Payday Loans

Keresés

A legújabb

Nietzsche: Túl jón és rosszon
Az emberi életminőség/boldogság
2017. április 10. hétfő, 05:26

 

Képtalálat a következőre: „nietzsche túl jón és rosszon”

NIETZSCHE

TÚL AZ ERKÖLCS VILÁGÁN...

(JENSEITS VON GUT UND BÖSE)

 

Képtalálat a következőre: „nietzsche túl jón és rosszon”

HENRI LICHTENBERGER BEVEZETÉSÉVEL

FORDÍTOTTA: VÁLYI BÓDOG

 

Képtalálat a következőre: „MATURA nietzsche túl jón és rosszon”

 

TARTALOM

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

BEVEZETÉS. 
NIETZSCHE.

NIETZSCHE:
TÚL AZ ERKÖLCS VILÁGÁN...

ELŐSZÓ.

I. RÉSZ. A FILOZÓFUSOK ELŐÍTÉLETEI.
II. RÉSZ. A SZABAD SZELLEM.
III. RÉSZ. A VALLÁSOS SZELLEM.
IV. RÉSZ. MONDÁSOK ÉS APRÓ JÁTÉKOK.
V. RÉSZ. AZ ERKÖLCS TERMÉSZETRAJZA.
VI. RÉSZ. MI TUDÓSOK...
VII. RÉSZ. ERÉNYEINK.
VIII. RÉSZ. NÉP ÉS HAZA.
IX. RÉSZ.
A MI ELŐKELŐ...

JEGYZET.

 

 

 


 

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Nietzsche tudtommal most először jelenik meg magyarul. Mindenesetre meglepő, hogy eddig nem akadt nálunk fordítója, holott másfél évtized óta egész Európa filozófiai érdeklődése övezi alakját, s Magyarországon is immár nagy kör fordul feléje a megismerés vágyával. Hogy művei közül ép a »Jenseits von Gut und Böse«-t (e cím szóról-szóra való magyar fordítása nyelvi abszurdum volna) adjuk mintegy első ízelítőül, - Nietzsche magyar ismerőinek bizonnyal nem kell magyaráznom. A filozófus legérettebb korszakából való ez a munka (1886-ban jelent meg először), s talán a legmélyebb bepillantást engedi Nietzsche gondolatvilágába, bár kétségtelen, hogy egymagában nem pótolhatja Nietzsche többi főműveit.

A fordításnak természetszerűen meg kellett elégednie a gondolatok lehetőleg világos visszaadásával, ami nem könnyű feladat, tekintve hogy Nietzsche gondolatait gyakorta szándékos homály fátyolozza be, és le kellett mondania Nietzsche stílusbeli allürjeinek átültetéséről. Ez allürök egy hatalmasan zengő költői nyelvet takarnak, amellyel versenyezni a fordítónak szinte képtelenség, pláne olyan nyelven, melynek filozófiai kifejező készsége az összes kultúrnyelvek közt legfejletlenebb. Ne is keresse senki ebben a fordításban a stilista Nietzschét, de törekedjék megelégedni a filozófussal, jóllehet Nietzsche egyéniségének talán legnagyobb varázsa az, amiről le kell mondania! A magyarnál filozófiai kifejezések dolgában hasonlíthatatlanul fejlettebb francia nyelven se sikerült Nietzsche sajátos, óriási nyelvbeli intuiciót követelő stílusát megközelíteni, s ez szolgáljon mentségül a magyar fordítónak azok előtt, akik a nietzschei gondolatokat magyarul is nietzschei köntösben szeretnék látni.

A »Jenseits von Gut und Böse«-t itt nem adjuk teljes alakjában. Egy sereg aforizmának a kiadó megszabta terjedelem okából el kellett maradnia, ám anélkül, hogy Nietzsche gondolatait csak a legkisebb mértékben is megcsonkítottuk volna, amit bárki jó lélekkel vakmerő merényletnek minősíthetne. Főleg a negyedik rész rövidke mondásait rostáltuk meg erősen. Ennek megfelelően az aforizmák számozása változott, de zárjelben az eredeti sorrendet is föltüntettük.

Bevezetésül a Nietzsche-irodalom egyik legkiválóbb képviselőjének, a francia Henri Lichtenbergernek azt az essay-jét választottuk, mely a francia Nietzsche-szemelvények Alcan-féle kiadásában 1899-ben jelent meg először. (Néhány jelentéktelen rövidítést és módosítást az a körülmény tett szükségessé, hogy Lichtenberger tanulmánya még Nietzsche halála előtt íródott.) Hogy előnyt adtunk egy idegen bevezetésnek, s nem a magunk gondolatait Nietzscheről vittük a magyar közönség elé, abban több a belátás, mint a szerénység. Nietzscheről annyi zavaros íródott össze, hogy a közönség joggal fogadna bizalmatlanul minden új Nietzsche-magyarázatot az első magyar fordítás előtt, ahol mindenekfölött Nietzsche egyéniségének hű tükrét keresi. Lichtenberger, a nancy-i egyetem volt professzora, ki most a párisi Sorbonne-on tanít, fényesen oldotta meg ezt a föladatot. Bevezetése mesteri rajza Nietzsche szellemi fejlődésének, s a német Nietzsche-irodalomban hiába keresnők méltó párját ekkora terjedelemben. Aki bővebb felvilágosítást keres a filozófus életéről és műveiről, annak a fordítás végén irodalmi útmutató áll rendelkezésére.

Berlin, 1907 április havában.

A fordító.

 

BEVEZETÉS.
NIETZSCHE.


ÍRTA:
HENRI LICHTENBERGER,
A PÁRISI EGYETEM TANÁRA.

 

Aki Nietzsche filozófiáját érteni és élvezni akarja, ne kutassa mindjárt általános tudományos vagy társadalmi értékét, hanem tekintse előbb alkotója vallomásának, intim naplójának. Hogy Nietzsche új vallás és új kultura megalapítója-e vagy csak a rombolás meddő munkáját végezte, aki mindent, amin eddig az emberek hite csüngött, ízzé-porrá tört; hogy egy reményektől terhes jövő prófétájának kell-e tekinteni, vagy ellenkezőleg egy hanyatlásnak indult művelődési korszak kései hajtásának, akinek erkölcsi hatása inkább romboló, semmint áldásos: - mindezek fontos kérdések, miknek jelentőségét semmiesetre sem titkolom, de amiket itt nem akarok fejtegetni. Azt hiszem, Nietzschében az ember, az egyéniség, a költő kiválóbb mint a filozófus, s mint valamely logikailag bevégzett tanrendszer alkotója. S valamint szeretni lehet Pascalt, s olvasni az ő Gondolatait, anélkül hogy osztanók nézeteit s apologiáját a kereszténység érdekében, ép úgy teljes fogékonyságot lehet tanusítani Nietzsche mivoltának erkölcsi előkelősége és »Zarathustra« egész lírai szépsége iránt, anélkül hogy minden gondolatát elfogadnók, s pártját fognók az »immoralisták«-nak és az »arisztokratikus radikalizmus«-nak. Nem is akarok a következő sorokban egyebet, mint megrajzolni nagy vonásaiban Nietzsche egyéniségét és fejlődését; röviden el fogom beszélni az ő külső és belső életének történetét, meg fogok emlékezni azokról a mindig veszélyes szellemi kalandokról, amikre az igazságnak e vakmerő keresője a maga szenvedélyes őszinteségében vállalkozott, s végül érinteni fogom az egymásra következő szakaszokat Nietzsche megható sorsában, melynek megrázó tragikuma a filozófus bensejének láthatatlan titka maradt, míg komor befejezést nem nyert ama sötét katasztrófával, mely »Zarathustra estéje«-kép egy Weimar közelében fekvő csöndes villában játszódott le.


I.

Nietzsche ifjúsága békés, legkevésbbé sem változatos; 1844. október 15-én Röchenben (Lützen közelében) született. Atyját, ki protestáns lelkész volt, már 5 éves korában elvesztette. Anyja szeretettel és gonddal nevelte. A család 1850-ben Naumburgba költözött s a gyermek itt részesült az első oktatásban. Majd a Naumburg melletti Schulpfortán tanult, ahol 6 évig (1858-1864) tartózkodott. Az érettségi vizsgálat után a bonni, majd a lipcsei egyetemre került, classica philologiát tanulva; önkéntesi évében egy lovaglás közben történt szerencsétlenség soká betegágyhoz kötötte. - Visszatért Lipcsébe, hogy a doktori vizsgára készüljön, de 1869 februárjában, még mielőtt azt letehette volna, a baseli egyetem meghívta tanárának. Tíz esztendőn át élte itt a német tudós békés, munkás életét; egyetemi előadásain kívül a baseli pedagógiumban is tanított, s szenvedéllyel feküdt neki első irodalmi és filozófiai műveinek. A szünidőkben szeretett kirándulni a berni hegyekbe, vagy a felső-olaszországi tavakhoz. Az egyetlen külső esemény, mely őt ebből a békés életmódból kiszakította, az 1870-71-iki háború volt, melyben mint önkéntes betegápoló vett részt. Ám súlyosan megbetegedvén, mihamar kénytelen volt visszatérni, hogy magamagát ápolja. Gyomor- és főfájása, mely ekkor kezdődött s nemsokára mind hevesebb lett, míg végül is 1879-ben le kellett mondania a tanárságról, valószínűleg erre a betegségre vezethető vissza.

Nietzsche jelleme tökéletes összhangban áll e csöndes életmóddal. Korántsem voltak forradalmi hajlamai. Gyermekkora óta komoly, szelíd, korán önmagába mélyedt természetnek mutatkozott, mély vallásos alaphangulattal, föltétlen becsületességgel, korai érzékenységgel és igen erős akarattal, veleszületett arisztokratikus ízléssel és minden szép szeretetével; ösztönszerűen undorodott mindentől, ami akár fizikai, akár erkölcsi szempontból közönséges. Minthogy családja aránylag jómódban volt, sohasem kellett küzdenie a létért, sőt teljesen szabadon fejlődhetett s követhette ízlését és ösztöneit. Első gyermekkorát az apa korai halála következtében a bánat fátyolozza be; ifjúsága azonban egészében boldog volt, gazdag kicsiny örömökben és nagy fájdalmak nélkül való. Lénye nem engedte, hogy elhagyva magamagát változatos kapcsolatot keressen a külvilággal, mely nem egy tekintetben sértette könyörtelen tisztaságérzetét; bizalmas visszavonultságban élt anyjával, nővéreivel és néhány kiválasztott barátjával, s e kis körrel boldogan osztotta meg lelkének gazdag szerelmi kincsét. Ő is benső szeretetben, mindenekfölött női gyöngédségben részesült, melyet lelke oly mélyen áhított. Hozzátartozói közül senki se gondolt arra, hogy megzavarja őt benső fejlődésében. Teljes szabadságában állott, hogy »én«-jét úgy művelje, ahogy tudja, hogy tetszése szerint engedjen korán ébredt zenei és költői hajlamainak, s évről-évre kielégítse tudásszomját, »egyetemes műveltség«-re vágyakozását, mely leghatalmasabb szenvedélye volt. Nietzsche élete így tökéletes összhangban áll ösztöneivel. Életfolyását hajlamai irányítják; küzdés nélkül korán biztos állásba jut. Benső meghasonlásban se szenvedett, s nem ment keresztül szellemi és érzelmi válságokon. Épp oly kevéssé »elfajult« és idegbeteg, mint forradalmi. Ellenkezőleg - bármikép ellene szól is a látszat - alapjában nagyon egészséges alkatúnak szabad őt tekinteni. Fizikai szempontból majdnem bizonyosan, mert Nietzsche családjában szabályszerűen kimutatható a hosszúéletűség; csupán egyszer kellett őt látni, - még az őrület éveiben is - s erős a benyomásunk, hogy ez a magastermetű, erős izomzatú férfi nem lehetett gyöngélkedő és »elfajult«, aki pusztulásra és őrületre született. Szervezete eredetileg erős és egészséges volt s pusztán külső okok - véletlen betegség, vagy rossz hygienia - tehették végül tönkre. Nietzsche lelki mivolta is gazdag, változatos, finomult, de semmikép sem rendellenes. Szelleme és érzése gazdag, akarata erős és szenvedélyes, költő és gondolkodó, zenész és tudós egyszerre. Amellett egyénisége teljes mértékben egységes. Semmi nyoma nála az »ösztönök anarchiájá«-nak, mely az elfajulás legjellegzetesb tünetei közé tartozik. Az évek multával természetesen ő is változik. Ifjúságában lassanként elveszíti keresztény hitét, utóbb »nevelői«-től, Schopenhauer- és Wagnertől is elszakad. Ám e fordulatok, ha nem is fájdalom, de meghasonlás nélkül ama könyörtelen szükségszerűséggel következnek be, mely egész egyénisége fölött uralkodik. Értelme és szíve meg művészösztöne sohasem vonzzák őt ellentétes irányba, mint például Heinét; benső élete, melynek fejlődését ellenállhatatlan vaskövetkezetesség jellemzi, tökéletes egység és csodás logikai egymásután benyomását kelti - mindaddig, míg normális fejlődését meg nem akasztja a katasztrófa, mely tudatos létének véget vetett.


II.

Nietzsche életének minden fázisát két, látszólag ellentétes, de valójában egyesíthető tendencia szeli át: a pozitiv irány arra ösztönzi, hogy lelkes csodálattal adózzék imádott eszményeinek, a negativ pedig arra, hogy szenvedélyesen küzdjön minden ellen, ami ez eszményeket veszélyeztethetné. A pozitiv hajlam, az »igenlés«, szeretet, csodálat, tisztelet ösztöne lénye legmélyebb s egyúttal legmegkapóbb vonásának látszik. Az »urak erkölcsé«-nek szerinte egyik főerénye a »tisztelet«. Aki nemes szívű, annak minden fölény és igazi nagyság láttán szeretettel és csodálattal kell meghajolnia; önmagunkat tiszteljük, ha tiszteljük azt, ami tiszteletet követel. A demokrata, aki »sem istent, sem urat« maga fölött nem akar, s mindenkitől elvitatja a parancsosztás jogát, a tolakodó, kiből hiányzik a »disztáncia« érzéke, de főleg az irigy, aki ösztönszerűen gyűlöl mindent, ami nagy, - már ama tény folytán, hogy nincs bennük »tisztelet«, az alacsony mivoltúak, a rabszolga-lelkűek osztályához tartoznak. Nietzsche maga a legnagyobb mértékben el van telve »tisztelet«-tel. Egyenes ellentéte ő ama kritikus szellemeknek, akik környezetük kicsiny és komikus vonásait, hibáit és gyengéit veszik észre először. Nietzsche eszményíti az embereket, kikkel kapcsolatba jut. Nem csupán nagy szeretettel és tisztelettel van legközelebbi rokonaihoz, - ami természetes - hanem épúgy tiszteli iskolai és egyetemi tanárait, mindenekfölött pedig annyira isteníti barátait, hogy értéküket néha mérhetetlen magasra becsüli. Emellett nem kevésbbé hatalmas Nietzsche kritikai érzéke; az igazság utáni forró vágyakozásán és ama feltétlen őszinteségen alapult, mely lényének kimagasló és igazán »hősi« vonása. Ugyanakkora erőkifejtéssel, mellyel elismert valamit, bírálni is tudott. A szív szava nála sohasem hallgattatta el az ész szavát; sohasem fogadott el se hitet, se barátságot, melynek veszélyes vagy illuzorius voltát eszével átlátta. Igenlés és tagadás így párhuzamosan haladnak nála, anélkül, hogy egyik a másiknak kárára volna. Mind lelkesebb, mind dithyrambikusabb lendülettel dicsőítette Nietzsche azt az eszményt, melynek ragyogó viziója megfogta lelkét, s mindazt, ami a valóságban ez eszménnyel rokonnak látszott. S ugyanoly lelkesülten küzdött egész életén át azon elméletek és emberek ellen, akikben eszménye ellenségeit látta; e pusztító küzdelemben a tisztelet ösztöne sem akadályozhatta meg őt, s ha esze parancsolta, egy percig se habozott, mikor oly egyének vagy eszmék ellen kellett síkra szállnia, akiken egykor szerető hittel csüngött.

Irodalmi pályafutásának kezdetén persze még uralkodik a tisztelet és »igenlés« ösztöne. Lelkesedik a görög kulturáért, melyet mint a filológia tanára Baselben »hivatalból« tanulmányozott; Schopenhauerért, kinek műveit 1865-ben véletlenül vásárolja meg egy antikváriusnál, s ki ezóta Nietzsche kedvenc filozófusa; Wagner Richardért, kivel 1869-ben benső kapcsolatba jut, s akit a Luzern melletti Tribschenben, utóbb Bayreuthben gyakorta meglátogat; végül Burckhardtért is, a híres baseli művészethistorikusért, aki valószínűleg a román népek kulturája, főleg az olasz renaissance iránt keltette föl érzékét. Nietzsche szelleme, egyszerre lelkesülvén antik művészetért, szépirodalomért, zenéért és filozófiáért, természetszerűen nagyobb szintetikus művek alkotására érzett hivatottságot, mint ama pedáns részletkutatásokra, mikbe filológusok oly örömmel temetkeznek. Már első műveiben (»A tragédia keletkezése a zene szelleméből« 1872, - »Schopenhauer mint nevelő« 1874 - és »Wagner Richard Bayreuthben« 1876) a modern kultura céljait törekedett kitűzni nagy vonásokban; a modern kultura szerinte három elem: a görög tragédia, a schopenhaueri filozófia és a wagneri zenedráma szintézisén alapul.

Nietzsche Schopenhauer metafizikájából indul ki. Mint a frankfurti pesszimista, ő is az akaratban látja a világ lényegét. Ez a mindenütt egyenlő akarat nyilvánul minden lényben; örök, fájdalmas törekvés ez, olthatatlan szomjuhozás, mely örök küzdelemmé avatja az életet a végső vereség bizonyosságával. A világ tehát gonosz. Az ész, az egyetemes élet tudatára ébredvén, fölismeri, hogy a létben több a szenvedés mint az öröm, tehát az embernek le kell mondania az életakaratról. Csak az akarat feltétlen tagadása szüntetheti meg a világfájdalmat, a szenvedés e mámorát, melybe az emberiséget az »individuáció« illúziója ejtette. De - fűzi hozzá Nietzsche, ki e ponton kétségkívül eltér mesterétől - a feltétlen pesszimizmus, a filozófiai nihilizmus a gyakorlatban lehetetlen. Ha a világ az ész álláspontjáról gonosz, s az »igazság« meglátása az embert a maga megsemmisítésre készteti, ebből a tényből ellenkező következtetést is lehet vonni: Ha az Igazság gonosz, adjunk előnyt az illúziónak, teremtsünk szép és csábító illúziókat, amik az életet elkerülhetetlen bajai dacára ujra értékessé teszik s bocsássuk minden tudásunkat, minden erőnket ez illúziók szolgálatába.

Főleg két illúzió igazolhatja a létet: az »apolloi« és »dionysosi« Nietzsche elnevezése szerint. Ha a mindenséget metafizikai műalkotásnak tekintjük, melynek látása végtelen örömmel tölti el a nézőt, akkor az esztétikus szemével látjuk a világot, s a szépség álmát álmodjuk. Ez az »apolloi« illúzió, melynek varázsa alatt az ember így szól az Élethez: »Akarlak, mert szép a te képed; méltó arra, hogy álmodjalak.« - Másfelől nem csupán rövidéletű, korlátolt lény az ember, hanem az örök és végtelen akarat, az »Ős-Egy« része is, s ebben a mivoltában meg nem semmisíthető. Az eksztázis és mámor állapotában az ember tudatára ébred az ő lényegbeli egységének, minden teremtménnyel és a nagy természettel azonos voltának. Ez a »dionysosi« illúzió, melynek varázsa alatt az ember a rettentő szenvedés, pusztítás és halál láttán nem esik kétségbe, hanem legyőzi a pesszimizmust, mert fölismeri az akarat örökkévalóságát a jelenségek áradatában, s így szól az Élethez: »Téged kíván az én akaratom, mert te vagy az Örök Élet.«

Ez a két illúzió együtt alkotja ama »tragikai bölcseség«-et, melynek magaslatára emelkedtek egykor a görögök, s melynek örök emléke a görög tragédia. A homerosi korszakban először az »apolloi« illúzió révén győzték le a pesszimizmust, s megteremtették az olymposi istenek ragyogó vizióját, mely messzi a való élet nyomora fölé emelte őket. Majd megismerték a »dionysosi« mámort. Szatirchorusaik (mikből utóbb a görög tragédia keletkezett), lelkesültek gyülekezete, mely egynek érezte magát a mindenséggel. A tragédia így vált a dionysosi mámor megnyilvánulásává. Ám ez a mámor nem marad az elragadtatás állapotában s nem pusztán a zenében, a tiszta érzés e nyelvében jut kifejezésre, hanem átmegy az apolloi vizióba, melynek sajátos szemléltető jelképe abból a lelki állapotból fakad, melyet föl akar kelteni a tragikai költő. A görög tragédia tehát elvileg »dionysosi« és »zenei«, de formailag »apolloi«, mert az isteni és hősi mitoszokat, mik általa új életre kelnek, eleven alakokba önti, zenei érzést és »dionysosi bölcseség«-et lehelvén beléjük.

Ez a »tragikai bölcseség«, melynek magaslatára a görögök kulturájuk virágkorában emelkedtek, legyen a mi korunk eszménye is. A ma uralkodó »tudományos optimizmus« azt hiszi, hogy a világ a maga egészében és részeiben »intelligibilis«, s célja a mindenség tudományos ismerete alapján szervezni az egyéni és társadalmi életet. Az a hamis nézet uralkodik, hogy az ember megtalálhatja a tudományokban azokat az ösztönzéseket, mikre élete érdekében szüksége van. E tévedésnek köszönhetjük egész Európa, de kivált Németország álkulturáját, melynek nevetséges, megvetendő képviselője a »Bildungsphilister«, ez a jóllakott optimista polgár, aki a tudománytól olyan világrendet vár, mely az emberiségnek folyvást növekvő jólétet biztosít. A figyelmes szemlélő azonban észreveszi a mély átalakulásra valló jeleket. Wagner Richárd zenedrámája, mely a zene és költészet szintézisén alapul, új életre keltette a hajdani görög tragédiát. Schopenhauer örökre megbélyegezte a tudományos optimizmust a maga élesen, könyörtelen világossággal látó pesszimizmusával és megtanított minket arra, hogy szeme közé nézzünk a valóságnak. Abban az irányban kell tovább haladnunk, melyet ez a két nagy úttörő szabott nekünk. A »magasabb ember« legyen »értelmi pesszimista«, aki nem engedi át magát tévesztő illuzióknak, aki tudja, hogy a természet rettenetes gyakorta vészthozó hatalom, hogy a történelem »erőszakos és értelmetlen«, s az ember szenvedésre van kárhozva. Ám pesszimizmusa nem vezeti őt lemondásra és a halál utáni vágyra, hanem ellenkezőleg: hősiességre. Nem azt fogja jónak tekinteni, ami csökkenti a szenvedés összegét a világon, hanem azt, ami az életnek több erőt, értéket és szépséget ád. Nem abban fogja látni feladatát, hogy a gyöngék segítségére siessen, hanem abban, hogy a lángészt, a »magasabb« embert kiemelje a középszerűek tömegéből. Mert az emberiség legfőbb célja a lángész teremtése, s egész létének csakis ez ád értelmet. S ha a lángész teremtése, az új kultura megalkotása csak szenvedések árán lehetséges, a modern »szabad szellem«-nek szenvednie és szenvedtetnie kell másokat - az emberiség haladása érdekében.


III.

Nietzsche benső és külső életében 1876 körül nagy fordulat következik be. Elsőben is észreveszi, hogy világfelfogásának épületét oly alapkövekre rakta, miknek tartós voltát nem vizsgálta meg elég szigorúan. Wagner és Schopenhauer, kiket mint a jövendő emberiség nevelőit köszöntött, mind józanabb világításban tűnnek föl előtte. A tudományos optimizmus elleni hadjáratában szövetségeseinek tekintette őket; ámde most más kérdés, a »dekadencia« problémája szögezi le érdeklődését. Nem csupán nagyigényű tudósoktól és jóllakott filiszterektől hemzseg ma a világ, hanem gyakorlati pesszimistáktól is, sötéten látóktól, kedvefosztottaktól, akiket elfárasztott az élet és szenvedés, s elfogott a halálvágy. A pesszimizmus kitűnő ellenméreg a filiszter quietizmusa ellen, aki azt tartja, hogy a lehető legjobb világ ez, s benne minden kitűnően van berendezve; de egyúttal a hanyatlás jele is, s aki hozzászegődik, az élet energiájának hiányában a halál révén akar megszabadulni az élet minden kínjától. Ebből a nézőpontból a pesszimizmus gyökeresen ellenkezik Nietzsche legmélyebb ösztönével, az élethez való szenvedélyes szeretetével, mely egész filozófiájának alapja. Schopenhauer, kinek erkölcstana a részvéten nyugszik, ki a »nirwana«-ban látjta az emberiség legfőbb célját, s Wagner, ki a lemondást hirdeti, s a »Parsifal«-ban egy újkeresztény miszticizmus apostolakép lép föl - ebben a tekintetben »dekadensek« és az európai hanyatlás hirdetői. A bayreuthi ünnepi előadások közben 1876-ban Nietzsche tudatára ébredt annak, hogy a »tisztelet« érzése elvakította őt Wagnerrel és művészetének igazi tendenciájával szemben. Ha tehát nem akarja feláldozni igazságszeretetét, s erre Nietzsche képtelen lett volna, mert époly hatalmasan lobogott benne, akár a tisztelet érzése, - akkor egész gondolatvilágát, minden itéletét és meggyőződését könyörtelen kritikának kell alávetnie, hogy tisztán megállapíthassa, mit kell félredobnia, s mit megtartania.

Más tekintetben is észrevette Nietzsche, hogy a »tisztelet« ösztöne bizonyos mértékben nem csupán benső életét hamisította meg, hanem külső létét is fenyegette. Érezte, hogy valódi hivatása az, hogy magamagának tökéletes tudatára ébredjen és hogy filozófiáját minél élesebben juttassa kifejezésre. S ím' ő mégis filológus és hivatásos tanár maradt! E kettős feladat bilincsei alól azzal a lelkiismeretességgel szabadította föl lényét, mely minden léptében nyilvánult. Érezte, hogy a baseli egyetemen nincs a maga helyén. Guyau »Esquisse d'une morale sans obligation ni sanction«-jában aláhúzta a következő sorokat: »Gondoljunk a művészre, ki érzi magában a Géniuszt és egész életén át napszámos munkára van itélve. Folyton egy elveszített élet, egy megoldatlan föladat, egy megvalósítatlan eszmény érzése fogja őt üldözni, s idegrendszerére akként nehezedni, mint egy erkölcsi vereség tudata.« S a könyv szélére odaírta: »Baselben ez volt az én sorsom.« - Mikor a baseli meghívást elfogadta, úgy tűnt föl előtte, hogy a tanári pálya legjobban egyezik kívánságaival és hajlamaival. Most belátta, hogy a kötelességek és másokra való tekintetek egész hálójába került, mely folyvást akadályozza őt magasabb hivatásának teljesítésében. Valamint egykor imádott »nevelői«-től, Wagner és Schopenhauertől elszakadt, bátran kellett magát kiszabadítania ezekből a megszokott külső kötelékekből is. Az egyetemet, mely őt vendégszeretettel fogadta, el kellett hagynia s föl kellett adnia pályáját és gyakorlati tevékenységét, hogy ezentúl csupán gondolatainak élhessen. Ez a fájdalmas szükség lassanként úgy tűnt föl neki, mint önnönmaga iránti kötelessége.

Betegsége közreműködött abban, hogy teljesíthesse ezt a magasabb kötelességét. Egészségét, mely az 1870-71-iki háboruban súlyosan megrendült, teljes romlás fenyegette. Heves főfájási rohamok, hányástól kisérve, gyomor- és szemfájdalmak mind gyakrabban gyötörték, s erősségük folyvást növekedett. Annyira, hogy 1876-ban különöskép súlyos rohamok következtében egy évi szabadságot kellett kérnie, melyet Olaszországban és Svájcban töltött el, de a remélt gyógyulás elmaradt. Mégis újra megkisérlette a tanárkodást, de rohamai csakhamar oly hevességgel jelentkeztek, hogy 1879 tavaszán nyugalomba helyezését kérte. Szenvedései csak most emelkedtek a csúcspontra; ő maga írja, hogy 1879 januárjától 1880 januárjáig 118 napon voltak súlyos rohamai és nap-nap után várta a »megváltó agyszélütést«. Három évig lebegett így élet és halál között, de fáradhatatlanul küzdött romboló baja ellen, hogy újra meggyógyuljon és élete munkáját bevégezhesse. Valóban, egy ízben még sikerült legyőznie a kórt. 1882-től fogva állapota észrevehetően javult, de egészen sohasem jött helyre. Most, hogy többé semmi sem bilincselte őt le, tetszése szerint rendezkedhetett be. Egészségi állapota gyakori éghajlat-változtatásra kényszerítvén őt, a telet délen, Genua vagy Nizza közelében, a nyarat Felső-Engadinben töltötte, ahol kivált a Sils-Maria nevű kis hegyi falut kedvelte meg. Tűrhető, bár bizonytalan, magányos és hazátlan életmódot folytathat ilyetén. S a szünet ez éveit, miket betegségétől kiküzdött, folyvást növekvő szenvedéllyel és lelkesedéssel használta föl művészi és filozófiai hivatásának betöltésére.

Nietzsche életében tehát, mint látjuk, az egyensúly és életöröm korszakát egy testileg és szellemileg egyaránt kritikus korszak követte, melyet Nietzsche maga sajátos és eredeti módon magyarázott. Ha - mondja Nietzsche - megfigyeljük, hogyan viselkednek a különböző élőlények kór és szenvedés idején, azt találjuk, hogy azoknál, akik fiziológiai szempontból elfajultak, a betegség többnyire csak a lappangó vég külső tünete. Az ilyen élőlények nem küzdenek a kór ellen; hiányzik belőlük minden ösztönzés arra, mit kell tenniök, mit nem, hogy meggyógyuljanak. Ellenkezőleg, ösztönük olyan életmódra készteti őket, mely csak rontja állapotukat. Könnyen megfigyelhető ez főleg idegbetegeknél, akiket épp perverz ösztönük űz rövid idő alatt a biztos halálba. Egészséges, erős lényeket azonban a kór fölhangol; az életfolyamatokat a legmagasabb fokig igénybe veszi, kiválasztja a testből a beteges alkatrészeket és hosszabb vagy rövidebb ideig tartó válság után végül gyógyulásra vezet.

Az értelmi élet Nietzsche szerint nem egyéb, mint a fizikai élet szellemi oldala. »A te ,kis' eszed« - úgymond - »melyet ,szellem'-nek keresztelsz, csupán testednek, a te ,nagy' eszednek apró eszköze és játékszere... Gondolataid és érzéseid mögött hatalmas parancsoló, ismeretlen útmutató áll - Tenmagad. Ott lakozik a testedben, tested maga az.« - Kórral és egészséggel így világos kisérőtünetek járnak a lélekben. Minden testi állapotnak egy lelki állapot felel meg, minden filozófia bizonyos egészségi állapot jele. Nietzsche a pesszimizmus minden formájában - keresztény aszkézis, az »emberi szenvedés vallása«, a részvét erkölcse, szociálisztikus egyenlőséghirdetés - csak fizikai elfajulás lelki járulékát látja, mely hirdetőikre nézve az életerő csődjét jelenti. S valamint az »elfajult« önkéntelenül folyamodik olyan táplálékokhoz, amik állapotán csak rontanak, a pesszimista is ösztönszerűen nyúl oly szellemi táplálékok után (Schopenhauer filozófiája és Wagner zenéje), amik még inkább arra késztetik, hogy meneküljön a világ elől. Ám az egészséges ember elutasítja magától a pesszimizmust, valamint kiválasztja testéből az ártó mérgeket. Látnivaló, Nietzschére nézve a pesszimizmus és a kór elleni küzdés egyet jelent. Szellemi szervezetébe nehány ártalmas alkatrész került, miket Wagner és Schopenhauer befolyásának köszönhetett. Beteg lett tőlük, de egészséges természetű lévén, a fájdalom nem tette pesszimistává, hanem ingerlőszer gyanánt hatott rá: kiválasztotta magából a mérgeket és meggyógyult. Ez a szellemi folyamat körülbelül ugyanakkor történik, mikor hasonló folyamat megy végbe Nietzsche testében.

A hívő »igenlés« korszakát így a leghevesebb tagadásé követi. Nietzsche most minden magában fölfedezett pesszimista hajlam ellen ugyanazzal a vad energiával küzd, mellyel a kórt legyőzte. Szelleméből mindazt törekszik eltávolítani, mit ártó méregnek tart. A közönséges felfogás szempontjából ez a törekvés rombolónak tetszik. Nietzsche a legtöbb eszmét és reményt, melyek a szenvedő emberiséget eddig vigasztalták, pesszimista értékelésekből származtatja. Istenben és a túlvilágban például mindenkor hitt az ember. Nietzsche ebben az ember és a földi világ pesszimisztikus lekicsinylését látja. »Szenvedés és tehetetlenség - úgymond - teremtett minden túlvilágot... Bágyadtság, mely egy ugrással, a halálugrással a végsőre vágyik, mely már akarni sem akar többé: ez teremtett minden istent és túlvilágot.« - Nietzsche »Isten halálát« hirdeti, s azt kívánja, hogy az ember ezentúl a földet szeresse. - Az ember, még a szabadgondolkodó is, eddig hitt az igazság eszményében és föltétlen értékében, a kötelességben és »kategorikus imperativus«-ban; azt hitte, a »jó kedvéért« vagy »az igazság kedvéért« kell élnie s a legelőrehaladottabb modern szellemek, a megismerésben kételkedők is, akik az emberiség szellemi és erkölcsi elite-jét alkotják, megmentették illúzióik hajótöréséből az »igazság«-ban való rendíthetetlen hitet. Nietzsche azonban kimutatja, hogy ez a hit ugyanabban a pesszimista ösztönben gyökeredzik, mely az emberrel föláldoztatja földi életét a túlvilágnak, s hogy »mi, mai megismerők, mi istentelenek és antimetafizikusok, mi is azon a tűzön lobbanunk lángra, melyet egy több évezredes hit, a kereszténység gyújtott meg s amely már Plato hite volt: hogy Isten az Igazság, s az igazság isteni«... Nietzsche arra a következtetésre jut, hogy az ember nem arra termett, hogy jót »akarjon«, s az igazságra törjön, hanem hogy az illúzió, a hazugság és gonoszság ép annyira fejlesztik az életet, akárcsak a jó és igaz. Az ember eddig a lét végső céljában is hitt; törekedett az élet értelmét megoldani, hogy életfolyását ehhez alkalmazza. Nietzsche azt tanítja, hogy a világnak nincs végcélja, hogy önmagában mitse jelent, hogy csupa értelmetlenség mindaddig, amíg az ember nem ád neki értelmet, s magamagából, önnön hatalmánál fogva meg nem állapítja az »értékek táblázatát«... E nézetekért küzdvén, Nietzsche hevesen támadja a mai Európában uralkodó pártokat és vallásokat: az aszkéta kereszténységet és a papokat, a szocialistákat, anarchistákat, az egyenlőség-hirdető demokratákat, az altruizmus tanát és a részvét vallását, Wagnert és Schopenhauert, az igazság és tudomány kultuszát. Úgy tűnik fel Nietzsche, mint egy haragos Romboló, aki »kalapáccsal filozofál«, ledönti az emberiség imádott bálványait s bárhol jelenik meg, csak romokat hagy maga után.


IV.

A tagadás e korszaka 1876 és 1882 között emelkedik tetőpontra. Egyes állomásait a következő művek jelölik: »Menschliches, Allzumenschliches« (1878), »Vermischte Meinungen und Sprüche« (1879) és »Der Wanderer und sein Schatten« (1880). Nietzsche maga életének e korszakát a »nagy fölszabadulás« idejének nevezi. Ifjúságának minden szellemi kötelékét, bármi kedvesek voltak is neki, hirtelen elvetette magától, haragosan fordult önmaga ellen és tudatosan szakított multjával. »Wagner Bayreuthben« című művének lírai lelkesedését hirtelen bizalmatlanság váltja fel mindennel szemben, mit addig imádott. Hideg elszántsággal fog mindent bírálat alá, a tagadás legszélső határáig megy és könyörtelenül kiirt szívéből minden hajlamot, mely újra a régi emberek vagy eszmék felé vonzaná. A tagadás ez energiáját mindvégig megőrizte. Ettől az energiától lüktetnek a »Morgenröte« (1881.), »Fröhliche Wissenschaft« (1882.), »Zarathustra« (1881-1885.), »Jenseits von Gut und Böse« (1886.) és »Genealogie der Moral« (1887.). Sőt az évek még növelték ezt az energiáját, mely végzetes tetőpontra emelkedett tudatos létének utolsó esztendejében (1888.). Nietzsche sohasem írt hevesebben, mint ekkor (»Der Fall Wagner« - »Götzendämmerung« - »Antichrist« - »Nietzsche contra Wagner«). Lángelméjének egyik főtényezője kétségkívül a »tagadás szelleme«. Zarathustra nem csupán lelkes vallásalapító, kinek tiszta lelke »igent mond, mint a derült ég«, hanem félelmes Romboló is, aki »nemet mond, mint a vihar«, aki megvet mindent, amit a »jók és igazak« tisztelnek, aki »istentelen« létére mindenütt »Isten halálát« hirdeti, akinek haragja sírokat tör fel, s aki gúnyosan kivégzi a »divatjamult szavakat«. Olyan ő, mint a »forgószél«, mely ósdi dohos kriptákon sivít keresztül.

Ám ez az erőszakos kifejezésmód, melyet nem szabad szóról-szóra venni, senkit se tévesszen meg. Teljességgel hamis nézet volna, ha Nietzschében csak »a tagadás örök szellemét« látnók, amolyan jelenkori Mephistophelest, aki mindent, amin az ember hite és reménye valaha csüngött, kigúnyol és csúffá tesz. Ellenkezőleg, Nietzschét - s ez lelkének egyik legkiválóbb és legsajátosb vonása - azok az érzések, mik ellen síkra száll, általában ritka erővel hatják át. Őmaga gyakorta nagy szeretettel viseltetik az emberek és eszmék iránt, kik ellen oly hatalmas harcot vív. Íme egy példa: Nietzsche a részvét vallása ellen, mint láttuk, a legnagyobb elszántsággal küzd, s Zarathustra parancsa szerint keményszívűeknek kell lennünk, keményeknek, mint a gyémánt, mint a szobrász vésője, ha föl akarunk emelkedni az igazi nagyság, a való erény magaslatára. Kérdés, micsoda lélektani forrásból ered nála ez az elmélet? Keményszívűségben, a gyöngék és szenvedők arisztokratikus megvetésében gyökeredzik-e ez az »önzés«? Talán amolyan művészi dilettantizmusban, mely undorodik a fájdalomtól, mint valami »rút« dologtól? Vagy az emberi szenvedés iránti részvéttelenség, szóval valamely szív- vagy erőbeli fogyatkozás okozza Nietzschének ezt a magatartását? - Mindenesetre ez volna a legegyszerűbb, legközelebbfekvő magyarázat, s föl is használták Nietzsche ellen, hogy eszméit rossz világításba helyezzék. Mégis, Nietzsche maga ép ellenkezőleg magyarázta magatartását. Nem a részvét hiánya, hanem nagysága vezette őt saját vallomása szerint arra, hogy síkra szálljon az »emberi szenvedés vallása« ellen. Az önző képtelen felebarátja szenvedését osztani, s közömbösen vagy megvetően megy el mellette; a részvét embere azonban együttérez vele, csökkenteni próbálja szenvedését, s önmagának tetszeleg saját részvétével. Egy lépéssel tovább a részvét már nem erény, hanem kisértés, melyet mint valami nagy, a résztvevőre halálos veszélyt el kell hárítanunk magunktól. »Jaj a szeretőknek - úgymond Nietzsche - akik nem emelkednek részvétük fölé! Az ördög egyszer így szólt hozzám: Istennek is megvan a maga pokla, az emberhez való szeretete. - Nemrég pedig a következő mondást hallottam tőle: Isten meghalt, az ember iránt érzett részvéte ölte meg.« - Látnivaló: Nietzsche maga közel áll a nagy részvét és nagy szeretet emberéhez, aki ellen pedig minden erejével küzd. Valójában az egoizmus ellenségei közé kell őt sorolni, jóllehet első tekintetre szövetségesüknek tetszik. Ez a magyarázat ugyan kissé mesterkéltnek tűnik fel, s önkénytelenül is fölmerül a kérdés: őszinte volt-e Nietzsche, vagy puszta álokoskodás, amolyan emberies álarc mögé rejtőzött, hogy egoizmusát elfedje és rokonszenvessé tegye? Én azonban egy pillanatig se habozom, mikor arról van szó, higyjek-e Nietzsche magyarázatának teljes őszinteségében. Nietzsche műveiben a gyakorta idézett mondásokon kívül, mik a rabszolgaság szükséges voltát, a háború szépségét hirdetik és a nagyság jelének mondják, ha másoknak szenvedést okozhatunk, nem zavartatván magunk áldozataink fájdalomkiáltásaitól, - végtelen szelídséget és jóságot lehellő sorok is foglaltatnak. Sorok, amik egy részvéttől és szeretettől túláradó szívre vallanak. Gondoljunk csak az »utolsó bűn«-re (Zarathustra negyedik részében), mikor a részvét »kísértés«-be hozza a prófétát, kinek fülébe jut az emberiség »jajkiáltása«. Csak aki képtelen átérezni ennek a megható részletnek sajátos varázsát, tekintheti Zarathustra ellenállását s a kísértés legyőzését az érzéstelenség bizonyítékának.

S így tovább sok jel vall arra, hogy Nietzschének nem egy »tagadása« voltakép egy szélsőségig űzött »igenlés«-ből fakad. Amint a részvét önmagát megszüntetvén, könyörtelenséggé, az altruizmus önzéssé válik, épúgy Nietzsche atheizmusa az ő vallásos érzésében, »erkölcstelensége« pedig a kötelesség mély tiszteletében gyökeredzik. Vallásos érzése tette Nietzschét atheistává, s a legfinomultabb keresztény erkölcs késztette őt arra, hogy kétségbe vonja a »kategorikus imperativus«, sőt az igazság értékét is. A legszélsőbb atheizmus e hirdetője mindig nagy rokonszenvet érzett a »homines religiosi«, a hit emberei iránt. Dicsekedik erkölcstelen voltával, de soha ember oly magasra nem helyezte a kötelesség értékét, mint ő. Minden tekintetben ócsárolja az igazság kultuszát, de soha emberi szívet úgy nem emésztett az igazság lelkes szeretete, mint az övét. Wagner ellen a legrettenetesb vitairatot írja, de iránta való mély csodálata sohase szűnt meg. Dicsőíti a francia kulturát, s a németről csak valóságos dühvel tud megemlékezni, de haragján és gúnyolódásán gyakran keresztülcsillámlik fájdalmas vonzódása hálátlan hazájához, mely oly soká szándékosan mellőzte és félreismerte őt. »Legyetek büszkék ellenségteikre«, tanítja Zarathustra. Nietzsche tettekkel is hirdette ezt. Semmi nyoma nála annak a megvetésreméltó gyűlöletnek, mely az ellenfelet kisebbíteni vagy bemocskolni törekszik. Ellenkezőleg, gyakran igaz szeretettel van az eszmék és emberek iránt, akik ellen küzd. Itt rejlik Nietzsche igéző hatásának titka olyanokra, akiknek voltakép legádázabb ellenfelüket kellene látniok benne. Az »erkölcstelen« és »istentelen« Nietzsche gyakorta ép vallásos kedélyűekre hat rokonszenvesen. Valójában közelebb is áll hozzájuk mint azok, kik közömbösen vagy gúnyosan viselkednek a vallással szemben.

Nietzsche azonban nem csupán tagadó szellem. Életének utolsó szakaszát ép az jellemzi, hogy lényének pozitív vonásai, mik 1876 óta háttérbe szorultak, lassanként ismét uralomra jutnak. Ha a »Menschliches, Allzumenschliches« még a boncolás könyörtelen mesterének mutatja Nietzschét, a »Morgenröte« hangján már megállapíthatjuk a változást. A harci riadók és keserű gúnydalok közé vidámabb hangok is vegyülnek, s a pesszimizmus éjszakáját mintha egy új, még bizonytalan jövő hajnalpírja váltaná föl. A »Fröhliche Wissenschaft«-ban még nő ez a hajnali fény, s »valami Hasonlíthatatlannak száz jelét« találjuk benne. »Zarathustrá«-ban aztán leírhatatlan lelkesedés tör elő; az életnek föllengző győzelmi dala, csupa fényáradat ez a könyv. Ismét az ifjú Nietzsche világnézete uralkodik, aki a »dionysosi« szellem és a »tragikai bölcseség« újrakeltésében látta a világ üdvét. De ez a világnézet most tisztább, tágabb, ragyogóbb színektől izzó. Új ruhája dacára nyomban fölismerjük az »Übermensch« és az »örök Visszatérés« tanaiban.

A modern ember főjellemvonása, hogy életképessége csökkent. Lénye beteg, ingatag, nyugtalan, s »kis eszével« mindenfajta pesszimisztikus valláshoz és filozófiához fordul, hogy megmagyarázhassa magának ezt a szenvedést. Hisz a kereszténységben, az emberiesség tanaiban, a tudomány vallásában. Az életet gonosznak, a világot a nyomorúság helyének hirdeti, s a földi életből elvágyik a túlvilágra. Az »én« fölött valami Föltétlent, valami magasabbat keres: Istent, Eszményt, Jót és Igazat, s ezt a Föltétlent tekinti a legfőbb értéknek. Ám le kell győznünk lényünknek ezt a betegségét: az embernek újra meg kell gyógyulnia, hadd bocsásson az emberiség fája mind erősb, mind magasabb hajtásokat. Ez a gyógyulás a mi »kis eszünk«-ben Nietzsche szerint mint »az összes értékek új értékelése« fog kifejezésre jutni. Az ember le fogja törölni »táblájá«-ról azokat az értékeket, mik ma rajt' legfelül állnak: az istent, az eszményt, a jót, az igazságot. Föl fogja fedezni, hogy a dolgok mértéke maga az ember, s az életnek nincs más értéke, csak amit ő ád neki. »Értékteremtő« lesz az ember, vakmerő kísérletező, aki élet-halálra kockázik a véletlennel, hogy célpontját már itt a földön eltalálja. Örömmel fogja kockára tenni életét és boldogságát, csakhogy célt érjen. Nem lesz többé hűtlen a földhöz, elszánt optimistává válik: nemcsak bele fog törődni az emberi életbe, saját életébe, hanem szeretni is fogja ezt az életet, - annyira, hogy örök ismétlődésének, az összes dolgok »Örök Visszatérésé«-nek gondolatát ujjongva fogja magáévá tenni. Mert a mi sorsunk ez: a világfolyamat nem végtelen egyenes vonal, hanem óriási körforgás, végtelen láncolat, melyben minden egyéni lét szükségszerű részt alkot. Legkisebb részleteiben is végtelen gyakran éltük már át életünket s végtelen gyakran fogjuk újraélni. A lét legmagasabb törvényének ez öntudatra ébredése, ujjongva fogadása, - ez az a cél, melyet Zarathustra tűz ki az emberiségnek. Mikor eléri, »Übermensch« válik az emberből. Az »Übermensch« tehát nem egyéb, mint egy fizikai és szellemi tekintetben magasabbfajta ember, aki széttörte a régi értéktáblákat, s fölismerte az »Örök Visszatérés« törvényét. Az átmenet az embertől az Übermenschig - épúgy, mint a hívőtől a hitetlenig, az altruistától az önzőig - »maga-megszüntetés« révén történik. Minél többet szenved az ember, minél tovább megy a dekadenciában, annál jobban megközelíti azt a pillanatot, melyben ereje lesz rá, hogy önmaga fölé emelkedjék, s a megvetés, szeretet és lelkesedés egy utolsó lendületével elmerüljön az »Übermensch«-ben.

Nietzsche lelkét mind növekedő fénnyel fogja meg a jövendőknek ez a viziója, kivált tudatos élete végső éveiben, mikor teljes magány veszi körül. A csatangoló életmód, melyre egészségi állapota kényszerítette, nem engedte, hogy bárhol is gyökeret verjen. Régi barátai, kik képtelenek voltak őt a magasba követni, egymásután hagyták magára, megdöbbenvén gondolatröptének szédítő merészségeitől. Az új baráti kapcsolatok nem voltak tartósak, s több csalódást mint örömet szereztek neki. Nővére is, legkedvesebb és legbizalmasb meghittje, elhagyta, hogy Förster nevű férjét Dél-Amerikába kövesse. A csönd, a magány mind nőtt Nietzsche körül. 1886 óta, írja nővére, nincs egyetlen embere, kivel megvitathatná a filozófiai problémákat, melyeknek életét szentelte. Tűrhetetlen kín gyanánt nehezült lelkére a magány. Ez időből való leveleit, miket Försterné nyilvánosságra bocsátott, nem lehet mély meghatottság nélkül olvasni, akkora bennük a kínzó fájdalom, a rejtett bánat. »Édes öreg barátom,« írja 1884-ben Rohde Ervinhez, egyik legjobb ifjukori barátjához - »mikor utolsó leveledet olvastam, úgy tűnt föl nekem, mintha kezedet nyújtanád és mélabúsan néznél reám; mélabúsan, mintha mondani akarnád: »Mikép lehetséges, hogy kettőnknek immár oly kevés köze van egymáshoz, s hogy oly különböző világokban élünk! Pedig egykor!... Mindenkivel így vagyok, akit szerettem: minden a múlté; látjuk egymást, beszélünk még, csakhogy ne maradjunk hallgatag, - sőt levelezünk is. De az igazság ott rejlik a szemükben, s így szól hozzám (jól hallom én): Nietzsche barátom, magadra maradtál te végkép!« - Három évvel utóbb így ír nővéréhez:...»Hogy egyedül maradtam! Nincs immár senkim, akivel együtt nevethetnék, akivel megoszthatnám theámat, aki szeretettel vigasztalna engem!« - Mély elkeseredéssel veszi észre honfitársai elidegenülését. Másutt legalább néhány »kiválasztott szellem«, Schweizban Burckhardt, Párisban Taine, Kopenhágában Brandes kezdi őt megérteni; ám Németországon senki se foglalkozik vele. »Tíz év telt el - írja - s Németországban senki se tartja kötelességének, hogy megvédelmezze nevemet az agyonhallgattatás ellen.« Látjuk, amint a külvilágtól elszakadva, környezetétől elidegenülve, pusztán saját »én«-jére utalva mind mélyebben merül gondolatainak belső világába. Áloméletének gyönyörűségei közé menekül, csak ez pótolhatja neki az egész valóságot. Filozófiai tette mind óriásibb értéket nyer saját szemében. A kontemplativ ember, kinek agya alkotja az emberi élet vezető eszméit, - az »új értékek teremtője« úgy tűnik fel előtte, mint egy felsőbb lény, mely mérhetetlen magasságban áll az emberiség fölött, s a tett embereit, kik a tények világába ültetik az ő álmait és gondolatait, fölényes magaslatról irányítja. Jézus ama szemlélődő természetek egyike, kiknek tana óriási szerepet játszott az emberiség történetében: ő hirdette az összes értékek első nagy újraértékelését, melyből az értékek mai táblázata keletkezett. S Nietzsche, a második »újraértékelés« prófétája, mind gyakrabban hasonlítja magát Jézushoz, s helyezkedik vele ellentétbe. Jézus igen korán halt meg, tanítja Zarathustra. Ha megérte volna Nietzsche korát, őmaga vonta volna vissza tanait. S Zarathustra-Nietzsche úgy tűnik fel önmagának, mint aki folytatja Jézus munkáját, azaz - lerombolja. Krisztus utódja, s »legjobb ellensége« ő. »Antikrisztus«, de egyúttal a második Jézus is, aki szintén megismerte a magányt és szenvedést, »a jók és igazak gyűlöletével« együtt, s aki még számtalan nemzedék »végzete« lesz. A kereszténységnek általa kell önmagát megsemmisítenie, s föloldódnia egy felsőbb hitben.

Éppen tudatos élete utolsó heteiben lépett az a szellemi rokonság, melyet Jézus és maga közt megállapított, mind világosabban Nietzsche lelki szeme elé. Egész lényének minden hajlama óriási mértékben fokozódik ekkor, kétségkívül kóros tünetek nyomása alatt. Lángelméje a kialvás pillanatában mintha mégegyszer természetfölötti fénnyel ragyogna föl, mintha a szent glóriája övezné, mielőtt örök sötétségbe merülne. Boldognak, szabadnak és könnyűnek érzi magát, mintha szédítő magasságban lebegne élet és emberek fölött. Szentül hisz teremtő gondolkodásának mindenhatóságában és megjósolja, hogy »két év mulva az egész föld forrongani fog«. Két évezred rengetegén át kezét nyújtja elődjének, Jézusnak, kinek művét lerombolván, ő folytatja. 1888 nyarán írt önéletrajzát »Ecce homo«-nak címezi s abban a pillanatban, mikor az őrület örvénye megnyílik előtte, Brandeshez írt utolsó levelét így írja alá: »A keresztrefeszített«.


V.

Nietzsche 1889 első napjaiban Turinban hirtelen megőrült. Először gyógyintézetbe vitték, utóbb anyja, ki azóta meghalt, s nővére ápolták Naumburgban. Nővére 1897-ben Weimarba költözött vele, s ott megható szeretettel és gonddal vette körül. A gyógyulás minden reménye nélkül 1900 augusztus 25-én halt meg.

Bizonnyal nincs tragikusabb sors, mint azé a gondolkodóé, akinek szelleme képességeinek legmagasabb fejlettségi fokán csődöt mond, mielőtt bevégezhette volna élete főművét, a »Wille zur Macht« címűt, melyben világfelfogásának végleges formát akart adni. S aligha van a sorsnak kegyetlenebb iróniája, mint az a körülmény, hogy az ismeretlen, félremagyarázott, mindenkitől elhagyatott, mindvégig magányos Nietzschét akkor veszi szárnyára a világhír, akkor kezdi egész Európa olvasni és róla beszélni, mikor immár nem tudja, mi a hír, mikor szavainak visszhangját többé nem hallhatja, s saját dicsőségének már néma és tétlen nézője!

Ám Nietzsche élete mégsem fejeződött be oly sötéten és tragikusan, amint könnyen feltehető volt. Az élet e szenvedélyes barátjának, az erő és »Übermensch« hirdetőjének lassú pusztulását bánatos, enyhítő szépség vonja be. Azok, kik még láthatták őt, amint magas verandáján karosszékben ült és tekintetét a lábai előtt fekvő Weimaron keresztül a láthatárt elzáró thüringiai hegyek csöndes, szelid magaslatain legeltette, - fájdalmas benyomás nélkül távozhattak. Bizonyos, hogy kór és szenvedés megviselték a filozófus külsejét, de nem alacsonyították őt állattá, s nem fosztották meg előkelőségétől. Gyönyörű homloka a régi maradt, nézése, mely mintha »befelé« irányulna, bizonytalan és mélyen megható.

Mi történt bensejében? Vajjon megőrizte-e még költő és gondolkodó voltának valamely sötét emlékét? Mikor egy ízben új könyvet adtak kezébe, így szólt: »Ugy-e, én is írtam szép könyveket?« - Mindenesetre átérezte azt a szeretetet, mellyel nővére ápolta: szemével szakadatlanul követte őt, mikor jött vagy távozott, s rendkívül megható látvány volt, mikor mellette ülő nővérének, gyermekkori meghittjének, majd lassú pusztulása közepett utolsó vigasztalójának kezét ügyetlen mozdulattal meg akarta ragadni.

A veranda alatti emeleten, a villa egy szép világos szobájában van a könyvtár, melyben Försterné fivére leveleinek, könyveinek és kéziratainak segítségével s egy sereg munkatárs támogatásával Nietzsche élete művét, melyet szörnyű sorsa nem engedett befejezni, lelkiismeretes kegyelettel törekszik kiegészíteni. S mialatt ebből a barátságos, életteli szobából, melyből gazdája mintha tegnap távozott volna, - a pedanteria nem csinált belőle holt múzeumot - mialatt e szobából Zarathustra gondolatai a világba indultak és mind nagyobb közönséget igéztek meg, Nietzsche ott ült a csöndes verandán, félig lecsukott szemmel, sötét álmokba merülten, s úgy tűnt fel, mintha még egyszer békés tünődésbe merülne, mielőtt megváltaná szenvedéseitől az örök pihenés.


Képtalálat a következőre: „nietzsche túl jón és rosszon”

III. RÉSZ.
A VALLÁSOS SZELLEM.

30. (45.)

Az emberi lélek és annak határa az a terület, melyet az ember benső tapasztalásai máig egyáltalán befutottak, e tapasztalások magaslatai, mélységei és távolságai, a léleknek s az ő még valóvá-nem-vált lehetőségeinek egész eddigi története: kiszabott vadászterülete ez a született pszichológusnak és a »nagy vadászat« kedvelőjének. Ámde mi gyakorta kell kétségbeesve fölsóhajtania: »Egymagam, oh, egymagam vagyok e rengeteg őserdőben!« Néhány száz vadászlegényre és finom kitanult vadászkutyára vágyik hát, akiket előreküldhetne az emberi lélek történetébe, hadd hajtsák föl számára a vadat! Hasztalan: újra és újra keservesen kitűnik, mi nehezen akad legény és kutya mindazon dolgokhoz, amik ép az ő kíváncsiságát ingerlik. Tudósokat új és veszélyes vadászterületekre kiküldeni, ahol bátorság, okosság, finomság mindenkép helyénvaló, azzal a bajjal jár, hogy éppen ott hasznavehetetlenek, ahol a »nagy vadászat« kezdődik: - ép ott veszejtik el látásukat és szaglásukat. Hogy például valaki megállapíthassa az ismeret és lelkiismeret problémájának történetét a vallásos emberek lelkében, ahhoz tán ugyanoly mélynek, oly sebzettnek, oly óriásnak kellene lennie, amilyen Pascal intellektuális lelkiismerete volt: - s még azonfelül szüksége volna egy világos, gonosz szellem nagy látókörére, mellyel átölelhesse, rendezhesse, formulákba kényszeríthesse a veszélyes és fájdalmas élmények e zürzavarát. - De ki tegye meg nékem ezt a szolgálatot! S kinek volna ideje ilyen szolgákra várni! - Nagyon ritka madarak ők, jöttük mindenkor igen valószínűtlen! Végül is mindent mimagunk kell hogy elvégezzünk, hogy tanulhassunk valamit: azaz sokatkell elvégeznünk! Ámde az enyémfajta kíváncsiság a legkellemesebb vétek marad, - bocsánat, azt akartam mondani: az igazságszeretet megkapja jutalmát az égben s már a földön is.


31. (46.)

Az a hit, melyre az első kereszténység vágyódott s nem ritkán el is ért, egy skeptikus, déliesen szabadszellemű világ közepette, amely mögött filozófiai iskoláknak évszázados küzdelme rejlett, hozzászámítva a római birodalom nevelte türelmességet, - ez a hit nem az a hívséges alattvalói hit, mellyel egy Luther, egy Cromwell vagy akármely másik északi barbár csüngött a maga istenén és kereszténységén. Sokkal inkább a Pascal hite, mely rettentő mód hasonlít az ész lassú öngyilkosságához; - makacs, hosszúéletű, féregszerű ész ez, melyet nem lehet agyonütni egy csapással. A keresztény hit kezdettől fogva áldozat: feláldozása a szellem minden szabadságának, minden büszkeségének, minden önérzetének; egyúttal szolgaiság és önmegvetés és öncsonkítás. Kegyetlenség és vallási fönicizmus rejlik e hitben, amely csak lágy, bonyolult és elkényeztetett lelkiismeretnek való: előfeltétele, hogy a szellem alávetése leírhatatlan szenvedést okoz, hogy a szellem egész multja és minden szokása védekezik amaz absurdissimum ellen, melynek formájában előtte a »hit« föllép. A modern emberek, eltompulván minden keresztény nomenklatura iránt, nem érzik többé, a borzalomnak mily legfelső foka rejlett az antik ízlés számára a »megfeszített istenség« paradox formulájában. Soha és sehol eddig nem történt hasonlatosan vakmerő fordulat, hasonlóan rettentő, problematikus valami, mint ez a formula, mely minden antik érték átalakítását igérte. - A kelet, a mélységes kelet, a keleti rabszolga áll boszút ilyetén Rómán s az ő előkelő és frivol türelmességén, a hitetlenség római »katholicizmus«-án: - s sohasem a hit maga, hanem a hit szabadsága, az uraknak e fél-stoikus, mosolygó nemtörődömsége a hit komolyságával szemben, lázította fel a rabszolgákat uraik ellen. A »felvilágosítás« föllázít: mert a rabszolga valami föltétlent akar, csak azt érti, ami zsarnoki, még az erkölcsben is. A rabszolga mélyen, fájdalmasan, betegesen szeret és gyűlöl, árnyalat nélkül, - az ő nagy titkos szenvedése föllázad az előkelő ízlés ellen, mely mintha tagadná a szenvedést. A szenvedésben való kétkedés, mely voltakép csak az arisztokratikus erkölcs magatartása, nem legkisebb oka az utolsó nagy rabszolgalázadásnak, mely a francia forradalommal kezdődött.


32. (47.)

Ahol csak eddig a vallási »neurosis« föllépett, mindenütt az életmódnak három veszélyes előírásával találjuk kapcsolatban: magány, böjt és szűziesség, - ám anélkül, hogy bizonyossággal el lehetne dönteni, mi itt az ok, mi az okozat, sőt hogy egyáltalán szó lehet-e itt az ok és okozat viszonyáról? Végső kétkedésre jogosít, hogy ép legrendszeresebb tüneteihez, vad és szelíd népeknél egyaránt, hozzátartozik a leghirtelenebb, legkicsapongóbb kéjhajhászat, mely aztán ép oly hirtelen bűnbánat-rohamba, az élet és akarat tagadásába csap át. Talán mind a kettőt álcázott epilepsiának lehetne magyarázni? Ám sehol se volna szabad magyarázatoktól inkább tartózkodni, mint itt: egyetlen tipus körül se burjánzott fel a képtelenség és babona olyan halmaza, - úgy látszik, egyik sem érdekelte eddig az embereket, még a filozófusokat is, annyira, mint a vallásos tipus. Ideje, hogy ép itt kissé hidegebben ítéljünk, körül- vagy inkább másfelé tekintsünk, sőteltávozzunk. - Még a legutoljára föltünt filozófiának, a Schopenhauerénak hátterében is szinte főproblemakép a vallási válság és ébredés rettentő kérdőjele áll. Hogyan lehetséges az akarat tagadása? Hogyan lehetséges a »Szent«? - valóban mintha a kezdő Schopenhauert ez a kérdés tette volna filozófussá. S ekkép igazi schopenhaueri következmény vala, hogy az ő legmeggyőződésesebb híve (talán az utolsó is Németországon), Wagner Richard, ép ezen a ponton fejezte be saját élete munkáját, s végül Kundry alakjában színpadra vitte ezt a borzalmas és örök tipust, az eleven »type vécu«-t; ugyanakkor, mikor szinte az összes európai népek elmeorvosainak alkalmuk nyílt ezt a tipust közelről tanulmányozhatni, mindenütt, ahol a vallási »neurosis« - vagy ahogy' én nevezem: »a vallásos szellem« - utolsó epidemikus kitörését érte meg az »Üdv hadseregé«-ben. De ha azt kérdezzük, voltakép mi érdekelte oly hatalmasan minden idők minden fajta emberét, a filozófust is, a »Szent« egész tüneményén: úgy ez kétségkívül a csoda velejáró látszata, mely az ellentétek közvetetlenegymásrakövetkezéséhez, erkölcsileg ellentétesen értékelt lelki állapotokhoz tapad. Úgy tűnt fel, mintha itt kézzel fogható volna, mikép válik hirtelen egy »rossz ember«-ből »szent«, jó ember. Az eddigi lélektan ezen a helyen hajótörést szenvedett: vajjon elsősorban nem azért-e, mert alávetette magát az erkölcs uralmának, mert az erkölcsi érték-ellentétekben maga is hitt, s ez ellentéteket belenézte, beleolvasta, belekommentálta a »szöveg«-be? - Hogyan? A »csoda« csupán a kommentár hibája? Tehát »filológiai« vétek? -

 

33. (48.)

Úgy látszik, a katholicizmus sokkal bensőbb tulajdona a latin fajoknak mint nekünk északiaknak az egész kereszténység. A hitetlenség tehát a katholikus országokban merőben mást jelent mint protestáns földön, - olyan föllázadás-félét a faj szelleme ellen, míg nálunk inkább visszatérést a faj szelleméhez (vagy - szellemtelenségéhez). Mi északiak kétségkívül barbár fajoktól származunk vallási érzékünk dolgában is: a mi vallási érzékünk gyönge. A kelták kivételt alkotnak: a keresztény ragálynak ők szolgáltatták északon a legtermékenyebb talajt. - Voltakép Franciaországban virult ki a keresztény eszmény, már amennyiben az Észak bágyadt napja engedte. Mily idegenszerűen jámborak a mi ízlésünk számára még ezek a kelta vérű utolsó francia skeptikusok is! Mennyire katholikus, nem-német illatú Comte szociológiája az ösztönök római logikájával! Mennyire jezsuita Port-Royal szeretetreméltó és okos ciceroneja, Sainte-Beuve, minden jezsuita-gyűlölete dacára! Hát még Renan! Mily érthetetlenül hangzik nekünk északiaknak ez a renani nyelv, melyben az ő finoman kéjelgő, kényelmesen ringatózó lelkének egyensúlyát minduntalan megbontja holmi vallásos lendület! Ismételjétek csak a következő szép frázisokat (s nyomban a bosszúság visszhangja kél, a mi bizonnyal kevésbbé szép, durvább, mert németebb lelkünkben!): »disons donc hardiment que la religion est un produit de l'homme normal, que l'homme est le plus dans le vrai quand il est le plus religieux et le plus assuré d'une destinée infinie... C'est quand il est bon qu'il veut que la vertu corresponde à un ordre éternel, c'est quand il contemple les choses d'une manière désintéressée qu'il trouve la mort révoltante et absurde. Comment ne pas supposer que c'est dans ces moments-là que l'homme voit le mieux?«... Ezek a mondatok annyira »ellenlábasok« az én gondolkodásommal, hogy mikor rájuk bukkantam, első dühömben melléjük írtam:»la niaiserie religieuse par excellence!« - De aztán mégis megszerettem őket, ezeket a mondatokat, a maguk feje tetejére állított igazságával! Hiszen oly kedves, oly kitüntető, ha az embernek saját »ellenlábasai« vannak!

 

34. (49.)

Ami a régi görögök vallásosságában bámulatra késztet, az a hálának hatalmas érzése, mely belőle kiárad: - nagyon előkelő emberek állnak így a természettel és az élettel szemben! - Utóbb, mikor Görögországban felülkerekedett a tömeg, a vallást is megszállta a félelem: - s készülődött a kereszténység...


35. (51.)

A leghatalmasabb emberek eddig még mindenkor tisztelettel hajoltak meg a »szent« előtt, mint a magalegyőzés és önkéntes szűkölködés rejtélye előtt. Miért? Mert a szentben - mintegy az ő megtört és nyomorult jelenségének titka mögött - azt a fölényes erőt sejtették, mely a magalegyőzésben akarta magát kipróbálni, azt az akaraterőt, melyben önnön erejüket és uralomkedvüket ismerték és tisztelték meg: a szentet tisztelvén, voltakép önmaguk egy részét tisztelték. De hozzá kell tenni, hogy a szent látása gyanut fakasztott bennük: erre a szörnyű tagadásra és természetellenességre nem hiába vágyakozik az ember, mondották. Talán van rá ok, valami nagy veszély, melyről az aszkéta, az ő titkos fülbesugói és látogatói révén, közelebbről értesült? Szóval, a földi hatalmasokban a szent láttán új félelem támadt; új hatalmat, idegen, még legyőzetlen ellenséget sejtettek: - a »hatalomra törő akarat« kényszeríté őket, hogy megálljanak a szent előtt. Meg kellett őt kérdezniök -


36. (52.)

A zsidó »ó-testamentom«, az isteni igazságosság könyve, oly nagystílű emberek, dolgok és beszédek foglalatja, hogy hozzáfoghatót a görög és ind irodalomban nem találsz. Borzalom és tisztelet fog el láttán e rettentő maradványnak mindabból, ami az ember egyszer volt, s bús gondolataink támadnak a vén Ázsiáról és az ő előretolt kis félszigetéről, Európáról, mely Ázsiával szemben mindenáron az »emberi haladást« szeretné jelenteni. Természetesen: aki maga sem egyéb, mint szerény kis háziállat, s csak a háziállat szükségleteit ismeri (lásd a mai »művelteket« és a »művelt« kereszténység keresztényeit), annak e régi romok között nem kell sem elcsodálkoznia, sem elszomorodnia: az ó-testamentom hatása mintegy próbaköve annak, ami »nagy« és »kicsiny«. Lehet, hogy az új-testamentom, a kegyelem könyve, inkább szíve szerint való az ilyen embernek (a szerzetesek és alacsony lelkek sajátos tompa szaga csapja itt meg az orrunkat). De bizonyos, hogy az irodalmi Európa sohse követett el nagyobb vakmerőséget és »vétket a szellem ellen«, mint amikor ezt a minden tekintetben rokoko ízlésű új-testamentomot az ó-testamentommal egy könyvvé, a »bibliá«-vá, »a könyvek könyvé«-vé tákolta össze.


37. (53.)

Mit akar ma az atheizmus? - Az »Atyá«-t az istenségben alaposan lecáfolták, valamint a »Bírót« és »Jutalmazót«. De a »szabad akarat« se maradt épen. Nem hall ez az istenség, - de ha hallana is, se tudna segíteni. Ám a legrosszabb a dologban, hogy képtelennek látszik a világos megnyilatkozásra: homályos talán? - Kérdezősködve és fülelve, sok beszélgetésből sikerült kisütnöm, hogy ez az oka az európai theizmus hanyatlásának. Nekem úgy tetszik, a vallásos ösztön hatalmas fejlődésnek indult, - ám ép a theizmust utasítja vissza mély bizalmatlansággal.


38. (54.)

Voltakép mit csinál az egész modern filozófia? Descartes óta - és pedig inkább ellene való dacból, semmint az ő módszere szerint - minden filozófus, az alany- és állítmány-fogalom kritikájának ürügye alatt, a lélek régi fogalmát ostromolja - azaz: a keresztény tan főfeltételét. A modern filozófia mint ismerettani skepticizmus, rejtve vagy nyiltan, keresztényellenes: ám (a finomabb füleknek szólok) semmiesetre se vallásellenes. A »lélek«-ben egykor úgy hittek, akárcsak a grammatikában és a grammatikai »alany«-ban. Azt mondották: »én« = föltétel, »gondolkodom« = föltett (állítmány), - a gondolkodás pedig tevékenység, amelyhez az alanyt ok gyanánt hozzá kell gondolni. Aztán megpróbálták csodálatraméltó makacssággal és csellel, hátha ki lehet szabadulni ebből a hálóból, - hátha az ellenkező igaz: »gondolkodom« = föltétel, »én« = föltett; az »én« tehát a gondolkodás csinálta szintézis. Kant voltakép azt akarta bebizonyítani, hogy az alanyból sem az alanyt, sem az állítmányt nem lehet levezetni. Nem mindig idegenkedett ő az »egyalany«, azaz a »lélek« látszatos létezésének lehetőségétől, ama gondolattól, mely a Vedák tanában egyízben már szörnyű hatalommal jelent meg a földön.


39. (56.)

Aki, mint én, egy titokzatos hatalomtól űzve, soká törekedett a pesszimizmus mélyére hatolni, hogy kiemelje abból a fél-keresztény, fél-német korlátoltságból, melyben e században utoljára jelentkezett (értsd Schopenhauer filozófiáját); aki ázsiai szemmel egyszer igazán belé- és alátekintett abba a gondolkodásmódba, mely leginkább tagadja a létet, - felülemelkedvén az erkölcs világán, nem pedig (Buddha és Schopenhauer módjára) az erkölcs igézete alatt, - annak tán ép ezáltal önkénytelenül is megnyílt a szeme az ellentétes eszmény: a legvígabb, legelevenebb, életörömtől duzzadó ember számára, ki nem csupán megfér mindazzal, ami volt és van, de egyúttal újra kíván mindent úgy,ahogy volt és van, az örökkévalóságon át, telhetetlenül da capo-t kiáltva magához és az egész színjátékhoz, - voltakép ahhoz, aki ezt a színjátékot akarja -: mert őmaga magamagát folyton akarja - Mi ez? Nem - circulus vitiosus deus?


40. (57.)

Az ember szellemi látásának és belátásának erejével a szemhatár, a tér mintha növekednék körülötte: mélyül számára a világ, mind újabb csillagok, újabb rejtélyek és képek tűnnek föl a láthatáron. Ki tudja, talán minden, ami a szellem látását élesebbé, mélyebbé tette, nem volt egyéb mint puszta gyakorlat, puszta játékszer gyerekek és gyerekfejűek számára; egykor talán a legszentebb fogalmak is, amikért legtöbbet küzdöttek és szenvedtek, az »isten« és »bűn« fogalmai, úgy fognak föltűnni előttünk, mint az öreg embernek egy gyerekkori játékszer és gyerekkori szenvedés, - s lehet, hogy az »öreg ember« új játékszerre, új szenvedésre vágyik, - gyerekmódra, örök gyerekfővel!


41. (60.)

Emberszeretet isten kedvéért - ez eddig a legelőkelőbb és legszélsőbb érzés, melyre az emberek föl tudtak emelkedni. Hogy az emberszeretet csak az állati ostobaságok számát szaporítja, ha nincs mögötte valami, ami szentesítse; hogy a reá való hajlandóság egy magasabb hajlamtól nyer mértéket és finomságot: bárki légyen az, aki ezt elsőízben érezte és »élte« meg, bármennyire eltévedt is a nyelve, mikor ennek a finomságnak a kifejezésével megpróbálkozott, szent és tiszteletreméltó legyen ő nekünk mindörökre, mert ez az ember röpült idáig a legmagasabbra és tévedt el a legmesszibbre!


42. (61.)

A filozófus - ahogy mi szabad szellemek értjük őt - mint a legegyetemesebb felelősség embere, aki az ember összfejlődését hordja szívén: ez a filozófus az ő tenyésztő és nevelő munkájának céljaira fogja használni a vallásokat, valamint fölhasználja a mindenkori politikai és gazdasági viszonyokat. A kiválasztó és tenyésztő, vagyis egyszerre romboló és teremtve-alkotó befolyás, mely a vallások révén elérhető, sokszorosan váltakozik az emberfajta szerint, mely e vallások védelme és varázsa alá kerül. Az erősek, függetlenek, parancsratermettek, akikben egy uralkodó faj értelme és művészete testesül meg, egy eszközzel többnek tekintik a vallást akadályok legyőzésére, uralomszerzésre: köteléknek, amely uralkodót és alattvalót egyformán köt, s az alattvalók rejtett, legbensőbb valóját, mely szívesen kibujnék az engedelmesség alól, az uralkodók kezére játssza. S ha az előkelő származásúak között akad néhány, aki a maga szellemi magaslatán visszavonultabb, szemlélődőbb életre vágyik, s csak az uralkodás legfinomabb fajtáját szereti (kiválasztott hívek és rendtársak fölött), nos ezeknek a vallás eszköz arra, hogy a durvább-fajta, uralkodás zaja és baja elől nyugalmat, s a minden politizálással együttjáró piszok elől tisztaságot szerezzenek. A brahmanok így cselekedtek: egy vallási szervezet révén kezükben tartották a hatalmat királyok kinevezésére, ám maguk visszavonultak, mint magasb, királyokfeletti célok emberei. - De a vallás a leigázottak egy részének is nyújt ösztönt és alkalmat, hogy az uralkodásra és parancsosztásra előkészüljenek, kivált ama lassan emelkedő erősb osztályoknak és rendeknek, amelyekben az akaraterő kedvező házassági szokások révén folyton emelkedőben van: - elég módot nyújt nekik a vallás arra, hogy megtehessék a magasabb szellemhez vivő utat, hogy kipróbálhassák a magalegyőzés, a hallgatás és magány nagy érzéseit. Az aszketizmus és puritanizmus szinte nélkülözhetetlen nevelő és nemesítő eszközök, ha valamely faj alacsony eredete fölé akar kerekedni s egykoron való uralkodásra készül. Végül a közönséges ember, a tömeg számára, mely csak a közérdek szolgálására való, a vallás megbecsülhetetlen elégedettséget nyújt saját helyzetével és valójával, békét önt a szívbe, részvétet a hasonlók iránt, megnemesíti az engedelmességet, befátyolozza, mintegy széppé varázsolja, igazolja lelkének alacsony hétköznapi nyomorult voltát. Az ilyen örökkön szenvedő emberekre napsugárként hat a vallás és az élet vallási magyarázata; elviselhetővé teszi nekik önmaguk pillantását; olyan a hatása, mint az epikureizmusnak magasabb rangú szenvedőkre: üdítő, finomító, mintegy az élet kihasználására serkentő, sőt végül az életet szentté avató. A kereszténységen és buddhizmuson talán misem oly tiszteletreméltó, mint az a művészet, mellyel a legalacsonyabbat is arra készteti, hogy helyezkedjék jámboran egy képzelt magasabb világrendbe, s legyen elégedett a valósággal, melyben amúgy is elég fájdalmas neki az élet. - Ám ép e fájdalomra van szükség!


43. (62.)

Természetesen nagy veszély is rejlik ezekben a vallásokban. Borzasztó következményekkel jár, ha nem mint tenyésztő és nevelő eszközök a filozófus kezében hatnak, hanem önmaguktól, mintegy szuverénül, - ha végső célokat, s nem csupán az eszközök egy fajtáját akarják jelenteni. Az emberek közt, akárcsak a többi állatfajnál, a betegek, nyomorultak, szükségkép szenvedők nagy fölöslegét látjuk; a »sikerült példányok« köztük is mindig kivételt alkotnak, sőt tekintve, hogy az ember a még meg nem állapodott állat, nagyon ritka kivételt. Még rosszabb, hogy minél magasabb fajta tipus valaki, annál valószínűtlenebb, megérik-e? A véletlen, az esztelenség törvénye az emberiség egész háztartásában legijesztőbben ama romboló hatásban nyilvánul, melyet a magasabb emberekre gyakorol, kiknek életföltételei finomak, bonyolultak, kevésbbé kiszámíthatók. - Nos hogyan viselkedik az említett két legnagyobb vallás a »nem-sikerült példányok« e fölöslegévelszemben? Ami csak fönntartható, igyekeznek fönntartani, megőrizni az élet számára; sőt mint a szenvedők vallásai elvileg melléjük szegődnek, azoknak igazát pártolják, akik az életet betegség módjára szenvedik. Hamisnak bélyegzik és lehetetlenné akarják tenni az élet minden más fölfogását. - Bármi nagyra becsüljék is ezt a kíméletes gondoskodást, amennyiben a többiek közt a legmagasb, eddig majd mindig egyúttal legszenvedőbb embertipusnak is szól: a végső leszámolásnál az eddigi, szuverén vallások mégis ama főokok sorába kerülnek, amik az ember tipusát lealacsonyították: - igen sok van bennük abból, aminek pusztulnia kellene. Bizonyos, hogy végtelen sokat köszönhetünk nekik; ki elég gazdag a háladatosságban, semmint le ne szegényednék mindazzal szemben, amit például a kereszténység »papjai« cselekedtek Európa érdekében! S mégis, mikor a szenvedőket vigasztalták, az elnyomottakat és kétségbeesetteket bátorították, az önállótlanokat talpra segítették, a földúltlelkűeket és vaddá-váltakat elcsábították a társadalomból klastromoknak nevezett lelki fegyházakba: mi mindent kellett még cselekedniök, hogy ép lelkiismerettel munkáljanak a betegek és szenvedők fenntartásán, azaz voltaképaz európai faj megrontásán? Minden értéket a feje tetejére állítottak! Gyengítették az erősbet, letörték a nagy reményeket, meghamisították a boldogság üdvét, mindent, ami hatalmas, férfias, hódító, uralomratörő, a legmagasb és legsikerültebb embertipus minden sajátos ösztönét ingatag lelkifurdalássá, önemésztéssé változtatták; sőt mi több: a földhöz s a földi uralomhoz való nagy szerelmet a föld iránti gyűlöletté fordították! Ezt tűzte ki (és kellett kitűznie) magának feladatul az egyház, míg végül az egyházi értékelésre nézve a világ és érzékiség tagadása a »magasabb ember« fogalmával egybenőtt. Ha egy epikuri isten gúnyos és pártatlan szemével át lehetne tekinteni az európai kereszténység csodásan fájdalmas, egyformán durva és finom színjátékát, azt hiszem, se hossza, se vége nem volna a bámulatnak és kacagásnak; nem úgy tűnik-e föl, mintha tizennyolc századon át egy akarat uralkodott volna Európán, hogy az emberből holmi finom szörnyszülöttet faragjon? - Ám, aki nem lévén epikureus, ellenkező igényekkel tekintené az embernek ezt a szinte önkényes elfajulását és megnyomorítását, amilyen a keresztény európai (például Pascal), nem kellene-e annak dühvel, részvéttel, megdöbbenéssel kiáltania: »Oh ti együgyűek, ti tolakodó, szánalmas együgyűek, mit cselekedtetek! Méltó hozzátok ez a munka! Hogy' tönkrefaragtátok az én legszebb kövemet! Mi lett belőle a ti kezetekben!« - Voltakép ezt akartam mondani: A magafölé emelkedés legvégzetesb formája eddig a kereszténység volt. Emberek, akik sokkal alacsonyabbak, semmint szabad lett volna az embert művész módjára alakítaniok; emberek, akik sokkal gyengébbek és rövidlátóbbak, semhogy fenséges magalegyőzéssel szabadjára hagyják a pusztulás gyengébbet elsöprő törvényét; emberek, akik nem elég előkelők meglátni az örvénylő rangkülönbséget és rangürt ember és ember között: - ilyen emberek uralkodtak eddig az »isten előtti egyenlőség« jelszavával Európa sorsán, míg végre egy törpe, szinte nevetséges fajt, egy középszerű korcs nyáj-embert sikerült tenyészteniök: a mai európait...


Képtalálat a következőre: „nietzsche túl jón és rosszon”

IV. RÉSZ.
MONDÁSOK ÉS APRÓ JÁTÉKOK.

44. (64.)

»A megismerés mint öncél« - ez az utolsó háló, melyet az erkölcs vet az embernek: elég arra, hogy újra tökéletesen belegabalyodjék.


45. (67.)

Barbárság egyet szeretni, mert a többiek kárát szenvedik. Az istenhez való szeretet se különb.


46. (70.)

Akinek jelleme van, annak ez az ő tipikus élménye, mely mindig újra visszatér.


47. (71.)

A bölcs mint csillagász. - Amíg a csillagokat »feletted állók«-nak érzed, híján maradsz a megismerés tekintetének.


48. (72.)

A nagy embereket nem a nagy érzések erőssége, hanem tartama teszi.


49. (73.)

Aki eléri eszményét, ép ezáltal túlszárnyalta azt.


50. (75.)

Az ember nemi voltának foka és minősége fölér szellemének legmagasabb csúcsáig.


51. (76.)

Békében a harcias ember önmaga ellen hadakozik.


52. (78.)

Aki önmagát megveti, még mindig tiszteli magában a megvetőt.


53. (81.)

Rettenetes szomjan halni a tengeren. - Szükséges-e, hogy az igazságot úgy megsózzátok, hogy - szomjat se képes oltani?


54. (84.)

Az asszony abban a mértékben tanul gyűlölni, ahogy' igézni - elfelejt.


55. (85.)

A férfi és nő ugyanazon indulatainak is különböző a tempója: ez az oka, hogy örökké félreértik egymást.


56. (92.)

Ki nem áldozta föl még jó híre érdekében - önmagát?


57. (96.)

Váljunk meg úgy az élettől, mint Odysseus Nausikaától - inkább áldva, mint szerelmesen.


58. (104.)

Nem az emberszeretet, hanem az emberszeretet tehetetlensége akadályozza meg a mai keresztényeket, hogy bennünket - máglyára hurcoljanak.


59. (106.)

A zene révén a szenvedélyek önmagukat élvezik.


60. (107.)

Aki elhatározza, hogy a legmeggyőzőbb ellenérv számára se nyitja meg fülét: erős jellemről tesz tanuságot. Tehát a »butaság alkalmi akarásáról«.


61. (108.)

Erkölcsi jelenség nincs, csupán a jelenségeknek van erkölcsi magyarázata. -


62. (109.)

A gonosztevő gyakorta nem méltó cselekedetéhez: kisebbíti és tagadja.


63. (110.)

A gonosztevő ügyvédei ritkán eléggé művészek ahhoz, hogy a cselekedetből azt, ami borzalmasan szép, a tettes előnyére fordítsák.


64. (114.)

Óriási várakozás a nemi szerelem dolgában, s a szégyenérzet e várakozásban eleve megront az asszonyoknak minden perspektivát.


65. (116.)

Életünk nagy korszakai ott rejlenek, mikor azt, ami magunkban leggonoszabb, bátran »legjobb«-nak kereszteljük.


66. (123.)

Az ágyasságot korrumpálta - a házasság.


67. (126.)

A nemzet nem egyéb, mint a természet kicsapongása, hogy szert tegyen hat-hét nagy emberre.


68. (128.)

Minél elvontabb az igazság, melyet hirdetni akarsz, annál inkább el kell csábítanod számára az érzékeket.


69. (129.)

Istent az ördög látja a legnagyobb perspektívákból, ezért őrizkedik tőle annyira: - értsd az ördögöt mint a megismerés legősibb barátját.


70. (132.)

Az ember leginkább erényeiért bűnhődik.


71. (136.)

Van, aki szülészt keres a gondolatainak; más olyat, akinek szülni segíthet: így keletkezik egy-egy kitűnő beszélgetés.


72. (137.)

Tudósokkal és művészekkel való érintkezésünkben könnyen elszámítjuk magunk - ellenkező irányban: sajátságos tudós mögött nem ritkán középszerű embert találunk, s középszerű művész mögött gyakorta - nagyon sajátságos embert.


73. (142.)

A legerkölcsösb kifejezés, melyet valaha hallottam: »Dans le véritable amour, c'est l'âme qui enveloppe le corps.«


74. (144.)

Ha egy nőben tudományos hajlamok jelentkeznek, rendszerint baj van nemi voltával. Már a meddőség férfias ízlésre diszponál; a férfi ugyanis - bocsánat érte - »a terméketlen állat«.


75. (146.)

Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszan tekintsz egy örvénybe, az örvény visszatekint rád.


76. (151.)

A tehetség nem elegendő: a ti engedélytek is kell hozzá, - úgy-e, barátim?


77. (152.)

»Mindig ott a paradicsom, ahol a megismerés fája áll« - a legvénebb és legifjabb kígyók beszélnek így.


78. (153.)

Ami szerelemből történik, mindig az erkölcs világán túl történik.


79. (161.)

A költők nem szégyenkeznek élményeikkel szemben: kizsákmányolják azokat.


80. (168.)

A kereszténység megmérgezte Erost; belé nem halt ugyan, de bűnné fajult.


81. (170.)

Több a tolakodás a dicséretben, mint a gáncsban.


82. (175.)

Végül nem azt szeretjük, amire vágyunk, hanem magát a vágyat.


83. (179.)

Cselekedeteink következményei üstökön ragadnak minket, nem törődve azzal, hogy közben »megjavultunk«.


84. (185.)

»Nem tetszik nekem.« - Miért? - »Nem vagyok hozzáfogható.« - Válaszolt-e valaki valaha így?

 

Képtalálat a következőre: „nietzsche túl jón és rosszon”

 

VII. RÉSZ.
ERÉNYEINK.

107. (214.)

Erényeink? - Valószínű, hogy nekünk is vannak erényeink, bár természetesen nem azonosak azokkal az ártatlan és otromba erényekkel, mikért nagyapáinkat tiszteljük és - magunktól távol tartjuk. Nekünk, holnaputáni európaiaknak, a huszadik század elsőszülötteinek, - minden vészes kiváncsiságunkkal, egész bonyolult voltunkkal, az álruhaöltés művészetével, szellemünk és érzékeink lágy, édeskés kegyetlenségével, csak oly erényeink lesznek (ha egyáltalán lesznek), amelyek szívünk legtitkosabb hajlamaival, legforróbb szükségleteivel alaposan összeférnek: rajta hát, keressük őket rejtekútainkon! (Tudjátok, hogy sok minden elpusztul és elvész ez utakon.) Van-e, ami szebb önnön erényeink keresésénél? Nem jelent-e ez már annyit, hogy hiszünk ily erényekben? De vajjon ez a »saját erényeinkben való hit« alapjában nem azonos-e azzal, amit egykor »nyugodt lelkiismeret«-nek neveztek, ezzel a tiszteletreméltó hosszúfarkú fogalom-copffal, mely ott lógott nagyapáink feje, s elég gyakran esze mögött is? Úgy látszik tehát, bármennyire is nem szeretnénk ó-divatúaknak és tiszteletreméltó aggoknak tetszeni, egy dologban mi, utolsó »nyugodt lelkiismeretű« európaiak is nagyapáink méltó unokái vagyunk: az ő copfjukat mi is hordjuk. - Oh, ha tudnátok, mily hamar, mily gyorsan - megváltozik minden!

 

108. (219.)

A szellemileg korlátoltak legkedveltebb bosszuja, erkölcsi ítéleteket ejteni azokról, akik kevésbbé korlátoltak; a kárpótlás egy fajtája ez, amiért a természet mostohán bánt velük, s egyúttal jó alkalom arra, hogy szellemessé, finommá válhassanak: - a bosszúság tudvalevőleg szellemessé tesz. Szívüknek jól esik, hogy van olyan mérték, amely előtt a szellem gazdag kiválasztottjai velük egyenlők. Az »Isten előtti teljes egyenlőség«-ért küzdenek, s már e célból kell istenhívőknek lenniök: az atheizmus leghevesb ellenfeleit köztük találod; Aki azt mondaná nekik, hogy »a nagy szellem összehasonlíthatatlan egy pusztán erkölcsös ember derék tisztességével«, megőrjítené őket: - én őrizkedni fogok ettől. Inkább azzal a mondásommal hízelegnék nekik, hogy a nagy szellem maga sem egyéb, mint erkölcsi tulajdonságok végső betetőzése és mind azon állapotok szintézise, miket a »pusztán erkölcsös« emberre szokás halmozni, s amik egyenként, nagy fegyelem és gyakorlat révén, talán nemzedékek hosszú során át keletkeztek; hogy a nagy szellem ép az igazságosság és ama jóságos szigor átszellemülése, melynek hivatása fönntartani a földön a dolgok rangsorát, - nem csupán az emberekét.

 

109. (222.)

A pszichológus füleljen jól oda, ahol részvétet prédikálnak - úgy veszem észre, ma csak ezt a vallást hirdetik -: a prédikátorok minden sajátos hiuságán és lármáján keresztül meg fogja hallani az önmegvetés rekedt, sóhajszerű, de igaz hangját. Ez a hang az elsötétült és megrútult Európa hangja; rútulását, mely már egy évszázad óta tart (s melynek első jeleit Galiani abbénak egy Madame d'Epinayhez írt mélytartalmú levele fölsorolja), talán ép ez önmegvetés okozza. A »modern eszmék« embere, ez a dölyfös majom, korlátlanul elégedetlen önmagával: ez bizonyos. Saját szenvedése kínozza: de hiusága követeli, hogy csak a másokéban »vegyen részt«. -

 

110. (225.)

Hedonizmus, pesszimizmus, utilitarizmus, eudaimonizmus: mind ezek a gondolkozásmódok, amik öröm és szenvedés, azaz kísérő tünetek és mellékkörülmények szerint ítélik meg a dolgok értékét, felületesek és együgyűek; aki alkotó ereje és művészi képessége tudatában van, csak gúnyosan, részvéttel tekinthet le rájuk. Részvét irántatok! Korántsem szerintetek való részvét ez: nem a »társadalmi nyomor«, nem a »társadalom« betegei és hajótöröttei, nem a körülöttünk heverő ősi nyomorultak iránti részvét; még kevésbé elnyomott, mormogva lázongó, uralomra (szerintük »szabadság«-ra) törő rabszolgafajzatokkal. A mi részvétünk magasabb, messzebb látó részvét. Látjuk, hogyan törpül az ember, hogyan törpítitek ti le! S vannak pillanatok, mikor ép a ti részvéteteket leírhatatlan aggódással nézzük, mikor védekezünk e részvét ellen, - mikor úgy tetszik nekünk, hogy a ti komolyságtok minden könnyelműségnél vészesebb. Lehetőleg - nincs őrültebb »lehetőség« -végét akarjátok vetni a szenvedésnek; és mi? - mi még nagyobbnak, még kegyetlenebbnek szeretnők látni mint valaha! A jólét, ahogy ti értitek - számunkra nem cél, hanem a vég! Olyan állapot, mely nevetségessé, megvetendővé teszi az embert - s azt a kivánságot kelti, hadd pusztuljon! Nem tudjátok, hogy csak a szenvedés, a nagy szenvedés emelte az embert eddig összes magaslataira? Nem a szenvedés, a nagy szenvedés ápolásának köszönheti-e a lélek ama feszültségét, mely balsorsában erőssé fejleszti, ama borzalmat, mely nagy romlások láttán fogja meg, ama leleményes bátorságot, mellyel balsorsát végigtűri, magyarázza, kihasználja és mindazt, ami benne nagy, mély, titokzatos, rejtett és furfangos? Egyszerre teremtmény és teremtő az ember: anyag és agyag, töredék és fölösleg, őrület és zavar foglalatja az ember, ám egyúttal teremtő és alkotó, kemény mint a kovács vasa, a »hetedik nap« isteni nézésével, - megértitek ezt az ellentétet? Megértitek-e, hogy ati részvétetek a »teremtmény«-nek szól, annak, amit formálni, törni, zúzni, égetni, tisztítani kell, - annak, ami szükségkép szenved, mert szenvednie kell? Megértitek-e, kinek szól a mi ellentétes részvétünk, mikor védekezik a tiétek ellen, a leggonoszabb kényeztetés, legszomorúbb gyöngeség ellen? - Tehát részvét ellen részvét! - Ám ismétlem: az öröm, fájdalom és részvét minden problémájánál fontosabb problémák várnak ránk. Minden filozófia, mely csupán emezekre szorítkozik, együgyűség.

 

111. (226.)

Mi immoralisták! - A mi világunk, melyben mi félünk és szeretünk, a finom parancsok és finom végrehajtások e szinte láthatatlan, hallhatatlan világa, mely kényes, elfogult, légies voltában mindenkép a »körülbelül« világa, jól meg van védve otromba nézők és bizalmaskodó kiváncsiság ellen! A kötelességek erős páncéla övez minket, amelyet levetni nem tudunk. Ennyiben mi is a »kötelesség« emberei vagyunk! Néha ugyan ugrándozunk »láncainkban« és »kardjaink között«, még gyakrabban fogainkat csikorgatjuk és türelmetlenül lázongunk sorsunk nagy, rejtélyes hatalma ellen; ám akármit teszünk, a látszat és az együgyűek így szólnak ellenünk: »ez embereknek nincskötelességérzetük«. - A látszat és az együgyűség mindig ellenségünk!

 

112. (227.)

Föltéve, hogy a becsületesség olyan erényünk, melytől mi, szabad szellemek nem tudunk szabadulni, - nos, teljes bosszusággal és szeretettel akarunk rajta dolgozni, s fáradhatatlanul »tökéletesíteni« fogjuk ezt a mi erényünket, mely egyedül maradt meg nekünk: hadd vesse sugarát mint egy kékes, aranyszegélyű, gúnyos estifény valamikor erre a hanyatló kulturára és tompa, sötét komolyságára! S ha mégis kimerül egy napon a mi becsületességünk fölsóhajtván könyörtelenségünk miatt, s megkönnyebbülés, szelídség után vágyódván, akárcsak a legédesebb bűn: maradjunk keményszívűek mi, utolsó stoikusok! Küldjük segítségére mindazt, ami ördöngösség csak van bennük, - az otrombától és bizonytalantól való undorodásunkat, a »nuimur in vetitum«-ot, kalandvágyunkat, elkényeztetett, fűszerezett kiváncsiságunkat, hatalomra és világhódításra törő legfinomabb, legvakmerőbb, legátszellemültebb akaratunkat, mely epedve rajong a jövő minden birtokáért, - segítsünk a mi »istenünk«-nek összes »ördögeink«-kel! Valószínű, hogy ezért félreismertetünk, ám mit törődünk vele! Azt fogják mondani: »becsületességük - semmi más, csak ördöngösségük!« Ám mit törődünk vele! Még ha igazuk volna is! Nem volt-e eddig minden isten egy-egy szentté avatott ördög? Be tudunk-e számolni önmagunkról? Tudjuk-e, hogy hívják a mi vezérlő szellemünket? (Pusztán elnevezés dolga ez.) Tudjuk-e, hány szellem rejtőzik bennünk? - Gondoskodjunk róla mi szabad szellemek, hogy becsületességünk ne váljék számunkra hiusággá, cifrasággá, korláttá, butasággá! Minden erény közel áll a butasághoz, minden butaság közel az erényhez; »ostoba, mint egy szent«, mondják Oroszországban. Vigyázzunk, nehogy végül csupa becsületességből unalmas szentekké váljunk! Nem százszorta rövidebb-e az élet, semmint unalmas lehetne? Vagy az örök életre kellene gondolni, hogy -

 

113. (229.)

Ama kései korokban, mik büszkék lehetnek »emberiességük«-re, akkora maradt a félelem, a babonás félelem a »kegyetlen vadállat«-tól, melynek legyőzésével ép ők dicsekednek, hogy még kézzelfogható igazságokat is századokon át agyonhallgatnak, mintha előre összebeszéltek volna, csupán mert az a látszat fenyeget, hogy új életre keltik a nagynehezen kipusztított vadállatot. Talán kockázat tőlem, hogy egy ilyen igazságot kiszalajtok: hadd fogja meg más, s itassa mindaddig a »jámborság tejével«,* míg a csöndes feledés vissza nem sodorja a régi zugba. - Tessék a kegyetlenségről új képzetet alkotni; legyen vége a türelemnek, s álljuk útját azoknak az erényes allürökkel kóborló vaskos tévedéseknek, amiket például a tragédiáról halmoztak föl régi és új filozófusok. Szinte minden »magasabb kultura« akegyetlenség szellemi fokozásán alapul, - ez az én állításom. Az a rettegett »vadállat« korántsem pusztult el: él és virul, mindössze - istenivé lett. A tragédia fájdalmas gyönyöre voltakép kegyetlenség; a tragikai részvét, sőt mindaz, ami fönségesen hat, egész a legmagasabb és legfinomabb metafizikai borzongásig, csak annyiban kellemes, amennyiben kegyetlenség vegyül beléje. Amit a római férfi a cirkuszban, Krisztus híve a kereszt hatása alatt, a spanyol máglyák és bikaviadalok láttán, a modern japán egy tragédia előtt, a párisi külvárosi munkás véres forradalmak utáni vágyódásában, a Wagnerért rajongó nő, fölfüggesztvén akaratát, »Trisztán és Izolde« előadása közben érez, - amit mindezek élveznek és titokzatos ajakkal magukba szívnak, semmi más, mint a »kegyetlenség« nagy Circéjének kábító itala. Természetesen föl kell hagyni azzal a hajdani együgyű lélektannal, mely a kegyetlenség érzéséről csak annyit tudott mondani, hogy a mások szenvedése kelti föl, holott sokkal hatalmasabb önnön fájdalmunk élvezete, az önsanyargatás gyönyöre. Mindenütt, ahol az ember a (vallásos) magamegtagadásig vagy öncsonkításig (mint a föniciaiak és aszkéták), vagy általában érzékiségének és husának ostorozásáig, a puritán bűnhödési rohamokig, a lelkiismeret élveboncolásáig és a pascali »sacrifizio deli' intelletto«-ig ragadtatta magát, titokban kegyetlenségénekönmaga ellen fordított borzalma csábította és ösztökélte őt előre. Végül tessék megfontolni, hogy a Megismerő maga, kit szelleme önnön hajlamai, s gyakran szíve vágyai ellenére kényszerít a megismerésre - azaz tagadásra ott, ahol igenleni, szeretni, imádni vágyik -, voltakép a kegyetlenség művésze és dicsőítője. Erőszaktevés minden törekvés, mely a dolgok titkos mélyére akar hatolni; szenvedtetése szellemünk lényegének, mely szakadatlanul a felületre tör s a látszatot akarja: - egy csöppnyi kegyetlenség rejlik a megismerés minden vágyában.

 

114. (235.)

Némely szellemi fordulatban és röppentyűben, némely szentenciában, egy-egy marék szóban egy egész kultura, s egész társadalom kristályosul meg néha hirtelen. Közéjük tartozik Madame de Lambert következő mondása, melyet fiához intézett: »Mon ami, ne vous permettez jamais que des folies qui vous feront grand plaisir!« - Mellékesen megjegyezve, a leganyaibb, legokosabb szó ez, mit anya valaha fiához intézett.

 

115. (237.)

A férfiak eddig úgy bántak az asszonyokkal, mintha valahonnan közéjük repült madarak volnának: valami finomat, törékenyt, meg vadat, valami csodás, édes lelkűt láttak benne, - ám olyasmit, amit kalitkába kell csukni, nehogy elrepüljön.

 

116. (238.)

A »férfi és nő« alapproblemájában tévedni, tagadni azt, hogy örvénylő ellentét uralkodik, örökellenséges feszültségnek kell lennie köztük; egyenlő jogokról, egyenlő nevelésről, egyenlő igényekről és kötelességekről álmodni itt: a szellemi korlátoltság tipikus jele ez, s a gondolkodó, ki ezen a veszélyes ponton korlátoltnak bizonyult - korlátolt ösztönűnek! - általában elárulta, fölfedte magát. Valószínű, hogy az élet, a jövő élet, egyetlen alapkérdésének a mélyébe se tud többé bocsátkozni. Az a férfi azonban, kinek szelleme és vágyai mélyek, ki rendelkezik a szigor és keményszívűség erős akaratával, csak keleti módra gondolkozhatik a nőről: birtoknak kell tekintenie a nőt, elzárható tulajdonnak, olyasminek, ami szolgálatra termett, aminek hivatása ezzel kimerül; meg kell hajolnia Ázsia óriási fölénye előtt, mellyel az ösztönök dolgában bír, valamint egykor meghajoltak a görögök, Ázsia ez örökösei és legjobb tanítványai, - akik erejük gyarapodásával és a kultura terjedésével, Homérosztól Perikleszig folyvást szigorúbban, szóval »keletibben« bántak a nővel. Mily szükséges, mily logikus, sőtmily kívánatos volt ez emberi szempontból: erről tessék csöndben elmélkedni!

 

117. (239.)

A férfiak sohasem bántak oly tisztelettel a gyöngébb nemmel, mint a jelenkorban. A demokratikus hajlam és ízlés következménye ez, akárcsak a tiszteletlenség az idősebbek iránt. Csoda-e, ha ezzel a tisztelettel nyomban visszaélés történik? A nő többet akar, követelőzni kezd, végül sértőnek találja a tisztelet ez adóját, s inkább a küzdelemre vágyik: szóval, szégyenérzete veszendőbe megy. De tegyük nyomban hozzá, hogy ízlése is. Megszokja, hogy ne féljen többé a férfitől: pedig a nő, aki »nem fél«, legnőiesb ösztöneit áldozza föl. Érthető, hogy amikor a férfi félelmetessége, jobban mondva: férfi-volta senkinek se gondja többé, a nő meg mer mozdulni de kevésbé érthető, hogy ép ez jelenti - a nő elfajulását. Ma ilyesmi történik: ne áltassuk magunk! Mindenütt, ahol az ipar szelleme győzött a katonai és főnemesi szellem fölött, a nő most a »kereskedősegéd« gazdasági és jogi önállóságára vágyik. »A nő mint kereskedősegéd« - ez a felírás áll az alakuló modern társadalom kapuján. S mialatt a nő új jogokat szerez, mialatt »úr« szeretne lenni, fölírván zászlaira a nő »haladásá«-nak jelszavát, ép az ellenkező történik rettentő világosan: a nő hanyatlik. A francia forradalom óta a nő befolyása abban a mértékben csökkent, amily mértékben gyarapodtak jogai és igényei. Ilyetén a nő »fölszabadulása«, már amennyiben maguk az asszonyok (nem pedig csak korlátolt férfiak) követelik, különös jele annak, hogy a legnőiesebb ösztönök folyton gyöngülnek és tompulnak. Butaságra vall ez a mozgalom, szinte férfiui butaságra, mely egy egészséges - tehát okos - nőnek csak óriási szégyent okozhat. Elveszteni a sejtését annak, minő feltételek vezetnek biztos győzelemre; saját fegyverzetét hevertetni; elhanyagoltatni magát a férfi által (egészen a »könyvig«), ahol egykor fegyelem és finom, furfangos alázat uralkodott; erényes vakmerőséggel megcáfolni a férfi hitét, mely a nőben egy ellentétes eszmény rejtekét látja, s a szükségszerű, örök nőiességben bízik; a férfinak fecsegő nyomatékkal tudtára adni, hogy a nőt ápolni, védeni, kimélni kell, akárcsak egy apró, ficánkoló, gyakran kellemes háziállatot; együgyű fölháborodással mutatni rá a rabszolga- és jobbágyszerűségre, mely a társadalom eddigi rendjében a nő helyzetéhez tapad (mintha a rabszolgaság a magas kultura ellen bizonyítana, s ép ellenkezőleg nem volna minden kulturális emelkedés föltétele): - mit jelent mindez, ha nem a női ösztönök gyöngülését, a nő kiforgatását önnön valójából? Persze, a hímnemű tudós szamarak közt akad elég asszonybarát és nőrontó, akik ezt az önkiforgatást lelkére kötik a nőnek, hadd majmolja azt a sok ostobaságot, miben az európai férfi, az európai »férfiasság« szenved, - hadd sülyedjen az »általános műveltség«, sőt az újságolvasás és politizálás színvonalára. Néhol szabadgondolkodókat és írókat törekednek faragni a nőkből: mintha a nő, ki elvesztette jámborságát, nem valami teljesen undorító és nevetséges volna a mély, istentagadó férfi szemében -; a legveszélyesebb, legbetegesebb fajta zenével rontják mindenütt a nő idegeit (a legújabb német zenével) és mindennap hisztérikusabbá teszik, képtelenné arra, hogy első és végső hivatását: erős gyermekek szülését teljesíthesse. Általában még jobban akarják őt »művelni«, hogy a »gyönge nemet« ilyetén a művelődés révén erősítsék:mintha a történelem meggyőző tanusága szerint nem együtt járna az ember »művelése« és gyöngülése - értvén az akaraterő gyöngülését, szetforgácsolását, megbetegedését, s mintha a világ leghatalmasabb és legbefolyásosabb asszonyai (utoljára Napoleon anyja) nem ép akaraterejüknek - semmikép sem a tanítómestereknek! - köszönhetnék a férfiak fölötti hatalmukat. A nő természete révén kelt maga iránt tiszteletet és gyakorta félelmet is; »természetesebb« mint a férfi, kinek igazi mivolta a furfangos ragadozó állaté: kesztyűje alatt tigriskörmöt rejt, önzése naiv, benső valója vad és szelidíthetetlen, vágyai és erényei megfoghatatlanul nagyok, kicsapongók... Hogy mégis, minden félelem dacára, részvétet kelt a »nő«, ez a veszélyes szép macska maga iránt, annak oka az, hogy többet szenved, inkább szorul szeretetre, gyakrabban csalódik mint akármi más állat. A férfi eddig a félelem és részvét érzéseivel szemlélte a nőt, félig elmerülve a tragédiában, mely széttép, mikor elragadtat. - Hogyan? Mindennek vége szakadjon? Meg kell törnie a nő varázsának? Unalmassá akarjátok lassanként tenni? Oh Európa! Európa! Jól ismerjük azt az állatot, mely szarvaival mindig legjobban vonzott téged, mely újra és újra veszéllyel fenyeget! A nevedhez fűződő antik mese még könnyen »történelem«-mé válhatik, - újra erőt vehet rajtad, s magával ragadhat egy szörnyű ostobaság! Ám ezúttal nem fog mögötte senki az istenek közül rejtőzni, nem! csupán egy »eszme«, egy »modern eszme«! -

 

Képtalálat a következőre: „nietzsche túl jón és rosszon”