem csodálkozott. Azt mondta, minden évben öt-hat ilyen esete van."

Az orvos szempontjának bevonásával az elbeszélő a novella végén felülírja a rendkívüli iránti olvasói elvárást, és viszonylagossá teszi az események megítélését. A szöveg egészére jellemző - jobbára tőmondatokra, vagy rövid összetett mondatokra épülő - tudósításszerű elbeszélői hang szintén eltávolít az események szenzációszerű bemutatásától, ami megnyitja az utat a jelenség humoros leírásához, Kosztolányinál ugyanis a humor alapvető feltétele, hogy az ember tudomásul vegye a világ jelenségeit, anélkül, hogy furcsaságait kiélezné, vagyis gúny tárgyává tenné. A részeg kutya és a vele kapcsolatos események előadása tehát nem a téma rendkívülisége miatt humoros, hanem amiatt, ahogy az elbeszélő az eseményekhez viszonyul. Az elbeszélői magatartás a novellában leginkább a humor ontológiai-esztétikai aspektusával írható le, amennyiben a narrátor az események leírásakor a lét fenségét és esendőségét egyszerre érzékeli és érzékelteti:

„A kutya meredten állt előttem a négy lábán, lógó fővel, besunyt farokkal. A szobalány elmondta, hogy a bor hatása nem mindjárt mutatkozott rajta. Egy darabig tűnődve üldögélt az üres tányér előtt, a bajszát nyalogatva. Járkálni próbált. Nem sikerült. Több ízben megkísérelte ezt, egyre izgatottabban. Ide-oda dülöngélt, tántorgott. A gyerekek hahotájától kísérve bevánszorgott az előszobába. Azóta itt állt, a heveny szeszmérgezés izgalmi állapotában, nagyon nyugtalanul. Moccanni sem mert. Bölcs, öreg állat létére érezte, hogy olyan földindulás van, amilyent még soha életében nem tapasztalt. Nem is erőszakoskodott. Csak várt, hogy mit hoz a sors."

A borivás után bajszát nyalogató, tűnődve üldögélő, majd ide-oda dülöngélő kutya leírása mindenképpen komikus hatást kelt. A gyermeki gonoszságnak áldozatul esett, kiszolgáltatott állat néma küzdelme és lemondó belenyugvása azonban szánalmat, részvétet ébreszt az olvasóban. A léthelyzet fenségének és esendőségének tragikomikus ábrázolása végigkíséri az események további leírását:

„Engem leginkább ez a néma szomorúsága döbbentett meg. Pokolian szenvedhetett, hogy gyomrában kotyog-fortyog a sok folyadék, marja nyálkahártyáit a szesz, a tilalmas szesz, melyet megannyi kutyanemzedéken át egyetlen őse sem ízlelt meg. A nagyagy ködbe borult, a kisagyban a mozgást szabályozó központ megbénult. Milyen csodálatosan zárkózott egy állat. Mindössze kifejezéstelen szemét tartotta nyitva, az egyetlen eleven rést, melyen keresztül lelkébe pillanthattam volna. Ide futott minden szenvedése."

„Másfél óráig gyötrődött, nyögött, ide-oda forgolódva. Később elaludt. Harsányan horkolt egy óra hosszáig."

Noha az állat szenvedésének ábrázolása alapvetően tragikus, viselkedése (szuszogása és horkolása) mégis mosolyra fakasztja az olvasót. Ugyanez a kettősség figyelhető meg az események leírását betetőző lépcső-jelenetnél is:

„Fél háromkor azt jelentették, hogy a kutya fölébredt. Ekkor sikerült kituszkolnom a lépcsőházba, a hideg levegőre. A szenvedő állatok szeretnek mennél mélyebb helyre menekülni. Ha díványon vannak, lemásznak a földre. Szívesen bújnak ilyenkor gödrökbe, árkokba is. Ő is ennek a titokzatos ösztönnek engedelmeskedett, amikor lassan és óvatosan lefelé kezdett bandukolni, csakhogy egyensúlyát vesztette, és hanyatt-homlok gurult, bukfencezett le hat lépcsőfokon a kapu elé. Ott a hátára zuhant, és kinyúlt, eszméletlenül, négy lábát petyhüdten a magasba tartva. Szegény tökéletesen elitta az eszét."

A lefelé araszoló, majd egyensúlyát vesztő és tehetetlenül guruló állat látványának leírása valóban komikus, az eszméletét vesztett állat bemutatása azonban már tragikus hatást kelt. A tragikus színezetet egyfelől az elbeszélői kommentár, másfelől a narrátor hangneme - a bandukol és bukfencezik igealakok, továbbá a petyhüdt jelző használata - oldják fel. A humor ontológiai-esztétikai aspektusai mellett tehát annak stilisztikai összetevői, azaz az írásmodor is hozzájárul ahhoz, hogy a novella szövege humoros legyen. Ennek egyik forrása a nyelvi humor reflektálása. A narrátor több olyan szólást és közmondást parafrazál, amit emberekkel kapcsolatban mondunk. A „szegény tökéletesen elitta az eszét" szólás állatra alkalmazva paradox kijelentés, a többi mondás és frazéma viszont - „azt se tudta, hogy kutya-e vagy macska", „oda se szagolt", az orvos „legyintett, hogy kutya baja" - éppen azáltal válik humorossá, hogy megszokott használatától eltérően a novellában nem emberre, hanem a berúgott állatra vonatkozik. A nyelvben eleve benne rejlő humoros potenciál kiaknázása mellett visszatérő retorikai eszköz az ismétlés és a hiperbola:

„Teára voltam hivatalos. Fél tizenkettőkor érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya - a ház tiszteletre méltó, tizenegy éves kuvasza, akit évek óta ismerek - részeg volt. A szó szoros értelmében részeg volt, tökrészeg." (Kiem. É. L.)

„Kezem fejével megérintettem az orrát. Szárazon parázslott. Láza volt. Néha akkorát szusszant, hogy körötte valóságos szélvihar támadt." (Kiem. É. L.)

Tizennégy kockacukrot evett meg. Ettől megszomjazott. Eléje rakattam egy tányér vizet, melybe előzőleg egy kis szódabikarbónát hintettem. Vedelte. Jólesett neki. Égett a pokol. Hét tányér vizet ivott meg egymás után. Később a tejeskávéból is megivott három tányérral." (Kiem. É. L.)

A kutya ápolásában és kijózanításában aktívan résztvevő elbeszélő tevékenysége több helyütt már-már abszurd, ami szintén a humor forrásává válik:

„Fölcsöngettem egy állatorvost a legédesebb álmából, és kértem, hogy azonnal jöjjön. Addig úgy segítettem a betegen, ahogy tudtam. Két elülső lábát ütemesen mozgatva, mesterséges lélegzést alkalmaztam rajta."

„Egyéb tennivalóm nem volt. A személyzetnek lelkére kötöttem, ügyeljen, hogy a jövőben ne forduljon elő ilyesmi, mert a kutya még rá talál kapni az italra, és elzüllik. Semmi esetre se engedjék ki egyedül az utcára. Engem végtelenül elszomorítana, ha egyszer erre jártomban a sarki kiskocsmában lelném őt, amint az asztalt veri, s a cigánnyal húzatja a fülébe."

Az elbeszélés zárlata - az a gondolat, hogy a kutya az emberekre jellemző módon elzüllik - felerősíti a novellában mindvégig reflektált párhuzamot a berúgott állat és a részeg ember között. A kutya a részeg emberekhez hasonlóan viselkedik (dülöngél, zihál, horkol), és az elbeszélő is úgy ápolja a kutyát, ahogy a részeg embereket szokás: borogatást tesz a fejére, amikor fölébred, kiviszi a levegőre, kávét itat vele, a részegség második szakaszában pokrócba bugyolálja. Ennek értelmében a kutya részegsége az emberi részegség analógiájaként olvasható. A novellában azonban az emberek lerészegedése a kutya kijózanodásával párhuzamosan zajlik le. „Fél tizenkettőkor érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya - a ház tiszteletre méltó, tizenegy éves kuvasza, akit évek óta ismerek - részeg volt." - olvastuk a novella elején. Az elbeszélés ennek ellenkezőjével zárul: „Fél hatkor a társaságnak diadalmasan újságoltam, hogy a kutya kijózanodott. Ez azonban nemigen érdekelte őket. Most ők voltak részegek". Ez a gúnytól sem mentes kijelentés egyértelműen megmutatja, hogy az elbeszélő irántuk már nem érez részvétet...

 


LÁBJEGYZETEK

 

[1] Kosztolányi Dezső: Humor és írás. In: Uő: Nyelv és lélek. Bp.: Osiris 1999. 387.

[2] Kosztolányi Dezső: Humor és írás. In: Uő: i. m. 386. (Kiemelések az eredetiben.)

[3] Kosztolányi Dezső: Humor és írás. In: Uő: i. m. 387.

[4] Kosztolányi Dezső: Humor és írás. In: Uő: i. m. 387-388.

[5] Kosztolányi Dezső: Pajzán szóképek. In: Uő: i. m. 60-61. (Kiemelések az eredetiben.)

[6] A szöveget a következő kiadás alapján idézem: Kosztolányi Dezső összes novellája. S.a.r. Réz Pál. Bp.: Helikon 1994. 1416-1420.

 

Képtalálat a következőre: „KOSZTOLÁNYI HUMORA”

 


LAST_UPDATED2