- Sárkány - szólt Esti Kornél, idézve az izzó és sötét költőt, a lelke messzeségéből. - Ő nyomorgott legtöbbet minden költő között, beleértve a XIX. század franciáit, Murger bohémjeit, a Grub Street-i angolokat, Gissing rongyosait, sőt talán a fokföldi és eszkimó költőket is. A pénzzavar lovagja ő, az éhezés hercege, a kétségbeesés királya. Bárhol a földgolyón megválaszthatnák az éjjeli menedékhelyek védnökének, a nincstelenek, a szenvedők korelnökének.

Nincs ehhez a nyomorhoz fogható semmi. Koronatanúja lehetek ennek. Évekig vele jártam-keltem, s ha nem is koplaltam mindig, megértő, résztvevő társa voltam. Éppen ezért az ő nyomoráról tudományos szakszerűséggel beszélhetek.

A kevesek közé tartozom, akik annak idején, még a kezdet legkezdetén láttam ezt, amint született - in statu nascendi -, mindjárt az eredeténél, a forrásnál, amikor merőben esetlegesnek, átmenetinek, majdnem ártatlannak és jóindulatúnak látszott, amikor ez a nyomor még kicsiny volt, csenevész, s úgy rémlett, hogy nem is nő meg, hogy nem fejlődőképes, hogy nem is lesz belőle soha semmi. Most mindez hihetetlennek tetszik. Ma az ő nyomora olyan, mint a megduzzadt, hatalmas folyam, szilajul vágtató hullámokkal, forgókkal és örvényekkel, lenn a mélyében megannyi ronccsal, a boldogsága hajójával is, mely gazdag rakományával már régóta elsüllyedt, és ott lenn pihen, a remény összetört horgonyával az iszapban, falánk pontyok és rákok prédájául, de - biztosítalak benneteket - volt idő, amikor csevegő patak gyanánt siklott tova szűk medrében, s mi egyik vadvirágos partjáról a másikra ugráltunk, játékosan és dalolgatva. Úgy dicsekszem ezzel, mint aki Sulinánál, a tengerbe szakadó Duna deltájánál elhenceg, hogy ezt a roppant vizet a Fekete-erdőnél még két tenyerével tartotta föl. No ide figyeljetek.

Eleinte ő maga se vette komolyan. Hogy is kezdődött? Igen, egyszer délután a kávéházban belenyúlt a zsebébe, és emlékszem - életében talán először -, csodálkozva állapította meg, hogy nincs pénze. Ezen már akkor se lett volna szabad csodálkoznia. Tudhatta volna, hogy pénzét délelőtt kiadta, ennélfogva nem lehet pénze. De ő, mint a gyermekek, nem mindjárt fedezte föl a kapcsolatot ok és okozat közt. Szép, lángoló arcán, melyet az élet azóta keserű, fájdalmas remekművé kalapált, ámulat tükröződött. Ahogy pedig pénztelensége miatt nem szolgálták ki a pincérek, vagy letessékelték a villamosról, vagy nem adtak neki kölcsönt azok, akiknek pénzük volt, ámulata döbbenetté fokozódott. Mindezt meg kellett tanulnia. Meg is tanulta, de csak lassan. Egyelőre minden szégyen, mely a szegénységgel jár, parázs meglepetésként hatott rá. Megismerkedett az izgága lakásadónőkkel, akik elsején legalább a múlt havi bér egy részét kérik, és az izgatott szabókkal, akik reggelenként dühösen rázzák kilincsét. Élményeit lihegve újságolta el nekünk. Két napja nem ettem. Három napja nem ettem. Nincs fám, szenem. Mosdótálamba befagyott a víz. Cipőtalpam a Független Magyarország tegnapi vezércikke, piszkos alsónadrágomból varrattam magamnak inget, s egy katángkórót kötöttem rá nyakkendőnek. A népszállóban se tudok fizetni, onnan is kidobtak, a lépcsőházban alszom és a lábtörlővel takaródzom. Könnyek csillogtak szemében. Vele együtt könnyeztünk. Hiszen ezek a dolgok akkor még nekünk is éppoly újak voltak, mint őneki.

Így élt húszéves korától huszonnyolc éves koráig. Ezt az idejét az ő nyomora lírai korszakának nevezem. Később megnősült. Többször nősült. Hogy hányszor? Fogalmam sincs. Nem olvastam meg. Nyilván ő maga sem. Négy-öt törvényes feleségét személyesen ismertem, de sokkal több lehetett belőlük. Sárkány fiatalkorában mindenkit elvett, aki erre csak a legtávolabbi célzást tette is. Valószínűleg ezért terjedt el a pesti nők között az a nem egészen alaptalan vélemény, hogy a költők a született férjek, s olyan szeszélyes, megbízhatatlan, könnyelmű alakokkal, mint a sertés-nagykereskedők és a bankárok, nem is érdemes kikezdeniök. Természetesen anyagi viszonyainál fogva hamarosan elvált feleségeitől, de nyomban újat keresett. Én - bevallom - sohase tudtam, hogy kicsoda a felesége. Átlag minden negyedévben elzokogta nekem, hogy hányadán is áll az akkori feleségével. Reggel az ő szenvedélyes modorában "undok és aljas dög"-nek nevezte őt, de amikor délben csupa figyelemből megkérdeztem, hogy mit csinál az az "undok és aljas dög", már őrjöngve tiltakozott, hogy így becsmérelem ezt az "áldott angyal"-t, mert közben kibékültek, viszont, amikor délután jóvá akartam tenni hibámat, és érdeklődtem az "áldott angyal" iránt, szemtelen kajánságomon háborodott föl, és ismét arról az "undok, aljas dög"-ről beszélt, mert közben megint összevesztek. Egyre-másra születtek gyermekei is, igen sok. Némelyik felesége, akit mint elvált vagy özvegyasszonyt vett el, hosszabb-rövidebb ideig a másik házasságából származó gyermekeit is nála felejtette, miután már tőle is elvált. Senki se tudott tájékozódni ebben a tartalmas, de fölöttébb bonyolult családi életben. Talán csak egy oknyomozó történész tisztázhatta volna teljesen, alapos kutatás, hosszabb vizsgálódás után.

Elég az hozzá, ő továbbra is naponta futott hozzánk a különféle vészhírekkel. A gyermekeinek nincs ruhájuk és bölcsőjük. A gyermekeinek nincs cipőjük és koporsójuk. Ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek mindig hiányzott valamijük. Mi tőlünk telhetőleg igyekeztünk segíteni, noha már sokkal csüggedtebben és fáradtabban, mint annak előtte. Többé nem lepődtünk meg semmin. A szörnyűségeket megszoktuk. Ő is megszokta, szegény. Előadásmodora megváltozott. Eltűnt lírai heve. Nem kurta, pattogó fölkiáltásokban tárta elénk szenvedéseit, nem ádázkodott, nem ócsárolta-átkozta azokat, akik a nekik járó összeget követelve a sors előretolt bábjaiként életére törtek, és önhibájukon kívül végrehajtóivá lettek halálos ítéletének, a évek során bizonyos bölcsességre tett szert, elnézést, megértést mutatott irányukban, sokszor mentegette őket, inkább arra figyelt, hogy a tényeket pontosan, a legnagyobb részletességgel ismertesse, és adataiba semmi tévedés se csússzék.

Ehhez időre volt szüksége. Rendszerint félrevont bennünket, és higgadtan, de ünnepélyesen megkérdezte tőlünk volna-e számára néhány percünk. Bementünk a kávéház külön termébe. Az ajtót bezárta kulccsal. Becsületszavunkra kellett fogadnunk, hogy arról, amit hallunk, soha senkinek se szólunk, majd gyermekünk életére, édesapánk vagy valamelyik kedves elhunytunk sírjára is meg kellett esküdnünk, hogy hallgatni fogunk, ami annál érthetetlenebb volt mert ezt sorra beszélte el mindnyájunknak, hasonló formaságok és hasonló fogadalmak ellenében. Közölte például hogy múlt hónap 19-én, pénteken reggel, fél kilenc előtt négy perccel egy végrehajtó jelent meg lakásán, lefoglalta ingóságait, s tegnapelőtt, délben pont 1 órakor már el is árverezték, két hiéna vásárolta össze mindenét, az utolsó párnáját is, ezek azonban nem közönséges hiénák voltak hanem - amint kifejezte magát, "jólelkű, kedves hiénák" - meg is ígérték, hogyha huszonnégy órán belül pénzt teremt elő, a holmiját egy fillér haszon nélkül visszaadják, csak pénz kellene, pénz és pénz. Máskor éppily szelíden közölte, hogy a háztulajdonos, aki szintén "jólelkű és kedves", kénytelen volt kilakoltatni, igazán nem tehetett egyebet nem is nagyon erőszakoskodott, de amikor özvegy, beteg, ősz édesanyja, aki történetesen ágyban feküdt 39,8 fokos lázzal, félénken megjegyezte, hogy talán még néhány napig itt maradhatnának, amíg fölgyógyul, a háztulajdonos kétszer gyorsan arcul ütötte a magával tehetetlen nyolcvanhárom éves matrónát, először erősebben, de aztán valamivel gyöngébben, az ágyból is kiráncigálta, a lépcsőről is lerugdosta, úgyhogy ott körülbelül hetet bokázott, és homlokán nagyobb, bal térdén kisebb, egészen jelentéktelennek nevezhető zúzott sebeket szenvedett. Nyomorának ez a szakasza, mely negyvenkét éves koráig tartott, a szélesen hömpölygő epika nyugalmával, az elbeszélő korszaka.

Most van a harmadik korszaka. Már senkinek se panaszkodik. Szinte elégedettnek látszik. Ül a kávéházban, egy pohár víz mellett. Nyájasan köszönt bennünket, s közönyös, derűs dolgokról igyekszik beszélgetni. Egyszerre megtörli homlokát a zsebkendőjével. Közben valami kemény, fekete tárgy hull a földre, koppanva. Azt hisszük, hogy vastörmelék. Mosolyogva világosít föl, hogy ez nem vastörmelék, csak egy darab kenyér, az a száraz, penészes, savanyú kenyér, melyen ő és családja már két hét óta rágódik. Legyint, és másra tereli a szót. Halljuk, hogy most végre boldog, otthon dolgozik, nyugodtan, egész éjszaka ír, faggyúgyertya mellett, a szenesládáján, s így értesülünk, hogy villanyát kikapcsolták, és szenesládája az egyetlen bútordarabja. Halljuk azt is, hogy még szívesen elcsevegne velünk, van ideje, éppen egy jótevőjét várja ide, az egy használt, de még jó karban levő műlábat hoz ajándékul a legidősebb lányának, aki hónapokkal ezelőtt a villamos elé vetette magát a nyomora miatt, ugyanaz a jótevője ez, aki édesatyját ingyenesen helyezte el a tébolydában, mert az beleőrült a nélkülözésbe. Sápadtan pillantunk rá, és a szédület környékez bennünket. Zavarunkban odavetjük, hogy ő azért, hála Istennek, elég jó színben van. Erre bólint, megmagyarázza, hogy újabban csakugyan izmosodik, naponta úszik. Késő éjszaka tudniillik a holt Duna-ágon úszik haza budai lakásába, mert már a mellékutcákon se mer bujkálni, hitelezői ott több ízben meglesték, összevissza verték és szembe köpdösték. Mi elnémulunk. Nem merünk megszólalni. Mindenütt kelepcét sejtünk. Orv mellékmondataiból nem várt iszonyatok bandzsítanak ránk, s ezek egyszerre csak előrelépnek, mint fátyolos alakok, és föltakarják arcukat. Ez az ő nyomorának a drámai korszaka.

Mit teszünk? Elfordítjuk fejünket, és csöndesen röhögünk. Hitványság ez, elismerem. Hiszen annak, amit mond, ha egy kissé túlzott is, mindig van némi alapja. Aztán esztelenség is. Hajdan könnyeztünk a kis nyomorán, később is lótottunk-futottunk az érdekében, csak most hagyjuk el, pedig most érdemelne legtöbb részvétet és segítséget. De hát ilyen az ember. Arányérzékünk nem tudja elviselni azt, ami mértéktelen. Egy ponton túl a szenvedés is nevetségessé válik. Az unhappy end éppoly valószínűtlen lehet, mint a happy end. Ha a szomorújáték hőse az ötödik felvonás végén meghal, sírunk, ha ketten, hárman vagy öten halnak meg, zokogunk, de ha már a hírnök, az első és második szolga, az ügyelő, a súgó, a díszletező és tűzoltó is meghal, azon csak nevetünk. Sajnos, az életben is előfordulnak ilyen szomorújátékok. Ezek se találnak több hitelre.

A Goncourt testvérek a naplójukban egy nőről írnak, aki a társaskocsiban rég nem látott barátnéjának családja szívfacsaró történetét meséli el. Apját lelőtték, anyja vízbe fulladt, ura megégett, a lángok martaléka lett, csak egyetlen gyermeke volt, az Egyiptomban élt, s múltkor, amikor a Nílusban fürdött, mint annyiszor, gyanútlanul és vidáman, egy krokodilus úszott feléje. De a nő csak idáig juthatott el történetében. Az utasok, akik eddig mély rokonérzéssel hallgatták, már nem bírták megvárni a végét, azt, hogy a krokodilus majd kitátja szörnyű száját és bekapja a gyermeket, s bár ők is tudták, hogy amit hallanak, szóról szóra igaz, egyszerre valamennyien harsogó hahotában törtek ki. Bizony, barátaim. Mindennek van határa. Ami sok, az sok.