Payday Loans

Keresés

Szepesi Attila önéletrajza
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 03. hétfő, 08:21

Képtalálat a következőre: „szepesi attila”

Szepesi Attila

Ünnepek és szomszédok

Képtalálat a következőre: „szepesi attila”

1942-BEN SZÜLETNI, ráadásul épp Kárpátalján és polgárcsaládból, nem a legszerencsésebb dolog. Már-már könnyelműség. A háború a korábban összetartó családot szétzilálta. Nagyapámat elhurcolták. Apám, nagybátyáim hadifogságban sínylődtek. Hír is ritkán érkezett felőlük. Kevés emlékem van ezekről a baljós esztendőkről, de ami van, szorongató. Kilakoltatás, öngyilkosság, emberek eltűnése. Menekülés és fosztogatás.

Beregszász dermedten és lerongyolódva kászálódott ki a háborúból. Igaz, a városban és környékén harcok nem voltak, de a férfi lakosság jelentős hányadának elhurcolása főként a baljós emlékű szolyvai lágerbe, ahol a rabok nagy része a vérhas, a tífusz meg a szűkölködés áldozata lett, összekuszálta az élet megszokott menetét. Jöttek az új telepesek, főként oroszok. Katonák a családjukkal, jórészt nincstelen páriák, akiket az elhagyott házakba szállásoltak be.

Néha bekopogtattak hozzánk idegen férfiak, akik azt állították, hogy nagyapámmal együtt raboskodtak, Ungváron meg Szolyván. Nagyapám, aki a helyi Ármentesítő Társulatot igazgatta, és rövid ideig a parlament felsőházának delegált tagja is volt, akár el is menekülhetett volna az orosz csapatok közeledésének hírére. De nem tette. Naiv lélek volt, aki nem ismerte a háborús jog szeszélyeit. „Nem ártottam senkinek!” – hangsúlyozta, ha jóakarói távozásra noszogatták.

A hírhozókról azonban hamar kiderült – nagyanyám gyanakvó kérdései után –, hogy vagy közönséges besúgók, akik terhelő adatokat akartak gyűjteni nagyapámról, vagy egyszerűen éhenkórász nyomorultak, akik néhány kopott ruhadarabért, tál ételért és pohár borért csinálják végig az egész szánalmas ceremóniát.

Nagyanyám elővett ilyenkor egy-egy fényképet, ami nagyapámat ábrázolta nagyobb társaságban, és megkérdezte a kelkáposzta-főzeléket vagy épp mákos tésztát faló „rabtárstól”: Na, melyik a Kálmán? Az aztán nézte a felvételt, és vagy ráhibázott, vagy sem…

Vérke-parti házunkból hamarosan kilakoltattak bennünket. Nagyjából akkor, amikor Sárok-hegyi szőlőnket is elvették. Egy Tuljakov nevű orosz ezredes nézte ki magának az épületet. Géppisztolyos katonák vették körül a házat, majd egy nacsalnyikféle alak bejött a magyar tolmácsával – itt is akadtak közmegvetésnek kitett „muszkavezetők”, alkoholisták vagy közönséges naplopók –, és közölte: a ház ezentúl Tuljakov tulajdona, apelláta nincs.

Anyámék megdöbbentek, de ellenkezésnek helye nem volt. Négy órán belül el kell költöznünk a Muzsalyi úton kijelölt épületbe, melyet korábbi lakójáról, a matematikatanár Suara Róbertről csak Suara-házként emlegettek városszerte.

A költözéshez biztosítottak számunkra egy teherautót meg két kiskatonát. A nacsalnik, aki a baljós hírt közölte, végig a házban maradt, és a kiskatonáknak mutatta: mit pakolhatnak fel, mit nem. Mert a bőrgarnitúrát, a bútorok javát, a dísztárgyak némelyikét meg az ezüst étkészletet Tuljakovék, nyilván „hadizsákmányként”, megtartották maguknak.

Anyám riadtan szorított bennünket magához, míg a kiskatonák felhajigálták a kocsi platójára bútorainkat, meg a tengernyi lábost és csebret, képet és szenes vasalót, szénvonót meg hurkatöltőt, amit ilyen rövid idő alatt lehetett. Ruhákat meg ágyneműt. Erzsébet-nagyanyám, aki rövid időn belül megérte férje elhurcolását, két katonakorú fiáról, Györgyről és Istvánról nem tudott semmit, most meg még a tetőt is elveszik a feje fölül – a Sárok-hegyi szőlő hadisarccá válásáról ekkor még nem is tudott –, rezzenetlen arccal, összeszorított ajakkal nézte végig a dicstelen ceremóniát.

Lelkierejét mindig csodáltam. „Az a fontos, fijjjacskám, hogy élünk! Ha régen elfogadtuk a bőséget, most tanuljuk meg az ínséget is!” – ez volt a szavajárása. Még mosolygott is, amikor a szentenciát kimondta. Néha dalra fakadt. Bolondos kuplékat énekelt, többnyire németül – ezeket nem értettem –, de ilyesféléket is: „Pezsgőben u-húúúszom én, a kánkánt já-hááárom én…” Meg azt, hogy: „Gyönyö-hörűűű a nadrágomnak foltja, foltja, foltja…” Hogy mi a kánkán meg a pezsgő, nem tudtam. Annál jobban ismertem a nadrág foltját. Volt hozzá szerencsém.

Ennél vidámabb volt az a dal, mely így kezdődött:

A szere-szeretőmet szere-szeretem ki ele-elefánton lova-lovagol,
ki ele-elefánton lova-lovagol
és buzo-buzogánnyal lő.

Azt a bolondos halandzsát is kedveltem, bár kukkot sem értettem belőle, ami így szólt:

Csimcsám-csimcsám bumborecki, hej csimcsám, jam csimcsám,
onomono rodi-gumi lasztikum,
kváj-kváj, cseredú,
csimcsám-csimcsám bumborecki,
hej csimcsám, jam csimcsám!

Ami egyébként a ruhákat illeti, az a szentencia járta: „A foltos ruha tisztesség, a rongyos ruha szégyen…”

A háborús napokban, amikor az orosz seregek már szorongatták Kárpátalját, nagyanyám az összes ékszerét odaadta egyik bizalmas barátnőjének, aki Budapestre készült áttelepülni. Sem féltett kincseit, briliánsgyűrűit, rubinbetétes boglárait és karpereceit, sem az ominózus „legjobb barátnőt” nem látta soha többé…

Amikor nagyanyámmal néha a Sárok-hegy felé kanyarodtunk, és szemügyre vettük a szőlőt meg a présházat, nem azért szitkozódott, hogy elvették, azt nehezményezte, hogy romolni hagynak mindent. A présház valóban düledezett. Ajtaja és ablakai feketén ásítottak a csellengőre. A hordóknak, préseknek, a lahunak meg a csobolyóknak nyoma veszett. A szőlőt meg a gyümölcsfákat lesarabolták, de a helyükre nem ültettek semmit. Gyom verte fel a régi parcellák helyét. Állítólag kukoricát – amit Beregszászban tengerinek mondtunk – próbáltak meg a hegyen termeszteni. Hruscsov, akkori ukrán „első titkár” mániája volt a „kukurúza” – ám ebből nem lett semmi. A kőtörmelékes vulkáni rögökön, melyek évszázadokig a szőlőt szolgálták, nyoma sem volt kukoricának. Nem termett ott egy cső sem. Csak a fecskecsivit meg a tücsökszó nem változott a hegyen. Pipacs, katáng- meg bogáncskóró virított szerteszét…

KILAKOLTATÁSUNKKAL ugyan aligha függhet össze, de épp ekkoriban támadott meg a járványos agyhártyagyulladás. Fél esztendeig feküdtem eszméletlenül a beregszászi kórházban. Élet és halál határmezsgyéjéről végül csak visszatértem. Pontosabban szólva: vigyázó kezek visszahúztak.

A meningitis akkoriban még gyógyíthatatlan betegségnek számított, hacsak egy ampulla penicillint nem tudnak keríteni. A közelmúltban bevezetett csodagyógyszer, kell-e mondanom, ritkaság volt, főként a háborús sebekből még csak félig-meddig magához tért Kárpátalján. Életem egy vékonyka cérnaszálon függött…

Egyszer, már a hetvenes években, egy kedves ismerősöm, aki értett valamennyit az obskúrus tudományokhoz, megcsinálta a horoszkópom. Elmondta, hogy uralkodó csillagképem a Vízöntő, az aszcendensem pedig a Kos jegyében áll. Aztán megakadt, és tanácstalanul nézett rám. „Itt az áll – mondta halkan –, hogy neked gyerekkorodban meg kellett volna halnod… Illetve – enyhítette a zordon szentenciát – valami halálos betegség támadott meg!” Elmeséltem neki agyhártyagyulladásom történetét, meg azt is, hogyan mentett meg végül – a protekció.

Tudni kell, hogy a beregszászi kórház igazgatója a nagybátyám volt, Linner Bertalan. A kórház, melyet állítólag még a XIV. században alapított a környék akkori nagyura, Korjatovics Tódor herceg, a Vérke partján állt. A hajdani Kórház utca ma Linner Bertalan nevét viseli. Ő gondoskodott rólam, míg a kórteremben feküdtem ájultan. Tudta, mi vár rám. Igyekezett penicillint szerezni. Telefonált jobbra-balra. Végre sikerült is egyetlen ampullához jutnia, melyet egy munkácsi kollégája kínált fel.

Munkács messze esik Beregszásztól. Azt a penicillinampullát pedig el kellett hozatni. Volt a kórháznak egy bicebóca kifutófiúja, végül rá esett a választás. Kapott egy rozoga biciklit, és nekivágott reggel a hosszú útnak. A két város távolsága harminc kilométer. Talán épp azért jelölték ki ezt az együgyű lelket, mert ekkoriban az országutakon javában dúlt a fosztogatás meg a „vetkőztetés”. Ettől a jámbor lélektől viszont csak a kerékpárját vehették el. A szerencse azonban nem pártolt el tőle: estére visszatért Munkácsról. Kimerülten és csatakosan. Meghozta az ampullába zárt életet – megmenekültem.

Semmire nem emlékszem e baljóslatú hónapokból, csak valami nagy, szürke ködre, ami rám nehezedik. Nincsen mérete, de a súlya mint az ólomé. És a szaga is fojtogató: kloroform, égett kátrány és pincedoh komor árnyalata keveredik össze benne. Aztán egyszerre csak kibukkanok belőle. Még a percre is emlékszem: a kórház fasorában kézen fogva vezet anyám. Nem értem, hogyan kerültem ide. Kopott télikabát van rajtam és kucsma. Szedjük a földről a kopácsoló, tüskés gesztenyéket.

A kórházban még további négy velemkorú gyerek feküdt agyhártyagyulladással. Mind meghaltak. Néha mintha érezném e négy ismeretlen animula terhét. Abból a baljós ködgomolyagból közelít felém félálmomban, aztán a vállamra súlyosul…

Amikor aztán magamhoz tértem a kábulatból, mintha a túlvilágról jöttem volna vissza. Újra kellett tanulnom járni és látni. Szédelegve, a tüdőmbe hasító levegőtől kábán és mámorosan ittam magamba a világ képeit és színeit…

A SUARA-HÁZ ma is áll a Muzsalyi úton, de a kertjét régen beépítették. Nem tudom, ki lakhatott itt előttünk, de anyámék azt mesélik: napokig tartott, míg kitakarították, és úgy-ahogy lakhatóvá tették. Négy nagy szoba, jókora konyha meg kamra – utóbbiból falépcső vezetett a padlásra – volt az épületben, és egy hosszú, lebetonozott folyosó. Itt állt a konyha bejárata közelében a napi tüzelőfa a „sparhelthoz”. A téglalap alakú udvar végében üres istálló. Benne penészes széna-szalma. Elvásott lószerszámok. Patkók, ökörjárom maradéka és mindenféle rozsdás vedrek, létrák. Amúgy csak egerek meg verebek tanyáztak itt.

Ahogy az agyhártyagyulladásból magamhoz tértem, újra kitárult előttem a világ. Ami egyelőre a Muzsalyi úti „új házból”, annak udvarából és kertjéből állt. Kezdetben szédültem, és kettőslátás kínzott. Vigyáznom kellett, nehogy a lépcső vagy a létra foka mellé lépjek. A létrát úgy hívták errefelé: rétolya. Soha olyan színesnek nem láttam a tájakat és tárgyakat, mint látásom tisztulásakor. A szemembe szinte beléhasított beregi mintás díványpárnánk rózsáinak és kora tavasszal a fákon zsinatoló pirókok szárnyának vöröse meg az ablakon túl a lombok zöldje.

Az ismeretlen udvar és a kert számolatlanul kínálta a felfedeznivalót. Amit ez idő tájt megpillantottam, jelentőségét tekintve messze túlnőtt a maga tárgyi mivoltán. Egy veres felhősáv, ami a kapu mellett álló ezüstfenyőre súlyosul. A fal repedéséből kikandikáló egér, ahogy elevenül szaglászik, és ébenbarna gombszemei kíváncsian lesnek ide-oda. A tűzliliom szárán csimpaszkodó csigák. De egy kék vájdling, izzó szénnel vereslő vasaló, húspotyoló és virágmintás cserépszilke, de az ablakpárkányon ugrabugráló rigó képe is szinte ráégett a szaruhártyámra.

Anyám meséli, hogy az agyhártyagyulladás alaptermészetemet is megváltoztatta. Motorikus, izgő-mozgó gyerek voltam korábban, ám az említett hónapok után meditatív természettel születtem újjá. Szerettem félrehúzódni és hosszasan bámészkodni. Érzékenyebb lettem zajokra és színárnyalatokra. Valamiképp egyszerre figyeltem kifelé és befelé. Amit korábban megláttam – és ez nem csak eszmélkedésem idejével függhet össze –, elnézegettem, aztán megfeledkeztem róla. Viszont ettől az időtől kezdve amit megpillantottam, az valamiképp rögzült az emlékezetemben. Velem maradt.

Szerettem a kút káváját támasztva lefelé bámészkodni. A vederről aláhulló vízcseppek „karikáztak” odalent. Egyszer egy varasbékát pillantottam meg a mohos kútkáván kuporogni. Olyan volt, mint az elvarázsolt királyfi. Meg akartam fogni, de lassan odébb vonszolta magát. Utánakaptam, mire belecsobbant a kútba. Többé nem láttam, pedig kerestem eleget…

A Suara-ház kertjéből eredeztethető az a titokzatos vonzalmam, mely a diófákhoz köt mind a mai napig. Ha a lélekvándorlásban hinnék, arra kéne gyanakodnom, hogy magam is diófa lehettem valaha. Ha elmegyek egy-egy öreg példány mellett, ma is végigsimítom a lefoszló, szürke háncsát, megszagolom mámorító levelét, és keresem lombjai közt az elmaradhatatlan aranymálinkót.

Állt a Suara-ház kertjének sarkában egy terebélyes, öreg diófa, melynek földre hajló sátra alól óraszám lestem a szöcskéket meg a kék-veres szárnyú sáskákat. A göcsörtös fatörzsön lecsordult a mézga, melyben megcsillant a véletlenül beeső napsugárnyaláb, az öreg fa kicsurranó „dióvizéből” viszont aranyzöld cincérek, ormányosbogarak és egyéb hatlábú animulák lakomáztak. Járták persze cinegék is, melyek egyikének átszellemült nyitnikékjét hallgatva anyám egyszer azt mondta: „Dicséri a reggelt!” Ez tetszett. És eltűnődtem rajta. Természetesnek tűnt, ahogy elgondolkodtam, hogy ezen a korai órán a napfényt, a zöld lombokat önfeledten lapozgató szellőt dicséri ez a pöttöm szárnyas. Mi másról is szólhatna, ahogy ott sertepertél a karcsú ágon, felkap valami apró kukacot vagy iromba-szárnyas pillét, aztán alábukik a levelek kárpitja közé.

Amikor később megismertem a népmesét, mely az állatok hangját értő juhászról szólt, meglepődtem. Hiszem én is értem a csipogásukat és füttyüket, pergő dobolásukat, pirregésüket és minden egyéb megnyilvánulásukat. Hiszen csak azt mondják ki a maguk nyelvén, ami van. Hajnali ködöt vagy verőfényt. Pocsolyák csillogását. Őszi igyekezetüket, amikor ellepik a gyümölcsfák aszú szemeit. Sietve esznek, ráfanyalodva penészes szilvára meg susinka körtére is, mintha éreznék a levegő színárnyalatában a sarkvidék felől fenyegető zimankót. Aztán pedig gyötrő éhségüket, amikor jégcsapok lepik a faágakat, jégvirág borítja a szoba ablakát, és a fákról az utolsó szem diót is elvitte már a téli álomra szenderült pele, a „kalimpászmadár” vagy a kotnyeles varjú.

Egész világ volt az a diófa. Valamiképp egy új dimenziót tárt föl előttem. Némi csimpaszkodás árán fel tudtam kapaszkodni vaskos alsó ágaira, ahonnan továbbmászhattam, egyre följebb és följebb. Apró üregeiben éjjeli lepkék szenderegtek. A szárnyuk szürkéje messziről nézve belemosódott a fa kérgének monotóniájába, ám közelről szemügyre véve csupa barna és kék mintázat volt rajtuk, halványveres körök és vonalkák. Veres suszterbogarak masíroztak hol le, hol meg felfelé. Köztük összeragadt „ikerbogarak” is, amiket igyekeztem szétszedni, gondolva, hogy a mézga tapasztotta össze őket a feneküknél.

Átkarolván az öreg fa ágait, éreztem, ahogy a mélyében kavargó áramok átjárják a testem, és bennem folytatódnak. Nem tudtam volna ezt akkor így megfogalmazni, nem voltak szavaim hozzá. Érzés volt csak, de minden porcikámat átható. Anyagtalan és motívumok nélküli tudás, mely több annál, mint ami elemezhető. Nem voltak fragmentumai, csak egyetlen áramköre, egész eszmélkedésemet magában foglaló. Ahogy egy folyamatosan csobogó patak zenéjének sincsen szóba fogható tartalma, mégis óraszám tűnődhetünk partja kövén kuporogva az idők zúgásának megajándékozottjaként.

Néha kisebb csapat csóka – csaklimadár – látogatott a kertbe. Egyikük, ezt különösen kedveltem, bicebóca volt. De leleményesebb a többinél. Esze volt. Ha valamelyik társa jófalatra lelt, a többi nekitámadt, és el akarta orozni az ennivalót, a sánta csóka ott ácsorgott a közelben, a csetepatéba nem avatkozott bele, kivárta, amíg tetőzik a haddelhadd, aztán odabicegett, felkapta és lenyelte a háborúság tárgyát, majd odébbállt. Mire vége lett a zűrnek, a győztes kereste a jófalatot, de persze az nem volt sehol. Az én csínytevő csaklimadaram viszont olyan ártatlan képet vágott, mintha köze sem volna az egészhez.

Megpillantottam egyszer a kert zugában egy magányos méhet. Nem különbözött a többitől, de különvált a közösségtől. Remete lett belőle. Valami régi, belül lyukas fadarabot választott lakhelyül. Szinte ismerősként üdvözöltem. Halk zümmögése, ahogy furcsa szálláshelye felé közeledik, lábain arany virágporból való két „zsákszerű dudorral”, melyet aztán otthonában hagy, nem volt barátságtalan. Megpróbáltam a „csövébe” belesni, de nem sikerült. Túl a bejáraton mintha egy függönnyel elrejtette volna a titkait.

ÚJ HÁZUNK PADLÁSÁRA – amit a beregiek csak padnak hívnak – a kamrából lehetett felkapaszkodni recsegő falépcsőkön. Odafenn porszemek milliói táncoltak a kis ablakon beeső napsugárban. Szerte papírfecnik, cseréptörmelék és tojáshéjak hevertek. Egy apró állat csontváza. Üres palackok és falnak támasztott mappák. Egy törött korsóban pókháló szövedéke.

A padlás ablakából épp a szomszédék udvarára lehetett látni. A Lőrincékére.

Ágrólszakadt, ám annál népesebb volt ez a família. A szülők a téglagyárban dolgoztak. Az asszony minden évben újra meg újra szült, ám a temetések is gyakorta ismétlődtek Lőrincéknél. A kétes tisztaságú és foltozott pólyába bújt csecsemő egy darabig sírt, aztán elnémult. „Tébécések ezek, fijjam!” – mondogatta nagyanyám. Óva intett: ne játsszunk a szomszéd gyerekekkel, ha kedves az életünk.

Én persze nem tudtam, mi a tébécé. Csak azt láttam, hogy Lőrincék állandóan falfehérek, köhögnek és véreset köpnek. „Megjelölt emberek ezek, fijjacskám! Kavernások…” De a gyerekek azért néha átszökkentek hozzánk kertünk kerítésén. Biztattak, húzkodjak nekik a veteményből hagymát meg céklát. Ez tetszett. Együtt faltam a kis éhenkórászokkal a lila levű termést. Vagy a murkot. A zöld almát, amitől állítólag vérhast lehet kapni, de a félérett fügét is. Novemberben meg a savanykás naspolyát. Kopogott a szemük az éhségtől. Egyet ők haraptak, egyet én. Nagyanyám, amikor észrevette, elnadrágolt: „Te is véreset akarsz köpni, te szerencsétlen flótás!?”

Egyszer, alkonyat volt, épp a padlásablakon bámészkodtam kifelé, Lőrincék eperfája hegyében kigyúlt már a Kaszáscsillag, amikor a kémény tövében egy furcsa figurát pillantottam meg. Mintha egy pöttöm krampusz tűnt volna elő a hiányos cseréptető repedéséből. Meghökkentem. A furcsa lény, kisebb macska nagyságú lehetett, felágaskodott – láttam a fehéres mellényét, amúgy barna szőr borította, láttam a hegyesedő szarvait is –, ahogy körülkémlelt, megfordult, majd amint megpillantott a padlásablakban, előreszökkent, és hangos „ksz-ksz!” rikkantással vicsorgatta felém a rizskása-fogait. Ijedtemben szinte gurultam lefelé a padláslépcsőn. Elmeséltem anyámnak, hogy magát a szarvas-patás ördögöt láttam. Elmosolyodott, aztán feljött velem a nyikorgó lépcsőn a padlásra, ám amikor a kerek ablakon kikémleltünk, már nem volt ott a furcsa szerzet.

Az esetet vincellérünknek, Nagy János bácsinak is elmeséltem, aki huncutul nézett rám, és csak ennyit mondott: „Krampusz vót a, nem vitás, de inkább nyestnek hívják! Ellopi az a tojást is a tíkok alul, meg úgy dencöl néha éjszaka a padlásgerendákon, hogy aki hallja, kitöri a hidegrázás!”

Szóval nyest, és „dencöl”. Ebben megnyugodtam kissé. Máskor is látni szerettem volna ezt a „dencölő” krampuszfélét, de többé nem került a szemem elé…

Harmadik szomszédunk fura figura volt. Kolontos agglegény. Guszti. Hasonlított egy kiérdemesült madárijesztőhöz. Amúgy tyúktolvaj hírében állt, és a pálinkát sem vetette meg. Ha éjszaka ugattak a kutyák, azt mondta anyám vagy nagyanyám: „Guszti jár a kert alatt!” De kimenni nem mertek…

A padlásablakból, ha a másikon nézett ki az ember, az utca felőlin, látni lehetett, amint estefelé hazatér a Bábotkáról a csorda meg a ménes. Tetszett a kolompolás, a kerge ostorpattogtatás, meg ahogy az állatok az úttesten kavarognak. Néha közéjük keveredett egy orosz harckocsi vagy katonai teherautó. A katonák vigyorogtak, ordítoztak, a pásztor teremtettézett, és nagyokat csördített az ostorával. Amúgy csikós akartam lenni. A csordás gyalogmestersége kevésbé vonzott.

A házunk előtt elkanyargó országút, mely – miként a neve is mutatja – Muzsaly felől torkollott be a városba, színes és változatos élet színtere volt. Mint a középkorban, amikor az élet ütőereinek mondták a tájakat összekötő utakat, kereskedők, házalók, éhenkórász vándorlegények és otthontalan csavargók jöttek-mentek rajta. Olyan, törvényen kívül és felül álló obskúrus lelkek, akikkel az amúgy zordon hatalom sem tudott mit kezdeni.

Ha ezt a szót hallom: országút, ma is a Muzsalyi út mindennapi kavalkádja jut eszembe. A vándor mesterek, kosárfonók és drótostótok, gyógyfüvesek meg ablakosok, akik összenőttek szinte az úttal, a mindenkori jövés-menéssel, és miként a csiga a házát, magukkal hordozták mesterségük kellékeit. Jöttek persze sorra a szénásszekerek is, olyan magasra dúcolva a száradó réti füvekkel, hogy attól tartottam, aláhanyatlik onnan a kocsis. Mert ott posztolt az a szénahalom tetején, és onnan terelgette álmatag ökreit. És ott futkostak az út szélén, szinte hozzátartozva ehhez a vándor kompániához, a búbos pacsirták meg a sármányok.

Az pedig külön érdekessé tette számomra az országutat, hogy némiképp „magasítva”, töltésszerűen haladt el a házunk előtt. Ha kiálltam a kapuba, épp a szemem magasságában húzódott poros szalagja. Így elsősorban a lábakat meg a lábbeliket láttam. Ott haladtak és csetlettek-botlottak a sáros cipők és saruk, lyukas csizmák és bocskorok, melyekből kikandikált a szutykos rongy. Az elfagyott és bicegős lábak a csülkök meg a paták között, a lánctalpak és az ütemre lépő katonacsizmák forgatagában.

Néha cigányok ekhós szekerei gördültek odafönn. Vászonviskók a szekér tetején. Csupa szurtos, kikandikáló rajkó és csokoládéarcú cigánylány, aki hálószerű trikót hordott, fekete mellbimbója látszott a különös ruhadarab alatt. Sokszor este jöttek ezek a se itt, se ott, ezért magukat mindenütt otthon érző világcsavargók, akik értettek számolatlan obskúrus tudományhoz és zsiványmesterséghez. Olykor megálltak, kocsijuk rúdja odakoccant szinte a teliholdhoz. Lekászálódtak az árokpart füvébe. Dalra fakadtak, és táncoltak is. A házak kapuit körös-körül riadtan zárták kulcsra, csak az ablakokból lestük a hívatlan vándorokat. Talán némi irigységgel is, mert érezhető volt nomád szabadságukból, melyet a nincstelenség sem tudott egészen megalázni, hogy számukra minden táj szent, és minden nap ünnepnap…

Aligha véletlen, ha a középkort említem, hiszen ha ma visszanézek ezekre a fakuló esztendőkre, az a benyomásom, hogy az a kor, az ottani mindennapi élet sokkal közelebb állt a középkorhoz, mint a mai ezredvége televíziós-internetes idejéhez. A génsebészet, a művirág és a szervátültetés korához. Annak a világnak a regulái és hiedelmei, szokásai, de lehetőségei is közelebb álltak ahhoz a historikusok által sokáig sötétnek mondott időszakhoz, mint a mostanihoz. Az életforma, az öltözködés meg az ételek. A szavak mélyén kigyúló képek és az álmok.

Nem a vigasztalanul lineáris, hanem a ciklikus időben éltünk, az esztendő tarka körforgásában, melynek hétköznapjai, ünnepvárásai és ünnepei rendjében egészen más közösségi és értékszemlélet uralkodott, mint manapság. Az egyes embereket, de a családokat meg a különböző vallási, mesterségbeli és nemzeti közösségeket mélyen gyökerező, láthatatlan, ám annál erősebb kohézió fogta össze. Nemcsak az érdes praktikum, de a közös eredet és az egybetartozás szakralitása is.

A technika gyerekcipőben járt. Volt „jobb családoknál” esetleg egy-egy recsegő rádió. Az iskolában kalamárisból mártogattuk a tintát. Csuhéből font szandált hordtunk. A kurblis telefon, a motorbicikli meg a traktor ritka csodának számított, szájtátva figyeltük. Ezzel szemben minden használati tárgy egyedi darab volt, nem gyári tucatáru. Valamiképp sorsuk volt ezeknek a limlomoknak. Múltjuk és becsületük. Ha úgy tetszik: lelkük. A hímzett abrosznak, a cigány vájta teknőnek, a szénvonónak meg a vastepsinek, amin ott éktelenkedtek a drótostót foltjai. A gyúródeszkának és a kék vájdlingnak. A foghíjas létrának meg a dióverő póznának.

Legalább ezer esztendőre való változás sűrűsödött bele a tovatűnt fél évszázadba. És miközben újakat hozott ez a hisztérikusan felgyorsult idő, valami fokról fokra el is veszett. A közösség kohéziója és minősége. A mindennapok méltósága. Depressziós felnőtt nem volt a közelemben, holott oka lett volna a kedélybetegségre sok mindenkinek a lágerek korában.

A MUZSALYI ÚTI KERTRŐL mindig a húsvét jut eszembe. Anyámék itt dugták el a fűcsomók közt a piros tojásokat. Néhány nappal korábban a virágzó fák közt csetlettem-botlottam, amikor megpillantottam egy szalonkát a fű közt. Szerte virított már a salátaboglárka meg az ibolya. Azt persze csak később tudtam meg, hogy szalonka volt ez a különös élőlény. Hosszú nyaka, moccanatlan szempárja kíváncsivá tett, de tartottam is tőle. Tisztes távolban leguggoltam és néztem. Olyan volt, ahogy kimerülten hevert a fűben, mint a mesebeli kígyó meg egy ösztövér madár keveréke. Nem mertem hozzá közeledni. Amikor elmeséltem nagyanyámnak, mit láttam, kijött ő is a kertbe, de akkorra a titokzatos tavaszi vendég eltűnt.

Húsvétkor, amikor a harangszónak is más volt a színárnyalata, mint máskor – valamiképp több aranyfény keveredett bele –, magam is eljártam locsolkodni. Itt úgy mondták: locsolódni. Meg kellett tanuljam a húsvéti versikét is, mely nemzedékről nemzedékre szállt a kárpátaljai gyerekek körében:

Én kis görög hömbörödök,
ha betérek,
tojást kérek,
ha nem adtok,
mind meghaltok,
énrám marad
a házatok.

Úgy látszik, meghalni senki sem akart a meglocsolt rokonok-ismerősök közül, mert szépen gyűltek a piros tojások a kis fűzkosárban, amit – fűvel kibélelve – magammal vittem. A versbe ugyan néha belezavarodtam, ilyenkor megpróbáltak mosolyogva kisegíteni, mert ezt a hömbörgős-mondókát fújta boldog-boldogtalan.

Utoljára Linner-nagybátyám feleségét, Gizi nénit locsoltam meg, aki – szeszélyes érzelemkitörésétől vezettetve – kezembe nyomott egy ötvenrubelest, kisebb vagyont.

Hazafelé el kellett haladjak a kaszárnya előtt, ahol orosz katonák tartózkodtak. Egy hirtelenszőke, géppisztolyos legény posztolt a bejáratnál, és ahogy elléptem mellette, oroszul mondott valamit. Riadtan meghőköltem. Ötéves lehettem, és annyit már tudtam, az oroszoktól semmi jót nem várhat az emberfia. Nagyanyám elmesélte egyszer a barátnőjének: meggyónta, hogy hazudott. Kinek, kérdezte a pap. Orosznak, így nagyanyám. A pap, Macejkó tisztelendő – akitől kezdetben mindenki tartott, hiszen a lágerbe hurcolt Pásztor Feri bácsi helyére állították, és tulajdonképpen csak törte a magyart, a szlovák volt az anyanyelve –, nos, a kitűnő Macejkó atya, aki igazi gazdája lett a beregszászi katolikusok megfogyatkozott nyájának, azt válaszolta erre: Orosznak hazudni nem bűn…

Igaz, ami igaz, pontosan tudtam én már gyerekkoromban, a kisebbségi sanyargatottság – no meg nagyanyám – ránevelt: kinek mit kell, mit lehet mondani. Ha apámat vagy nagyapámat kérdezik például, azt kell válaszoljam: nem tudom…

Dermedten álltam a kaszárnya kapuja előtt. Fel se mertem nézni. Vártam, mi lesz. A kiskatona valamit mondogatott, de csöppet sem szigorúan. Végre ráemeltem a tekintetem, és a szőke katona kék szemepárjában valami túlvilági átszellemültséget és gyermeki vágyakozást láttam. Ez a kép mindmáig megmaradt bennem. Nem tudtam én, mekkora ünnep az oroszoknak a húsvét. Csak évtizedekkel később sikerült ezt a furcsa emléket értelmeznem, megismerve Rimszkij-Korszakov muzsikáját meg Rilke oroszországi feljegyzéseit.

Zavaromban kivettem egy piros tojást a kosárból, néhány fűszál is hozzátapadt, és átnyújtottam az orosz kiskatonának, akiben talán nem is olyan régi, ám térben annál messzibb húsvétok emléke elevenedett meg egy pillanatra. Ő elvette, rám mosolygott – volt valami kisfiús ebben a mosolyban, sehogy sem illett a géppisztolyhoz –, mire végre el mertem indulni hazafelé…

AZ ÚJ HÁZBAN nem maradhattunk sokáig lakótársak nélkül. Odaköltöztettek egy Dobrják nevű ezredest, legalább harminc évvel fiatalabb – és igencsak kikapós – élettársával, a vörös Natasával.

Dobrják oroszul anyit tesz: jó ember, de ez a háborúviselt, diliflepnijével kérkedő, kiszolgált hadfi minden volt, csak jó ember nem. Részegen randalírozott, összevissza lövöldözött a lakásban, amikor asszonyát kergette – berontottak a mi két megmaradt szobánkba is –, a szépség visongva keringett az asztal körül, Dobrják utána. Időnként, üvöltözését nyomatékosítandó, egy-egy pisztolygolyót eresztett a plafonba. „Jop tvoju maty!”

Feleségét a félnótás hadfi mindennap eltángálta. Hozzátehetem, ezek a fenyítések csöppet sem voltak alaptalanok. A temperamentumos szépség – ahogy mondani szokták – csak azzal nem csalta meg a féleszű ezredest, aki nem járt arra.

Dobrják őrült féltékenysége végül odáig fajult, hogy amikor kilépett hazulról, négy fegyveres kiskatonát állított – asszonya erkölcseit őrzendő – a ház négy sarkára. Az ifjú szépség azonban ettől sem jött zavarba. Sőt! Szinte „házhoz szállították” ezzel neki a gavallérokat. Hol egyik, hol másik posztoló kiskatonát csalogatta be magához egy kis pásztorórára.

Végül Dobrják, asszonyával együtt, annak kétségbeesett sivalkodására fittyet hányva, egyik napról a másikra elköltözött valahova Oroszországba. Hogy hogyan történt ez akkoriban, jellemző. Egy teherautóra kiskatonák hajigálták fel a család limlomjait, csak éppen a szépasszony hiányzott. Dobrják meg egy géppisztolyos katonája tűvé tették a házat. Végül a padlásról került elő Natasa. Pontosabban szólva: hozták. Kapálódzott, hisztérikusan visongott, rúgott-harapott a szerencsétlen. Nem akarta itthagyni Beregszászt. Neki az itteni nyomorúság is paradicsom volt az otthoni állapotokhoz képest. Hogy milyen lehetett akkor a helyzet Oroszországban, azt csak később tudtam meg a hadifogolymesékből, melyekkel apám is, nagybátyáim is bőségesen traktálták egymást már Pesten, az ötvenes–hatvanas években. Kiderült ezekből, hogy a hadifoglyok helyzete jobb volt a lakosságénál. György-nagybátyám arról mesélt egyszer, hogyan kellett kitakarítaniuk egy falusi krumplivermet, melynek bűzétől néhányan a foglyok közül rosszul lettek. És ebből a rothadt krumpliból az orosz asszonyok krumplilángost sütöttek, és meg is kínálták a hadifoglyokat, akik elhárították a kedves invitálást. Apám pedig arról mesélt, hogy amikor már végképp nem tudtak megenni valami rabkosztot, azt nem öntötték ki a szemétre, hanem a láger kapujánál sorakozó éhenkórász parasztok csajkáiba öntötték.

Nem csoda, hogy a csapodár szépasszony ezek után nem lelkesedett azért, hogy szülőföldjére visszatérjen. De Dobrják nem ismert irgalmat! Feldobta, mint egy zsákot, a teherautó platójára, az ágyneműgubanc tetejére a kikapós szépséget, és a kocsi nekivágott az ismeretlennek…

SZABAD-E ISTENT DICSÉRNI? Ostordurrogással, kolompszóval, láncokat csörgetve érkeztek a betlehemesek. Birkasubájukat és prémkucsmájukat vastagon belepte a hó, mert Kárpátalján tél volt a tél, olyan farkasordító hidegekkel és hófúvásokkal, hogy azóta sem láttam különbeket. Nemhiába mondják a cigányok: „Nem a tél a tél, hanem a sél a tél!” – amivel arra utalnak, hogy a csillámló égi áldás csak-csak elviselhető, de a csontig hatoló széltől kileli a szegény párát az Isten hidege.

A Sárok-hegy felől süvöltő szél pedig nem kímélt senki emberfiát. Olyan púpokat rakott a járdaszélen vagy a tereken, hogy elég volt kerülgetni őket. Ám a fűtött szobából nézve varázslatos idő volt ez. Túl a jégvirágos ablakon csengős szánok járták az utcákat – Nagy bácsi, hajdani vincellérünk is szánkón hozta a karácsonyfát az erdőről, vastag halinacsizmáját újságpapírral meg szalmával bélelte ki az útra.

Karácsony előtt általában úgy egy jó hónappal anyám rendre megcsinálta a „Jézuska réklijét”. Ez egy selyempapírból kivágott, blúzt utánzó ruhadarab volt. A szélén háromszög alakú cakkok. És a mi dolgunk az volt, hogy egy-egy cakkot „behajtsunk”. Pontosabban szólva: anyám hajtsa be, de erre csak akkor volt lehetőség, ha valami „jócselekedetet” hajtottunk végre. Rendet raktunk a játékpolcon, vagy külön kérés nélkül kezet mostunk ebéd előtt. Ha a rékli minden cakkja be volt hajtva idejében, „Jézuska nem fog fázni a jászlában”.

Amúgy a hit elég hullámzóan látogatta a beregszásziakat, és ez alól magunk sem voltunk kivételek. Nagyanyám egy-egy kritikus helyzet előtt könnyes szemmel imádkozott, ám – a bibliaolvasások perceit leszámítva – a hit megmaradt az őrangyal idézésének szintjén. Ebéd előtt imádkoznuk kellett: „Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen!” Vagy ilyenformán: „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk!”

Megkérdeztem egyszer, miért nem jön el Jézus, ha hívjuk. Nagyanyám felcsattant: ilyet nem szabad kérdezni, mert Jézus igenis eljött, itt van. De ő nem úgy jön ám el, ahogy Vaszil szokott vagy Teca néni. Hanem láthatatlanul. Benne van például a kenyérben. Erre azon tűnődtem: nem fáj-e neki, ha beleharapok a kenyérbe. Mire azt a választ kaptam: nem fáj, mert ő szentlélekként érkezik…

Nos, egyik oldalon ott volt Jézus, az őrangyalok meg Szent Antal és Szent Teréz. Ám ott voltak a lificek is, akik szintén láthatatlan, ám kedélyeket borzolgató figurák voltak. És ólmot is kellett önteni szilveszterkor, mert az „megmondja kinek-kinek a jövendőjét”. Amúgy az utóbbi ceremónia úgy zajlott, hogy a felmelegített és megolvadt ólmot ki-ki – aki épp a jósjelekre kíváncsi volt – egy vaskanálból belezúdította a hideg vizes vödörbe. Ott az ólom „megkötött”, és különféle alakzataiból, melyek hol görbe férfit, hol leányarcot, hol fát formáztak, „ki kellett olvasni” a holnapot vagy épp a holnaputánt. Nem volt könnyű mesterség a cakkok és ágbogak értelmezése…

Havas árnyékok ődöngtek amúgy városszerte karácsonykor, és ebben a szélből, csillámokból, kék árnyékokból és kutyaugatásból szőtt éjszakában egyszer csak megszólalt odakinn a távoli kolompszó, aztán a kapuban felhangzott az ige: Szabad-e Istent dicsérni?

Piros alma, ezüst dió meg házilag főzött és anyám csomagolta szaloncukor fityegett a karácsonyfán. Alatta meg rongy- és csutkabábok, falovacskák, kézzel pingált építőkockák hevertek szanaszét, de minden egyedi volt, valódi. Ott állt a „családi betlehem”, ami még dédszüleimről maradt ránk: Jézus a jászolban, Mária és József, az angyal, aki két kezében egy – feje fölé emelt – „lózungot” tartott, rajta az írás: „Gloria in excelsis Deo!” De ott voltak a háromkirályok is meg a subás pásztorok. És néhány ló, tehén, szamár, kecske meg bárány.

Minden a csoda visszfényében állt, ahogy veszélyeztetett életünk is, mely fölött ott örvénylettek a szél hátán a varjúszárnyak, a remények és kórságok, az álmok és kétségbeesések, a sikolyok, a rémhírek meg a rémhíreknél is szörnyűbb valódi hírek – ki tudta volna őket megkülönböztetni? –, melyek át- meg átszőtték egymást, de ott örvénylett az ünnepi ige is: Szabad-e Istent dicsérni?

Havasan, lucskosan tódultak be a szobába a betlehemesek. Deszkából meg színes papírból eszkábált láda szolgát betlehemül, melyben felöltöztetett csutkabábok és fából faragott állatok alkották a kellékeket. Az angyal kékre, a kisded pólyája rózsaszínre, a szülők meg a háromkirályok ancúgja barnára és veresre volt kipingálva. Házilag fabrikált mécsesek szolgáltatták a vattatetejű doboz világítását.

A birkasuba alól kilátszottak a betoppanók fagytól kiveresedett ujjai, oda-odaleheltek egy óvatlan pillanatban, még a tenyerük is vacogott a durva pásztorboton, amibe kapaszkodtak. Arcuk beesett volt az éhségtől, de a szemük csillogott, ahogy fújták: „Glohóóóória!” Meg ahogy pattogósan mondta az ifjú pásztor: „Hallod-e, pajtás, angyal szól!?” És folyt az áhítatos bolondozás, melyben a süket, öreg pásztor félreért mindent, és csak ételen-italon jár az esze: „Idikusz-pidikusz, hurka-kolbász belém csússz!” – ismételgeti, míg a többi a keresztet hányja, a két, szénnel feketére pingált krampusz meg körültáncolja őket láncot csörgetve, és azt mondogatja: „Cincin-bammbamm! Cincin-bammbamm!” Ha bal lábon ugrabugrálnak, a jobb fülüket, ha jobb lábukon, akkor a bal fülüket huzigálják meg, és fújják közben a cincin-bammbát veszettül…

A KORABELI KÁRPÁTALJA nyomorúságát nehéz elképzelni. Ellátás, pénz, kereskedelem nemigen létezett. Hosszú időbe telt, míg bevezették a rubelt meg a kopejkát. Sok köszönet ebben sem volt. A téglaforma, fekete és gyakran „pimpós” kenyérért óraszám sorba kellett állni. Itt-ott sütöttek még „háznál” kenyeret, de ezekből a hatalmas, illatos veknikből a boltokba nem jutott. Mint minden egyéni, azaz „burzsoá” kezdeményezést, az oroszok ezt is betiltották. Mindenki önellátásra, csereberére rendezkedett be.

Közvetlen a háború után ismeretlen, a magyart törve beszélő emberek íveket vittek házról házra, állításuk szerint az ENSZ elődjének, a Népszövetségnek szánt és a lakosság ellátásának javítását sürgető kérvényeket. A cirill betűs lapokat mindenki készséggel és reménykedve írta alá. Mint utóbb kiderült, a papírlapokon ez állt: Kárpátalja lakossága kéri a Népszövetséget, hogy – ezeréves magyar elnyomás után – a területet csatolja „vissza” a Szovjetunióhoz. Sztalin – mert mindenki így ejtette a nevét, rövid „a”-val – sosem válogatott a módszerekben. Igazi gaztetteit ismerve ez utóbbi csak a csínytevések egyike. Jellemzi az elkövető gátlástalanságát, de a kárvallottak naivitását is.

Sztalint a magyarok – persze titokban – csak „kaukázusi postarablóként” emlegették, leszámítva a párttitkárt, aki a korábbi Rákóczi téren rendezett bolsevik ünnepség vezérszónoka volt. „A Nagy Sztalin! A Nagy Sztalin!” – harsogta, mivel azonban pösze volt az isten-, akarom mondani: ördögadta, Naftalinnak ejtette az imádott generalisszimusz nevét. Ez a csúfnév aztán rajta is maradt, csak Naftalinként emlegették városszerte a muszkavezetőt…

A Vérke-parti város sorsa a sanda kérdőív-manipulációval végképp megpecsételődött. Igaz ami igaz, a szegénység volt itt az úr még a „békebeli” magyar világban is. Ami szociális politika akadt, az főként a városokra terjedt ki, ám a hegylakók nincstelensége akkor is közmondásos volt. A „cseh világban” sem változott igazán a helyzet: az új uraknak sem idejük nem volt lépni, sem hitük, mintha sosem hitték volna el egészen, hogy ez az ölükbe csöppent idegen vidék – az övék. Ami viszont az „orosz világot” illeti: nekik odahaza is épp elég bajuk volt, nemigen értek rá kisebbségek lakta területek gondjaival-bajaival bíbelődni.

Koldusok és alkalmi kéregetők meg vándor mesteremberek rótták az utcákat. Nincstelenek. Ezeket megkülönböztették a csavargóktól meg a tolvajoktól, akiket Kárpátalján csiszliknek meg lingárnak mondtak. Jöttek a drótostótok meg a köszörűsök. Ha akadt valami foltozandó edény vagy köszörülni való kés meg balta, hosszasan piszmogtak vele a kert füvén. „Na, jóember, igyon egy pohárral!” – nagyanyám borral kínálta őket. Jött aztán a tányér (tángyér, ahogy mondták) rántott leves, utána üres főzelék. Ez volt a fizetség.

Ebben a lerongyolódott világban élni és megélni olyan művészet volt, amit egy mai gyanútlan lélek el sem tud képzelni. A betevő falatért való napi küzdelem ekkortájt nem kegyes szólam, szó szerint kellett érteni. Meg kellett tanulni valamit csinálni a semmiből vagy az alig valamiből.

Fennmaradt nagyanyám kézzel írott „háborús szakácskönyve”. Benne ilyen feljegyzések: borecetes habcsók, háborús barna tészta, aszaltszilva-fánk, bundás alma, burgonya-előétel, hamaros sütemény. Egy szem tojás, maroknyi liszt, csupor tej és só. Néhány aszalódott gyümölcs – susinkának mondtuk – meg csipetnyi kukoricamálé volt az ínséges koszt alapanyaga. Pár szem krumpli, zsír és köménymag. Tudni kellett a kevésből is kotyvasztani valamit. És nagyanyám művésze volt annak, hogyan lehet a semmiből ízes falatokat varázsolni…

Külön művészet volt a „betelelés”. E boldogtalan korszaknak jelképe lehetett a tücsök meg a hangya antik meséje. Aki nyáron nem gondolt a zimankós hónapokra, télire éhkoppon maradt.

A közeli falvak népe bejárt Beregszászra, és ágy- meg ruhaneműre, cipőre-csizmára, evőeszközre meg egyéb limlomokra cserélte, amit megtermelt. Hozta ki-ki, amije volt. Tejet, túrót meg tejfölt. Írót. Csirkéket (lábuknál párosan összemadzagolva) és kacsát-libát. Erdei gombát, burizst meg kölest és vadgyümölcsöket – szedret, somot, áfonyát –, halat, de még folyami rákot is.

Utóbbira jól emlékszem. Egy alsóremetei öreg ruszin hozta fűben kibélelt kosárban. Nagyanyám beletette a rákokat egy nagy dézsa vízbe. Azok surrogtak, hemzsegtek. Ha hozzányúltam valamelyiknek a hátához, nagyot csapott a farkával. Hosszan néztem, hogyan vergődnek ezek a folyami lények. Meredt gombszemük feketén fénylett, de mintha nem nézett volna sehová, ahogy a csigák csápja hegyében a két fényes pontocska sem. Mintha ez a szúrós szempár, melynek talányos tekintete gyakran felidéződött bennem, a mélyvizek fekete örvényeit és titkos zugait kereste volna a számára idegen és végzetes napsütésben.

Végül nagyanyám fogta a dézsát, és a szerencsétlen rákokat egyenként átrakta egy lábasba, melyben a sparhelten zubogott a víz. A rákok nagyot paskoltak, vergődtek kicsit, aztán vörösre dermedtek.

Sajnáltam őket. Enni sem akartam a foszlós húsból, hiába mondogatta nagyanyám: „Ilyen finomat még nem ettél, fijjjacskám!” Igaz, ami igaz, megviselt engem még a rántani való csirke levágása is. Régebben ez a „lányok” dolga volt, most anyámra hárult. Ügyetlenül nyiszálta a bágyadt csirke nyakát. Az kitépte magát a kezéből. Körbefutott a konyhában. Lógott a feje.

Amikor egyszer, már a hetvenes években, egy cigány barátommal, R. Gyurival népszokásokról beszélgettem, felidéződött bennem ez a balul sikerült és kegyetlen ráklakoma. Gyuri elmesélte: a cigányok étlapjának egyik kedvence a parázson sült sündisznó. Úgy készítik el, hogy szerencsétlen tüskés állatot agyaggal beborítják, majd élve rádobják a parázsra. Ha megsült, le kell kalapálni róla az agyagot, amivel még a bőr meg a tüskék is lejönnek…

Egyszer Macsoláról, Tóth Annuséktól kaptunk egy kivénhedt gúnárt. Bezárták anyámék a tyúkólba, és ott várta a végzetét. „Finom lesz, majd jól megspékeljük szalonnával!” Én tartottam a ludaktól. Ha néha végigsétáltam az Attila vagy a Kórház utcán, ott csipegették a füvet az árokparton. Mentem a járdaszélen, az úttesten orosz katonák masíroztak, és harsányan, de falsul daloltak: „Moszkva moja, Moszkva moja ljubimaja…!” „Gyönne rátok a honvágy!” – fordultak utánuk a járókelők, mert itt senki sem titkolta, hogy az oroszokat háborús hódítóknak tartja. Hódítóként is viselkedtek, akik azt teszik a legyőzöttekkel, amit akarnak. A szervilis szovjetimádatnak, amit később Pesten tapasztaltam, Beregszászon nyoma sem volt.

A ludak nyugtalanul nézték a katonasort. Némelyik gúnár felneszelt, és nekem jött. Szárnyát paskolva sziszegett és fújt. El kellett fussak előle. Egy darabig kergetett, aztán már csak a diadalmas gágogását hallottam a távolból…

Anyámék elhatározták, hogy a „macsolai libát” felhizlalják. De az öreg gúnár csak nem akart kigömbölyödni. Mintha éhségsztrájkba kezdett volna. Végül elhatározták – tömni kell.

Fogott anyám egy tölcsért, a verdeső ludat a térdei közé szorította. Aztán a felfeszített csőrébe – a tölcséren át – tömködte a morzsolt tengerit. A begyét simogatva segítettek neki a nyelésben. Szegény gúnár hánykolódott, tekergette a nyakát, de mi mást tehetett volna – nyelte a marékszám belédiktált szemeskukoricát. Néha kiszabadult anyám szorításából. Gágogva körbefutott a konyhában. Leverte a tányérokat, a vájdlingot meg a pettyes csuprot.

„Telik a begye!” – mondogatták anyámék, ahogy mustrálgatták a sokadik drasztikus etetés után…

A pénzforgalom beindultával némi kereskedelemféle is kialakult. Igaz ugyanakkor, hogy jó néhányan voltak nagyapám hajdani beosztottjai, ármentesítő társulati gátőrök és kubikosok, akik minden ellenszolgáltatás nélkül hoztak ezt-azt, mert szerették és becsülték nagyapámat. Ezek a derék férfiak-asszonyok sosem felejtették el, hogy a „méltóságos úr” emberséges volt hozzájuk.

Kivégzett Benda-nagyapámban, ahogy hallom, lehetett valami patriarkális derű és kedély. Ugyanakkor modern felfogású mérnökember volt. Ahogy nem lett belőle, eleihez illően, se lelkipásztor, se a vármegyei hierarchia jogásza, a többi „régimódi szokást” sem követte. Bátyjai például kikent-kifent bajszokat viseltek, nagyapám soha. Legtöbb kollégája-ismerőse, a városi vezetők gyakran öltöttek az ünnepekre díszmagyart. Darutollas süveget meg díszkardot. Mindenféle sujtásos és paszományos atillát, sarkantyús csizmát. Nagyapám sosem bújt ilyen „maskarákba”. Mindig polgári viseletben látható az ünnepi felvételeken. Távol állt tőle a „cigányozás”, egyáltalán: mindenfajta duhajkodás. Viszont Adyt olvasott, ami abban a korban és környezetben már-már istenkísértésnek számított.

Hogy mit érezhetett Ungváron a kivégzőosztag előtt, nem tudom, bár gyakran próbáltam a helyébe képzelni magam. Idegenkedett minden szélsőségtől. Amikor a parlament felsőházának delegált tagja lett, az első ülésről hazatérve elhűlve közölte, hogy egy féleszű ordítozott az Országházban talajgyökérről, vérrögről, Kárpát–Duna-nagyhazáról. Végül neki is ugyanaz a sors jutott, mint Szálasinak. Amikor bekötötték a szemét, lepereghetett előtte egész élete, sárospataki diákkorától az első világháború erdélyi frontjáig – ahol karpaszományos hadnagyként szolgált –, az összeomlásig. Ránk gondolhatott, a családjára, akik magunkra maradunk a történelem alvilági figuráinak kiszolgáltatva, az apokalipszis áldozataiként.

A beosztottjai szerették, aminek a legbiztosabb jele, hogy elhurcolása után is segítettek bennünket. Haragosa nem volt, vagy ha tán mégis akadt, inkább a szélsőjobbról kerülhetett ki, a nekibőszült irredenták és darutollasok soraiból, akiktől mindig távol tartotta magát.

Abban, hogy Benda Kálmán nagyapám nem lett duhaj, az is közrejátszhatott – sárospataki puritán neveltetése mellett –, hogy édesapja (azaz dédapám, szintén egyike a család tengernyi Benda Kálmánjainak) hírhedt borissza volt. Az öreg Kama-táblabíró. Közelmúltban elhunyt történész nagybátyám (aki szintén ezt a nevet viselte, de – családi predikátuma, a marczinfalvai miatt – mindenki csak Marciként emlegette) úgy mesélte: dédapámat a felesége, bigott katolikus Linner Vilma-dédanyám valósággal „belehajszolta az ivásba”.

Hogy így volt-e vagy sem, eldönteni nem tudom. Az azonban tény, hogy hernádcsányi születésű dédapám italozásai Beregszászon közmondásosak voltak. Mesélik, hogy a klubból hazafelé egy sorompón át vezetett éjszakánként az útja, és sosem tudta kiszámítani, mikor következik már ez a lépteit elgáncsoló szerkezet. Utcai lámpák, főként a félreeső helyeken, nemigen világítottak még. Talán ha a belvárosban egy-egy gázlámpa. Ezért a sorompó közelségét érezve dédapám négykézlábra ereszkedett, és így caplatott egy darabig.

Kardos dédanyám egyszer észrevette, hogy a férje keze be van fáslizva. „Hát veled mi történt?” „Képzeld, Vilmikém – felelte állítólag dédapám –, jövök haza éjszaka békésen a klubból, hát egy izgága suszterinas a sorompónál nem a kezemre lépett!”

A BETELELÉS tavasszal a cseresznyekompót eltevésével kezdődött. Cukor nem volt hozzá, nem lehetett kapni, de megtette a ragacsos melasz is. Jött aztán a gyümölcsaszalás. A szilva meg az alma „téliesítése”. Meg a dzsemek befőzése. Sorra került a ribizli meg a málna. A meggy és kajszibarack.

Dióverő póznák, gyümölcsszedők, aszalósziták hozzátartoztak minden háztartáshoz. Az almaszedő egy hosszú rúd volt, végében dróthurkon egy kis szövetkosárka, olyasféle, mint amivel a templomban perselyeztek. El nem maradhatott a krumpli meg a répa – itt csak muroknak mondtuk – elvermelése a pince homokjában. Mélyre ásták. Betakarták. Oldalába egérfogók kerültek. Volt egy-két „csattintós” egérfogó is, de azok a kamrában szolgáltak. Az alájuk settenkedő kisegér azonnal elpusztult, ahogy megérintette a szalonnadarabkát: a rugótól lecsapódó fémdarab úgy vágta kupán szegény cincogót, hogy azon nyomban kiterült. Némelyiknek még az orra hegyén ott csillogott egy rubinpiros vércsepp, ahogy kimúlva feküdt a hátán.

A pincében viszont felfordított cserép alkotta az egérfogót, melyet pálcika támasztott fel. Alá csipetnyi szalonna került, vagy fél dió. Amikor az éhenkórász egeret a készülék megfogta, egy vékony falapot csúsztattak alá. Kinyitották a sparheltot, majd a cserepet – benne az egeret – jól összerázták, hogy elszédüljön és meg ne szökjön. Aztán sutty – be a lobogó lángok közé!

Sehogy sem értettem, miért kell ilyen drasztikusan hadakozni szegény kisegér ellen, holott máskor, ha az emberfiának kihullik egy-egy tejfoga, azt a háta mögé kell dobnia a kertben, és a következő mondókát kell az egérnek elhadarni: „Adok neked csontfogat, adjál nekem vasfogat…!”

A paszuly meg a borsó hosszan száradt a tálcákon. Ha került vargánya valamelyik ruszin házaló jóvoltából, az is a télire eltett készleteket gyarapította. Gézhálókba került, és felkötötték a kamra tetejére. A vargányát mindenki tinórinak mondta. Az egrest köszmétének. A babot paszulynak.

A kamrában káposzta állt nagy halomban. Néhány óriásra nőtt sütőtök, amire azt mondták: „Akkor jó, ha parázs!” Ládában szalma közé rakott alma. Néhány csobolyó bor, régi szüretek maradéka. Dobozokban kukoricamálé – gyakran ettünk puliszkát, hideg tejjel vagy veresre sült hagymával. Fedeles fakádban savanyúkáposzta. A plafonról madzagon szőlőfürtök sora lógott. Néha nagyanyám átnézte és „leszemezte”, vagyis lecsipegette a barnuló szemeket, hogy kitartsanak a fürtök karácsonyig, újévig. Oldalt szalonna és hurka-kolbász fityegett.

Amúgy a kamrában is egérfogók álltak minden zugban. A szilkékben meg a csatos bödönökben fekete szilvalekvár és disznózsír egészítette ki a téli készletet.

A vilmoskörte benn a szobában érett a fiókokban. A komód fiókjában, mely öreg bútordarabot porolgatva egyszer nagyanyám talált egy „titkos fiókot”. Érdeklődve nyitotta ki, belekukkantott, majd kiemelve onnan néhány papírdarabot, ennyit fűzött az esethez: „Na, fijjacskám, nagyapád ide rejtette a kötvényeit. A kalapod mellé tűzheted!” Mivel azonban nem volt kalapom, lassan összetépte a papírdarabokat, és tűzbe hajította mindet.

A szekrény tetején birsalmák sorakoztak. Fonott kosárban fügék. Nagyanyám szerette a sült almát meg a sült kukoricát: a sparhelt platniján készítette el. Néha krumplit is sütött, hajában. „Vajjal az igazi ez, fijjacskám, de hát vaj nincs!” Zsírral ette. Készített néha madártejet meg almahabot. De birsalmasajtot is, dióval. Utóbbi ünnepi csemege volt. Dugdosta előlünk.

A betelelés csúcsa a szilvalekvárfőzés volt, meg a disznóölés. A fekete lekvár naphosszat főtt az udvaron, az üstben. Rőzsével meg szőlővenyigével rakták alatta a tüzet. Utóbbiban nem volt hiány. Vigyázni kellett, mert amikor már kellőképp besűrűsödött a kezdetben vörös szilvalé, „köpködni” kezdett.

A Suara-házat az utca felől sűrűn ellepte a vadszőlő. Karnyi vastagságú törzsei szerteindáztak. Amúgy verebek zsinatoltak e szövevényben – lesték a karvalyt. Az alacsonyan szálló ragadozó hirtelen csapott le. Elkapott egy óvatlan verebet. A többi a vadszőlő-dzsungel mélyén lapult, és felháborodottan mondta a magáét. Ezt a száraz, pattanva törő venyigét használtuk tüzeléshez. Maradt így is elég a verebeknek óvóhelyül.

Alkonyatkor még mindig kavargatni kellett a fémkarral az üstöt, oda ne kozmáljon a szilvalekvár. Szállt a pernye meg az arany szikra. Mire körözni kezdtek odafenn a denevérek, és felfénylettek a csillagok, a lekvár végre megsűrűsödött, és nehéz illata betöltötte az udvart.

Hóvirág- és ibolyaidő, málna- és szilvalekváridő. Belső naptáram az évszakok körforgásához igazodott. Ma sincs másként. Rókagomba- és birsalmaidő. Ez úgy belém rögzült, hogy már Pesten, a kopár falak között, ahová alig szökött be a tarka körforgás némi emlékeztetője, nos, már itt is azt kerestem, ami felidézi a körkörös időt, igaz, itt alig valami emlékeztetője volt az esztendő örvénylésének, csak egy-egy virágzó jázminbokor meg az őszi pázsiton civakodó varjak. Egyetlen tarka örvény volt a gyerekkori esztendő, színekkel és zenékkel, szárnyakkal, madárfüttyökkel és gyümölcsökkel. A verőfényben álló mandulafáktól a zimankós szelek szárnyán érkező „csontfarkú madarakig” ívelt, melyek a kemény tél hírhozói voltak…

A disznóvágás már kevésbé volt derűs ceremónia, mint a szilvalekvárfőzés. Hajnalban érkezett a hentes. Csizmában, zsíros kötényben. Megivott egy kupica pálinkát – nagyanyám csak snapsznak mondta –, fente a késeket, aztán – elővezették szegény áldozatot.

Bennünket, húgommal, nem engedtek ki az udvarra. Az ablakon leskeltünk kifelé. Végül a visító disznót Lőrinc-szomszéd lefogta, a hentes meg mellészökkent – de tovább nem engedték anyámék, hogy nézzük a véres ceremóniát. Mikor legközelebb kikukucskálhattam az ablakon, már lobogott a tűz. Szalmából rakták. Szegény disznó ott hevert a lángok közepén, aztán – hirtelen felszökkent, és ingadozva futni kezdett. Körbefutotta az udvart. Hátán lángolt a szőr. A hentes utána. „Kerítsd, saúgor!” Szegény disznó végül, miután Lőrinc bácsit fellökte, lerogyott a virágágyra, nagyanyám kedvenc őszirózsáira, és kimúlt.

A disznóölés ünnepének is megvoltak a különös ételei. Az orjaleves meg a toroskáposzta. Utána a pirított hagymán kisütött disznóvér. Ez darabosra és feketére sült, jól megsózták, és friss kenyérrel ették. Bevallom, irtóztam tőle. A káposztás paszuly sódarral már inkább szilveszteri ínyencség volt. Gyakran ettünk podlupkát, ami a karalábé leveléből és szárából készült főzelék. Kedvencem volt a lapcsinka – disznózsírban kisütött darált nyerskrumpli. A dalkerlihez és a palacsintához hecsedlilekvár dukált – ezt Kárpátalján mind a mai napig hecsepecsnek mondják.

Csíkot én már nem ettem, csak nagyanyámtól hallottam, hogyan kell a sikamlós halakat körömkefével megpucolni, a zöldes nyálka miatt, ami az apró mocsári halak testét ellepi, hogyan kell a farkuk lemetszése után kihúzni az „egyszál bélüket”, majd káposztával és jó sok pirospaprikával összefőzni őket…

APÁM SOSEM VETTE A FÁRADSÁGOT, hogy levelet vagy akár egy-egy néhány szavas lapot írjon nekünk. Egyszer, már a hetvenes években elmesélte, hogy amikor Beregszászon át vitték hadifogságba, kidobott egy levelet a vagonból. Még egy követ is kötött rá. Remélte, hogy híradása eljut hozzánk. Tudomásom szerint anyámék ezt a levelet sosem kapták meg. Az azonban rejtély maradt, miért nem próbálkozott újra hírt adni magáról. Még hadifogságból való hazatérése után – Pestre irányították, hisz itt esett hadifogságba – is néma maradt. Nagyszüleim sem jeleskedtek a levélírásban.

Apám később sem szívesen emlegette hadifogoly-esztendeit. Három évet töltött fogságban az Északi-sarkkör közelében, finnugor rokonaink lakta vidéken. Néha megemlítette, hogy az ezek közül a civilizálatlan „nyelvrokonok” közül kikerülő katonák, táborfelvigyázók sokkal vadabbak és kíméletlenebbek voltak az oroszoknál…

Váratlanul ért bennünket 1947-ben Atala-nagyanyám pesti halálhíre. Hatvanéves volt. Gondolom, hozzájárult korai elhunytához az is, hogy apám hadifogságban sínylődött, öccse, Artúr – volt ludovikás főhadnagy – a Margit körúti börtönben ült „államellenes összeesküvés” miatt (mint utóbb elmesélte: autóbusz-kalauzként dolgozott, és az ávósok a buszról szedték le és vezették el – kalauz-egyenruhában, megbilincselve), csak Márta-nagynéném élt egyelőre szabadon Budapesten, a Szilágyi Dezső téren – nem sejtve, hogy hamarosan férjestül ki fogják telepíteni a Mátraaljára, Gyöngyöspatára.

Nagyanyám emlékére gyertyát gyújtottunk. És vacsoránál kitettek anyámék az asztalra egy külön terítéket, amihez nem ült oda senki. Arról, hogy a temetésre Pestre jöjjünk, szó sem lehetett. Atala-nagyanyámról amúgy semmi emlékem nincs. Mondják pedig, rá hasonlítok leginkább a nagyszüleim közül. Gesztusaimmal, fintoraimmal. Csípős nyelvemmel.

Apámra egyáltalán nem emlékeztem. Ő inkább mesealak volt akkoriban számomra, mint valóságos. Amúgy különösebben nem tűnt fel, hogy apátlan családban élek. Magyar férfi alig maradt Kárpátalján. A legtöbben elestek vagy eltűntek, hadifogságban sínylődtek, vagy elmenekültek. Csak az öregek meg a bicebócák maradtak. Meg az a néhány szerencsés, aki hazajutott Szolyváról. Igaz, némelyikük nyomorékan vagy beleőszülve a rettenetbe.

Anyám sokat mesélt az Aranylyukban élő zöld lificekről, Erős Jánosról meg a Bábotkán fel-feltűnő kivert bikákról. Volt egy füzete, amibe mesék voltak kézzel lekörmölve. Pali és a palacsinta. A kismalac meg a farkasok. Ezekből néha felolvasott. Ahogy a Káldi György-féle öreg Bibliából is. Apámról szóló történetei valamiképp összekeveredtek ezekkel a hol bolondos, hol szomorkás mesékkel. Valami huszárfélének képzeltem őt, aki mindig lovon jár, és egyszer eljön értünk Beregszászra is.

Nagyszobánk asztalán állt a Káldi-Biblia, Doré illusztrációival. Csupa riasztó, hideg, metafizikus borzongást árasztó metszettel. A Sátán megkísérti Jézust. Sámson harca az oroszlánnal. Az aranyborjú imádása. Lót a pusztában. A pokolba aláhulló bűnösök. Lapozgattam a könyvet – olvasni nem tudtam még, csak a képek acélszürke hangulata fogott meg, a félpucér testek szánalmas görbülete –, és hideg borzongás futkosott a hátamon. Volt e képekben valami titokzatos, a gyereklélek számára felfoghatatlan. Az élet törékenységét ábrázolták. Én ugyan sok koldust meg egyéb nyomorultat láthattam napról napra, de az elmúlás rettenete nem foglalkoztatott. Igaz, a szomszéd Lőrincék csecsemői sorra kivándoroltak a temetőbe, de ezt olyan faktumnak éreztem, ami engem nem fenyeget. Ezek a Doré-rajzok viszont riasztóak voltak, félelemmel átitatottak, szemben a füvek és göröngyök, bibircsókos varasbékák, a cserebogarak meg a surranó egerek derűjével.

Télen amúgy csak az egyik szobát laktuk, az „elülsőt”. Elég volt ezt is kifűteni, nagy kincs volt a fa. A „téli szoba” ilyenkor hidegen és üresen állt. A függönyeit anyámék lehúzták. Örök félhomály uralkodott benne.

Miért, miért nem, karácsony közeledtekor ezt a hideg zugot mindig kulcsra zárták. Ez bosszantott, mert szerettem itt elmatatni. Dermedt lepkék kucorogtak a plafonon. A sarokban egérke rágcsált. Volt valami időn kívüli hangulata ennek a téli álomba szédült szobának.

Gyakori volt amúgy az áramszünet. Ilyenkor gyertyával világítottunk. A szoba falán mozgó óriás árnyékok meg a gyertya arany fényébe mártott arcok és a nagyanyám ujjai közt táncoló kötőtűk hangulatosak voltak ugyan, de a hosszú félhomály a pesti légópince háborús légkörét is felidézte. Anyám ilyenkor mesélt a légópince borzalmairól. Hogyan fosztották meg a betoppanó orosz katonák arany zsebórájától Artúr-papát, akit pedig azért küldtek előre az eltetvesedett, reményvesztett pincelakók, hogy tárgyaljon az oroszokkal – nagypapa tudott szlovákul, ami „hasonlít” az oroszra –, ám a lerészegedett és riadt oroszok fütyültek szlovák nyelvtudásra, fütyültek mindenre, örökké fasiszták után szimatoltak, és vittek persze minden tárgyat, ami fénylik, meg ami ketyeg…

HAMAROSAN ÚJ LAKÓK ÉRKEZTEK a részben megüresedett házba. Egy Dimitri Fescsenko nevű ukrán „propagandista” és családja költözött ide. Nem sok jót vártunk tőlük – ismerve Dobrják és élettársa szokásait –, de kellemesen csalódtunk. A kétbalkezes, jólelkű ukrán, és orosz felesége, Maruszja, igen derék emberek voltak. A rendszeretet ugyan nem tartozott erényeik közé – „Fut ezek körül minden, fijjam! Virváros egy népség!”, dohogott nagyanyám –, de amúgy a légynek sem ártottak.

Fescsenko a környék téeszcséit szervezte, hogy milyen sikerrel, nem tudom – a ruszinok állítólag nehezen álltak kötélnek, némelyik erőszakosabb agitátort el is lazsnakolták!

A mosolygós – „holdvilágképű”, ahogy nagyanyám mondta – ukrán, igaz, komikus szóficamokba tévedve, magyarul is megtanult. A kocsist „lósofőrnek” hívta, amikor pedig Guszti-szomszéd leitta magát, azt mondta: „bort rúgott”, berúgott helyett.

Néha viharfelhők gyülekeztek Fescsenkóék felett. Ebből aztán nemzetiségi haddelhadd támadt: Maruszja „hoholnak”, Dimitri „kacapnak” csúfolta élete párját. Ez ugyanis az ukránok, illetve az oroszok kölcsönös csúfneve. Az asszony sivalkodott: „Bozsemoj! Bozsemoj!”

Emlékszem nagyobbik lányuk, Ludocska születésére. Maruszja már hetek óta elnehezedve járt. Néha jajgatott, és kezét a kigömbölyödő hasán tartotta. Egyszer valami cérnahangot hallottam a konyha felől. Mintha egy kölyökmacska nyávogott volna. Benyitottam, és azt láttam, Maruszja az asztalon fekszik, körötte ott áll anyám és nagyanyám, meg persze Dimitri. Minden csupa vér, és anyám valami húscafatot lóbál a levegőben. Elborzadtam, de kérdezni sem volt időm, azonnal kitessékeltek. „Megszületett Ludocska, kislány!” – mondta később anyám, amikor már követelődző gyereksírást hallottam Dimitriék szobájából.

Nem értettem az egészből semmit. Azt, hogy a gyereket a gólya hozza, hittem is, nem is. Néha láttam, ahogy a derék madarak kiterített szárnyon keringenek a cseréptetők felett vagy a Bábotka magasában. De nem úgy néztek ki, mintha épp véres kiskölyköket kívánnának hozni bárhová is. Ráadásul a tüdőbajos Lőrinc-szomszédék kéményén, akiknél pedig évről évre beköszöntött a gyermekáldás, nem is fészkelt gólyamadár…

„Marjocska, Ersebetneni” – így szólították Dimitriék anyámat meg nagyanyámat. Dimitri pártember volt, de titokban ő is, Maruszja is hitt Istenben. Volt egy kopott ikonjuk. Ott állt a Sztalin-kép mellett. A húsvétot, de a karácsonyt is nagy traktával ünnepelték. Igaz, máskor, mint mi. Előkerültek a rokonaik is innen-onnan. Maruszja sütött-főzött. Estére dáridó kerekedett. Pengett a balalajka. A férfiak kolomejkát jártak.

Dimitri – holdvilágképében kacagott kék szemepárja – kóstolót hozott. Húsos pirogot, kalácsot.

Képtalálat a következőre: „szepesi attila”