Nagy Jenciklopédia – XXI.
Értelmiségiek, segítők, vezetők
Nagy magyar életminőség-vizsgálatok
Szellemi hivatás – árulás – pokoljárás – 13.
A SZÉCHENYIESKEDŐK.
SATIRA.
Oh Széchenyi, oh halhatlan halott, Hány szónok és költő megsiratott; Hány honfiajk sohajtá nevedet, Egy ország sírt, egy nemzet temetett! Én elmaradtam, utoljára sírok, S im óda helyett rímes prózát írok. Ne botránkozz' meg jámbor olvasó, Ez nem szeszély vagy' puszta tréfaszó; Nem én hibám, hogy Pegazusom szárnya Megtörve és szilaj haragnak árnya Lelkembe' mindent sötéttel borit, S hervasztja a dalok virágait. Nem én hibám, jól tudhatod, hiszen... De esküszöm rá s egyszersmind hiszem Szivem fájdalma mély, igaz, őszinte S idő se' volt alkalmasabb rá szinte, Míg csak hazánkból egy darabka tart, Megsiratnunk a legnagyobb magyart.
Miért, hogyan? Nem mély és nagy titok, Rá minden új nap mind meg annyi ok Hírlap beszéli, röpirat tanítja, Csak oly talány, melynek kezedbe' nyitja. Hát még se' értesz? Nyiltabban beszélek, Habár bizony, megvallom, kissé félek. A párbaj immár oly divatba jött A hírlapírók és költők között, Hogy nem is író, aki nem vívott - S eltűr satirát vagy birálatot. Szóval kegyetlen censorokká lettünk, S mind két felől csak kard villog felettünk.
Hanem dologra. Most sirassuk őt, És nem pedig pár évvel ezelőtt! Mi a halál, a puszta test enyészte, Mely titeket nagy siralomra készte? Mi nagy dolog, hogy porhüvelyt cserélt Oly férfiú, ki századoknak élt, Ki mindig él, míg lelkesültök érte? Őt a halál csupán csak akkor érte Ha már nem értitek, miket beszélt, Felejtitek: mért küzdött, mit remélt, Hamisított tant hirdettek felőle És csúfot űztök minden nap belőle. Imé pedig - s hejh nem mondok sokat - - Hazánkban ez a legujabb divat.
Oh hányszor hallom ezt a nagy nevet, Oh Széchenyi, hány ember emleget! Szentséges ég, ugyan hát mit vétettél, Hogy annyi minden zászlójává lettél! Im egy egy pár úrfi, hogyha meghozat Külföldi vérből egy pár ló lovat, Avagy csupán csak egy-két agarat, Mindjárt Széchenyi nyomdokán halad, Hírlap beszéli, más utána mondja; Kinek pedig kissé nagyobbra gondja S közcélra egy pár száz forintot ad,
(Amint beszéli, kevésből sokat) Vidékről irják: oh hazám ime, Mit áldozott megyénk Széchenyie! Mint szélben a barackfáról virág, Úgy hull e szó most: nemzetgazdaság. Aki rossz gazda mind csak erről ír, Ez a nemzet minden sebére ír. Esze szüréből amennyit kirázhat, Csinál naponként tervet akár százat, Avagy igéri, hogy csinálni fog, (Nem költemény, nem oly könnyű dolog) S kinek kevés hozzá a tudománya, Dicsekszik, - ő Széchenyi tanitványa.
Eközt előáll lármásabb csoport, Tücsköt-bogárt kérkedve összehord: Ami csak érzés, mind azon nevet, Gyülölve gúnyol minden szellemet; Imádja Mammont, gondja semmi más, Mint kényelem, kéj, jól evés, ivás; Kézzel, beszéddel egyaránt hadar, Hogy semmi sem lesz addig a magyar, Mig nem csaló, hitetlen és hazug, Mig eszmékért csak lelkesedni tud. Ki oly merész, hogy az ilyesmit kétli? Mindjárt Széchenyi nevével pecsétli.
E zaj különben még nem nagy kereszt, Inkább beszélni halljuk néha ezt. De olvasgatni némely hirlapot, Végig betüzni tiz röpíratot, És látni ott Széchenyit száz alakban, Meg-megcsufolva eszme-, tettbe', hangban! Az egyik, mert hálátlan nemzete S nem költhet annyit, mennyit kellene, Vagy dicsősége egy batkát sem ér, Ahhoz képest, mit tett a nemzetér': Belé esik hazafi fájdalomba, S lesz mint a pokróc, durva és goromba. Rug jobbra-balra, mint a vad lovak, És közbe-közbe szitkok hangzanak, Mi tenta tollán és kedélyiben, Mindent, de mindent nemzetére ken. Minden szavával mintha mondaná: Egy ily nemzet nem méltó ő reá, Mint nem vala a nagy Széchenyire, Nagy honfi miért is élne itt, mire? És összevonva nagy szemöldökét, Meg-megsiratja martyr-életét.
A másik ott nem ilyen gyászvitéz, Beszélni, küzdeni, vívni, élni kész, Úgy tűnik föl, mint valamely kométa, Kiáltja folyvást: ő az új próféta. A tűzre mind, mit eddig irtatok, Én épen semmit meg nem hagyhatok, Híg agyvelőtök mit maig teremtett, Nem terme itt nagy eszme és okos tett. Széchenyi is már régen elavult, Hogy újra éljen, én reám szorult, Ő csak garádics, én meg a torony. Ki is kiáltom minden ablakon: Figyelj oh nemzet rám, az okos szóra, Im én tudom csak, hányat üt az óra. Boszant ugyan, hogy gróf még nem vagyok, S amennyit ő, annyit nem hathatok; Mert tudni kell, ismerni a magyart, Még sok, nagyon sok, mit a címre tart. Azonban eljő majd az én korom, Hiszem, remélem, érzem, akarom; Azonban ennyit is beszélni, kérdem, Cím nélkül, így, nem nagy, és ritka érdem? S beszél tovább, mit úgy imitt-amott Széchenyiből csak összelophatott, Fordítja, rontja, hogy szebb, új legyen, Gőgjében azt se tudja, mit tegyen. S ha jobbra, balra szidják, mosolyog, Azt mondja rá, hogy próféta-dolog.
Van olyan is, ki élelmesebb ember, Ily nagy szerepben játszni épen nem mer; Ő csak tanítvány, ildomos, szerény, Csupán napszámos a jó ügy terén. Míg élt Széchenyi, ellensége volt, Más pártnak élt, ott írt és szónokolt, Hogy hánynak, hányszor, minek kérdni ezt? Meg-megváltozni sapientis est. Azonban ennek már sok éve tölt, Széchenyi meghalt és ő örökölt, Mindent, de mindent, képét, cimerét, S amint bevallja, egész szellemét. Azóta minden, mit leír, kimond, Bár lenne az még kétszer oly bolond, Az mind Széchenyi szentelt hagyománya, Ő egyedűl valódi tanitványa. Jogos firmája neki van csupán, A többi egytől egyig charlatán. Csak ő árulja azt a bűvitalt, Mely megifjítja újra a magyart, Nem drága, olcsó, veszteséggel adja, Csakhogy mit elkölt épen visszakapja. De rá kiált három-négy hirtelen E zagyvalékból senki se vegyen; Ő és Széchenyi! oh minő beszéd Mi áruljuk Széchenyi szellemét! Im itt vagyon, jobb, olcsóbb, hozzánk jertek, Felgyógyulást csupán mitőlünk nyertek. Szóval: ki csak hont árúl, árverez, Széchenyi már, avagy Széchenyi lesz. Egy' a másiktól már sehogy se' tér, Zajong, kiált, ahogy torkán kifér, És az egész, Kárpáttól Adriáig, Egy' szörnyü Dulcamára-zajra válik.
Habár kevés, s kimélő mind e szó, De így is értsd meg jámbor olvasó; Hiszen tudod, milyen világon élünk, Haragva is csak halkan kell beszélnünk. Bevégzem hát a végtelen panaszt, Mit elhagyék, gondold utána azt; S mit még kivánok, nem nagy kérelem, Egész lelkedből kiálts föl velem Szivünk fájdalma mély, igaz, őszinte, Idő se' volt alkalmasabb rá szinte, Míg csak hazánkból egy darabka tart, Megsiratnunk a legnagyobb magyart, Mint most, midőn hamis tan szól felőle, És csúfot űznek minden nap belőle.
1863
Gyulai Pál
*
Az én
szerénységemre
tényleg illik Goethe mondása:
„Csak a mihaszna szerény!”
*
Testem-lelkem
messzire bűzlik
az önfeldicsérés pacsuli szagától…
*
Bármi áron
hajhászod, illetve gyártod
az egyre óriásibb szenzációt,
a mecénások,
helyesebben:
a szponzorok kegyeinek
gyors – bár rövid – megnyeréséért…
*
A
keserű pirulát
geil sziruppal öntve le
nyomom le a torkodon -
lenyeletem, megetetem
az infantilizált köznéppel
a varangyos békákat…
*
Az a
védő-
ügyvéd vagyok,
aki összejátszik az ügyésszel,
titkot árul a rendőrségnek,
s az ítélet súlyosbításáért fellebbez
*
Önművelésre,
továbbképzésre,
tájékozódásra szánt időben
csak szappanoperák gyorsétkezése közben
leginkább a disznóólban sürög-forog…
*
Elfogadottá
teszed a hazugságot,
ami rákosan burjánzik tovább…
Elhiteted: aki „egy kicsit” nem hazudik,
az hamarosan akár még éhen is halhat…
*
Saját lelki
betegsége miatt
a legsötétebb víziókkal
rémisztget -
ha vonzó-taszító
példáját követnék,
akkor az emberiség
az öngyilkosok klubja lenne
*
Csak
a WC-ben olvasgatok:
malac falfirkát és tegnapi újságokat,
már naplót vagy rendes levelet sem írok,
maximum szellemeskedve esemeseket…
*
Mintha fizetett
gagman lenne,
remek sértést,
gonosz viccet agyal ki
és nem szabadalmaztatja,
de azonnal közkinccsé is teszi
*
Ha
egy műve befut,
itt és most sikeres, sláger is lesz,
akkor nem tud ellenállni a nyomásnak,
s ontja magából az utánérzéseket….
(egy rókáról száz bőrt lenyúzna)
*
Nagybani
adócsalóknak ad
félig-meddig titokban „jótanácsokat”,
segít megtalálni a kiskapukat,
hogy kibújjon a közteherviselésből
*
Úgy tesz, mintha
megválaszolná a kérdést,
miközben megkerüli azt -
vagy „bebizonyítja” a kérdésről,
hogy naiv, értelmetlen, buta stb.
*
Rosszul feltett
kérdést ültet az agyadba,
hogy azon rágódj és kérőddzél holtodig,
álproblémák megoldására pazarold el
igencsak véges emberszellemi energiáid
*
1984
előtti és
utáni történelmet
monopolhelyzetből
a megrendelő igényére
naprakészen átírok,
hamisítok, kitörlök…
*
A
gondnokságomra
bízott kis- és nagykorúakat
szellemileg leépítem,
megerőszakolom, megrontom,
lelkileg és anyagilag is kifosztom,
örökre személyem,
vagy izmusom rabjává teszem!
*
Átvitt
értelemben is
messziről jött emberként
szabados fantáziával jó nagyokat mond,
úgysem tudnak utánajárni,
úgysem tudják ellenőrizni, cáfolni…
*
Annyit
agyaskodok-okoskodok,
hogy nemcsak saját magamat,
de még a rám jó példaként tekintőket is
sikerül elaltatni, passzivitásra kárhoztatni
*
Sokat
segítesz
minden idők
legrosszabb kormányainak,
hogy minél több embert minél tovább
hitegessenek, csapjanak be, verjenek át
*
Csak
képes beszédben
szólok hozzá:
értse, ahogy akarja –
én azért elmondtam a magamét,
s ezzel felmentettem a lelkem…
*
Isteni
tökélyre törekedve
perfekcionizmusára büszke:
sokkal többet radírozna
mint amennyit egyáltalán
leír, végleges formában kiad…
*
Teljesen elégedett,
ha rájött egy igazságra,
ha feltalált valamit,
egy lépést sem hajlandó tenni azért,
hogy ez közkincs is legyen…
*
Ha
nem lehetek
az írók fejedelme,
akkor lesz a fejedelmek bértollnoka
*
Érté-
választásom
ügyesen elrejtve
elhitetetem:
mintha tényekből
bármi, vagy pont
ez az egy dolog
„következ(het)ne”…
*
Előfeltevései
elhallgatásával
vagy elbagatellizálásával
álobjektív légkört teremt
maga és kijelentései, teóriái körül
*
Vagy
azt hirdetem
és tanítom:
egy a lehetséges történelemírás,
vagy azt vallom,
hogy ahány ember,
annyi a történelmi igazság
*
Buzgó
magándetektívként
mint megbízóm meghosszabbított karja
háborgatom magánéleted szent békéjét,
kiszimatolom lelki várad, véderőd gyengéidet!
*
Impresszionista,
benyomásaim megverselő,
ellenőrizhető állítást
nem tartalmazó „kritikámban”
nekem a bírálandó Mű csak ürügy
magam mutogatására,
saját fényezésemre
és legendám építésére
*
Erkölcsi
döntőbíróként
csak az egyik fele(sége)t hallgatja meg,
s ennek alapján hozza meg
megfellebbezhetetlen elmarasztalását
*
A
német nyelvtan
és filozófia szellemével
megerőszakolom,
elsorvasztom a magyart –
azt nem honosítva,
ezt nem megtermékenyítve, megújítva…
*
Ha már
elvesztettem
pályakezdő illúzióimat,
egy héten belül álnéven
pro és kontra több cikket is írok…
*
*
Az
outsider
s magát nyilvánosan
védeni nem tudó
régészt, történészt stb.
személyeskedéssel, diliflepnizéssel
tenném de jure- de facto párbajképtelenné…
*
Az
egyik potya-
kajás és potyapiás
sajtótájékoztatóról a másokra jár,
hogy azután a cégek közleményét
leadja mint saját tudósítását…
*
Nem
mindig
tolakodó,
nem mindig
magát tolja előtérbe –
egy szerepet csak
végső esetben vállalna:
a névtelen hősét
*
Ha nincs
azonnali és
pozitív visszhang,
akkor megsértődve
kvietálok és pecázni járok
*
Ha
nem is tudom,
de mindig teszem:
öncenzúrával már
előre kiherélem művem
*
Nincs szívem
kidobni a léghajómból
„lenyűgöző” nagy tudásom
szellemsírba lehúzó ballasztját
*
Szemérmetlenül,
és szégyentelenül
nagy nyilvánosság előtt
követ el lelki maszturbációt
*
Segítőkész
önkéntes
házimunkásként
az utcára teregetem ki
a konkurencia szennyesét
*
Addig bátran,
leleményesen,
elszántan nyomozok egy ügyben,
amíg be nem szól a lap főszerkesztője:
ez tabu cég, ez tabu párt…
*
Ha már
a nemzethalált jósolta,
nem szeretne tévedni:
rontaná boltját –
most már fut a pénze,
szavahihetősége után
*
A
lelki
hadviselés fegyvereiben
szárazon tartom a puskaport,
és imádkozom:
a rosszisten
tegye indiszponálttá a riválisom
*
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom –
de a másnak is tanulságos
nyílt meggyónás helyett
csak lapulok/mást ócsárolok…
*
A
templomot
szatócsbolttá,
a kultúrházat
rossz kocsmává,
a színházat lebujjá,
a könyvtárat meg
videotékává züllesztem.
*
Örökifjúságot ígérek –
de csak infantilizállak,
nem engedlek felnőni,
kamaszkorod fixálom, hibernállak…
*
Olyan
bölcs rabbi,
vagy guru vagyok,
aki minden kérdésre
rögtön tudja a helyes választ
*
Receptfelíró
automataként
már nem is hisz benne,
hogy az - egész - embert gyógyítja:
csak megkopasztani vagy lerázni akarja
*
Megalkuvásaiba
belecsömörlött
nagyöreg „bölcsként”,
mások tiszta hitébe
rendőrcsizmával és lóval
cinikusan beletapos…
*
A
virágvasárnapi
bevonulás, hozsannázás stb.
nekem,
a korbácsütés, leköpködés
és a megalázó Golgota keresztje
neked
*
A
tudás
édes gyümölcsét élvezném,
ezzel szívesen hencegnék is fűnek-fának:
de a keserű gyökér
és a napi kapálás, metszés stb.
már nem kell…
*
Magam is
úgy látom s láttatom,
hogy a király nem meztelen,
sőt: a legszebb ruha van rajta…
*
Figyelemelterelő
kis bűnöket találok ki:
és teátrálisan nagy bűnbánatot
gyakorlok-gyakoroltatok
*
Fő, hogy
a rendőrségnek
jó legyen a statisztikai mutatója,
egy-két beáldozott kis halat elfogok,
s ezt nagydobra verem
*
Tudom:
kitől függ kinevezésem
és a cég pénze, meg az enyém -
a politikai kurzust kiszolgálva
szelektíven üldözöm a bűnösöket
*
Életfogytiglan
és rendszeresen
az én – neked - drága
lelki segélyemre szorulóvá teszlek
*
„Szerelem”
címszó alatt
csábítási trükkökről
és női praktikákról
vagy csak gyötrelmekről,
sötét vermekről,
és zsákbamacskáról írok…
*
Mint
a női magazin főnöke
cerberusként ügyelek rá,
nemhogy a halál témáját,
de még magát a szót se érintsék
*
Mindig
csak utalok,
célozgatok és sejtelmeskedek –
soha egy határozott,
egy végleges és férfias
Igen vagy Nem!?
*
Olyan vagyok,
mint Karinthy
matekot korrepetáló apukája,
én sem értem azt, amit tanítani akarok –
de a gyereket vágom pofon
*
Mivel
még magadat sem
sikerült meggyőznöd
elveid igazáról,
ezért
szinte üldözöd
az embertársaidat,
hogy győzködd őket
*
Mindentől
ironikus távolságot tartok,
mindentől elhatárolódok,
szerepekben bujkálok,
még tegnapi magammal
sem vállalok azonosságot!
*
Komolyzenei kritikáimat
főleg a bennfenteseknek írom –
egy cseppet sem zavar,
hogy a közszolgálati rádióban beszélek…
*
„Tévesztve” játszom
a hálás nagypapa szerepét -
az apai betöltetlen marad,
a gyerek apai szigor nélkül nő fel
*
Ön-
ismeretemre
jellemző, hogy
fél lábbal is
jelentkezem Tarzannak
és balhézok, ha nem kellek –
de fogyatékos diákom is erre biztatom….
*
Az
iskolám
fennmaradása érdekében
akkor is felveszlek,
ha tudom:
nem erre a pályára születtél,
s talán örökre boldogtalan leszel…
*
Paternalista
tervközgazdászként
és pártpolitikusként
majd én eldöntöm,
mire lesz szüksége a jónépnek
*
Úgy tesz
mint aki nincs
tisztában elemi fogalmakkal:
összekeveri például
a kultúrát a civilizációval,
az erkölcsöt az etikával
és a többi…
*
A NÉPSZERÜSÉG.
SATIRA.
A népszerüség versem tárgya ma: Erről nem irt magyar költő soha, Áhítja bár s vadássza mindenképen, Azaz, hogy nem csupán a költő épen, Hanem minden művész és szónok, író, S kiváltkép az uj módi táblabíró. Mert mind híjába him'zünk-hámozunk. Mi most is táblabíró nép vagyunk; Veszhetne minden, - a súly megegye - Csak meglegyen coffjával a megye.
Előbeszédnek ennyi tán elég, De valamit kell hozzá tenni még, Szívemre gondok terhe nehezűl A népszerűség népszerűtlenül Tárgyalva, most nem olyan feladat, Költő, amellyel koszorút arat. Nem is kívánom, hogy tapsoljatok, Csak arra kérlek, meghallgassatok; Türjétek a szegény magyar poétát, Ha más felé vinné immár a nótát. Úgy is hizelgés úton-útfelen, Mint szerb-tövis, kiírtva is terem, S ha annyi volna a nagy emberünk, Mennyit naponként folyvást hirdetünk, S oly sok dicső tulajdon volna bennünk: A legdicsőbb nemzetnek kéne lennünk!... Avagy, ha tetszik, ám ne tűrjetek, Szidjon le rútúl bosszús kedvetek; Őszinte szívvel, ezt még jobb' szeretném, Tapsnál a füttyöt szívesebben venném Akkor bukásom csak sikerre vált, Mert azt jelenti, satirám talált. Mondják: a szószék, sajtó hatalom. Megengedem, de úgy tapasztalom, Ha megtekintem titkát a dolognak, Gyakran csupán szolgája hatalomnak. Két hatalomnak: egyik fenn ragyog, A más alant sötéten háborog, De mindeniknek megvan a varázsa, Hogy szónokot s írót megbabonázza. Megoldja tollát, nyelvét: mennyi ész, S mily lángoló, majd őrjöngésbe vész! Mily gyors a toll, minő harsány a hang, Légben, papíron nagy dob, nagy harang'. Hogy' írják és szavalják ékesen, Amit valóban egyik sem hiszen, De mások elhiszik, - s ha belesűlnek, Egy új reményre ismét lelkesűlnek. A bölcs kevés, de régi bölcseség Ki csal s kit csalnak, mindig folt elég. Nagy csődülést látsz nagy komédiára, Szint' ennek is csak pénz és taps az ára; Rágalmaznak, hazudnak, hízelegnek, Emitt a népnek, ott a fejdelemnek. És mint kufár az útcán szerteszét, Hogy' ordítják a honnak szent nevét! Mert végre is ez és az egyre megy, És oly igaz, mikép az egyszer-egy, Hogy a népeknek épen úgy megvannak Kész udvaronci, mint a királyoknak, És mindenik, - Kliónak régi vádja, - Imádva mást, csak önmagát imája.
Oh jó magyar nép, édes nemzetem! Könnyen talán el sem hiszed nekem, Hogy még te sem vagy ám udvartalan, És udvaroncid száma számtalan, Kik hízelegnek kedves gyöngéidnek, Mert, megbocsáss, hát néked is lehetnek, Sőt vannak is, ím, egyet közbevetve Elmondok itt, most sírva, majd nevetve.
Hős vagy csatában, nagyszerű alak, Csodát mivelni hányszor láttalak, Füstfellegekben győzelemre szállva, Dicsőségedben nap fényévé válva! Szenvedni tudsz, meg is tanulhatál, Népek közt martyr oly sokszor valál; Arcodhoz illik az a büszke gyász, Rablánc szoríthat, de meg nem gyaláz. Azonba' megvan az a rossz szokásod, Hogy amidőn már sikerülni látod, Vagy látni véled, legalább csak félig, Miért küzdöttél vészen át sok évig El-elhagy néha jó természeted, A többit aztán félvállról veszed. Nagy lakzit ütsz, tivornyázol sokat, Koppasztod a meg nem lőtt madarat, Iszol nagyot rá, nem tartasz határt, Pedig neked kevés bor is megárt. Emészt a vágy, remény tüzes bora, Megtántorít csal-álmok mámora; Könnyen haragszol, dúlakodni vágynál, Egész világnak gőggel fittyet hánynál, És hányi-vetve jársz ide s tova, Csetel-botol szeszélyed rossz lova. Ki hízeleg, hamar kegyedbe fér, Annak hiszesz, ki mindent megigér; Nem tűrsz szabad szót, nem tűrsz ellenmondást, Nagy hűhóval körűled látni folyvást Uj-uj csapatban számos udvaroncot, Lesvén mohón egy-egy darabka koncot, Füledbe súgnak s távolról se' véled, Hogy mennyi mindent elhitetnek véled. És mámorodban ott mosolygva állsz, Azt sem tudod hamar, hogy mit csinálsz; Ködében elméd jót-rosszat feled, S kegyelmesen pazarlod rendjeled. Hány érdemetlen dolmány mellin ég Rendcsillagod, magyar népszerűség!
Nem téged szóllak, népem, nemzetem! E gúnyszavakkal őket illetem. Te is király vagy, gyönge és erős, Tanácsadód az érted felelős, S ha nem szégyelli udvaronccá válni, Királyokéra miért kiabálni? Gőgös tribun, ki állsz a forumon, Megríkató pathosszal ajkadon, Ha önzésből vadászod nép kegyét: Más nem vagy, mint hitvány udvarcseléd. Ha mint irónak pályád legfőbb vágya Lapodnak mentől több praenumeránsa, És szája ízén írsz a nagy tömegnek, És nem sugalmán szíved- és eszednek: Hogyan hiszed függetlennek magad? Te is csak bérbe adtad tolladat. Ha hiúságból kapsz a tapsokon, Miért nevetsz a rangkórságoson, Ki egy kis fényért önbecsét felejti, S elvét, hitét örömmel porba ejti? Ha néma vagy, hol szólnod kellene; Vagy a fehér, rá mondod, fekete, Mivel kíméled népszerű magad': Az mindenütt csak gyávaság marad. Ha küzdve tűrni még meg nem tanúltál, S kivivni gyorsan és mindent akarnál, Tűzzel-vassal, köny- és vérrel teli, - A cél az eszközt meg-megszenteli - Vagy sértve hívén fenséges személyed', Boszura indít ádáz szenvedélyed, De mást hirdetsz: szabadságot, hazát, Ámítva könnyen jámborok hadát: Dicsérjék bár erélyed' és eszed', A zsarnoktól tanúltál szerepet.
Oh hiuság, rajongás és önérdek, És gyávaság, mit legkevésbbé értek! (Ugyan ki is érthetné egyhamar Oly hősi népnél, milyen a magyar.) Hiába festitek be magatok', Éles tekintet átlát rajtatok. Nézzétek ott, mily hős, mily dalia, Küzdött szabadság szent csatáiba'; Sebhely az arcán, bátor és vitéz, De bátorsága mindjárt oda vész, Ha hangos éljent, dörgő tapsokat Nem kaphat annyit, mennyi kell, - sokat. Mint a szinésznek, taps a levegője, Egy árva píssz elég lesz, hogy megölje, S kit meg nem ijjeszt német, muszka hadja, Lármás jogászság tüstént megriasztja; Elhallgat, vagy máskép szól, mint akar. Oh hősök hőse, oh vitéz magyar! Egy más emitt, derék egy ember szinte. Becsűletes, tevékeny és őszinte, Szenvedt honáért s áldoz érte hűn, És szó ne'kül megadja egyszerűn, Mit kérsz nevében, mindent, ami kell, Soh' sem fukar, pénzzel, vagy vérivel. Egyet ne kérj, csak ezt, egy fényes batkát, A népszerűség - bármily kis darabját, Azt meg nem adja, oh az nagy dolog! És arca lángol, szíve feldobog, Mindent, de mindent feláldoz honáért, Sőt még a hont is - népszerű magáért.
Isméred-é a gavallérokat, A népszerűség kiknél csak divat? Felöltnek elvet, mint csinos ruhát, Szeretnek hőn, - nem épen a hazát, Inkább a karzat bájos hölgyeit, Értök szavalják szép beszédeik'; Sujtást, sallangot itten sem kimélnek, Nem gondolkoznak, de mindig beszélnek, És irnak is, kelendő egy divat, Sajtónk fejlődik, mind inkább halad, Drágúl a tinta és a kalamáris, Tán népszerű lesz még a tudomány is. Nem látsz bohót vagy épen cselszövőt? Külön, vagy együtt is vehetni őt, Az árverésnél ám helyét megállja, Az elveket mind feljebb licitálja. Profitja lesz, nyerhet mindegyiken, A népszerűnél népszerűbb leszen; Övé a honban minden, ami drága, Arany idő kél majd varázs nyomába'. Hány törpe hivság, hóbortos szeszély, Mely nagy dologról könnyedén beszél; Hány híg velő, mely nem lát semmi bajt, Mindent remél, lehetlent vár, ohajt; Hány léha szív, amelyben semmi hit S fitogtatón negédli elveit; Hány csalfaság, cégéres elvtelenség; Ma jó barát és holnap már ellenség; Hány ronda érdek, hivatalvágy, éhes, Irígy kedély, mely csak gyűlölni képes: Bitolja népszerűség fénypalástját, Takarva gonddal szennyes inge rongyát! És jár előttök nagy kortes csapat, Igéretet, bort és pénzt osztogat, Utána írók, - ők mindenre telnek, - Ujongva rájok hymnust énekelnek...
Fáraszt e látvány, megszakad dalom - Szivembe nyilal éles fájdalom; Oh mert a gúny gyakran csak könnyek árja, A szívbe fojtva s ott méregre válva.
1868
|