Payday Loans

Keresés

A legújabb

A tiszaeszlári Solymosi Eszter - K, Gy. filoszemita változata
A boldog élet bölcselete és poézise
2017. március 31. péntek, 08:42

Képtalálat a következőre: „Krúdy Gyula    A tiszaeszlári  Solymosi Eszter”

Krúdy Gyula


A tiszaeszlári
Solymosi Eszter

 

Képtalálat a következőre: „Krúdy Gyula    A tiszaeszlári  Solymosi Eszter”

TARTALOM

A "Fehér Hattyú" lovagjai

Előhang

Első könyv
Az eltűnés

Második könyv

Harmadik könyv
A holttest

Negyedik könyv
A tárgyalás

Ötödik könyv
A tárgyalás
(Folytatás)

Hatodik könyv
A tárgyalás
(Folytatás)


Képtalálat a következőre: „Krúdy Gyula    A tiszaeszlári  Solymosi Eszter”




A "Fehér Hattyú" lovagjai

(Bevezetés)

1883. augusztus 7-én, egy keddi napon két jelentőségteljes dolog történt a világon.

Az egyik az, hogy Shapira angol régiségkereskedő a Tízparancsolatnak egy ismeretlen példányát állította ki Londonban; a másik nevezetesség az volt, hogy egy Scharf József nevű, negyvenegy esztendős tiszaeszlári zsidó egyházfi a miskolci vonattal a fővárosba érkezett fiával és feleségével.

Az újonnan feltalált Tízparancsolat juhbőr szalagokra volt írva, és a Krisztus előtti 9-ik századból származott: az a tíz ember, aki ennek a kornak betűit ismerte a földkerekségen, már meg is fejtette a láthatatlan írás tartalmát. És Londonból világgá repítette a hír a Tízparancsolatot, amelyet Mózesnek diktált az Úristen.

A tiszaeszlári utas, aki börtönszagú, ócska télikabátjában a józsefvárosi pályaudvaron leszállott a miskolci vonatról, és komoly, kemény tekintettel körülnézett a hordárokon: ugyancsak arra volt predesztinálva, hogy másnap a földkerekség valamennyi újságjában megírják az ő csodálatos, börtönből való kiszabadulását, "babiloni fogságának" végét. Hordárra nem volt szüksége a reggeli utasnak, ott volt mögötte a felesége, egy parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony, aki a tekintélyes, megtermett külsejű Scharf úr ládáját cipelte. Ott volt mellette pufók képű, szalmakalapos, bámészkodó kamaszfia, aki a vörössapkás vasúti hordárokat "öreg katonáknak" nézte, és szalmakalapjával visszaköszöngetett a barátságosaknak, akik mindenáron a "Lencsi" kezéből akarták a faládát kisegíteni. De "Lencsi" nem engedett.

Az újonnan felfedezett Tízparancsolat szövege nem sokban különbözött a régen ismert mózesi Tízparancsolatétól. Ezt sem nagyon tartották meg az emberek: valószínűleg az új Tízparancsolat se lesz nagyobb hatással a világra, még akkor se, ha a régiségkereskedő megkapná érte a tízmillió forintot, amit az angol múzeumtól kér.

A tiszaeszlári utas is eltűnt volna abban a tömegben, amely reggelenként a világ fennállása óta a miskolci vonattal a fővárosba szokott érkezni, de egy lelkes, hangos, kerekarcú pesti úriember már messziről örömteljesen integetett az idegenül nézelődő eszlári egyházfi felé:

- Isten hozta Pestre, Scharf bácsi! Nagyon derék dolog, hogy a Móric fiát és a feleségét is magával hozta.

Nem fogadtak még a miskolci vonattal érkezett zsidót ilyen örömmel Pesten, mint ahogy az orsz. izr. iroda kiküldött titkára ünnepelte a börtönéből akkor szabadult Scharf bácsit. Talán beszédet is intézett volna a szabadlábra helyezett egyházfihoz, ha Weinberger úr, az ugyancsak tiszaeszlári bérlő, aki egy kupéban utazott a zsidó családdal, meg nem szólal:

- Gyerünk már, Scharf József, mert mindjárt megvernek itt a hordárok!

Weinbergernek ugyanis eszébe jutott, hogy vidéki zsidó módjára elbeszélte néhány utasnak a hosszú éjszakai utazás folyamán, hogy milyen nevezetes társaság utazik a vonaton. Az az öreg Scharf József senki más, mint éppen az eszlári zsidó, akit Solymosi Eszter meggyilkolásával is gyanúsítottak; az a szeplős fiú mellette senki más, mint a fia, aki a bíróság előtt apjának szemébe mondta a gyilkosságot, de most már elmúlt minden baj, kibékültek apa és fia, és mint a pesti zsidók vendégei szórakozni a fővárosba utaztak.

Sokan tudtak Scharfék viselt dolgairól, még a vasúti hordárok is. És ezek a durva teherhordók nem nagyon örültek, amikor híre futamodott a vonattal érkezett családnak. Fenyegetőleg vették körül a társaságot.

- Éljen Istóczy! - kiáltotta el magát egy hang a pályaudvar zsongó népei között.

Most már valóban itt volt az ideje a léptek gyorsításának, mert Istóczy nevének emlegetése ebben az időben csak bajt hozott minden született zsidóra.

De már rikkantott egy másik hang is:

- Éljen Scharf Móric!

Könnyen megy az éljenzés az ilyen tömegben, amely a miskolci vegyesvonattal a fővárosba érkezik.

Scharfék egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy körül vannak véve éljenző és fenyegető emberektől.

Az országos izraelita iroda titkára azonban jóelőre gondoskodott kocsiról, amely a pályaház előtt várja vendégeit. Kétlovas pesti fiáker volt az. Ebbe ültette be a titkár apát és fiát, maga pedig óvatosan a bakra ugrott. Mikor már javában robogott a fiáker, akkor vették észre, hogy a parasztmenyecskésen öltözött zsidóasszony elmaradt a tömegben.

- Nem kell búsulni - mondja a bakról a titkár hátrafordulva. - Wienberger "Lencsi nénivel" utánunk jön egy másik kocsin.

A Pestre érkezett zsidócsalád a Kerepesi úti Fehér Hattyúhoz címzett fogadóban kapott szállást, amely fogadóban a vidéki zsidók azidőtájt szerettek megszállni. Egyemeletes, ódon épület a fogadó, szemközt a hajdani Nemzeti Színházzal. Weingrubernek hívták a fogadóst, aki nagy örömmel üdvözölte ugyan hajlékában a nevezetes zsidócsaládot, de mégis azt tanácsolta Scharf Józsefnek, hogy legjobban teszi, ha kirándulni megy Móriccal és a csakugyan megkerült "Lencsi nénivel".

- De hát hová menjünk?

- Legjobb lesz az Állatkertbe! - felelt a fogadós.

A lóvonat a fogadó előtt járt el a Kerepesi úton. A fogadós elkísérte a lóvonat megállóhelyéig a családot, fel is ültette őket a kocsira, de sorsát már nem kerülhette el. Meg volt jelölve ő és háza, ahol Scharfék darabideig meghúzódtak.

Nem az Állatkertben, hanem a Fehér Hattyúban kereste Scharf Móricot az a pesti lakos, aki a lábára tudott állni.

*

Pedig Pestnek (a budai részeket nem számítva) csaknem háromszázezer lakosa volt már akkor.

Ez a háromszázezer ember mozdult meg, mintha elektromos szikra érte volna, amikor estefelé híre futamodott, hogy a végzetes zsidók, Scharf és fia, akik miatt csaknem lángba borult Magyarország egy esztendő előtt és alatt: Pesten a Fehér Hattyúban megszállottak.

A Londonban kiállított és újonnan feltalált Tízparancsolat alig látható betűiből ugyan ezt a parancsot is kihüvelyezték az írástudók:

"Szívedben ne táplálj gyűlöletet felebarátod ellen. Én vagyok az Isten, a te Istened."

De amikor Pesten ezen az augusztusi keddi napon a két Scharf neve végighangzott az utcákon, a Hatvani kaputól, amelynek közelében a Fehér Hattyú állott, a Központi személypályaudvarhoz címzett kávéházig, mintha megbolondult volna minden lakos, és elfelejtette még a régi Tízparancsolatot is, nemhogy az új Tízparancsolattal törődött volna.

A Kerepesi út, de a szomszédos városrészek, a Terézváros és a Józsefváros utcái is megteltek emberekkel, akik magukból kikelve, szinte vízözönkorabeli hangon ordítottak, mikor leereszkedett a fővárosra az esti sötétség. De a sötétség nem volt teljes, mert a légszeszlángok világították az utcákat. Elsősorban tehát a lámpákat kellett összetörni. Miután a lámpákat kijavították, a gázgyárat, a világosságadót akarták a föld színéről elpusztítani. A sötétségben rablóbandák alakultak nagy hirtelenséggel, amelyek az estére bezárt boltok feltöréséhez láttak. Fejszével, feszítővassal, az embertömeg szemeláttára törték fel a boltok redőnyeit, ajtóit a Kerepesi úton. Ékszert, selymet, bútort raboltak ki a boltokból, anélkül hogy valakinek eszébe jutott volna közbelépni. Legfeljebb a martalócok verekedtek egymás között a zsákmányon a Kerepesi út közepén, mert rablók között is mindig annak van igaza, aki erősebb.

Az az 54 rendőr, akire az utcai őrállás volt bízva a főváros egész területén, mint akár harminc év előtt, mikor még Pestnek feleannyi lakosa volt: az 54 rendőr annak örült, ha észre nem vette lószőr-forgós, konstábler-kalapját a százakra menő tömeg, amely a Fehér Hattyú előtt Scharf Józsefet és fiát kereste, hogy a tiszaeszlári Solymosi Eszterért bosszút álljon.

*

Honnan jöttek azok az emberek, akik a Fehér Hattyút estére körülvették, és Scharfék kiadatását követelték a zsidó fogadóstól?

Jöttek ötezer esztendő messziségéből, amikor az első zsidók felbukkantak a földön, s magukat Isten választott népének nevezték; jöttek a pesti külvárosból, ahol soha annyi gonosztevő nem bujkált, mint éppen Thaisz főkapitány idejében; jöttek a szemközti Nemzeti Színházból, ahol Shakespeare komédiáit játszották, és Sir John Falstaff hadaiban szolgáltak mint nézők és statiszták a karzaton.

Jöttek az örök kíváncsiakból, akik nélkül egy kéményseprő se futamodhatik végig a Józsefvárosban, ha a kémény tüzet fogott; jöttek a Síp utca és a Kerepesi út sarkán álló Österreicher-kávéházból, ahol alsóbbrendű latrok és magukhoz való nők töltötték mulatozva, dalolgatva az idejüket. A férfiak helyett később, miután a rendőrök megkötözték őket kezüknél, lábuknál: a nők vették át a harcosok szerepét, miután Thaisz főkapitány idejében a nőknek is több szabadságuk volt, mint a későbbi kapitányok idejében. Jöttek a közeli Buzalka-féle táncteremből, ahol a cselédlányokat a kitűnő táncmesterek jobban megtanították táncolni, mint úrnőiket a jogászbálon... Jöttek a messzi külvárosokból, a régi ferencvárosi temető környékéről, az újpesti vámtól, a Kőbányai útról, ahol mindig szerettek meghúzódni azok, akik a fővárosba csak látogatóba jártak. Jöttek a péklegények kvártélyáról, amely itt volt nem messzire a Nagydiófa utca és a Dohány utca sarkán, amikor kiütött Pesten a zsidók ellen a régen várt forradalom.

De jöttek az események résztvevői a szemközti Nemzeti Színház előadásáról is - pláne, ha a felvonások között szünet volt, és a nézők és színészek ráértek a Nemzeti Színház kapujában ácsorogni vagy a szomszédos Szikszay-féle sörházban frissen csapolt sör elfogyasztása révén kedvet meríteni a tragédia következő felvonásához. Itt, a Kerepesi út "úri oldalán" az újonnan megnyílt Pannónia-kávéházból nézték a rendőrtisztek (Máltás Hugó, Szlávy György, Paupera), hogyan feszegeti a péklegények vezetése alatt a külvárosokból ideverődött tömeg a Fehér Hattyú hirtelen bezárt kapuját, ama Scharf Józsefet és fiát követelvén a fogadóstól, akivel számolni akarnak a tiszaeszlári gyilkosság miatt. Ólomlemezekkel volt borítva a Fehér Hattyú kétszárnyas kapuja, mert így érezték itt magukat biztonságban a fogadó zsidó vendégei. De a péklegények elkiáltották magukat, hogy:

- Éljen Istóczy! Éljen Scharf Móric!

A kapunak harmincan is nekidőltek, hogy az recsegni-ropogni kezdett.

A főkapitány, akitől tartani lehetett volna, amúgy is a kies Svábhegyen tölti a meleg augusztusi napot. A Svábhegy akkor oly messze esett Pesttől, mint akár a szomszédos vármegye. (Még telefonja se volt a pesti rendőrségnek. Éppen a következő ostrom alatti állapotok napjaiban vezették be a főkapitányságra a telefonkészüléket.)

- Éljen Istóczy! - ordították a Fehér Hattyú előtt azok az esti látogatók, akik a kaput döngették, akiket nappal még nem lehetett látni a városban, mert a külvárosban laktak.

(Istóczy képviselő, akit e korszak legnépszerűbb emberének mondanak: gyomorfájását kúrálja valahol egy budai fürdőben. Az egykori törvényszéki bírónak, majd országgyűlési képviselőnek nem volt szerepe a Fehér Hattyú kapujának feltörésében.)

- Éljen Scharf Móric! - üvöltötték, amikor a fogadóst, bizonyos Weingrubert nem találták helyén, hogy az Scharf Móricról, az eszlári fiúról hírt adjon a kapu feltörése után.

(A fogadós a közeli Hatvani utcai rendőrségi főkapitányságra futamodott segítségért az ostrom ellen; a Scharf családnak pedig, amelyhez Scharf Móric is tartozott, volt esze, hogy az állatkerti látogatás után többé vissza ne térjen a Fehér Hattyúba.)

Igen ám, de híre terjedt, hogy Scharf Móricot éppen azért, mert a zsidók ellen vallomást tett a vérvádpörben: meggyilkolták a pesti zsidók. Az öreg Scharf maga szolgáltatta ki bűnös fiát, aki a zsidó összetartozandóság ellen vétett: a pesti zsidóknak.

*

A kaput feltörték, mégpedig anélkül, hogy valaki azt mondta volna este kilenc órakor a Kerepesi úton, hogy ez nem szokásos módja a látogatásnak.

Aki a Fehér Hattyúban lakott: vendég, pincér, szolga, amúgy is elmenekült ekkorára, mégpedig létra segítségével, amelyet a szomszédos Kerepesi úti bazár elválasztófalához állítottak az udvaron, és erre egérutat vett a fogadóból minden teremtett lélek. Üres a vendégfogadó ebédlője, ahová messzi vidékről jártak a zsidók, hogy vallásuknak megfelelő, úgynevezett "rituális kosztot" egyenek. Üres a szállodának minden vendégszobája. Még a padláson és pincében se maradt senki, amikor az ismeretlen emberek a Fehér Hattyú kapuját kezdék döngetni Scharf Móric után.

- No most mi lesz? - mondják a nézők, akik a Nemzeti Színház előadását hagyják ott, hogy a még érdekfeszítőbb előadásban gyönyörködjenek. (Igazuk volt, a Fehér és Piros rózsa harcait Shakespeare tollából még máskor is láthatták a Nemzeti színpadán, de az antiszemiták és zsidók első komolyabb összecsapását a pesti utcán legfeljebb a ma estétől számított kilenc estén szemlélhették.)

... Tehát a Kerepesi út egyik oldalán az utcai légszeszlámpák alatt állottak az estélyiruhás hölgyek, akik a színházi előadást és a régi szép zengzeteket hagyták el, hogy a Kerepesi út másik oldalán, a Fehér Hattyú előtt csoportosult nők lázításában és rikoltozásában leljék az esteli szórakozásukat. Mert, ha rákerül a sor, akkor a nők az igazabbi antiszemiták, mint a férfiak. A közeli Österreicher-kávéházból kitódult facér szobalányok és más hasonló nők követelték leginkább Solymosi Eszter halálának megbosszulását a férfiaktól, akik a Fehér Hattyúban a Scharf családot keresték.

- A lámpavasra kell kötni az öreg Scharfot, aki miatt Solymosi Esztert megölték! - rikácsolták a pesti utca kétértelmű hölgyei, akik talán sohase voltak oly nagy számban feltalálhatók a fővárosban, mint Thaisz főkapitány idejében.

... És a Fehér Hattyú kapuja beszakadt. De hol volt már akkorára Scharf József a családjával, akit minden bizonnyal felkötnek a lámpára, hogy világítson ő a légszesz helyett, amelyet a Fehér Hattyú előtt eloltottak, miután a lámpások üvegeit összetörték!

... Tehát a Kerepesi út "úri oldalán", a Pannónia előtt álldogáltak a rendőrtisztek tehetetlenül a föld alól jött söpredékkel szemben. Megismerhették a nők felhívására intézkedők között régi klienseiket, Poszpisl, a híres betörő bandájából való tagokat az ártatlanul üvöltő mesterlegény mellett, Spanga és Pitéli barátait a lóvasútról lesodródott finánc mellett, a régi ferencvárosi temetőből előkerült "hurkosokat", akik a világítatlan utcákban még mindig dróttal való fojtogatás által szokták tehetetlenné tenni a járókelőket és a napokban sztrájkolni kezdő péklegényeket.

Itt küzdöttek a pesti péklegények, akik valamely rejtélyes okból vezércsapatai lettek a fővárosi tüntetéseknek.

Igaz, hogy nem a pékeknek találták meg az Új Tízparancsolatot Palesztínában, aminthogy a régit sem nekik tervezte Mózes az Úristen tanácsára, de ebben az időben a pékek haragudtak leginkább zsidóvallású felebarátaikra.

Némely tréfás krónikaíró a "péklegények harcának" is mondta az 1883-iki pesti utcai ütközeteket, de ez nem egészen úgy volt, mint a mindig élcelődésre hajlamos emberek vélik. Igaz, hogy a péklegények akkor sztrájkolni akartak éppen a pékmesterek ellen. El voltak keseredve, és keményen tüzeltek gazdáik bánásmódja miatt a vándorlegények szállodájában, amely a régi céhrendszer emlékéül még ott állott a Nagydiófa és a Dohány utca sarkán. Innen rohant ki vagy száz facér péklegény, mikor az első kraválok felharsantak a szomszédos Kerepesi úton. (És a foglalkozás nélküli mesterlegények állták is a sarat napokon keresztül, amíg a rendőrség és katonaság körülzárta a "szállodájukat", és a padlásról, pincéből, a régi ház odvaiból szuronnyal kipiszkálta a péklegényeket, akik talán azért haragudtak - az élces emberek szerint -, mert a zsidók az eszlári esetben az ő mesterségükbe avatkoztak, keresztény lány vérét keverve a húsvéti tésztába?) De a péklegények helyén már új alakjai a pesti söpredéknek jelentek meg az esti utcákon, amíg Pálmai Ilka a Kerepesi úti Népszínházban a Kertészlány szerepében aratta felejthetetlen sikereit, és a kisasszony rémületére jeladó kettősfüttyök hangzottak fel a színház körül, amikor a csőcselék rohamra ment a józsefvárosi rabbiképző szeminárium ellen, amelynek ötven ablakát be is verte.

... De itt ágált a Fehér Hattyú előtt Bartalits is, a közeli Ősz utcából való antiszemita kiadó, akinek nyomdájában éppen a napokban jelent meg Ónody Géza Tiszaeszlár című röpirata. (Mikor majd végeznek a Fehér Hattyúval a felháborodottak: a nyomdásznak együtt kell sodródni a mellékutcákban szétoszló tömeggel, és a romboló tömeggel együtt tartani, amikor többek között az ő nyomdája ablakait is beverik az Ősz utcában.)

... Az első zsákmány, amely a bevett Fehér Hattyúból kirepült: egy söröshordó volt.

A földszinti ebédlőben találták meg a hordót, amelyet csak félig fogyasztottak el a Fehér Hattyú elmenekült vendégei. Egy félmeztelen óriás, aki a rombolást kalapáccsal kezében vezette, felkiáltott:

- Senki se igyon a sörből, mert a zsidók megmérgezték!

A söröshordó tartalma tehát az utcára folyt, anélkül hogy valaki hozzányúlt volna.

Ugyanez történt az ebédlőben talált borral, pálinkával, ételneművel. Egy kóbor kutyának vetettek oda egy szafaládét, és voltak, akik látták, hogy a kutya nyomban felfordult a mérgezett ételtől.

De a tányérok, üvegek, evőeszközök, székek, asztalok nem lehettek annyira megmérgezve, hogy azokat nyomban az utcára dobálják, és lehetőleg összetörjék. Néha-néha még csörrent egy ablaktábla, amelyet épnek találtak, bezúdult a tükör, az első emeletről figyelmeztető kiáltás után lerepült az utcára az első vaslavór, amely nagyot csattant a Kerepesi út kövezetén.

*

No, ennek a lakóháznak is kampec - gondolhatta magában a nemzetiszínházi néző.*

De a tömeg lelkiállapota kiismerhetetlen. A szegényes zsidó fogadó ócska bútorai nem nyerték meg tetszését azoknak, akik az utcán várakoztak. Hiába dobták ki az ágydeszkákat is egyik emeleti ablakból. Valami mulatságosabb, szórakoztatóbb kellett a tömegnek, miután egy púpos háziszolgán kívül senkit se találtak a Fehér Hattyúban elrejtőzve.

A fogadó mellett boltok voltak. Idejében lezárt, eltorlaszolt boltajtók sötétlettek. Az egyiken a cégtábla azt hirdette, hogy Hoffmann ékszerésznek a boltja van a deszkaajtó mögött.

A Kerepesi úti lóvonat, amelyet nagy lelki nyugalommal hajtottak a legsűrűbb tömegben a többnyire falusi származású kocsisok, újabb közönséget hozott a Fehér Hattyú elé. Baltával és vasbotokkal is felszerelt embereket, akiket isten tudja, hol szedett fel a trombitáló lóvonat, de egyszerre itt voltak, és megkopogtatták Hoffmann ékszerész ajtaját.

- Hátha ide bujtatták a zsidókat? - vetették fel a kérdést.

*

A Fehér Hattyú ostromlóinak tetszett a gyanúsítás, és a fejszecsapások hullani kezdtek az ékszerész boltjára. A lándzsás bakter, az úgynevezett boltőr, akit a Kerepesi úti kereskedők éjszakánként tartottak, persze elbújt, mint ahogy egy öregembertől ez nem is vehető rossznéven. Ha itt lett volna a híres Poszpisl, aki egymagában ki tudott vinni egy vas pénzszekrényt a boltból, bizonyára rövidebb ideig tartott volna az ékszerészbolt feltörése. Sötét is volt, a gázlámpákat sokkal korábban törték össze az utcán, mint kellett volna, de a hevesvérű ifjúsággal, amely nagyon szereti a bolti lámpákat leverni, nem lehetett bírni. A csúzli - a "gumipuska" - megtette a magáét a legmagasabban álló lámpákkal szemben is. Rabena János, a tökrészeg fináncszemlész, aki kivont karddal vezette az antiszemita tömeget: panganétjával nem sokat ért az ajtók felfeszítésénél. A péklegények meg fölöslegesen ordítoztak, minduntalan éljenezve a Rebach című élclap jelenlevő kiadóját (Bartalits nyomdászt), aki az ügyüknek is pártját fogta lapjában. A távoli Károly körúton, különösen az Orczy-ház környékén pedig már hallatszott a legnagyobb pesti zsidó házból kirohanó zsidók kiáltozása:

- Todschlagen! Todschlagen! (Agyonütni!)

Amikor a Kerepesi úti tüntetésből idevetődött utcagyereket nyakoncsípték és megrakták.

- Éljen Verhovay Gyula! - ordított a Kerepesi úton a tömeg válaszul a zsidóknak, és az ékszerészboltot szerencsésen feltörte.

Egy Kerepesi úti ékszerészboltban sohasem halmoznak fel kincseket érő portékákat. Különben is Hoffmann aranyműves az értékesebb tárgyait éjszakára a vasszekrénybe szokta zárni. A boltban és kirakatában nem volt más, mint a közelgő szentistvánnapi vidékieknek előkészített cifra csecsebecsék, ezüst zsebórák, karperecek, női nyakláncok, zsuzsuk, amelyeket az akkori divat szerint nagy tömegben viseltek az óraláncokon és karkötőkön. Valamint Souvenir de Budapest feliratú oxidált ezüstgyűrűk, pesti emléktárgyként szereplő női medálionok. Nem is járt valójában Pesten az a vidéki úriasszony, aki ilyen emléktárgyat ne vinne magával haza a fővárosból.

A bolttal és kirakatával tehát olyan hamar végzett a Fehér Hattyú látogatására érkezett közönség, hogy még a közeli Zrínyi-kávéházban, a Múzeum körút sarkán se hallgatott el a cigányok muzsikája. Egészen más lett volna a helyzet, ha Poszpisl szabadságon van, akinek figyelmét bizonyára nem kerüli el az ékszerész Wertheim-szekrénye.

További mulattatásáról kellett gondoskodni a népnek.

A Fehér Hattyú tőszomszédjából a vidékiek miatt nem hiányozhatott egy női "konfekciós" üzlet sem. Selymeket, női fehérneműeket, harisnyákat, hasonló haszontalan tárgyakat árult itt egy Freund nevű Kerepesi úti boltos, amely tárgyaktól mindig óva intette kuncsaftjait Gimpl József, a Mária Terézia téri kocsmáros, a leghíresebb pesti orgazda. Az ékszerészbolt silány zsákmánya után a nőies üzlet feltörésére került a sor.

A gyenge ajtók hamar engedtek. Még el sem hangzott a szemközti Nemzeti Színház színpadán III. Richárd király kiáltása:

- Lovat! Lovat! Egy lóért országomat! - amikor már a csipkés női ruhadarabokat kihányták a boltból a Kerepesi útra, ahol az utca hosszában a kívülállók között tréfás tülekedés indult meg egy pár női harisnyáért vagy alsónadrágért. Csak a selyem alsószoknyákért folyt komolyabb kézitusa az éj lovagjai között, mert ilyesmit vásárfiának hazavinni érdemes. A selyemnek, csipkének az a tulajdonsága, hogy könnyen szakad. Nem egy női pendely került megrepedt állapotban a győztes birtokába, akinek aztán megfelelő hölgyet kellett keresni, aki az elrongyosodott, porban hentergetett, kézitusával kiszaggatott fehérneműt megvarrja s felvegye.

Freund boltjának kirablása tehát nem okozott kellő örömet a Kerepesi úton, még az a négy lovasrendőr se, amely a Hatvani utcai főkapitányság felől előléptetett, de nem akart beavatkozni a dologba. Csak egy honvédőrnagy és egy rendőrorvos, akik odáig a Szikszay-sörház rondójában söröztek, színházból jövő feleségeikre várakozván, osztottak ki néhány pofont az utcai csőcselék között. De az asszonyok kijöttek a színházból, karjukra vették tehát hölgyeiket, és eltávoztak a női rongyokkal beszemetezett környékről. A zsidók kiáltása megint fel-felhangzott az Orczy-ház felől, amikor egy-egy női ingbe öltözött suhancot megfogtak az utcán. Ezek a zsidók többnyire kereskedőemberek voltak, s így felbecsülték, hogy mennyi kárt okoztak hitsorsosuknak a műkedvelő betörők boltja kifosztásával.

De hát a rendőrök csak a Hatvani utca bejáratánál táncoltatták a lovaikat, a zsidók messziről kiáltoztak, a romboláshoz kedvet kapott gyülekezetnek még nem ment el a bátorsága újabb vállalkozástól.

Egy bútorkereskedést fedeztek fel ugyancsak a Kerepesi úton, a Fehér Hattyú közelében. Az ilyen bútorkereskedést nem nagyon szokták őrizni, mert ritkaság, hogy ágyak, asztalok, székek rablásához legyen hajlandósága valakinek. A bútorkereskedés ajtaja valóban gyorsan engedett, és a vállalkozók a kanapékat, díványokat, szekrényeket, pohárszékeket kezdték az utcára rakosgatni, mintha valami hurcolkodás volna. Persze, a nem mindennapi és csak szállítómunkások által kultivált hurcolkodási munka nem volt mindenkinek ínyére, hamar megunták tehát az ingyen napszámot.

Még félig sem rakodtak ki a Kerepesi út gyalogjárójára a bútorkereskedésből, amikor megeredt a hirtelen nyári zivatar, amely nagy mennydörgéssel és sűrű esőcseppekkel érkezett a budai hegyek felől. Az utca néptelenedett, már csak az utolsó lóvonati kocsik mentek többnyire Kőbánya és a Zugló felé, anélkül hogy a fáradt lóvasúti kocsisoknak kedvük lett volna a trombitáláshoz, amellyel eddig a Fehér Hattyú tüntetőit üdvözölték. Megunja az ember a legjobb mulatságot is az üvegcserepektől csikorgó, kiömlött sörrel, borral, pálinkával áztatott, törmelékekkel beszórt, lámpás nélküli Kerepesi úton.

Az eső mind sűrűbben ömlött, a zsidók és a rendőrök mind közelebb jöttek a ritkuló tömeghez. Rabena János, a holtrészeg fináncbiztos is kijózanodott, és panganétját hüvelyébe dugta, de útját nem messzire folytathatta, mert a Hatvani kapunál már elkapták a rendőrök néhány társával együtt, és a földön húzogatták a kapitánysági börtön felé.

Ugyanakkor mások is hasonló sorsra jutottak, akik a zsidók Károly körútja felé vették menekülésüket. A Károly-kaszárnyában ugyanis Gvalla alezredes egy század bakát a 27. zászlóaljból fegyverbe állított, és elindult a Kerepesi út felé, mire az Orczy-ház lakói vérszemet kaptak, és ugyancsak a Fehér Hattyú felé tolongtak, és mind hangosabban kiáltozták:

- Todschlagen! (Agyonütni!)

(Amely jelszó meg is maradt ebből az időből, amikor későbbi időben felújultak az antiszemita tüntetések, és a Király utcai mulatóhelyeken, a Kék Macskában és más zengerájokban csaptak össze.)

A Fehér Hattyú hőseinek nem volt más útjuk a menekülésre a feltűzött szuronyú bakák, valamint a harcias zsidók elől, mint a Kerepesi út és mellékutcái. Csörömpöltek az ablakok és a lámpák, amerre a visszavonuló Fehérhattyú-lovagok mentek, de mégis legderekasabban az Österreicher-kávéház előtt viselkedtek, amely kávéház a Síp utca sarkán volt, és éppen azoknak a nőknek és férfiaknak volt a tanyája, akik a Fehér Hattyú körül harcoltak. Ötvenkét kis ablaka volt a hírhedt kávéháznak, valamint egy nagy falitükre, amelyben még tegnap oly kedvtelve nézegették magukat a pesti éjszakák hősei, mely tükör a legjobb arcukat, a nevetőt, az életvidámat mutatta. Az ablakok és a tükör megsemmisültek ezen az éjszakán. Cirmusnak hívták a hírhedt kávéház pénztárosnőjét, aki a legnépszerűbb hölgy volt Pesten, még a Cyankáli című újság is megdicsérte erényességét és mértékletességét: - Cirmusnak is megtépázták szőkére festett haját, mikor az tükrét védelmezte. A márványasztalok előbb az utcára kerültek, hogy onnan repülve jöjjenek vissza a kávéház ablakán át.

A Népszínháznál már kioltották a lámpákat, mielőtt beverték volna. Serlei, a színházi főgépész és fia a színészbejárónál szidta a zsidókat, hogy azok már eltávoztak az előadásról, s így nem történik semmi "hecc" a színház nézőterén.

Az eső szakadt, és az elsötétedett Kerepesi úton Thaisz főkapitány szürke lován lovagolt végig, miután a Svábhegyen hírül adták neki, hogy mi történt a gondjaira bízott városban.

*

Tíz napig, tíz estén tartottak a zsidóüldözések a Fehér Hattyú ostroma után Pesten.

A város felkavarodott, megzavarodott, szinte eszét veszítette némely estéken, amikor váratlanul, különböző pontjain a városnak lobbant fel az utcai zavargások tüze. Mintha az üvegeseknek (az "ablakos tótoknak") dolgozna Budapest.

Ahány mozdítható kődarab volt a városban: az mind repülni kezdett, mint a kődobáló kísértetek idején. Ahány ablak volt, az mind veszélyben forgott, és ezerszámra pusztult.

Ahogy leszállt az este: mozogni kezdett a város.

A főkapitány kihirdette az ostromállapotot. Tizenkét éles tölténnyel szerelték fel a rendőröket. Katonaság szállta meg a Belváros felé vivő utakat, a légszeszgyárat. A gyalogság feltűzte a szuronyt, a lovasság kivont karddal nyargalt a pesti utcákon. A ceglédi honvédhuszárok mellett idegennyelvű, rézsisakos dsidásokat is vezényeltek a városba. A józsefvárosi földszintes ablakokban könyöklő nőknek volt mit nézegetniök. A huszár csak kardlappal dolgozott, a baka puskatussal, de az idegen ulánus-katona lándzsaheggyel, mint megszállott városban, és bement az udvarokba is a menekülők után. Mégse csillapodtak a szenvedélyek. Scharfék megbabonázták a várost, mióta ide lábukat betették.

Egyik nap elhíresztelték, hogy a zsidók mérgezett pálinkát árulnak: beverték a pálinkamérők ablakait. Csak azt az Üllői úti szeszkereskedőt kímélték, aki feszületet és Mária-képet tett az ablakába szerencsétlenségében.

Másik nap híre futott, hogy a zsidók ellenállásra szövetkeznek a Terézvárosban. Kődobáló tömeg járta be a Dohány, Síp, Kertész, a három dob és a két szerecsenről nevezett utcákat, Király utcai zengerájokat. Purgmayernek és Berger Málcsinak ugyancsak meggyűlt a baja a café-chantanokban. A házmestereket rajtakapták, hogy nem veszik szószerint a főkapitány rendeletét, amely szerint este 7 órakor kell bezárni a kapukat.

A Rókus-kórház előtti sétatéren naponként szaporodott a harisnyát kötögető nők száma, akik a csendes foglalkozás mellett várták, mikor látogathatják meg a tucatszámra hozott sebesülteket.

Ostromállapot volt csaknem tíz napig Pesten, Gabriányi ezredes térparancsnok, aki a Nemzeti Színház előtt dirigálta a naponként kivonuló katonaságot: szinte hiába látszott arra várni, hogy mikor vonulhat vissza hadaival a kaszárnyába.

Ezt okozták Scharfék, amikor a miskolci vonattal Pestre jöttek, és a Fehér Hattyúban beírták nevüket az idegenek névsorába, ami az akkori újságokban is megjelent: "Scharf József és családja Tiszaeszlárról."

A következő feljegyzések éppen annak a történetét mondják el megközelítőleg, hogy mi volt a tulajdonképpeni okozója annak, hogy egy négyszázezer lakosú főváros ennyire eszét veszítette a Scharfok megérkezésének hírére.

 

 

Képtalálat a következőre: „Krúdy Gyula    A tiszaeszlári  Solymosi Eszter”

 

Előhang

Az én gyermekkoromban Nyíregyházán a tiszaeszlári rosszhiszemű vérvádról beszélt mindenki. S lehet, hogy másfelé is szóba került a zsidók nagy pöre, amely azért keletkezett, mert egy keresztény leányka eltűnt Tiszaeszlárról, és meggyilkolásával gonoszul a zsidókat gyanúsították; lehet, hogy másfelé is a világon beszéltek a hajmeresztő gyilkosságról, de Nyíregyházán, ahol a bíróság székelt, és a vádlottak a börtönben ültek: se az esztendőnél tovább tartó vizsgálat alatt, sem az utána következő években nem fordult elő hasonló esemény, amelyet bővebben megbeszélhettek volna az akkori emberek.

A korabeli gyermekek a tiszaeszlári gyilkosság változatait hallgatták a gyermekmesék helyett.

Ott vezették el a börtönőrök naponta a nagyszakállú, kaftános vagy lerongyosodott, félelmetes külsejű vádlottakat a nyíregyházi utcákon a vizsgálóbíróhoz. Egyiknek-másiknak láncot is tettek a kezére, lábára, amíg ki nem derült az igazság és a vád koholtsága.

Voltak közöttük veresek, barnák, őszek. A kalapjuk a szemükre húzva, a lábuk legyengülve a hosszadalmas börtöntől. Rémalakok, akikkel a korabeli nyíregyházi gyermekek álmukban is találkoztak, mikor Robinsonnal vagy Verne regényhőseivel kellett volna álmodniok.

A nagyapám házán címer volt, fiókáit etető pelikán a címerben: ügyvéd volt a katonás magatartású öregúr, de ügyvédség helyett jobban szeretett politizálni. A Szabolcs megyei 1848/49-es honvédek elnöke és a függetlenségi párt vezére volt. Sokan megfordultak a házában a nevezetes férfiak közül, akik az eszlári vérvádat erősítették vagy tagadták. Néha olyan volt a háza, mint egy bírósági tárgyalás. Vagy volt gyűlés, ahol zsidók ellen vagy a zsidók mellett tartottak szónoklatokat. Ónody Géza, Verhovay Gyula, Csávolszky Lajos, Eötvös Károly, a nagy zsidóper mozgatói és védői gyakran megfordultak a lármás öregúr házánál, akinek nagy tekintélye volt Nyíregyházán. Miután félig-meddig a nagyapám házánál nevelkedtem: sok mindent hallottam és láttam gyerekfejjel, gyerekszemmel.

Kihallgatták itt nemegyszer a vérvád főtanúját, aki a kulcslyukon látta az eszlári zsidótemplombani gyilkosságot, Scharf Móricot, aki tanítója, Orsovszky Gyula (az én tanítóm is ő volt) és Henter Antal megyei várnagy kíséretében jelent meg az urak előtt. Pulykatojásos képű, vereshajú falusi zsidógyerek volt Scharf Móric, amilyen minden faluban akad, ahol zsidók is laknak. Tizenkét-tizennégy éves forma lehetett. Kihallgatták, kikérdezték, de verést még a nagyapámtól se kapott soha, pedig hirtelenharagú, káromkodókedvű, kemény, katonás ember volt az öregúr az unokáival szemközt.

- A német istenit! - mondta, és a legkedvesebb unokáját is megnadrágolta idősebb Krúdy Gyula. Mert haragjában mindenkit németnek szidott. Még a zsidót is. A németre haragudott leginkább e világon.

A nagyapám házánál sok minden tudnivaló elhangzott az eszlári vérvádról. Ezeknek az emlékeit is megtalálja itt-ott az olvasó e feljegyzésekben.

Solymosi Eszter, akit nagyon sokan emlegettek a múlt század utolsó évtizedeiben, szomorú, barna leányka volt, kis szolgáló Tiszaeszlár, Szabolcs megyei községben.

Ha az ismerősei tudták volna, hogy Eszter nevezetesebb lesz valaha, mint egy királyné, mint egy földön járó csillag, amely nyomtalanul eltűnik egy napon: bizonyosan jobban megjegyezték volna Esztert, amíg ezen a világon járt.

Nem történhetett volna, hogy a legtöbb ismerőse, leánypajtása, férfirokona, sőt megzavarodott szülő édesanyja se tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy milyen volt a szeme Solymosi Eszternek: barna vagy kék, amíg élt?

Még azt se tudták bizonyosan, hogyan írják a nevét.

Az első modern legendákban, amelyek feljegyezték a nevét a hitregékbe (az újságokba és egyéb papirosokra), Sójmosnak írják.

Inkább is illett ez a név egy cselédleánykához, akiről nem tudódott ki, pedig kutatták, hogy látott-e álmában mézeskalács-huszárt valaha, ahogyan az első szerelem a falusi leányka szívében jelentkezni szokott. Volt-e szeretője?

Mikor országos nevezetesség lett: akkor Solymosinak kezdik mondani a nevét, mert az akkoriban nagyon divatozó névmagyarosítás szabályai szerint: üdvösebb volt, hogy egy magyaros hangzatú név i betűvel vagy y-nal végződjék. A Sójmosból így lett Solymosi a hírlapírók nyelvén. Később mindenki belenyugodott ebbe, mint annyi mindenbe, ami ezzel a névvel kapcsolatosan Magyarországon történt.

Solymosi Eszternek élettörténete akkor kezdte érdekelni az embereket, mikor a lánykának nyoma veszett; igaz, hogy akkor aztán az egész földkerekségen róla beszéltek, mert az volt a koholt híre, hogy a zsidók vallási szertartás szempontjából a húsvéti laskához való liszthez vették a keresztény lányka vérét. Az eszlári zsidótemplomba becsalogatták, megfogták, elvágták a torkát, vérét kieresztették, és tésztában megsütötték. Fanatikus, a határszélről jött, úgynevezett lengyel-zsidók végezték ki Solymosi Esztert, akiknek a gyilkosság után nyomuk veszett. A Tiszán jöttek tutajjal éjszaka, és éjszaka távoztak. Az eszlári zsidóknak az a részük volt a gyilkosságban, hogy valamely felsőbb, talán vallási parancsra szállították az eszlári szüzet a messzeföldről jött saktereknek, akik az egyházi szertartás, azaz a gyilkosság szakszerű elvégzése után nyomtalanul eltűntek. A leányka holttestét elrejtették, hogy nem lehetett megtalálni. A gyilkosságnak tanúja volt az eszlári zsidó egyházfi tizennégy éves fia, bizonyos Scharf Móric, aki a kulcslyuknál állott a templomon kívül.

Ez a hazug híradás volt Solymosi Eszter haláláról, s ez a kitalált híradás állította meg az embernek a szívverését mindenütt a világon, ahol a szívek éreznek, az agyak gondolkoznak, hajadon leánykák növekednek. Ha vallásuk azt követeli tőlük, hogy embert öljenek, mit lehet tenni a zsidók törvénye ellen? A vallásuk ötezer esztendős, azt megváltoztatni nem lehet. A vallás örökké tart, amíg zsidók járnak a földön. Az egyetlen megoldás, hogy ki kell irtani a világból a zsidókat, hogy vallásuk így önmagától elmúljon a földről.

Ezért lett világhíres Solymosi Eszter halála után, amely bekövetkezett akkor, midőn tizenötödik életévét még be se töltötte, és cselédtartó asszonya, egy eszlári asszony parancsolatára házfestékért ment el a falusi boltba 1882. április elsején, délelőtt tíz órakor.

A boltból nem tért vissza a cselédleányka. A parasztasszony háza festetlen maradt.

Egy egész világ mozdult meg ötven esztendő előtt, hogy a hazugság ellen szót emeljen, és igazságért üvöltsön. Millió és millió zsidónak omlik ki a vére ártatlanul, ha kiderül, hogy Solymosi Esztert ezen a tavaszi napon az eszlári zsidók tették el láb alól. Nincs irgalom se ezen a földön, se a másvilágon a szűz gyilkosainak. - Ez volt az eszlári pör, amelynek emlékéül ezek a feljegyzések készültek. - KrGy.

Képtalálat a következőre: „Krúdy Gyula    A tiszaeszlári  Solymosi Eszter”