Ezalatt pedig nagyban készült Lackó a pünkösdi ünnepekre. A városka egyik díszkertjében egy gyönyörű feslő rózsabimbót pillantott meg, pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos gyermekszerelem gyakran táplálkozik effajta szertelenségekből. Laci kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan ismerősen mosolygott már a végén Lacira, hogy szinte integetni látszott neki.

»Hm - gondolta Laci -, de nagy dolog volna, ha azt a rózsát hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ej, mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa szolgálótól.« Hovatovább mindjobban megbarátkozott ezzel a gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Lacika, ha letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hűvösek voltak.)

A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett manzárd-tetővel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek egymás mellett a tető zsindelyfodrain.

- Miféle ház ez? - kérdezősködék Laci.

- Az angol szüzek zárdája.

- Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva?

- Az apácák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a növendékekkel.

Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laci a szép kavicsos utakon a kert orgonabokrai közé, melyek most nyíltak javában. Oldalt a magas kőfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára szolgált. A szomszéd ház az »Arany bárány« című vendéglő volt. Hajdan ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a fejedelemasszonya, ki a vőlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent fogadalmat tett, hogy apáca lesz, de később megbánta a dolgot (minden asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol levetvén apácaruháit, a legpikánsabb francia toiletteben jelent meg az odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt, s álnév alatt mulatott pezsgő vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a palotában egyik titoktartó társalkodónője, valami Villárczy kisasszony vitte. Sok tarkabarka bohóság történt itt. A városka őszhajú matrónái még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat.

Később (egy század múlva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bűnös palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi állapotában maradt, s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik.

Laci látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás kulccsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén betéve az ajtót maga után.

Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban, az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bűn.

Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a Balassa Ágnes útját, őt is a titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell az alkalmas pillanatot választani.

Lesbe állt hát Laci pünkösd szombatján délután az átellenes szíjgyártó kapujában, s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent, gereblyéjével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a mellékajtóhoz jutott, s kinyitván azt, iszkiri, eltűnt az ajtó mögött.

Ez volt az alkalmas perc. Laci otthagyta leshelyét és egyenest a Bárányba tartott, ahol a vörös terítékű szobában találta a tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglős tubákos szelencéjéből merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána.

- Egészségére, Tumbus apó!

- Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót.

A pincér hozta a sört.

- Friss csapolás - szólt a vendéglős.

A pincér észrevette a belépő Borly Lacit és a szokásos hosszadalmas vallatás alá vette:

- Mi tetszik, ifjú úr: sör, vagy bor?

- Bor.

- Milyen bor? Butéliás bor vagy asztali bor?

- Asztali bor.

- Fehér vagy vörös?

- Hozzon fehéret.

- Egy verdungot vagy egy messzelyt?

- Egy messzelyt.

- Vízzel vagy anélkül?

- Anélkül.

Laci felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyílt.

- Erre van a kijárás - figyelmeztette a pincér.

- Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt.

- Ott most csak egy szekér van.

- Talán éppen az enyém.

Minden gyanú nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt jóízűen hortyogva.

Laci körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott kezében.

- Nem vesz bort, bácsi? - kérdé Lacitól.

- Nem. Hát bort árulsz?

- Bort.

- És hol van a borod?

- Itt a lyukban.

- Hol veszed a bort?

- Az apám pincéjében; leveszem a kulcsot a szögről, amikor nem látják, és én is hozok egy-egy kancsóval.

- Ide öntöd a fa odvába?

- Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam.

- Bolond vagy te, fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piacon. Egy generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján.

Se szó, se beszéd erre a hírre felugrott, levágta a messzelyt a földre s úgy szaladt a piac felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Laci most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíva nagyot dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek. Hirtelen betaszította az ajtót, s egy iramodással, nem nézvén se előre, se hátra, csak a rózsatőre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép rózsaszálam!

De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékből a rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el, aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka.

Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a bicskája után, s amint már rátenné, hirtelen magcsendül egy félénk, mégis parancsoló hang:

- Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram!

Laci összerezzen, a tollkés kiesik kezéből erre a hangra, ijedten néz fel, s majd sóbálvánnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva:

- Szent Isten! Inokay Mária.

- Nini, nini - kiált fel a leány vidáman -, hisz maga az izé... a lakatos.

Különös vizsga-pillantást vetett rá, mialatt Laci tollkéséért lehajolt. - Hogy megnyúlt a fiú - gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának találta a keskeny, feketedő csíkot az ajka fölött. »Hiszen magának már bajusza van« akarta mondani és kacagásra nyílt ki már a pici szája, nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni, nagy dolog az.)

- Megijedt tőlem ugye? - kérdé Laci zavarral, csak éppen hogy mondjon valamit.

- Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarta tépni.

- Hát a maga virágja? - szólt a fiú csendesen, tompán. - Tudtam, éreztem.

- Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától.

- De hiszen magának akartam elvinni - mentegetődzött az ifjú.

- Köszönöm szépen - jegyzé meg a leány gúnyosan -, itt nevelem nagy fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két felől mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higgye, mintha már júniusi éjszakák volnának, és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idő előtt. De hát hogy jött be ide?

- A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem.

- Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? - kérdé a leányka közömbösen.

- Oh istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom. Miképpen is történhetett ez?

- A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával - felelte a leányka a régi, őszinte hangon -, apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

S pajzánul meghajtotta magát Laci előtt, megperdülvén a saját tengelye körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesimuló szegfűformából széles haranggá puffadtak fel a szélben.

Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás sürgést-forgást. A májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten, még a két szürke hamufolt is a rózsatő mellett olyannak látszott, mint két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint a többi.

- Nagy szerencse - szólt Laci álmodozó hangon -, hogy végre megtaláltam.

- Úgy tesz, mintha keresett volna.

- Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben?

- Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szűz Máriának szántam, mert a jövő héten a kékkői búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát. Magam ültettem el a tőt tavasz elején, s akkor megfogadtam a fejedelemnő asszony jelenlétében, hogy az első virágját a Szűz Mária oltárára teszem. A fejedelemnő kinevetett: »Nem nyílik az még ki akkorára, édes lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.« »Kényszeríteni fogom - feleltem -, mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelíd, ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelíd«. Hát nincs igazam?

Laci csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést.

- Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nővértől (mert tudja, minden apácát nővérnek hívunk) »mondja meg nekem, Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?« A Schwester gondolkozott és azt mondta: »A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a virágot szabad megcsalni.« Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem tanult maga erről semmit?

- Nem. De azt hiszem, hogy van lelke.

- No, az meglehet, de azt látom, hogy magának nincs, mert különben nem akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal tartozom a Szűz Máriának.

- Szép, hogy számon tartja a tartozását, baroneszka. Hát nekem nem tartozik valamivel?

Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska.

- Nem emlékszem - szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a körülnyírt haja repkedni látszott az arca körül, a fülbevalóiból pedig kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett.

Lehajolt érte kecsesen, hanyagul.

- Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? - dicsekedett. - Múlt vasárnap. Nem fáj az.

- Most már tudom és ígérem, hogy el nem felejtem - gúnyolódott Lackó -, de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról... emlékszik: mikor?

A kis baronesz elpirult.

- Aha, tudom már - szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon valaki. - Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és... és...

Laci most vakmerően két lépést tett feléje:

- Egy csókot kértem akkor jutalmul.

- Akkor én még kisleányka voltam - ellenveté kérlelő tekintettel.

- Hiszen még most is kisleányka.

- Annak tart? - kérdé a leány elbiggyesztve ajkait.

- Annak, természetesen.

- Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektől?

- Hát csak - felelte a legényke nyeglén, vállat vonva.

- Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz?

Laci elmosolyodott.

- Inkább beösmerem, hogy már kisasszony.

- Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelező úr.

Laci homloka elborult.

- Haragszik rám?

- Nem.

- Miért nem fizet hát?

- Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki valamikor a férje lesz.

- Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza, Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában?

- Tettünk, tettünk - felelte idegesen -, de lássa, azóta sok történt.

- Nevezetesen?

- Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen.

- Mit ért a világ alatt?

- A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat?

Laci lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott.

- És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem, feleljen nekem! - kérdezte fázékonyan, türelmetlenül.

- Én azt a kérdést vetettem fel előttük, hogy előfordul-e ilyesmi a regényekben?

- És mit feleltek?

- Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: »A regényekben sok csodás dolog előfordul, de ilyesmi még sohase történt és sohasem is történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.«

Laci ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elítélt.

- Hát mármost én mit csináljak? - kérdé sötéten, rekedten.

- Azt én nem tudom - vonogatta vállait Mária Karolina. - Én nem tehetek róla, én mosom a kezeimet - majd látva a Laci szomorúságát, fájdalmát, szelíden, szánakozóan hozzátette: - Lássa, lássa, minek lett lakatos?

Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe - hátravetette a szép fejét negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekből eltanult mondatot:

- Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével.

Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlőtlenek vagytok és oly félszegek. Valami, amit az égből hoztatok magatokkal, s valami, ami már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante is, a nevelőnő is, és csak az a kedves belőle, ami a magatoké.

- Hát olyan bűn lakatosnak lenni? - tört ki Borly Laci szilajan, és meg akarta ragadni a leányka karját.

De az egy sikollyal ugrott el előle.

- Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugye nem?

Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne, nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek.

Laci csak most vette észre, hogy a nyitott penecilus, mellyel a rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztő lehetett hát, amint ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva.

- Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan nagy bűn-e a lakatosság? Hisz nem bűn.

- No, tudja, én se hiszem, hogy bűn volna - szólt húzódozva -, de ha egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen.

S ezzel kedvesen rámosolygott Lacira, búcsút intve neki a kezével.

- Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Lacika. Ha hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e?

Laci utána iramodott.

- Mária Karolina - lihegte lázasan -, álljon meg egy percig. Ne hagyjon így el! Segítsen rajtam!

- Hogyan? Miben? Miképpen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az ablakból.

Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta.

- Akarja-e - szólt a fiú eltökélt hangon -, hogy ne legyek lakatos?

Dac ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein.

- Hát az jó volna - szólt a leány hanyagul, felületesen -, de hát akkor mi lenne?

- Amivé maga akarja, hogy legyek.

A leány elkacagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy ő mondja meg egy férfiúnak, mi legyen. Hogy őtőle függ, ő irányít, ő rendelkezik. A szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylő, világító szentjánosbogarak azokban a szemekben!

- Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne.

- Katonatiszt?

- Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve - folytatta ismét, gyerekesen, picinyt selypítve. - A barátnéim is a katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel.

- Levelezik? Hát lehet innen?

- Lehet. Hogyne lehetne?

- Hisz akkor mi is levelezhetnénk.

- Persze. Föltéve, hogy katona lesz.

- Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a bizonyos Katalin? A postán?

- Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga előtt most már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad?

Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtől, bensőségtől, amint folytatá:

- De mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van nekünk itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem öntözi, hanem ő húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi bevásárolni mennek a piacra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a piacon kiveszi a csacsi füléből a katonatiszt, Litmaneck Eduard hadnagy úr, hazamegy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a Sánta mészáros üzleténél áll. Litmaneck odamegy, beteszi a választ a szamár fülébe, és mi, itthon, mikor senki se látja, kivesszük onnan. Hát már most tudja. Legyen ezzel is okosabb!

Laci elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt előtte elsőbbnek.

- Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Litmaneck hadnagy? Azt szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten?

- Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van.

- Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Litmaneck?

E pillanatban léptek hallatszottak, gallyak ropogtak, madarak rebbentek fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette.

Laci elsápadt.

- Bajban vagyunk - suttogta és körülnézett.

- Pszt, csendesen! - szólt a leány elkomolyodó homlokkal. - Nem kell megijedni!

- Csak maga miatt.

- Énmiattam? - kacagott fel, az egyik vállát fölhúzva. - Azt hiszi, hogy engem könnyű zavarba hozni? Csalódik. Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyezett gyalogúton. Egy darázs szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette, vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem tágított.

- Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen!

- Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, - kiáltá eléje a baronesz nyájas, behízelgő hangon, amint megpillantotta a gallyak hézagain át, sőt nehány lépést előre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá lett.

- Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? - kiáltá vissza Tumbus apó a maga rozsdás hangján.

- Ne csukja még be a kis ajtót, apóka.

- Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van kisasszonyka, hm. Eredj te cudar! (Ez a darázsnak szólt.)

- Valakit ki kell eresztenie, apóka.

Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatalembert. Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arca.

- Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek...

Szimatolni kezdett a levegőben.

- Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a madár se jár. Szörnyűség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe akar beleharapni.) Hát mármost mit csináljunk vele? Kivallatjuk, hehehe, hogy hol vette itt magát, és mit akar itt, hihihi, ahol a sármányból is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apácák leimádkozták, az égből pottyant le. Trumbus apó minden lépéssel megállt s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska macskánszki!

Lackó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig kopjahegyekben végződött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud kimenni!

Tumbus apó ellenben a becsípett ember bőbeszédűségével nyomogatta, hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót.

- Hát mármost mit csináljunk vele? - motyogta. - Olajba sütjük vagy porrá törjük és minden apácának beadunk belőle egy evőkanálnyit?

Annyira kacagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia.

- Tumbus! - kiálta rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával toppantott - micsoda szemtelenségeket beszél maga itt összevissza? Ez a fiatalember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utcáról, hogy a szüleim felől kérdezősködjem, s ő bejött, mert kend részegeskedni ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést követvén el. Hát mármost forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót, mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy, kettő, három, mars!

- Hiszen megyek már, megyek - szólt egyszerre megjuhászodva. - Ez már más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna hozzám szólni, kisasszonyka, hogy »parancsolom, Tumbus«.

- Egy szót se többet, Tumbus.

S ezzel csípőjére tette a kezecskéit, s haragosra, morcosra vonván össze a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy előre menjen.

- Jöjjön hát, ifjú úrka - makogta az apó alázatosan.

S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Lackónak: »Szép kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebből! Mikor már mint palánta is ilyen. Ujujuj, de ráncba szed ez valakit.«

A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult, még egy utolsó pillantást vetett rá. A kisleány egy nyírfa lehajló ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki.

***