Payday Loans

Keresés

PLETYKA - "Az is baj, ha nagyon jók vagyunk..."
Az emberi életminőség/boldogság
2017. április 19. szerda, 16:35

Képtalálat a következőre: „lady chatterley film”

Kosztolányi Dezső

PLETYKA

Képtalálat a következőre: „bal lábam film”

Képtalálat a következőre: „bal lábam film”

Elmesélem neked, drágám, úgy, ahogy Lolától hallottam.

Hát egyszer az ura nem jött haza ebédre. Órákig hiába várt. Délután öt felé fölcsengették az Eyssen szanatóriumból, hogy valami baleset történt az urával, jöjjön azonnal. Ezt úgy szokták mondani: "Kíméletesen értesítették."

Rohant, mint az eszeveszett. A szanatóriumban kiabált: él? Bólintottak, hogy él. De a szobába, ahol feküdt, egyelőre nem engedték be. Zárt ajtók mögött tanácskoztak tanárok, orvosok. Lolának egy segédorvos adott csillapítót. Az közölte vele, hogy a sérülés egyáltalán nem olyan súlyos, ahogy első pillanatban hitték, egy gépkocsi ütötte el délben, amint hazafelé igyekezett, az első két kerék át is haladt rajta, eszméleténél van, remélik, hogy meg lehet menteni, feltétlenül ezt remélik mindnyájan.

Amikor belépett a szobába, a beteg - fején a jégtömlővel - halálsápadtan aludt. Könnyű rózsaszín takaró borította. Vért, sebet sehol se lehetett látni. Éter- és jódszag terjengett. Körötte két ápolónő foglalatoskodott. Egy orvos az érlökését olvasta, várt, és beoltotta, aztán ismét várt, és ismét beoltotta.

Ővele nemigen törődtek. Álldogált ott egy darabig, majd leült a díványra, és sírva fakadt. Aznap reggel még épen, egészségesen látta. Milyen gyorsan változik az élet. Orvosok jöttek-mentek. Nemigen beszéltek. Estefelé egy ápolónőtől tudta meg, hogy a gerince törött el. Van ugyan egy kis agyrázkódás is, de az semmi.

Átöltözködött, nekigyürkőzött, ápolni kezdte. Úgy ápolta, mint egy haldoklót, őrjöngő önfeláldozással, mert ki tudja, meddig ápolhatja. Virrasztott, ugrált, csöngetett. Ült mellette, és simogatta kezét. Azt nézte, ami van. Most nyugodtabban alszik, most ivott egy fél kanál narancslevet, most láza is csökkent egy tizeddel. Én is így szoktam ilyenkor. Ez a legjobb.

A beteg egy hétig lebegett élet és halál között. Lezajlott az agyrázkódás. Az orvosok biztatgatni kezdték Lolát. De csak akkor kezdődött igazán a beteg kínszenvedése. Nyöszörögve aludt. Ha fölébredt, ordított. Még a bódítószerek se enyhítették fájdalmát. Mozdulni se tudott. A derekától kezdve megbénult. Lábai érzéketlenek voltak, hűdöttek. Miután megröntgenezték, kiderült, hogy két csigolyája tört el. Nyújtókötésbe tették - egyik hurok fönn a fején, a másik hurok lenn a lábán -, és nyújtották ezt a roncsolt testet, mint a pribékek az akasztott embert.

Lola most már reménykedett, hogy megmentheti. Tehát kettőzött gonddal ápolta. Áldozata már nem haldoklónak szólt, hanem annak, aki esetleg fölépülhet. Éjjel-nappal talpon, mellette. Egy hónapig le se vetkőzött. Nyúlszemmel aludt, öt-tíz percig, keze akkor is a kezén. Csak az ő érintését tűrte a beteg. Egyébként minden fájt neki. Kívül, mint a tűz, kérlek, belül, mint a jég. Melege volt, és didergett. Fejét borogatni kellett, lábát melegíteni. Lola végzett mindent. Emelgette, lepedőkben forgatta, etette és tisztogatta, esténként szeszes vattával mosta végig. Magával tehetetlen volt, mint egy csecsemő.

Az orvosok figyelmeztették Lolát, hogy kímélje magát, a betegség előreláthatólag hosszú lesz, s ő ki fog merülni. De nem törődött semmivel. Ha az ember ilyesmit elkezd, nemigen bírja abbahagyni. Sajnálja azt az önfeláldozást, melyet befektetett, s attól fél, hogy hanyagságával elveszt mindent. Fut a pénze után. Enni is alig evett. Csak egy piskótát, egy pár szem szőlőt, melyet a beteg otthagyott, játékból. Már két hónapig feküdt az ura, változatlanul. Még mindig béna volt. Az orvosok abban bizakodtak, hogy a vérömleny lassanként felszívódik. Nem szívódott föl. Ekkor megint megröntgenezték, és elhatározták, hogy műtétet végeznek rajta.

A műtét háromnegyed óráig tartott, megnyitották a gerincoszlopot, és eltávolították a csontszilánkokat. Újra kezdődött az egész, elölről. Megint virrasztani, reszketni. A műtét sikerült. Csak tüdőgyulladása ne legyen. Tüdőgyulladása lett. Minden köhintésre végignyilallt rajta a fájdalom.

Tizennégy hónapig voltak a szanatóriumban. Aztán hazaszállították a beteget. Én, édesem, ekkor kezdtem járni hozzájuk. A szanatóriumba csak éppen bekukkantottam, a folyosón beszéltem Lolával pár szót, az urát egyetlenegyszer láttam az ajtónyíláson. Most minden héten meglátogatom őket.

Lakásuk kórházzá alakult. Feküdt a beteg, feküdt az orvosságosüvegek között, Lola pedig beszélt neki, olykor már egész gépiesen felkelt - beadott egy port, borogatást váltott, s folytatta. Valami csodálatos légkör volt itt. A betegség olyan, mint egy tündérmese, mely nem tart közösséget az élettel. Semmiről se tudtak ezek, ami azóta történt. Tőlem értesültek, hogy közben a Bethlen-kormány is megbukott. Még ezt se tudták. Csak egymással törődtek. Mennyi emlékük volt, Istenem, mennyi nagy és szép emlékük. Néha összenéztek, boldogan és gyermekesen, mintha valami titkuk lett volna.

Én egyformán bámultam mindkettőjüket. Meghatóak voltak így együtt, és szépek is. Az ura sápadt, kissé deres a halántékán, de még fiatal, csak harmincöt éves, ő pedig kilenc évvel fiatalabb nála. Sohase hittem, hogy Lola ilyesmire képes. Nem lehetett elcsalni az ágya mellől. Két éve a moziban, színházban se volt. Lopva fürdött. Állta a harcot, és nem fáradt bele. Azzal is leszámolt, hogy az ura egész életében nyomorék marad majd. Tudod, gazdag lány volt, s minden vagyona ráment erre a betegségre. De még szomorú se volt. Csak az arca volt fakó és elszánt.

Szóval, kérlek, egyszer, amikor odamegyek, Lola kacagva szalad elém, s újságolja, hogy az ura tegnap már lábára állt. Azaz csak fölállították szegényt, mint egy állványt, pár pillanatig tartotta Lola meg az ápolónő, aztán verejtékes homlokkal roskadt vissza ágyára. Micsoda öröm volt a házban. Később minden héten jó hírek érkeztek. Már két lépést tett mankón, már három lépést tett, már körüljárta a szobát is, két botra támaszkodva. Újra járni kellett tanítani. Egy táncosnő hetenként kétszer leckét adott neki, hogyan kell mozgatni a lábait, pusztán az izmaival, az idegei nélkül, mert idegpályái még mindig bénák voltak. Lola pedig biztatta. - Egy-kettő - és tárt karral várta, mint anya a kisgyermekét.

Két és fél év múlt el a szerencsétlenség óta. Végre az utcára is kikerült. Lola karján. Együtt sétáltak. Egy tavaszi délután - emlékszem, május volt - Lola nyitott nekem ajtót. Rejtélyes mosollyal vezetett be. A beteg nem volt otthon. Kirepült a kalickájából. Maga ment el. Ekkor ment el maga először.

Természetesen meg kellett várnom. Izgatottan lestük Lolával, mikor jön haza. Mosolyogva az önállóságán, belépett. Új tavaszi felöltő volt rajta, és új sárga cipő, hiszen már három éve nem csináltatott új ruhát és új cipőt. A gomblyukában egy szál ibolya volt. Aznap este együtt vacsoráztunk.

Később már ritkábban látogattam Lolát. Utoljára karácsony előtt jártam nála. A szobalány valamit dadogott, hogy vidékre utazott a szüleihez. Tudod, mi történt? Elvált az urától. Igen, már ki is mondták a válást. Hogy miért? Hát azért, mert az ura megcsalta. Képzeld, azon a májusi napon, mikor először ment ki egyedül a maga lábán, az új tavaszi felöltőjében, az új sárga cipőjében, egy szál ibolyával a gomblyukában, akkor volt az első találkája azzal a nővel, akit azóta el is vett.

Hát érted te ezt? Hát meg lehet ezt érteni?

Nem, ezt nem lehet megérteni. Senki sem érti. Csak az én uram. Ő állítólag érti, az új lélektan törvényei alapján. Azt mondja, hogy ez természetes. Lola ura - legalábbis ő így magyarázza - elégtételt vett magának, hogy ez az áldott, kedves asszony évekig kitartott mellette, hogy annyiszor látta őt gyámoltalannak és nyomorultnak, s később olyasvalakit keresett, aki nem ismerte így, akinek nem tartozik ennyivel, mert ilyen adósságot sohase lehet letörleszteni.

Bevallom, én ezt sem értem. Elmélet. Az uram azonban hozzátette: "Én mindenesetre kikérném, hogy egy angyal éljen mellettem. Az angyaloknak az égben a helyük, nem a földön. Figyelmeztetlek is, hogy ha te egyszer ilyen angyal akarnál lenni, akkor úgy kidobnálak, hogy repülnél, akár a szárnyadon, akár anélkül." Hát mi legyek? - kérdeztem. Ördög? "Se angyal, se ördög - mondta -, hanem valami a kettő között." Angyal ördögszarvval, vagy ördög angyalszárnnyal? "Olyasmi - mondta -, nő légy." Hallottál már ilyent? Az is baj, ha nagyon jók vagyunk, az is baj, ha nagyon rosszak vagyunk. Annyi bizonyos, hogy a jóságra csak törekedni lehet. Úgysem érhetjük el sohasem.

No, szervusz, drágám, most megyek. Csak arra kérlek, tartsd titokban. Lola is titokban mesélte el nekem. Szóval, senkinek a világon. Különben, mit nagyképűsködjek? Az ember nem lehet se jó, se rossz. Hát add tovább, gyorsan, de a legnagyobb titokban.

1933

 

Kapcsolódó kép