MIKSZÁTH KÁLMÁN

A VÉN GAZEMBER - VIII.

Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két sulyomi korcsma előtt. A megboldogult ismerősei majd mind eljöttek a végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéces kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földről érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkőműves volt, és hogy az egy külön titokzatos ország, ahol ő nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi emberrel, amennyi ide verődött, két grófot is el lehetne temetni, nem egy kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a két korcsmában, készült a tűzhelyen a sok rántotta és lúdzsíros pirítós, a vendéglők nélküli ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek továbbá a környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki jelen lesz a temetésen, sőt olyanok is voltak, akik a legendárius kis főhadnagy látására kászmálódtak föl kúriájukból, teljes közömbösséggel viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mihály uram is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon, mert csak a szupplikációs diák az, akit a villanyos drót se ér utol. Megjött közvetlenül a temetés előtt Gyengő István ügyvéd is és egyenesen a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak.

- A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni. Hol kívánja ezt méltóságod?

Inokay közömbösen vont vállat.

- Nem érdeklődöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy mennyiben érintene az engem - mondta a báró.

- Azt beszélik, hogy sokat gyűjtött az öregúr.

- Nincsen kizárva - szólt a báró ásítva.

- Tehát méltóságod nem is tudja?

- Sohase néztem bele a számadásaiba.

- A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendő a báró Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében.

- Ha azt kívánta, hát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs alkalmas szoba.

- Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre.

- Akkor hát az egyikkel.

A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram versei nagyon tetszettek, a szép diófakoporsó mindenkinek imponált, az öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedő kilátszó szegélyzete hozta bámulatba. »Istenem, istenem, milyen jó lehet abban pihenni.« A koporsónál csak maga a szép főhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott, lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kőszobor. Feltűnő volt, hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben, nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább nézőnek, mintsem résztvevőnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra, hiszen akármilyen volt, mégis csak őket szolgálta. Ezenkívül zavarólag csak egy odatévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt, de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: »Csiba te, vagy talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítlak én móresre.«

Oh, de gyönyörű volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya formáit nem tudták olyan messziről kivenni. De annál jobban emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amellyel a félrecsapott napernyőt tartotta a nap ellen, a fejbiccenést, amellyel a köszönők üdvözlését viszonozta, s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália tante is (az Inokay Bécsben élő testvére), egy régi világból való öreg dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán, az is váltig a főhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát:

- Ki az a fess tiszt?

- Az öreg Borly unokája - kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz, minthogy Amália tante egy kicsit süket volt.

A szemeivel pislogott, s most már lorgnettejét is elővette a pápaszem elé, hogy jobban lásson.

- Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek, még egyszer.

- Az öreg Borly unokája - ismételte Mária és elpirult.

- Úgy - szólt a vén dáma a fejével bólingatva -, köszönöm. Pedig azt gondoltam, hogy az öreg Borly unokája.

Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének »Et eum Lazaro, quondam paupere« s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr kezéből a szent füstölőt, a keresztet vivő Kozár Jancsi glédába helyezkedett, a halottvivő legények most már fölkapták a Szent Mihály lovát (könnyű volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család csodálatos módon eltűnt onnan a szögletről, Disznósy uram pedig felhasználván az alkalmat, odafurakodott a főhadnagyhoz s megfogva annak mind a két kezét, fölkiáltott:

- Milyen kár volt, milyen kár volt!

Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is úgy értette, hogy kár volt őt ott hagyni a Lackónak. Mert aztán Majza Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a mézet szokta megvenni évenként, s ekképpen szólott:

- Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának. Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a gyerek, és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök.

Megmozdult a menet lassú, ünnepélyes lépegetéssel a temető felé, a parasztgyerekek előre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelről lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan történt, és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy picinyke púp jelzi a földön, hogy ő is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvűen a csákányaikat és fülkosaraikat, s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A főhadnagy is ott állt megilletődve, midőn egy kéz a vállát érinté.

- Szervusz, Laci!

Borly megfordult és Pál bárót látta maga előtt. Magas, nyurga fiatalember volt; jól kihúzta őt is az idő.

- Ah, ön is eljött, Pál báró? - szólt a főhadnagy meglepetve.

- Csak nem akarsz talán magázni - pattant fel a báró röstelkedve -, azért, hogy én még semmi se vagyok.

- Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tőled, nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél - mondá.

- Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más vagyok, én másképp gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte, talán tudod, milyen szegények vagyunk, és az ember végre is azért tart magának törülközőt, hogy a maga szennyét beletörülje, és azért gazdatisztet, hogy a maga könnyelműségét ráfogja. De én... én szerettem az öregedet, ő is szeretett engem, jól tudom, és fáj a szívem utána.

Pálnak mind a két szeme megtelt könnyel. Borly észrevette és szeretettel fűzte karját a Paliéba.

Hát te hogy vagy?

- Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen.

- Hová?

- Hát egyelőre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni.

- Hozzátok? - kérdé fojtott hangon, szinte félénken.

- Igen, édesapám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet felolvasása, s nekünk is szabad lesz bemenni.

- Kik azok a »nekünk«?

- Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá?

- Hogyne emlékezném!

- Azért mondom - fecsegett Pál -, mert ti katonák könnyen felejtitek, azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen.

- Ki mondja azt?

- Mari testvérem.

- Ő mondta?

- Ő, de mit csodálkozol ezen?

A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengő ügyvéd várt rájok s egypár lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabíró, Bekeházy Gábor mutatta be magát a főhadnagynak.

- Sok szépet hallottam felőled - szólt nyájasan a vidéki dzsentri mindjárt bizalmas modorában.

Mindez megmelegítette egy kicsit Lacit az epedve várt és most mégis rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerű szepegéssel ment végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a ládájából egy kis bőrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabíró pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésből, hogy a siroki kántor betanította a papagáját »Éljen Inokay követünk« kiáltásra és most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen.

Így értek föl a lépcsőn a szarvas-agancsokkal és mindenféle vadász-trofeumokkal díszített előcsarnokba, melyből a társalgó szoba nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönből belépők csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat.

Inokay fölállt és a szolgabírónak nyújtá kezét.

- Mi hír a kerületben? Széna, szalma? - hadarta gyorsan, mintegy annak jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi.

- Ah, a mi főhadnagyunk! - szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. - Mikor jött?

- Még tegnap, méltóságos uram!

- Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt.

- Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott.

- Igen kevés lehetett - felelte meleg mosollyal s jelentőségteljes pillantással -, mert az enyémet is elvégezte.

Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hova tegye kezét-lábát, úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában, és elesik, pedig már nem is volt homály a szobában. Sőt ellenkezőleg, még fényesebb nap világított, mint odakünn, mégpedig kettő, a Mária két fényes szeme, s hozzá az az egész fehér arcocska, csodálatos édességével. Laci nem mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el, forgott vele a szoba, és különben is olyan furcsa volt minden, egy beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte, mintha egy egész cigánybanda játszanék, és csak az volt különös, hogy az óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása.

Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment gépiesen Laci is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát, Uram bocsáss, a holdvilág arcával, a terebélyes krinolinban, mint egy sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyújtotta csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak előtt és odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre.

- Foglaljanak helyet, uraim - szólt a báró -, és essünk át a mai szomorú alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mireánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó...

- Igenis - vágott közbe az ügyvéd -, ő maga kívánta, hogy végrendelete a méltóságos bárói család előtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni.

Átnyújtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt, pátosszal kezdte olvasni:

- Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár, alulírt tanúk előtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek ajánlván, fennmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a következő végintézkedést teszem.

- Halljuk - szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen előkelő társaságban még köhécselni sem illik.

- Áll pedig a vagyonom - olvasta tovább Bekeházy - a sulyomi 115. számú telekjegyzőkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból, továbbá a budai telkemből. Az elsőt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös tulajdonul hűséges ápolásáért özvegy Perkál Józsefnének. Senki őt örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák gyógyításának céljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya áll a legelső rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hűség és pajtáskodás dolgában.

- Menjünk tovább - szólt közbe a báró közömbösen.

- Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy nem tud olvasni.

- Ohó, egy homályos pont - csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére, mint a keringő héja. - Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud, vagy a könyveket nem kapja azért?

- Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum - vélte a szolgabíró és olvasta tovább a következőket: »Vagyonom főrésze, részint készpénzben, részint papírokban, a losonci, miskolci, egri takarékpénztárakban és az egri káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen négyszázhuszonnyolc ezer forintokat.«

- Ah - röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkéntelen felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly főhadnagy lesütötte szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott.

- Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve, egykedvűen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.) Tetszett tán valamit mondani?

- Nem - felelte Inokay fáradtan.

- Akkor hát tovább olvasok. »Ennek az összegnek a főrészét abból a célzatból szereztem, mert előre láttam, hogy az én szeretett uram, Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint úrias könnyűvérűsége és kedvtelései miatt, előbb-utóbb tönkre fog menni...« Bocsánat, báró úr, ha talán parancsolja, hogy abbahagyjam?

- Dehogy. Csak folytassa - szólt a báró hidegen. - Sőt csak most kezdek kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a másvilágról.

- Ez okból - folytatta a felolvasást Bekeházy - elhatároztam, hogy amit lehet, megmentek az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnőm, báró Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem vették, még talán ott is, ahol észrevették, és összegyűjtöttem nekik kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom, illetve az övék az, az övékből való, úgyhogy azért engem semmi hála, semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben.

Templomi csönd támadt, szinte dermesztően ünnepélyes. Mintha a megholt szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hűs áram és végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre megteltek könnyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött, dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket.

Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz előtt.

- Gratulálok, kisasszony.

- Ah, istenem! - sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste szemeivel a főhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki gyújtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette az ügyvéd gratulációját Borly jelenlétében.

Mária piros lett, mint a pipacs, s csak az ujját tette a szájára, - figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabíró tovább olvas.

- Rendelem végül, hogy a fennmaradó huszonnyolc ezer forintnyi összeget, mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlően ossza fel Gyengő István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly László főhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földesuraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen.

Van még valami?

- Még egy Post Scriptum - s olvasta odább Bekeházy. - »Nagy tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a padláson levő lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.« Eddig van. Ritka egy eset - tette hozzá -, nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette!

S ezzel fölkelt és átnyújtotta a nagyértékű okmányt Inokaynak.

Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az asztalra dobta.

- Az isten szerelméért, mit cselekszik? - kiáltott fel a szolgabíró. Az ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt, levegő után kezdett kapkodni, maga a báróné is ijedten ugrott fel.

- Azt, amit tennem kell - mondá a báró kipirulva, büszke, csengő hangon; szinte szép volt most, és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott magasabbnak. - Azt, amivel az egyik nemesembernek kell, hogy feleljen a másik nemes ember, a halottnak az élő.

- Apa, apa mit tettél? - szörnyűködött a baronesz.

- Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan vagyontól, ami a törvény szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel tartozom ama nagyszívű ember unokáinak, akit én egész életemben félreismertem. - Így lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni, ki akadályozza meg?

- Én - felelte egy kellemes érces hang, a fiatal Borlyé. - Mi nem fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek vagyunk, és tudunk dolgozni, s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár csak Borlyak vagyunk.

A báró csodálkozva hallgatta a főhadnagy heves kifakadását, s ez a hevesség visszaadta hidegvérét.

- Ön rosszul ítéli meg szavaimat, főhadnagy úr, ha ilyen értelemben magyarázza azokat. Lekicsinyítésről szó nem lehet; bizonyára rosszul választott alkalom volna az Isten és emberek előtt. A Borlyak az én szememben e perctől kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban. Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam.

S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a termet.

Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron, és lehajolt, kezet csókolt neki.

- Értelek, Inokay - szólt és eltűnt szobája ajtaján.

A többiek megrőkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most?

Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen fölvette az asztalról a berepesztett végrendeletet, majd magához intve lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat.

- Szép spektákulumot csinált apád - panaszkodott útközben. - Most, mikor idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés egy mentődeszkát nyújt feléje, sőt egy hidat, és ő elrúgja, mert kevély.

- De mikor a kevélység úgy megszépíti az apát, édes mamám.

- Köszönöm szépen. Ha kevély akart maradni, takarékosnak kellett volna lennie. Rá kell küldeni a tante-t, hadd beszéljen a fejével. Gyere, beszélnünk kell a tante-tal. Ah, Pali, jó, hogy elémbe jössz. Eredj be, kérlek, és mondd meg az uraknak, várjanak egy kicsit, mert így nem maradhat a dolog. Istenem, istenem! Mennyi baja van az embernek.

Bent a nagy teremben csak a három úr maradt, az ügyvéd, a szolgabíró és a főhadnagy. Az inas hűsítőket hozott be.

A szolgabíró dühös volt, de azért mégis felhajtott egy pohár jégbe hűtött vizes bort.

- Valóságos ternó egy ilyen végrendelet, választások idején, de egyébként is. Mindig nagy kortesnek tartottam az öreg Borlyt, de hogy ilyen slágert kivágjon, sohasem hittem volna. Gyönyörű ez. Hisz ennek már a szele is elég, hogy elsöpörje az útból Peszerényit. De hogy egy ilyen mennyből aláhullt mannát el ne fogadjon Inokay, ez mégis hihetetlenebb mindennél.

Gyengő fiskális mosolygott:

- Majd előveszi a jobbik eszét. Ösmerem már én az efféle felbuzdulásokat.

- No, no, a báró nagyon makacs ember, szóval karakter - vélte a szolgabíró.

- Hát mármost mit csináljunk? - kérdé a főhadnagy.

- Azt hiszem, valami jegyzőkönyvet kellene felvenni - szólt a szolgabíró habozva.

Az ügyvéd elgondolkodott.

- Az eset nagyon komplikált - mondá. - A végrendeletet a bárónak semmi esetre se volt szabad szétszakítani, mert az nemcsak az ő gyermekei jogát tartalmazza, de a Perkálnéét is. A szétszakítás azonban nem képezi a végrendelet megsemmisülését, mert hiszen fel volt olvasva, ki volt hirdetve és tanúk vannak alatta. Aztán az is kétséges, van-e a bárónak joga lemondani olyasvalamiről, ami nem az övé, mert a báró végre is, igaz, természetes gyámja a gyermekeinek, de ő maga nem örökös. A báró úr lemondása különben már azért se érvényes, minthogy a főhadnagy úr ezt el nem fogadta. Igaz viszont, hogy az ön visszautasítása - az öné, főhadnagy úr - szintén érvénytelen, mert ha jól tudom, ön még kiskorú. Persze ennek ellenében föl lehetne hozni, hogy egy császári főhadnagy állásánál fogva nagykorúnak veendő, föltéve mondom, de meg nem engedve. Ám ha megengednők is, semmis volna a báró lemondásának elfogadása, abból az okból, mert ön csak ön és semmi esetre sem képviseli kiskorú Borly Istvánt, annak nevében tehát nem nyilatkozhat. Ez egy egész labirintus, uraim, amelyben én sem tudok hirtelen eligazodni, egy egész gordiusi csomó... De egy jegyzőkönyv mégse árthat.

- Oh, a jegyzőkönyv sohase lehet felesleges - mondta a szolgabíró lelkesen. - Az már olyan a mi szakmánknál, mint a gyógyászatban a hashajtó. »Vegyen be a páciens egy kis hashajtót.« Ez mindenesetre jó. Vegyünk fel tehát a dologról jegyzőkönyvet. Ez a civilizáció szimbóluma. Csak az az ország lehet boldog és szilárd, ahol az előforduló bajok és esetek jegyzőkönyvbe vannak fölvéve. Itt azonban ez csak a kezdet, magam is beösmerem, hogy ez egy gordiusi csomó. Ezt valahogy merészen kell keresztülvágni! Amint mondani szokták, karddal.

- Hát majd szétvágom én! - kiáltott föl a főhadnagy kipirulva.

- Hogyan? - kérdezték kíváncsian.

- Ez az én dolgom. (S ezzel a belépő Pálhoz fordult.) Pál báró, jelents be, kérlek, édesapádnál.

- Mi végre? - kérdé Pál báró. - Apámat nagyon megrázta a jelenet, ilyenkor rosszul érzi magát, azért kérdezem, mi végre.

- El akarok tőle búcsúzni - felelte nyugodtan.

- Ilyen hamar?

- Meg kell lenni.

- Hát jól van, gyere velem.