Kóborló délután kedves kutyámmal
- Lírai riport öt fejezetben -
Útnak eredünk és
szeretjük egymást
Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről csörgő láncodat. Ujjongón az ölembe ficánkolsz, hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet, nagybundáju nyakadra. A szájkosarat szagolod víg lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort, mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség. Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók, megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön: gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben, erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör, emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levelü gyomnak jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz. Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben, jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással. Szépszemű, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás, hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján, jaj be nagyon kedvellek, jaj be vidulva szeretlek! Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár áll a szobámban: lásd, az utolsó szálig eladnám, hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, - szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most, nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön. Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél, India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is, Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is, mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben. Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben, mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, - szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte. Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság? Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is, hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék sanda homályából: feltámad benned a farkas élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen. Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen, távol, a Bükkerdő bús, elhagyatott, kusza mélyén s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál, bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében. Négy lépésnyire téged is észre vesz: éles, acsargó szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével, végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul, "Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.
Visszapillantunk a multra
s az rendkivül mulatságos
Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű, bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr, csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték. Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom, hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek. Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten. Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét. Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom. Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt, korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal: el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk. Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm, szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt, onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal. Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad, hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt, fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni, meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást, láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók, szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni. Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe ugrani lompos farkad csóváló örömével mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant, búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését, ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta, tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben. Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét, vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj, nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással. Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat: elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét, jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...
Őszintén megdicsérjük
az egész világot
Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne. Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor. Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk, körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak, testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak. Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja. Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak, kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín, lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal, nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja. Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi! Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték illata, édes akácfa-virág dús illata, kedves szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge szőke hajának füszeres illata, ifju szerelme ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva, Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek, félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban. Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi! Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett búza fölött, simogatva kuszálni a hajban, a síma test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva. Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe, drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerű csontok, ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek, bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma: hódolok ennivalók és innivalók zamatának, legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra. Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását, ég morajos dörgését, záporeső zuhogását, kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását, nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását, fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes dallama, ó zengő "Pathetique" s valamennyi szonáta! Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel, ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt, szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön. Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet, semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár, mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer szép, ha emellett még fiatal költő is az ember, hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó, mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik, mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség, tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan, olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk, mint macskára vadászni, vidáman inalni utána, meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra tartani felnevető, komor emberek arca elébe villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép, mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers. Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről, számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat? Megmutogatnak az emberek: itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében, boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából, sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot megformálta. A nap fele forgó sárga virágok mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk, tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk, hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán csillagokat szikárzik a clyvia és amaryllis. Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében. Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér? Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók, vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban? Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe, jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet, gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban, gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa, nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre, télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük, lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni, éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk, összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk. Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk biztosan érő, emberi, boldogitó igazában... Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön, kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel, nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró, nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták s főként Tinti kutyájuk nincs, kivel alkonyi séták felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor. Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt, hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből, mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes, jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége. Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel. És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája kísértetről mond neked ismét zagyva meséket, rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal: csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon, jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll, örvendezve az emberek és kutyák örömének. Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké: Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!
Eközben a világ
elalszik körülöttünk
Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség. Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék, percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed, árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, - meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők, halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még: édes mérget ivott haldokló elnehezült és békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan, arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört, s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét. Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő, mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel. Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok. Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt! Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott. Francesco testvér most indul el esteli útra, most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe, Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel. Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő barna kezével a bundás oldalakat simogatja. Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény, nézd csak, a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is, csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...
A macska fut, mi pedig
futunk utána
Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe, mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló versfoszlányok, tündér titkok után iramodni. Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk. Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul, Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről. Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt, únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!... Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a tüdőmbe zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése. Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én. Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám. Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni, átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján, így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre, mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton, fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény, felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre... - szállva, repesve, kifulva, kigyulva rohanni előre, mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük: - "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség. Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!"
DSIDA JENŐ
|