Payday Loans

Keresés

Ki vol a rejtélyes parasztbáró? PDF Nyomtatás E-mail
Olykor besúgó: megbízó, haszonélvező és kárvallott
2017. március 21. kedd, 07:42

KI VOLT A REJTÉLYES PARASZTBÁRÓ?

Szücs Sándor labdarúgót Farkas Mihály és Péter Gábor pribékjei 1951. június 4-én kivégezték..., holtestét névtelen tömegsírba temették a rákoskeresztúri köztemetőben.

Banánköztársaság | Szerző:  | 2017. március 8. | 2 hozzászólás

Tóth – Balogh II, Laborcz, Kirádi, Szűcs Sándor, Balogh I, Suhai, Szusza, Zsengellér, Sárdi, Várnai… Emlékszik még valaki erre a csapatra?

Ők hódították el az első helyet 1945-ben a “Budapest” bajnokságnak nevezett vetélkedőn, majd az 1945-46-os országos illetve az 1946-47. évi Nemzeti Bajnokságon.

Az UTE (az Újpesti Dózsa, majd az Újpest FC elődje) legendás labdarúgóit soroltam fel, akik közül a magyar sportélet egyik legkiválóbbikát, a 163 NB I-es meccsen szerepelt, 19 alkalommal a nemzeti válogatottban is játszott Szücs Sándor labdarúgót Farkas Mihály és Péter Gábor pribékjei 1951. június 4-én kivégezték…, holtestét névtelen tömegsírba temették a rákoskeresztúri köztemetőben.

E komor hónapban – csak Budapestről! – 15 ezer embert telepítettek ki… A sztálini Magyarországon ezekben az években az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a rendőrség csaknem 1,3 millió embert tartott bűnügyi nyilvántartásban, a rendes és különleges bíróságok 387 ezer embert ítéltek el (ebből 30 ezer személyt “államellenes” tevékenység miatt). A kitelepítettek száma elérte a 22 ezer főt, bírósági ítélet nélkül 6000 állampolgárt internáltak, a kivégzettek száma – a háborús bűntettek miatt halálra ítélteket nem véve figyelembe! – 510 volt.

Szűcs Sándor sírja a rákoskeresztúri temető 298-as parcellájában

Amikor dörgött és villámlott…

Kovács Erzsébettel, korának ünnepelt sztárjával, a “Rejtély”, a “Tűzpiros virág” és a “Donáti úti orgonák” előadójával személyesen sohasem találkoztam – holott még mindketten élünk. A szörnyű titkot (hogy ki volt valójában az a provokátor, aki elárulta őket) ő is csak 1993-ban ismerhette meg egyik nyilatkozatomból, mikor hazatértem a németországi emigrációból – én pedig telefonon beszélgetve vele, azokat az éveket, melyeket gyermekként (és “osztályidegenként”), távol a fővárostól, kitelepítésben éltem át.

“Az Aranycsapat nem egy tagja megfordult nálunk. Sanyinak Lantos és Hidegkuti voltak a legjobb barátai. Én akkor már énekelgettem különböző szórakozóhelyeken, ahol G. Dénes György, Szenes Iván, Horváth Jenő, Fényes Szabolcs, Seres Rezső dallamai szálltak – az ország mindeközben mozgalmi dalok bűvöletében robotolt.

Egy napon Sanyi előállt az egyetlen elfogadhatónak vélt megoldással: nincs más lehetőségünk, menjünk ki, hagyjuk el az országot… Említette, hogy sporttársai útján ajánlatot kapott az AC Milan-tól és arról is beszélt, hogy akadt egy ember, aki segítené szökésüket. – Fél kiló aranyat kért a ’segítő’ és még ötezer dollárt, ha kijutunk. Amikor az előzetes megbeszélésre elmentünk, találkoztunk a férfival, láttam, hogy nem tiszta a tekintete, de nem mertem szólni.

Elindultunk a végzetes útra. Szerelmem megkért, akármi is történjen, soha ne valljam be, hogy disszidálni akartunk. Voltak gyanús jelek, de mi naivan hittünk… A határ előtt ’segítőnk’ megkérte a Sanyit, hogy fogja meg a fegyvert, amit a kezébe ad és állítsa élesre a biztonság kedvéért. – Néhány perc múlva az árkokból fegyveres katonák ugrottak elő… Bevittek bennünket az örsre, engem a falhoz állítottak, a Sanyit megbilincselve azonnal elvitték valahová. Én később az ÁVH rettegett Gyorskocsi utcai épületébe kerültem, elvették gyűrűmet, órámat, meztelenre vetkőztettek, kívűl-belül megmotoztak… Kivették a bugyimból a gumit, levágták a szoknyámról a gombokat, elvették a cipőfűzöt. Az öt lépés hosszú zárkában két fapriccs volt és egy kübli. Szigorúan hanyatt kellett feküdni éjjel, a mellen, az őrség számára láthatóan, összekulcsolt kézzel. Itt tanultam meg a kenyeret elszopogatva enni, úgy tovább tartott… A kihallgatásokon vallattak, vertek, lekurváztak – de tagadtam.

Egy napon Sanyi kézírásával hoztak egy papírt, melyen egyetlen mondat volt olvasható: ’Mondjál el mindent, én is elmondtam mindent!’

Vallottam. – A tárgyaláson ott volt az Újpesti Dózsa két embere, mint ülnök. A ’segítő’ sehol. Minden jéggé dermedt, világossá vált, hogy tőrbe csaltak. – Szücs Sándor vádpontjai: hazaárulás, tiltott határátlépés kísérlete, fegyvercsempészés a kapitalistáknak, csoportos szökés… Az ítéletet is hamarosan kimondták: az Ő ítélete kötél általi halál, én négy év börtönt kaptam.

Még az elején a börtönparancsnokot a cellában lemisiztem… Az egyenruhás őrjöngve ripakodott rám: ’Tetűmári! Maga szemét, utolsó ribanc, hogy meri Farkas Mihály elvtárs nevét a mocskos szájára venni!’ – Rögtön a sötétzárkában találtam magam. Kis üvegdarabbal felvagdostam az ereimet, de a vérem kicsurgott a folyosóra, ezért még életben találtak rám. Másfél év után munkára vittek bennünket, akkor kezdték el építeni a Csepeli Autógyárat. Mivel szépen raktam a téglákat, engem neveztek ki csoportvezetőnek. Gróf Apponyi Júlia keverte nekem a betont…

Azt sem tudtam meg 1989-ig, hogy a Sanyit hová temették. Puskás Feri, az Aranycsapat, az egész futballvilág egyetlen olyan játékosa volt, aki talán tehetett volna valamit Szűcs Sándorért. A ’száguldó őrnagy’ állítólag igyekezett is kijárni a kegyelmet csapattársának, de mindhiába…”

Az aranycsapat

Amit a háború utáni évek híres énekesnője sem tudhatott: szerelmét, Szűcs Sándor futballistát egy soha ki nem hirdetett – ebből következően nem hatályos – 1950. évi 26. számú törvény (“fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés bűncselekménye”) alapján végezték ki… Az ismert sportoló nem kért kegyelmet. Kovács Erzsi akkor és még évtizedekig ennyit tudhatott meg a válogatott labdarúgó haláláról, illetve a saját büntetőügye hátteréről. – Azt, hogy Puskás Ferenc (eredeti nevén: Purczeld Ferenc), a későbbi legenda, valóban akart-e segíteni, és volt-e valós alapja a 20 NB I-es focista disszidálási szándékának 1951-ben, az valószínűleg soha nem derül ki. Aztán később, öt év múltán “Öcsi” és még egy egész csatársorra való világhíresség 1956-ban úgy döntöttek, hogy nem térnek haza. – Megérezhettek valamit. Elhatározásuk őket igazolta – a rémálom a levert szabadságharc után folytatódott.

“Parasztbáró”, a pártállam ügynöke

1990 után ugyan volt lehetőség a múlt feltárására, de előbb Horváth Balázs, majd Boross Péter belügyminiszter nyilvánította titkosnak azokat a titkosszolgálati iratokat, melyek fényt deríthettek volna Kovács Erzsébet és Szűcs Sándor tragédiájára. Azokban az években – tétova kísérletként – egy könyvet is megjelentettek “Rejtély” címmel az újpesti labdarúgó halála okait kutatva, de a valóságot az egyébként jó szándékú szerzők meg sem közelíttették. Kádár János 1989-ben halt meg, ő, mint ismert, díszsírhelyet kapott a hálás utókortól – az egykori történet főszereplői pedig beteget jelentettek. Az Állambiztonsági Szolgálat belső elhárításra kiképzett ügynökei egy részét a Gyűjtő Fogház területén működött Elmemegfigyelő Kórház falai közé menekítették, a BM III/III-as Csoportfőnökség vezetője, Horváth József tábornok is olyan igazolásokkal rendelkezett, melyek szerint az ideg- és elmeállapota nem teszi lehetővé a kihallgathatóságukat.

Úgy egyébként, pártállami vezetők, a népellenes bűncselekményeket elkövetett személyek mellett, az összes, még élő bűnöző részére is közkegyelmet hírdetettt az Antall-kormány. – Amnesztiában részesült az ÁVH, majd a Kádár-korszak leghírhedtebb ügynöke, Kovács József, vagy ahogyan a nemzeti ellenállás bebörtönzött tagjai ismerték, a “Parasztbáró” is.

Jómagam a pártállam legbecsületesebb szigetén, a Gyűjtőben találkoztam a mindig mosolygó fejvadásszal. 1971-ben, mert a katolikus egyház pápája túlzottan is nagy érdeklődést mutatott a börtönben sínylődő Tabódy István iránt, helyezték cellánkba azt a “Parasztbárót” akiről ugyan majdnem mindenki tudta, hogy nem valódi politikai elítélt. Viszont sejthető volt az Operatív Osztály célja: ezzel a kiváló, magasan képzett ügynökkel kívánják elkészíttetni azt a jelentést, amely Kádár János számára ad majd tájékoztatást Tabódy és paptársai általános állapotáról, jövőbeli terveiről. – Így került negyedikként társaságunkba Kovács József, az ÁVH, majd a kádári Állambiztonsági Szolgálat hírhedt fejvadásza.

“A zsidókat valahogy nem találtam szimpatikusnak…”

Mivel mi hárman a ránk kiosztott közel negyven év fegyházbüntetéssel sem voltunk éppenséggel zöldfülűek, naivnak pedig még börtönőreink sem tartottak bennünket, így meglehetősen szórakoztató hónapokat töltöttünk együtt négyesben. A szórakoztatásról az egészen más feladatokkal megbízott Parasztbáró gondoskodott, elmesélve kalandos életének egy-egy hátborzongató epizódját – többek között azt a történetet is, hogy miképpen juttatta a negyvenes-ötvenes évek válogatott labdarúgóját, Szűcs Sándort a bitófára. Az ő elmondása alapján az Újpesti Dózsa focistája maga is rendőrtiszt volt. A szökési kísérlethez magával vitte szolgálati fegyverét, és mivel a “segítő” joggal tételezhette fel, hogy munkája végeztével a menekülő vele is leszámol – az egész tervet előre (!) bejelentette az Államvédelmi Hatóságnak.

Így, önmagában hihető is lett volna a történet, amennyiben később nem említett volna néhány más, hasonló esetet. Mivel, ki tudja miért, bennünket is antiszemitának tartott, hátborzongató esetleírásokat ismertetett az ÁVH-val folytatott együttműködéséről. Mint említette, az Államvédelmi Hatóságnak voltak ismeretei azokról a zsidó családokról és értelmiségiekről, akik munkahelyükön, baráti köreikben említést tettek disszidálási szándékaikról… Mivel neki “csak” gazdasági ügyei voltak – innen a “Parasztbáró” elnevezés – együttműködést ajánlottak fel számára, sőt, megfelelő kiképzésben is részesítették. Az ÁVH tájékoztatta őt a célszemélyekről, olyan körökben mozgatták, ahol kapcsolatokat létesíthetett ezekkel az emberekkel – még arról is gondoskodtak, hogy a Szombathely közelében élő gazdálkodóról olyan hírek terjedjenek el, miszerint jó pénzért hajlandó segíteni a Nyugatra igyekvőknek.

Aranyért és más vagyontárgyakért végezte a munkáját – a zsákmány egy részét az ÁVH tisztjeivel is meg kellett osztania – de, mint mesélte, az üzlettel mindenki jól járt.

Az ÁVH fejvadásza nyugati típusú gépkocsit vásárolhatott, az akkori legjobb minőségű technikával (távcső, hírközlési eszközök, álcaruha) szerelték fel, ugyanakkor vadászatra hivatkozva az úgynevezett határőr örsök úttörőinek szüleit is tájékoztatta arról, hogy mikor tartsák otthon a gyermekeiket.

“Parasztbáró” állítása szerint jó néhány alkalommal meghiúsult az akció. Nem egy esetben ő maga sem akarta nagyon – de a több kiló arannyal menekülő zsidókat nem találta szimpatikusnak. “Az ÁVH-val ugyan felesben dolgoztam, de a tiszta ügyek jobban tetszettek…” – fejtegette Kovács József. “Volt, akit én hagytam belefutni a határőrök karjaiba vagy éppen a tűzvonalba, volt, hogyan éppen azok nézegettek másfelé…”

A kiválóan képzett ügynök-gazdálkodó külföldről, belföldről felvásárolta a kombájnokhoz, mezőgazdasági gépekhez szükséges alkatrészeket – majd a hiányt (melyek gyakran voltak) megvárva, busás haszonnal adott tovább a portékán. Innen kapta a “Parasztbáró” gúnynevet is. A Dunántúlon alig-alig akadt olyan szövetkezet, melynek elnöke ne lett volna az ügyfele.

E békés munkáját 1970-ig végezte. Néha, olykor haramiatársai – az ötvenes években az ÁVH, a hatvanas években Kádár rendőrsége – bevonták a forgalomból (“kicsit pihenni”, mondták), de ott is, mint politikai elítéltnek hazudott ügynök dolgozott, olykor, mint mesélte, meg is csömörlött az egésztől.

*

Péter Gábor, Farkas Mihály és az ÁVH vezetői hatalmas magánvagyonokat halmoztak fel az ötvenes években. Talán nem tévedés leírni: az őket 1956 után leváltó új szocialista-kommunista rendszernek nem morális aggályaik voltak velük szemben, sokkal inkább az összeharácsolt véres pénzt irigyelték meg. Azt, hogy az 1993 januárjában elhunyt Péter Gábort és véreskezű ÁVH más vezetőit miért nem vonták felelősségre a “rendszerváltást” követően – nos… erre talán nem a krónikásnak kell választ adnia. Mikor a németországi emigrációból 1993-ban hazatértem, és egyik nap a Blaha Lujza téren akkor még meglévő Sajtóházban jártam, elsőként is, nem kis meglepetésemre dr. Győrffy Tibor újságíró “kollégával” (az ÁVH egykori őrnagyával) futottam össze – aki négyszemközt gúnyosan kérdezte meg: “Hogy s mint kolléga úr! Úgy gondolja, hogy maguk győztek?”

Néhány nap múltán, nyitott szemmel járva, úgy a Blaha Lujza téri Sajtóházban, mint a Magyar Újságírók Országos Szövetség Andrássy úti székházában egyre-másra csodálkozhattam rá azokra a “demokratákra”, akiket évtizedekkel azelőtt a börtönvilág rettegett uraiként az Államvédelmi Hatóság, a hírhedt Állambiztonsági Szolgálat tisztjeként, vagy valamelyik szerkesztőség párttitkáraként ismerhettem meg.

Szemenyei-Kiss Tamás
Nemzeti Könyvtár
Bibliotheca Nationalis Hungariae
Kézirattár, 567 jelz. fond

LAST_UPDATED2