Jékely Zoltán: Virágvasárnap Azt mondják, máma van Virágvasárnap.
Nézzük meg, az emberek mit csinálnak?
S mivel ilyenkor ez a rendje,
menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep,
amíg ez tart, nincsen vakáció.
Vigasztaljon a cinterem bennünket,
ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság!
Mint egy rét, melyen százféle virág.
Ki látott ily nyüzsgést a temetőben?
Több az élő, mint a holt a földben!
*
Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken,
egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján,
a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk,
friss fűzfasíppal váltottak jelet.
De egy szakállas, szemüveges ember,
ábrázatán igaz töredelemmel
s nyitott, fekete könyvvel a kezében,
minden stáció-oszlopnál megállt
s oly forrón suttogott a vak cölöpnek,
s révületét kövenként úgy fokozta,
hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés:
mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél?
Talán csak nem feszíti meg magát?
*
A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben
fürdette a parányi templomot;
s mint valami monumentális röntgen,
karcsú hajóján átvilágított.
Két kakukk szólt a zsendülő berekben,
egymástól kérdezgette: meddig él,
az esztendőket osztogatta bőven
s nem egy okos tapasztalást cserélt.
De a holtak ezen csak mosolyogtak,
szájuk ráncát keserűbbre vonák,
mintha egyenesen ezt mondanák:
„Ne tartsatok minket bolondnak!”
Aztán nekem is eszembe jutottak
a véghetetlen téli harcterek,
ahol most szintén jóskedvű kakukkhang
kong emberi maradványok felett,
az új lombból minduntalan kibukkan,
s mint egy király post mortem érmeket,
osztogatja az arany éveket;
s eképp a hősök, hullaként oszolva,
megtudhatják, meddig élhettek volna
*
Jókai Anna: Ima - virágvasárnap alkonyán
Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után -
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a Tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A "feszítsd meg" élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.
*
Csoóri Sándor: Virágvasárnap
Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk – –
Jártak itt ólom-zord hadak,
lánctalpukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.
Így éneklünk s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
egymást karolva mulatunk
*
Bodás János: Virágvasárnap
Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.
Ő... látja már, hogy messze mint a felleg,
Fekete átok varjúraja vár
És szárnyra kap, s hogy nemsokára már
Káromkodnak, akik most énekelnek
Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány,
Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,
Nem marad bennük se remény, se hit...
S egy szürke fa a borzongó erdőbe,
mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,
meg-megrázza zörgő leveleit...
-----------------------------------------------------------
Jeruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.
Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.
A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.
Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.
szemében könny, szívének fáj az ünnep,
s mellére hajlik bánatos feje,
de mégis Isten, kit csoda kísér,
melyhez hasonlót a nap sohse lát,
hogy úgy fogadjon egy koldust a nép,
mint diadalmas hadvezért, s királyt,
a nép mely porban csúszik, talpát nyalja,
azoknak, akik durván rátaposnak,
a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott
a megvetettnek, az alázatosnak!
Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ötödnapra a föld mire ébred!
*
Miképp fogadjunk kétszínű nap?
Te diadalkapu: a sírba!
Derült álarca a halálnak…
Verem, virágokkal borítva.
Vaj”, nyílhat-e örömre ajkunk?
Vagy jobb: bánkódva elsiratnunk?
Szent város, ünneplő ruhádat,
Kár, kár a porba leterítned.
– Nem félsz-e az Isten fiának
Leplezetten mutatni szíved?
…S szedetlen lombjaikkal a fák,
A golgotát jobban takarnák…
Választott nép, te népek népe,
Végső napod mért hogy nem ez lett?
Ha ezzel szállsz a semmiségbe:
Örök dicsőség zeng nevednek!…
Szíved úgy, pillanatnyi lázba,
Ah csak magát, magát gyalázza!
Jézus, ki jössz az Úr nevébe, –
Jövel, szállj szívünk templomába,
S ha szennyes, kufár érezésre,
Találnál ennek pitvarába:
– Míg ajkainkon szent örömdal,
Verd azt ki igaz ostoroddal.
Szabolcska Mihály
|