Payday Loans

Keresés

A legújabb

Apokrif Júdás-elbeszélések
Az emberi életminőség/boldogság
2017. április 14. péntek, 15:21

Apokrif Júdás-elbeszélések

 

A közelmúltban magyar nyelvterületen is ismertté vált irat, Júdás evangéliuma ráirányította a figyelmet Jézus tizenkettedik tanítványára. Az alábbi áttekintés arra vet fényt, hogy a nagy médiaérdeklõdéssel kísért írásmû korántsem példa nélküli. A gnosztikus evangéliumnak az a vonása kétségtelenül szokatlan, hogy Júdás a Mester „szeretett tanítványa”, aki átsegíti õt a földi létbõl az örökkévalóságba, ám – látni fogjuk – arra számos példa akad, hogy az emberi fantázia igyekszik kipótolni azt, amiben a történeti tudósítások hiányosnak, de legalábbis töredékesnek bizonyulnak. Júdás Iskariótes személye két évezrede lankadatlanul foglalkoztatja a kutatókat, mûvészeket – és általában az embereket.

Képtalálat a következőre: „júdás KÖNYV”

 

A teológiai irodalom, az igehirdetések vagy éppen a mûvészetek Júdás-ábrázolását az az alapvetõen dramaturgiai felismerés határozza meg, hogy egy hõssel – Jézussal – szemben szükség van egy antihõsre. Ezáltal egyrészt drámai feszültség alakul ki a szereplõk között, másrészt lehetõség kínálkozik moralizáló tanítás közlésére: milyen magatartástól kell a keresztény embernek óvakodnia.

*„A karioti szörnyeteg”*

Júdásnak mint „elrettentõ példának” ilyen didaktikus bemutatása a legutóbbi idõkig uralta a teológiai és mûvészeti ábrázolásokat. Az a prédikációs gyakorlat, amely tovább színezte a folyamatos sikkasztásra tett evangéliumi utalást (Jn 12,6), valamint ennek nyomán az az ikonográfiai szabály, hogy Júdást kezében pénzes zacskóval kellett ábrázolni, általánossá tette azt a figyelmeztetést, hogy az õ sorsára jutnak mindazok, akik nem tiszta kezûek. Kálvin oly módon állítja Júdást elrettentõ példának, hogy így járnak mindazok, akik nem képesek vágyaikon uralkodni. Már Aranyszájú Szent János prédikációiban megjelenik az a pedagógiai figyelmeztetés, hogy a Júdás-csókban a világ veszedelmes közeledésének van kitéve a keresztény ember. Idõvel aztán mindenfajta tévtanítóra vonatkozhatott a júdási negatív példa. Ilyen értelemben helyezi Júdást Dante is a pokol legmélyebb bugyrába Brutussal és Cassiussal együtt, hiszen mindhárman jótevõjüket ölték meg. Ezt a szemléletet sugározza az a metszet is, amely Lucifert úgy ábrázolja, hogy éppen elnyeli Júdást. Hasonlóképpen Milton az Elveszett paradicsomban Luciferrõl, a sátánról sem szól olyan kemény szavakkal, mint Júdásról.

Az ilyen didaktikus szándékból adódó ábrázolások mindig Jézus ellentéteként kapnak igazán értelmet. Minél elrettentõbbnek mutatom a rosszat, annál erõteljesebb lesz a jó. Minél sötétebb az egyik, annál világosabb a másik. Ebben az összefüggésben feltûnnek azok a tanítványábrázolások, amelyek a tizenegyet glóriával, Júdást viszont anélkül vagy éppen hogy fekete dicsfénnyel jelenítik meg. Rendkívül találó egy kaliforniai apátsági templom ábrázolása is: az úrvacsorai asztal mögött minden tanítvány glóriával látható, ám amint Júdás, kezében a pénzes zacskóval, elhagyja a helyiséget, dicsfényét kénytelen maga mögött hagyni. Arra is van példa, hogy Júdást úgy festik meg, mint aki háta mögött – mint egy tolvaj – egy halat rejteget, ráadásul az asztal túlsó (!) oldalán ülõ tanítványokkal ellentétben neki nincsen nimbusza. Az utolsó vacsora asztaláról halat elcsenõ tanítvány alakja egy 12. századi festményen is felbukkan.

*Júdás az apokrifekben*

A Tamás-aktákban két helyen szerepel Júdás. Rövidebb utalást tesz rá a 84. szakasz, amely intõ célzattal óv a Júdásra is jellemzõ kapzsiságtól: „Tartózkodjatok hát elõször is a házasságtöréstõl, mert minden rossznak ez a kezdete; azután a lopástól is, mert ez csalta lépre és vitte öngyilkosságba az iskarióti Júdást; azután a kapzsiságtól, mert aki enged a kapzsiságnak, az nem látja, hogy mit tesz…” A szerzõ tehát – Jn 12,6-hoz kapcsolódva – a tolvajt látja Júdásban, akinek öngyilkosságba torkolló élete ismét csak elrettentõ példává válik. Az apokrif irat 32. szakaszában pedig egy ártalmas kígyó – miután egy ifjút megölt – említi meg Júdás nevét azon bibliai személyek között, akik a gonosz eszközei voltak: „Én vagyok az, aki az angyalokat a magasból letaszítottam, […] én vagyok az, aki tévútra vezettem a sivatagban a sokaságot, amikor elkészítették az aranyborjút, én vagyok az, aki Heródest fölingereltem, Kajafást fölbiztattam a hazugság hazug beszédére Pilátus elõtt, mert ez illett hozzám; én vagyok az, aki felbiztattam és megvettem Júdást, hogy Krisztust halálra adja; én vagyok az, aki az alvilág mélységében lakozik és uralkodik.”

Ezzel a „negatív kinyilatkoztatással” azonban még nincs vége a Júdással kapcsolatos utalásoknak. Tamás ugyanis felszólítja a kígyót, hogy saját maga szívja ki a mérget az ifjúból. Õ kényszeredetten engedelmeskedik a parancsnak. Amint kiszívta a mérget, az ifjúba visszatért az élet, a kígyó viszont felfúvódott, majd kipukkadt és elpusztult. Ahova a méreg kifolyt, nagy szakadék támadt, amely magát a kígyót is elnyelte. Tamás ezután következõ mondata Mt 27,7 Júdással kapcsolatos állítására rímel: „Hozzatok munkásokat, töltsétek fel ezt a helyet, vessetek alapokat, és építsetek rá házakat, hogy lakóhelye legyen az idegeneknek.”

Képtalálat a következőre: „júdás KÖNYV”

Egészen bizarr elbeszélést közöl Jézusról és Júdásról az arab gyermekevangélium. A gyermek Jézus és szülei júdeai tartózkodását a következõ legendával köti össze: „Élt ott egy másik asszony is, akinek a sátán gyötörte a fiát. A fiú neve Júdás volt. Valahányszor hatalmába kerítette õt a sátán, megmarta a közelébe merészkedõket, ha pedig senkit sem talált maga mellett, tulajdon kezét vagy más testrészeit harapdálta. Amikor a szerencsétlen gyermek anyjának fülébe jutott a magasztos Mária és fia, Jézus híre, felkerekedett, és elvitte Mária úrnõnkhöz Júdást. Eközben Jakab és József kézen fogták a kis Úr Jézust, és odavitték a többi gyermekhez játszani; aztán kimentek a házból, és letelepedtek a szabadban, velük az Úr Jézus. Odalopakodott hozzájuk az ördöngös Júdás is, és Jézus jobbjára ült. Hanem egyszer csak erõt vett rajta a sátán, ahogy az már lenni szokott, és megszállottságában az Úr Jézusra támadt; megharapni nem tudta, de azért a jobb oldalát jól megütötte, úgy, hogy Jézus sírva fakadt: Júdásból viszont azon nyomban kiment a sátán, eliszkolt, mint egy veszett kutya. Ez a fiú, aki megütötte Jézust, és akibõl kutya képében ment ki a sátán, az iskarióti Júdás volt, aki késõbb a zsidók kezére adta õt. A zsidók lándzsája pedig ott szúrta át Jézus oldalát, ahol Júdás egykor megütötte.”

A színes legendák ilyen felhasználása teljességgel megfelel az apokrif evangélium formajegyeinek. Tartalmi szempontból pedig leginkább az tûnik fel, ahogy a szakasz Jézus és Júdás ellentétét az õ gyerekkorukra is visszavetíti. Az irat ezzel Júdásra is alkalmazza azt a módszert, amellyel Jézus gyermekségi történeteinek leírása során Máté és Lukács él. Az eredmény minden esetben az, hogy egy személy csodatevõ vagy gonosz tulajdonságait idõben kitolja, és már a gyermekkorra is alkalmazza. Ennek megfelelõen Júdást úgy mutatja be, mint aki már gyermekként a sátán hatása alatt volt, és nem csupán felnõttkorában cselekedett az õ sugallatára (Lk 22,3; Jn 13,27). A démonoktól való megszállottsága a harapásban nyilvánul meg. Éppen ezért távozott belõle a sátán veszett kutyaként. (A kutyáknak ilyen negatív szerepeltetése a Biblia több helyére is jellemzõ: 1Sám 17,43; Zsolt 22,17.21; Mt 7,6; Mt 15,26.) Júdás nem tud olyan nagy kárt tenni Jézusban, mint szeretne, ám ütésével mintegy kijelöli Jézus oldalán azt a helyet, ahol keresztre feszítése során majd átszúrja õt a lándzsa. A szöveg nemcsak azt sugallja ezzel, hogy Júdás Jézus kínhalálának okozója lesz, hanem kifejezetten azt is mondja, hogy Jézust majd „a zsidók lándzsája” szúrja át! Jn 19,34 szerint azonban lándzsájával egy római katona szúrta át Jézus oldalát! Ez is mutatja, miként tette a hagyomány fokozatosan mind inkább a zsidókat felelõssé Jézus haláláért. Ebben az apokrif szakaszban különösen is megfigyelhetõ a sátán–Júdás–zsidók háromszög.

A Nikodémus-evangéliumot is magában foglaló Pilátus-akták egy nyilvánvalóan folklorisztikus elbeszélést közöl Júdás haláláról. A történet szerint felesége éppen kakast fõzött, amikor Júdás így szólt hozzá: „Asszony, szerezz nekem egy kötelet, mert fel akarom akasztani magam, hiszen ezt érdemlem! Mesteremet, Jézust ártatlanul kiszolgáltattam a gonoszoknak, ezért Pilátus megöli õt. De harmadnapon fel fog támadni, s akkor aztán jaj lesz nekünk!” Felesége ezt mondta: „Ne beszélj így, és ne gondolj ilyeneket! Ahogy ez a kakas, amely már majdnem szétomlik fõzés közben, kukorékolni tud, úgy fog Jézus feltámadni!” Amint ezt mondta, a kakas megrázta a szárnyait, és háromszor kukorékolt. Ettõl kezdve Júdás teljesen biztos volt Jézus feltámadásában, ezért hínárból kötelet készített, felakasztotta magát, és kilehelte lelkét.

Júdás feleségének felbukkanása megint a legendaképzõdés folyamatába illeszkedik. Ez együtt járhat bizonyos nõgyûlölettel is, hiszen gúnyos magatartása miatt az asszony éppúgy felelõssé tehetõ Júdás haláláért, mint ahogy Éva (1Móz 3,6), valamint Zeres, Hámán felesége (Eszt 5,14) felbujtóként szerepel az Ószövetségben. A kakas elõfordulása az elbeszélésben pedig kifejezetten folklorisztikus összefüggésekre utal.

A 3–4. századból való Bertalan-evangélium egy szakasza Káinnal és Heródessel együtt említi Júdást: õk voltak azok, akiket pokolra szállása során nem szabadított meg Jézus. Késõbb András is meglátogatta õt, ám megmenteni nem tudta, mivel kiderült: Júdás, mielõtt felakasztotta magát, a sátánhoz imádkozott. Júdás felesége ebben az elbeszélésben is negatív szerepet játszik, hiszen egyrészt arra biztatja férjét, hogy lopjon az apostolok közös vagyonából, másrészt õ veszi rá Júdást az árulásra.

A 2. század elsõ felébõl származó Ebioniták evangéliuma egy szakaszában Jézus Máténak beszél a tanítványok elhívásáról, és összesen nyolc tanítványt említ, akik közül Júdás a hetedik: „A Tiberias partján járkálván kiválasztottam Jánost és Jakabot, Zebedeus fiait meg Simont meg Andrást és Thaddeust meg a buzgó Simont, meg a karióti Júdást meg tégedet, és elhíttalak, Máté, aki a vám mellett ültél, és követtél engemet. Mert azt akarom, hogy ti, tizenkét apostol legyetek Izráel számára a tanúbizonyság.” Feltûnõ, hogy a tanítványok tizenkettes száma a 2. század közepére datálható Péter evangéliumában még Jézus halála, sõt a feltámadásról szóló híreket követõen is szerepel. A szöveget akár úgy is lehet érteni, hogy Júdás még él, és alkotó tagja ennek a körnek: „Mi azonban, az Úr tizenkét tanítványa, siránkoztunk és búslakodtunk, és ki-ki a történtek miatt nagy búsan a lakására tért.” Ennek kapcsán Klauck felveti a kérdést, hogy ez az apokrif talán egy olyan korábbi hagyományt õrzött meg, amely nem tudott Júdás árulásáról és haláláról. Még ha ez spekulációnak tûnik is, azt azért meg lehet állapítani, hogy Júdás húsvét után is a tizenkettes közösség tagjának számít, vö. 1Kor 15,5. Innen halálával sem tudja kiszakítani magát.

*Júdás a Legenda aureában*

A 13. században a Domonkos-rendi szerzetes, Jacobus de Voragine által szerkesztett Legenda aurea az ifjabb Szent Jakab apostol bemutatása kapcsán közöl egy kevésbé ismert – és történetileg kétes értékû – adatot Júdással kapcsolatban. E szerint azért is nevezték Jakabot az Úr testvérének, mert nagyon hasonlított Jézusra: sokan összetévesztették arcukat. „Mikor a zsidók elmentek, hogy elfogják Jézust, csókkal adott jelet Júdás – aki jól meg tudta különböztetni Krisztust Jakabtól, hisz közülük való volt –, hogy véletlenül se Jakabot fogják el Krisztus helyett.”

A középkorban rendkívül népszerû olvasmánynak számító Legenda aurea azután Szent Mátyás apostol bemutatásának mintegy elõszavaként beszél egészen részletesen Júdásról: „Egy bizonyos – bár apokrif – történetben olvasható, hogy élt Jeruzsálemben egy ember, név szerint Ruben, akit más néven Simonnak is neveztek, Dán, vagy Jeromos szerint, Isaschar törzsébõl. Volt egy felesége, akit Ciboreának hívtak. Egy éjjel, miután eleget tettek egymás iránti kötelességüknek, Ciborea elaludván álmot látott, melyet rémült sóhajokkal és jajgatással mesélt el urának: »Úgy láttam, hogy egy gonosztevõ fiút szültem, aki egész népünk vesztét fogja okozni.« […] Telt-múlt az idõ, s mikor a fiú megszületett, a szülõk nagyon megijedtek, s tanakodni kezdtek, mit csináljanak vele, mert borzadtak attól, hogy a gyermeket megöljék, de felnevelni sem akarták saját népük pusztulására, ezért egy kosárkában kirakták a tengerre. Ezt azután a tenger hullámai egy szigetre sodorták, melynek neve Scarioth volt. Errõl a szigetrõl nevezték el tehát Júdást Iscariotinak. A sziget királynéja, akinek nem voltak gyermekei, éppen a tengerpartra ment sétálni, és megpillantva a tenger habjaiban hánykolódó kosarat, megparancsolta, hogy nyissák ki. Egy igen formás gyermeket talált benne, és így sóhajtott fel: »Ó, ha egy ekkora gyermekkel könnyíthetnék bánatomon, hogy ne maradjon örökös nélkül a trónom!« A fiút titokban dajkáltatta, õ pedig terhességet színlelt, végül azt hazudta, hogy fiút szült. […] Nem sokkal késõbb azonban a királyné megfogant a királytól, s a maga idejében fiút szült. Miután a gyermekek már valamennyire felcseperedtek, és gyakran játszottak együtt, Júdás a királyfit állandóan bosszantotta és bántalmazta, és sokszor megríkatta. A királyné ezt zokon vette, és tudván tudva, hogy Júdás nem az övé, mind sûrûbben verte el. Hanem az még így sem hagyott fel a fiúcska zaklatásával. Végül aztán kiderült a dolog, s megtudták, hogy Júdás nem édesfia a királynénak, hanem csak egy talált gyermek. Amint ezt Júdás megtudta, elfutotta a méreg, és a korábban testvérének hitt királyfit titokban megölte. Mivel félt attól, hogy emiatt fejét veszik, az adószedõkkel Jeruzsálembe menekült, és Pilátus, az akkori helytartó udvarába szegõdött, hisz minden zsák megtalálja a maga foltját.” – Az elbeszélés folytatásából megtudjuk, hogy Pilátus palotájáról a szomszéd gyümölcsösére lehetett látni. Egyszer, amikor a helytartó megkívánt egy szép almát, Júdás beugrott a gyümölcsösbe, hogy vigyen neki. Ám a tulajdonos rajtakapta, ezért aztán összeverekedtek, és végül is Júdás megölte õt. Nem tudta, hogy ily módon saját apjával végzett, hiszen a gyümölcsös Rúbené volt. Amikor a holttestet felfedezték, azt hitték, hogy baleset áldozata lett. Pilátus Rúben vagyonát Júdásra ruházta, sõt Ciboreát, az özvegyet is hozzá adta. Júdás idõvel rájött arra, hogy saját anyját vette feleségül, és tulajdon apját ölte meg. Ciborea tanácsára szegõdött Jézushoz, hogy nála bûneiért bocsánatot nyerjen.

 

Kapcsolódó kép

Jacobus de Voragine eddig a pontig idézi az általa is apokrifnak tartott történetet, majd annak folytatásaként – Jn 12,4–5-re utalva – megemlíti, hogy ismeretei szerint Júdás azért ellenezte Jézus megkenetését, mert a kenõcs árát, a háromszáz dénárt el akarta lopni. Sõt az árulásért is azért kért harminc ezüstöt, mert minden egyes darab tíz közönséges dénárt ért, vagyis így kárpótolta magát a veszteségért. Júdás halálát pedig úgy ábrázolja, hogy harmonizálja és egyúttal ki is színezi Máté és Lukács kétféle elbeszélését: „Felakasztván magát, kettéhasada, és minden bele kiomlék. Szájától is elvétetett, hogy azon át lehellje ki lelkét, méltatlan lett volna ugyanis, hogy az a száj, amely azt a dicsõséges szájat, tudniillik Krisztusét érintette, ilyen szégyenletesen bemocskolódjék. Az azonban méltányos volt, hogy belsõ részei, amelyekben az árulás megfogant, kiszakadjanak belõle, s hogy torkát, melybõl az áruló szó elõjött, kötél szorítsa össze. A levegõben lógva pusztult el, hogy õ, aki az angyalokat az égben, embereket a földön megbotránkoztatta, az angyalok és az emberek világától elkülönítve, a démonokhoz társuljon.” A Legenda aurea népszerûségére utal, hogy az 1355 és 1360 között keletkezett Krumai képeskódex huszonöt latin felirattal ellátott rajzban – mint egy képregény – örökítette meg a legenda epizódjait.

Könnyû belátni, hogy a Legenda aurea Júdás-elbeszélésében egyrészt a Mózes származásával kapcsolatos elemek (kosárba kirakás, királyi udvarban való nevelkedés, gyilkosság), másrészt az Ödipusz-mítosz motívumai (elhagyatás a szülõktõl, az apa meggyilkolása és vérfertõzõ viszony az anyával) jelennek meg. Ezek mellett bibliai forrásként említhetjük még Ádámot és Évát (a gyümölcs megkívánása), Káint és Ábelt (testvérgyilkosság), de akár a Nábót-elbeszélést is (tulajdonszerzés gyilkosság által). Ciborea neve pedig egyértelmûen Mózes feleségére, Cippórára utal. Részben ószövetségi áthallása van annak is, hogy Júdást melyik törzs tagjának tartja ez az apokrif hagyomány. Jeromos alighanem az Iskariótessel való egybecsengés miatt említi Isakár törzsét, súlyosabb állítás azonban a Dántól való származás. Az 1Móz 49,17-ben gyökerezõ hagyomány („kígyó lesz az úton, vipera az ösvényen”) ugyanis az Antikrisztust származtatja Dán törzsébõl.

Ciborea álma szerint Júdás népe vesztét fogja jelenteni. A Legenda aurea ezzel a módszerrel kapcsolja öszsze a zsidó nép hányatott sorsát Júdásnak az elrettentõ példaként elmondott tetteivel. Ez a szemlélet minden késõbbi megpróbáltatás és szenvedés okának Júdás árulását tartja. Mindezzel együtt Júdás nem egyszerûen bûnbak, hanem ízig-vérig tragikus hõs is. Sorsában a végzet teljesedik be. Júdás élete nem egyszerûen gonosz szándékai miatt siklott ki, hanem õt a sorsa determinálta erre. Vagyis a Legenda aurea Júdása maga is áldozat.

Navigatio Brendani

A 6. században élt Szent Brandanus legendája igen kedvelt olvasmány volt a középkorban. Az Írországban és Britanniában mûködõ apát utóbb a hajósok védõszentje lett. Brandanus kis szerzetesi közösségével a terra promissionis, vagyis az ígéret földje, a paradicsom felkutatását tûzte ki célul.

Hét évig tartó tengeri útjukon számos csodás élményben volt részük. A hetedik esztendõ kezdetén egy vasárnapon egy sziklán guggoló emberre bukkantak. Arca elõtt a szél egy vasra erõsített kendõt cibált, amely állandón szemébe és homlokába csapódott. A tenger hullámai pedig újra és újra elborították egész testét. Brandanus megkérezte tõle, hogy ki õ, és milyen gonoszságáért kell így bûnhõdnie. Az így válaszolt: „Júdás vagyok, az áruló. Kegyelembõl vagyok itt, Krisztus irgalmából. Ez a hely olyan számomra, mint a paradicsom, hiszen estétõl újra szörnyû kínok várnak rám. Éjjel és nappal úgy fogok égni, mint az ólom, amely már megolvad a tégelyben. Csak vasárnap találok nyugalmat, valamint a karácsonytól vízkeresztig és a húsvéttól pünkösdig tartó idõszakban, továbbá Mária tisztulásának és mennybemenetelének ünnepén. Különben Heródessel, Pilátussal, Annással és Kajafással együtt szenvedek a pokolban. Könyörgöm, imádkozz azért, hogy Isten hétfõig hoszszabbítsa meg számomra a szünetet.” Brandanus ígéretet tett erre, majd megkérdezte, mi az a kendõ, amely a vason leng. Júdás elmondta, hogy azt életében egy leprásnak ajándékozta. Ám mivel az Úrtól lopta, inkább büntetésben, mint könnyítésben van része. A vasat, amelyre a kendõ volt akasztva, annak idején a jeruzsálemi templom papjainak ajánlotta fel. A kõvel pedig, amelyen most guggol, egykor egy utat javított ki. Alkonyatkor a tenger felõl démonok serege jelenik meg, hogy Júdást a pokolba visszavigyék. Dühükben ordítoznak és tombolnak, hiszen megtudják, hogy Brandanus ezen az éjszakán megvédi Júdást. Azonban megígérik, hogy a következõ héten annál jobban megkínozzák majd. Isten azonban megtiltja ezt nekik. Amikor aztán másnap reggel felkel a nap, újra megjelennek, és nagy kiabálás közepette magukkal viszik Júdás lelkét.

Errõl az elbeszélésrõl olyan rajzok is fennmaradtak, amelyek Júdás magányosságát ábrázolják a szigeten. Egy 1476-ban keletkezett sorozat egyik darabján – amint arra már utaltunk – Júdás feje fölött fekete nimbusz, nyakában pedig az obligát pénzes zacskó látható.

A legenda nyilván elrettentõ célzattal ábrázolja ilyen módon Júdás szenvedéseit. A pokol gyötrelmei elképzelhetetlenek az ember számára. Ha azonban Júdás valóságos felüdülésként éli azt meg, hogy egy sziklán guggolva újra és újra elborítják õt a tenger hullámai, akkor az olvasó mégis némi képet kap arról, hogy a kárhozatban mi vár az emberre. A legenda némely változata tovább színezi és naturalisztikus módon ábrázolja Júdás gyötrelmeit: „Hétfõn a levegõben pörgetik, kedden egy völgybe vonszolják, és szöges ágyba teszik, szerdán kátrányban perzselik, csütörtökön szörnyû hidegbe teszik ki, pénteken lehúzzák a bõrét, és sóban görgetik, valamint forró ólmot és rezet adnak neki inni, szombaton pedig egy dohos és büdös börtönbe zárják.”

Mivel a Navigatio Brendani „középkori bestsellernek” számított, Júdás gyötrelmeinek ilyen leírása nyilván óriási hatást gyakorolt a tömegekre. A folklorisztikus elemek mellett különösen jelentõs az a két teológiai tartalmú állítás, hogy az óceán szikláján guggoló bûnös alapvetõen magányosan bûnhõdik, illetve hogy az amúgy örökké tartó kárhozatban is lehet szünet. Ezzel ugyanis azt a gondolatot akarták érvényesíteni, hogy a jó cselekedetek jutalma még ilyen körülmények között sem maradhat el. Isten azért függeszti fel Júdás gyötrelmeit, mert tudja róla, hogy legalább egyszer segített egy lepráson, és végbevitt egyéb jó cselekedeteket. Az a jelenség pedig, hogy Júdás éppen vasárnap kap eltávozást a pokolból, a zsidó sabbátgondolat keresztény változata. Ez utóbbi szerint ugyanis a szombati nyugalom abszolút érvényû, így még a pokolra is kihat. A kereszténység elsõsorban krisztológiai megfontolások alapján helyezte a vasárnapot ilyen értelemben is a szombat helyébe. Egy 1499-es milánói miserend a vasárnapot egyebek mellett azért nevezi dicsõségesnek, mert ekkor még Júdás is reménykedhet abban, hogy egy napra nyugalmat talál.

*Júdás az iszlámban*

A Korán 4. szúrája talányos módon ábrázolja Jézus sorsát: „És [mivel] azt mondták [a zsidók]: »Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét« – holott [valójában] nem ölték meg õt, és nem feszítették keresztre, hanem [valaki más] tétetett nekik [Jézushoz] hasonlóvá [és azt ölték meg]. Akik [Jézust] illetõen összekülönböztek, azok kétségben vannak felõle. Nincs tudomásuk róla, csupán vélekedésüket követik. Bizonyosan nem ölték meg õt, ellenkezõleg, Allah magához emelte õt. Allah hatalmas és bölcs.”

Sokan és sokféle módon találgatták, ki is lehetett az a Jézushoz hasonlító ember, akit végül is keresztre feszítettek. Kézenfekvõ volt cirénei Simonra gondolni, hiszen Mk 15,21 szerint õt kényszerítették a kereszt átvételére, de a kommentátorok egy bizonyos Italianusról vagy Titanusról is tudni vélnek. A legbefolyásosabb középkori Korán-exegéta, Tabari egy Sarkus nevû embert említ, akinek neve minden bizonnyal a „test” jelentésû görög szóból vezethetõ le. Ugyanõ közöl egy legendát, amely szerint Jézus tizenhét (!) tanítványával egy házban tartózkodott, amikor rajtuk ütöttek. Allah csodájaként valamennyi tanítvány Jézus alakját vette fel, így a zsidók nem tudták, ki az igazi Jézus. Amikor a támadók azzal fenyegetõztek, hogy valamennyiüket megölik, az egyik tanítvány így szólt: „Én vagyok Jézus!” Így aztán õt végezték ki Mestere helyett, Jézus pedig jutalmul azonnal paradicsomba juttatta önfeláldozó tanítványát. Ezt az embert gyakran Júdással azonosítják.

A Korán fent idézett mondatai a múlt és a jelen sok Korán-exegétája szerint nem másra, mint Júdásra utalnak. A Kr. u. 700 körül élt tanító, Wahb ibn Munabbih is azt állítja, hogy Júdás volt az, aki Jézus helyett meghalt! Arról számol be, hogy sötét lett, amikor Jézust a kereszthez vitték, Isten pedig elküldte angyalait, hogy Jézust elválassza az emberektõl. A sötétben a sokaság azt az ember ragadta meg, aki a Jézushoz vezetõ utat mutatta nekik. „Júdásnak hívták. Õt feszítették meg helyette, azt gondolván, hogy õ Jézus. Júdás pedig meghalt, és három órán át halott maradt. Azután Isten felemelte õt a mennybe…”

Abd al-Jabbär, egy másik iszlám tanító egy újabb változatot ismertetett, amely szerint Júdás Jézus iránti szeretetbõl a Gecsemáné-kertben nem Mesterét, hanem egy ismeretlen zarándokot csókolt meg. Amikor ezt az embert Heródes elé vitték, annyira reszketett, hogy félelmében meg sem tudott szólalni. Amikor az uralkodó megkérdezte, hogy õ-e a Messiás, csak ennyit tudott kinyögni: „Õk mondják, nem én.” Ezt a zarándokot végül is megfeszítették. Amikor másnap Júdás megtudta, hogy mi lett vele, nagyon megrendült, és egy dinnyeföldön nyilvánosan kijelentette: „Ez bûntelen vér volt!” Ezután „megátkozta a zsidókat, majd vette a harminc ezüstöt, amit az árulásért kapott, és az arcukba vágta. Majd hazament, és felakasztotta magát.”

Hanna Jursch képzõmûvészeti kutatása nyomán jut el ehhez az iszlám tanításhoz. Megállapítja ugyanis, hogy számos Gecsemáné-kerti ábrázoláson rendkívüli mértékben hasonlít egymásra Jézus és Júdás arca. Ezt összefüggésbe hozza azzal a hagyománnyal, hogy Júdás talán titkon Jézus helyébe lépett, hogy ezzel a megváltást meghiúsítsa vagy éppen elõrelendítse. Ezek a változatok sajátosan ötvözik az iszlám hagyományt különbözõ doketista felfogásokkal, továbbá szemmel láthatóan merítenek az apokrifekbõl is.

Egy 14. században élt, mohamedán hitre áttért szerzetes apokrif Barnabás-evangéliumában is az az állítás szerepel, hogy Jézus helyett Júdást feszítették keresztre. Az „iszlám krisztológiát” tükrözõ mû egy 16. századi bécsi kézirata áll rendelkezésre. Az „evangélium” azt az olykor felbukkanó iszlám nézetet képviseli, hogy Jézusnak eredetileg „iszlám” tanítása volt, ám a kereszténység ezt nem értette meg, ezért volt utóbb szükség a vallás megtisztítására. Ez az iszlám állítás Júdás „helyettes szenvedésérõl” még a 20. században is felbukkan. Mögötte azonban általában nem Júdás megbecsülése, hanem éppen hogy a megvetése áll. E meggyõzõdés szerint ugyanis Allah prófétája nem halhat csúfos kereszthalált: ilyen sors csak egy árulót, egy Júdást érhet!

Fabiny Tamás


::Nyomtatható változat::

Hozzászólások a cikkhez:

Még ma is érvényes a "JÚDÁS-JELLEM"
Az igazság az, hogy Júdást is egyszerûen egy élõ szimbólumként kellene felfognunk, hogy igazán megértsük a szerepét Isten mûvében. Ahogyan ugyanis Júdás a vallás hatalmasságainak elárulta, helyesebben „eladta” pénzhaszonért az „ártatlan vért”, vagyis Jézus ártatlan (teljes tökéletesen tiszta) lelkét, úgy adják el az emberek sajnos még ma is magukat, és magukkal együtt az embertársaikat (a hús-vér testvéreiket) is, a pénz hatalmának. Az emberek ezzel tehát még ma is egyre csak ennek a maguk csinálta istenük, vagyis az ember által gyártott pénzzel kifejezett arany hatalmának engedelmeskednek az Igaz Isten mindig jogos és igazságos hatalma helyett. Mindez pedig azt jelenti, hogy Jézus óta a külsõ látszatra még csak rosszabbodott a helyzet, mintsem javult volna. Hála azonban ennek ellenére is Istennek, ugyanis mint tudjuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek! Júdás küldetése tehát az volt, hogy szimbolizálja azt az embertípust, aki a pénzhaszon megszerzése miatt megszakítja az újra felvett kapcsolatát Istennel, aki újfent is csak a pénzt, az aranyat és ezüstöt, illetve a révén szerzett szintén tárgyi hatalmat választja meg a rajta jogosan uralkodó egyetlen Istenének. Júdás emellett azt az embert is szimbolizálta magával, aki amennyiben az elõbbi hibás lépését késõn bánja meg, az azzal egyben végül is öngyilkosságot követ el maga ellen, azaz maga veszejti el magát. Júdás ugyanakkor magán szimbolizálta még azt is, hogy Isten megkapott kegyelmét nagyon is hamar el lehet veszíteni, akár tehát még végérvényesen is. 
Vörös László, 2008-09-18 14:24:05

A hozzászólás lehetősége átmenetileg szünetel, a személyes közléseket a szerkesztőségnek kérjük küldeni emailben ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. )

 

Képtalálat a következőre: „júdás”