EUGÉNIUSZ KÖNYVEI - XXI.sz.

Emberélet-minőségvizsgálódás ABC

Pokoljáró állatorvosi lovak esetleírása

A halmozottan hátrányos helyzetűek – 3.

Mécs László:

Vád- és védőbeszéd

Én, Mécs, Isten szavának trombitája 
s mint költő, élő lelkiismeret: 
szétkürtölöm most minden égi tájra, 
hogy vannak züllött ifjú emberek, 
kikből nem lesz se szent, se honfi hős! 
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve 
nagy mesterek védték a bűn elől, 
grófok, bárók s a pápa őszentsége 
is érdeklődött hogyléte felől 
– s ezekre nem vigyázott lelki csősz! 
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk, 
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk, 
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk, 
hol több család csókolt, pörölt, aludt! 
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz. 
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel 
kavart habarcs volt álom-malterük. 
Az ételükben ember-jóság-ízzel 
nem találkoztak, bár az ég derűt 
szült, mert Istennel viselős! 
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres 
s rugdalta a kikent, kifent segéd: 
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres, 
bőrük tetveknek vacsora s ebéd. 
A csontjuk vitriolos s nem velős. 
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”, 
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”, 
irigy ebek a dús koncokkal szemben 
s a háborúban ágyútöltelék! 
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős: 
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról 
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok! 
S csak annyit tudnak az Isten fiáról, 
hogy elítélt minden gaz gazdagot! 
Kinél szurony s arany van: az erős! 
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból 
nem hámozta ki senki kincsüket 
s zenghet a jóság száz angyal-torokból, 
fülük az ég szavára már süket. 
Szívük gennyes, szemük nézése bősz. 
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk, 
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér, 
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk 
világ-lángok között a Holdig ér. 
Jön a Halál, a mindent elnyelős: 
ítélet lesz s valaki felelős!

Forrás: Legyen világosság, 1933

*

Elfekvő

Nincs módod öregek otthonára,

a lakásod lenyúlja a család/maffia,

nincs, aki otthon ápoljon, gondozzon -

és így téged eltemetnek egy elő-temetőbe…

*

Ha…

Ha sikerülne

csak egy disznót levágni,

lenne télre szalonna, zsír, hús stb.:    

ha valahogy sikerülne…  (ha-ha-ha)  

*    

Nyúzott

Sok nehéz

fizikai munkával

próbálod kiváltani

a drága szakszerű szolgáltatást    

*    

Halandó

A szegény ember

már gyerekként koravén,

és hamar kiér saját köztemetésére

(esetleg s.k. ássa meg a saját sírgödrét…)

*    

Bajtárs

Ha nagy a baj,

sose a gazdag rokonra stb.,

mindig sorstársadra számíthatsz?

(akiknek szintén nincs egy fityingje se)

*

Kihúzod?

Meddig tart

az én hét szűk esztendőm,

csak nem hetvenhét + x évig?

Minden új nap egy új túlélési próbatétel…

*

Kísértés

Elhagyni és sajnáltatni magad

Irigykedni a jobb módú kortársra

(pláne, ha egy ivású, ha családtag)

Berendezkedni a segélyezettségre

Stb. stb. stb. - Állj ellene, ha tudsz,

ha még jellem/már elég bölcs vagy…

*

Szívbaj

Az eszem tudja:

az etióphoz képest svéd vagyok –

de ez itt és most nem mindig vigasztal…

Olcsó e vigasz, lelkem ettől nem vigad:

hiszen nem ott, de itt élek, ill. vegetálok…    

*    

Majd…

A gazdag

úgymond

nehezen jut be

a Mennyországba:

de sajnálom, de sajnálom…

(vagy ez is csak az olcsó vigasz,

a népnyugtató papi demagógia?)  

*    

Ha

mindennapi

kenyerünket nem kapjuk meg,

akkor nehéz üres hassal, korgó gyomorral

bölcselkedni arról, hogy a pénz nem boldogít…

(és hogy a halál utáni öröklétben kárpótolva lesz)

*

Éhség

Ha harmadnapja nem eszel

se sokat, se keveset: elállatiasodsz…

(már másra nem is gondolsz, nem  vagy fogékony)

*

Finnyás

Nem válogatós

Ami mozog, ehető,

ami nem, az meg a fűszer…

…és még ott a dögkút is!

*

Kannibalizmus

Sztálin Ukrajnájában

volt olyan mesterséges éhínség,

hogy falun emberek embert ettek    

*

Az istentagadó

Amikor kilátástalanul nyomorogsz,

és nem érzed, hogy bármit is tehetnél,

és kenyér helyett kőlevest adsz a gyereknek,

és a kegyetlen sors újból az arcod üti öklével,

akkor előbb-utóbb szádra jön: Nincs isten!!!    

*

Létharc

Amikor szerencsétlen hajléktalanok

veszekszenek-verekszenek a jobb kukáért…    

*    

Boldog

Tudatlanság..

Könnyebb elviselni sorod,

ha belenőttél és sose tapasztaltál mást?    

*    

Kukkol

A bulvármagazinok segítségével

bekukkolhatsz a gazdagok életébe!

(és ez, s az vigasztalhat, ha úgy látod,

hogy az ő életük sem fenékig tejfel?)    

*

Kísértésbe visz

Nagy a kísértés, hogy

gyűlöld a gazdagokat,

hogy őket mind tetőtől-talpig

gaz embernek lássad-láttasd –

ami saját lelked nyomorítja, öli,

s meggátolja a segítség kérését, elfogadását…

*

Álmodik a nyomor

De szeretnék gazdag lenne,

egyszer libacombot enni, s dicsekedni

fűnek, fának, mily jó dolga van Attilának…

(még/már csak ilyen kicsit mersz álmodni?)

*

Carpe diem

Egyetlen napig

lopásból kis Valentino is gazdag volt,

utána meg feladta magát a rendőrségen…    

*

Idő

Egy nap

dínom-dánom,

holtig tartó szánom-bánom

*

Hopp-kopp

Mint életstílus

Avagy legalább fizetésnapon

egy kicsit kirúgni a hámból –

egy kicsit nagyvonalúan költekezni,

egy kis luxust megengedni magadnak…

*

Éhkopp

Más legfeljebb diétázik

vagy a megvilágosodásáért böjtöl,

vagy a böjtölését felajánlja jó ügyért,

vagy börtönben éhségsztrájkol -

te konkrétan éhezel…

*

Népi sport

Az nem sportág,

hogy ki mennyit tud

a hátán/kezében „hazacigölni”?

Esetleg húzós kocsival közlekedni…

Mennyi idő, energia pazarolódik el,

milyen fáradtan, elcsigázva ér így haza…    

*    

Alázatos szolgája

Ha te szegény vagy,

akkor ne önérzeteskedj,

akár alázatoskodnod is kell,

mert a hatalmasok könnyen kicsinálnak…!?

(Móricz: A boldog ember)

*

Hitelképes

Ahhoz, hogy hitelt kaphass,

be kéne bizonyítnod: nincs rá szükséged

Vagy annak biztos tudatában tukmálják rád,

hogy úgyse tudod visszafizetni, s elveszik a lakod…

*    

Ócska cipő

Meddig lehet egy cipőt hordani,

s ebben hogy megy tönkre a lábad?

(és azután a gerinced, egészséged)

*

A szegény dolgozó

Éhbérért bumlizol oda és vissza,

hogy újratermeld munkaerődet…

s teljesen leamortizálva rogysz le otthon…

*

Csere

A pénz nem boldogít

Egyszer már szeretnéd

ezt magad is letesztelni!

De teneked nem adatott meg,

hogy cserélhess pár napra a királyfival…

*

Kényszerpálya

Szegény gyereknek a szülei választanak

biztos és gyorsan kenyérkereső kényszerpályát

– miből is fedeznék az évekig tartó felsőbb iskolát?

inkább legyen a kezében kenyérkereső szakma -

ami garantálhatja életfogytig tartó frusztráltságodat    

*    

Hátulról előre?

A szegénységből kitörni

bizonyos értelmiségi pályák felé:

papi, tanítói, katonatiszti, rendőri pálya?

Esetleg a szegények sportjaiban: boksz, foci?

Nagy szerencsével nagyon keveseknek adatik meg…

*

Egyenlőtlen esély

Ha szegények a szülők,

akkor a gyereküket nem játszatja

a sokféleképpen lekenyerezett edző:

helyette a kétballábas lép a pályára…

*

Jutalomutazás

Nem a szegény tehetséges srác,

de a gazdag család egykéje, üdvöskéje

utazhat ki az angliai csereprogramra

(Dárday Pál dokumentumfilmje)

*

Kirekesztve

Ha szegények a szüleid,

akkor eleve szóba sem jöhetnek

a költséges sportok, szakkörök,

magánórák, képzések, programok…

*

Egyéni mobilitás

Ha egy-egy személynek sikerül is

mondjuk értelmiségi pályára kerülnie,

akkor ez kivétel marad, s az szokott lenni,

hogy elfelejti-megtagadja szegény/cigány

származását – és nem törődik a bajaikkal…

(majd meg holtig szégyelli, hogy szégyellte….)

*

Dudássors

Az is bolond,

aki poéta lesz kishazánkban?

A koldusbot és a függetlenség ikerpár?

Önkéntes és „önkéntes” szegények – koldulórend

*

Petőfi Sándor

AZ APOSTOL

Jobban lett dolga a fiúnak.
Nem kellett többé lopnia,
És nem kellett koldulnia,
Milyen boldogság, mily jótétemény!
Csak néha szállt az aggalomnak ölyve
Föléje: hátha a boszorkány
Előjön a keresztlevéllel,
Mi lesz akkor megint belőle?...
És néha szállt a bú galambja
Föléje, ha eszébe
Jutott a hű kutya,
A hálótárs és a barát.
Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt
A vén banyához ismét visszamenni,
S koldúlni, csakhogy együtt legyenek.
Gyakorta álmodott felőle,
Álmodta, hogy ölelte a kutyát,
S ez nyalta képét és kezét,
S midőn fölébredt, s társát nem lelé,
Elkezdett sírni s hosszan sírdogált.

Midőn hazaért a fiúval a
Nagyságos úr, átadta őt a
Cselédségnek. Kitisztiták őt
A régi szennyből, mely reánőtt,
És régi rongyai helyett
Kapott szép uj ruhát.
Mily jólesett neki!
Azt vélte, eddig nem is élt,
Azt vélte, hogy most született.
Ekkor magához hívatá
Az úr, és így szólt szigorúan:

„Fiú, e gyermek itt fiam, te őt
Nagyságos úrfinak hivod,
Ő lesz parancsolód,
S te szót fogadsz neki,
Ő lesz az úr, te léssz a szolga.
Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,
De ennek pontosan tégy eleget.
Minden szem-intés egy parancsolat;
Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,
Lesz enned, innod és ruhád...
Ellenben ócska rongyodat,
Amelyben fölfogadtalak,
Nyakad közé akasztatom,
Aztán mehetsz a nagyvilágba
S koldulsz, mint eddig koldulál.”

Szolgált az árva gyermek a
Nagyságos úrfinak,
Mögötte ment, mögötte állt,
Mindég árnyéka volt,
És leste ajka mozdulását,
S alig volt a parancs kimondva,
Midőn már teljesűlt is,
S a jó fiú
Mégis mennyit nem szenvedett!
Mert a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
Amilyenek rendesen a
Nagyságos urfiak.
Érezteté, hogy ő az úr,
Érezteté minden nyomon.
Ha száját a leves megégeté,
Kis szolgáját üté pofon;
Ha nem köszönt más nékie,
A kisfiú fejéről
Ütötte le a kalapot,
És ennek markolt üstökébe,
Ha a fésű beléakadt hajába,
S nem volt olyan csín, oly gonoszság,
Mit rajta el nem követett,
Mihelyt eszébe jut vala.
Lábára lépett készakarva,
Aztán ellökte, hogy mért áll az utban?
Sarat kent rá, s aztán nyakon veré,
Amért oly tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s ha sírva
Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.

Sok szenvedése volt szegény fiúnak,
És napról-napra többet szenvedett,
De tűrte békén bajait,
Tűrt elszántan, miként egy férfiú,
Kiben magas lélek lakik.

S mivégre tűrt, miért el nem hagyá
Kínos helyét, mint gyakran volt eszében?
Ha tudnátok, miért maradt!

Nem a jó étel és a jó ruha
Csalá őt vissza, hogyha útnak indult,
Hogy elbujdossék a széles világba;
Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd,
Mely elbarangol, s ha megéhezik,
Jóllakni ismét visszamegy helyére,
Mig ellenben a csalogány s pacsírta,
Ha megnyílt börtönének ajtaja,
Ott hagyva a kész és jó eledelt,
Elszáll örökre s megelégszik azzal,
Mit kinn a szabadban talál.

Igy érezett a kisfiú,
Mint e szabadba vágyó madarak,
S mégis maradt, mint a tyuk és a lúd,
S ha indult, ismét visszatért.
Mi csalta vissza őt?
A tanulás.

Az úrfi mellett eltanulgatott.
Ott állt mögötte észrevétlenűl,
Könyvébe kandikált,
S a nevelő minden szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Előbb tudá az írást-olvasást,
Mint a nagyságos úrfi.

És amint szaporodtak évei,
Azokkal szaporodtak
Isméreti,
Mint a szarvas szarván az ágak,
S ő büszke kezdett lenni rája,
S ha a nagyságos úrfi
Bolondokat beszélt szokás szerint,
Kijobbitá magában,
S mosolyga a badar beszédeken.

S a nevelő előtt
Nem tűnt el észrevétlen
A szolga fensősége
Az ifju úr fölött,
S ha nem tudá
Leckéit a tanítvány,
Azzal piríta rá,
Hogy a szolgával mondatá el,
Ki azt hallás után tanulta meg.
Becsűletére vált ez a fiúnak,
De nem vált örömére, erre nem,
Mert a kevély nagyságos úrfi
Mindannyiszor keményen
Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté.
Naponta új és durvább üldözések
Jutottak a szegény fiúnak,
És ő naponta jobban érezé
A szenvedett méltatlanságokat,
S most már, ha megüté az úrfi őt,
Nem teste érezé, de lelke,
Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,
Hanem mert szégyenlé magát.

Tizenhat esztendős vala.
Minden nap egy-egy sugarat lövelt
Elméje oszladó ködébe,
S minden sugár egy-egy betű volt,
És ilyen írat lett a sok betűből:
„Mi jognál fogva vernek itten engem?
Mi joggal bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
Úgy minden embert egyformán szeret.
S én többé tűrni nem fogok,
Akármi lesz belőlem.
Táplálatot, ruhát, szállást kapok,
De én ezért szolgálom őket,
S ezzel leróva a jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van jogok,
De a verésre nincs.
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”

Ugy is lett. Első alkalommal
(És várni erre nem kellett sokáig)
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”

Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tajtékot turva ekkép orditott:
„Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!”

És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkü, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?... ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Mint Spartacustól Róma reszketett,
Midőn eltépett láncaikkal
Verték falát a gladiátorok! –
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”

Ezzel megfordult és kiment,
Örökre ott hagyá a házat,
Hol gyermeksége úgy uszott el,
Mint a virág az iszapos patakban.

Amerre látott, arra indult,
Ment a világba céltalan.
Az ifjuság fölgyúladott szivében,
Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég,
Amelyre ráfúj a viharnak
Süvöltő óriása;
S e lángokban milyen csudálatos
Mesés képek keletkezének!
S lelkét e lángok ugy megedzék,
Mint a hámortűz a vasat.

A város végén utolérte őt
Az úrfi nevelője.
Alig lélekzett a jó férfiú.
Sokat futott, hogy utolérje.
Kiverte arcát a veríték,
Törölgeté minduntalan,
Miközben a fiúval így beszélt,
S beszédiben
Nem volt nagyon sok összefüggés:

„Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,
Nekem egy évi jövedelmem,
Tenálad eltart évekig,
Ha jól gazdálkodol.
Nagy ember lesz belőled,
Én mondom azt neked.
Dicsőbb fiút még nem láttam tenálad.
Én szórul-szóra érzem azt, amit te,
De sohasem mertem kimondani.
Féltem tőled s bámultalak,
Midőn beszéltél.
Az isten áldjon minden szavadért.
Tanácsolom, parancsolom,
Igen, parancsolom, fiú, hogy
Tanúlj, végezd az iskolákat,
Különben én
Megátkozlak s megvér az isten.
Te nem magadnak születél,
De a hazának, a világnak.
Azt mondom néked, hogy tanúlj,
Amit különben
Nem is kén mondanom,
Hiszen te ugy szeretsz tanúlni.
És most az isten áldjon meg, fiam,
Légy szerencsés, élj boldogúl,
S emlékezzél meg rólam is koronként,
De ha tanácsomat nem fogadod,
Akkor felejts el engemet.”

Lehajlott a fiú,
Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
De ő nem engedé, sőt a fiút
Megölelé s arcát csókolta meg,
S úgy távozott könnyes szemekkel.
Mily jólesett ez a fiúnak,
Szegény fiúnak milyen jólesett!
Ez volt az első szeretet,
Mellyel találkozott.
Tizenhat évig kellett élnie
S kínlódnia,
Mig oly emberre akadott,
Ki nem taszítá el magától,
Ki megölelte őt!