Payday Loans

Keresés

Az együgyű csizmadia mint csodadoktor
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. február 22. szerda, 09:58
Képtalálat a következőre: „77 magyar népmese”
Az együgyű csizmadia mint csodadoktor

Volt egyszer egy együgyű, szegény csizmadia. Szegény feje erősen habókás volt, de azért jó mesterember volt.

Egyszer a felesége nagyon beteg lett, a feje fájt. Próbált a csizmadia ott a falun mindenféle ráolvasást, de a felesége csak nem gyógyult meg.

Abban az időben vidéken még nemigen voltak doktorok. Az együgyű csizmadia csak hallomásból tudta, hogy van doktor is, valahol a fővárosban, mégpedig olyan doktor, aki mindent meg tud gyógyítani. Elment hát a fővárosba, elment ahhoz a doktorhoz, mégpedig ő egyedül, nem vitte a feleségét. Azt sem tudta, hogy az orvos megvizsgálja a beteget.

A doktornál sokan voltak, a váróteremben kellett állni sokat. Mikor a csizmadiára került a sor, az a maga együgyűségében kucsmában akart bemenni a doktor elé, mert azt sem tudta, hogy levegye-e a kucsmáját. Az ajtóban álló ember csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki kucsmában akar a doktor elé állni, ezért nagy hirtelen az együgyű csizmadia fejéhez kapott, de úgy, hogy véletlenül akkorát ütött a csizmadia fejére, hogy annak leperdült a kucsmája. Így jutott be az együgyű csizmadia az orvoshoz. Azt hitte, itt ez a szokás.

Kérdi tőle a doktor:

– Mi a baj?

– Doktor úr, az a baj, hogy a feleségem nagyon beteg, gyógyítsa meg! Hogy egy recept?

– A felesége a beteg? Akkor miért nem ő jött ide?

– Mert beteg! Nehezen jár!

– S maga jött el helyette? Miért?

– Mert én jól tudok járni – mondta a csizmadia. – Adja csak ide nekem a receptet!

50

A doktor azonban így nem akart receptet adni. Elküldte az együgyű csizmadiát.

Az együgyű csizmadia közben jól körülnézett, hogy miért is doktor ez a doktor, és mi az az egész doktorság. Látta, hogy a doktor fogasán van egy magas, hegyes kalap. A szobában meg sok a könyv, sok papír van az asztalon. Egy embere meg az ajtóban áll, csupán azért, hogy aki bemegy, annak üssön egyet a fejére – így hitte, mert hát ő kapott egyet. Ezt mind jól megjegyezte magának. Kívülről is megmérte a doktor házát. A kapu mellett tábla, rajta a doktor neve, meg deák nyelven valami, amiről csak gondolni lehet, azt jelenti, hogy ez az orvos mindent meg tud gyógyítani. Ahogy így áll, jön ki a doktortól egy ember, kezében egy papír, a recept. Megkérdi az együgyű csizmadia az embert, mit fizetett érte.

– Öt forintot.

– Nem adná el kéz alatt?

– Ezt nem lehet eladni – mondja az ember.

– Akkor mutassa!

Megmutatja az ember a cédulát, rajta csupa ákombákom. Fog egy darab papirost a csizmadia, rárajzolja, hogy „Recept”, s rámásolja azt az ákombákomot, ahogy tudta.

Aztán elment a patikába, kiváltani az orvosságot.

A patikus nem tudta elolvasni az irkafirkát, de volt neki egy üveg ecetes vize; az olyan olvashatatlan receptekre abból szokott mérni.

Mikor a csizmadia hazaért, adott a feleségének az orvosságból. Az meg is gyógyult attól már másnapra.

– No – mondja a feleségének az együgyű csizmadia –, látod, használt az orvosság! Tudod, mi az ára egy ilyen receptnek? Öt forint! Nálunk úgysincsen doktor; én jól megnéztem, mi az a doktorság. Jó foglalkozás az, jobban ereszt, mint a csizmadiaság. Tudd meg, hogy én is doktor leszek!

A felesége eszesebb volt valamivel az együgyű csizmadiánál, összeszidta az emberét nagy mérgesen.

– Te lennél doktor?! Még írni se tudsz! El tudod gondolni, mennyit tanulhatnak azok a doktorok, amíg doktorok lesznek! Hajaj!

De a csizmadia azt felelte, hogy az is csak mesterség, s mivel pedig ő jó mesterember, alaposan, jól megnézte, s így jól is tudja, mi az orvosi mesterség. S máris azon törte a fejét, mit csináljon, hogy elég pénze legyen az 51orvosi mesterség megkezdéséhez. Mert ha pénze lenne, a pénzzel a városban kibérelne egy házat, megvenné azt az orvosnál látott hegyes kalapot, venne receptnek való cédulákat, meg ceruzát, meg asztalt, könyvet, széket, mindent, ami kell. De hogyan szerezzen pénzt?

Nekifogott, csinált egy pár csizmát. Összeszedte minden tudását, úgyhogy nagyon szép csizmát csinált. Betette a csizmát a tarisznyába, a tarisznyát a vállára vetette, s elindult egyenest a királyhoz. Gondolta, ha a csizmát fölkínálja a királynak, a király majd jól megfizeti az ajándékot.

Mikor a palota elé, a kapuhoz ért, hát a kapus nem engedte be, hanem megkérdezte, hogy mit visz, mit akar a királynál. Az együgyű csizmadia megmondta, hogy ő ez meg ez a csizmadia, meg hogy csinált egy pár gyönyörű csizmát ajándékba a királynak. Jutalmat remél érte.

– No – azt mondja a kapus –, beengedlek. De csak úgy, ha az ajándéknak a felét nekem adod.

A csizmadia mit tehetett – a kapusnak ígérte a felét az ajándéknak.

Mikor odaért a király ajtajához, ott meg egy másik ajtónálló tartotta fenn. Az se akarta beengedni! De amikor kitudta, hogy mit is akar azzal a csizmával, megszelídült, azt mondta:

– Beengedlek, ha az ajándék felét nekem adod!

Szegény együgyű csizmadia, mit tehetett, odaígérte a második felét is az ajándéknak. Erre bement az ajtós, bejelentette, hogy egy szegény csizmadia szeretne a királlyal beszélni. Aztán kinyitották előre az ajtót, beléphetett.

– Mit akarsz velem, te szegény ember? – kérdezte a király.

Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta:

– Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának ajándékba.

Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta:

– Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is. Mindjárt kiméretem.

De a csizmadia azt mondja a királynak:

– Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra.

Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság – kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló.

52

– Akarod a fele ajándékot? – kérdezte a csizmadia.

– Már hogyne akarnám! – felelte a kapunálló.

– Adjátok ki neki! – mondta nevetve a király.

A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hívatták be az ajtónállót. Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét.

A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki.

Azzal a csizmadia haza is indult. Otthon elment a legközelebbi városba, kibérelt egy házat, vett egy asztalt, egy hegyes kalapot, cédulákat, ceruzát, könyveket, széket. Odavitte a feleségét, kiíratta a házra, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent meg tud gyógyítani. Odafogadott az ajtajához egy jó erős embert, hogy aki majd bemegy hozzá, annak üssön a fejére. Úgy volt vele is, így akart csinálni ő is.

Akadt is betege hamarosan! A csizmadia csak írta a receptekre az ákombákomot, ahogy arra az ő receptjére emlékezett. Mondta a betegeknek, hogy vigyék a patikába, csináltassák meg, s ahányan isznak belőle, mind megjavulnak. Mindenkivel fizettetett öt forintot.

A városban volt egy patika, ott két fiatal legény árulta az orvosságot. Ezek nézték-nézték a csizmadia receptjét, persze nem tudták elolvasni. De szégyellték a doktornak visszaküldeni, inkább minden beteget megkérdeztek, hogy mije fáj, s úgy adtak orvosságot, amit ők gondoltak.

Így jó szerencséje volt a doktornak. Az a híre támadt s terjedt aztán mind erősebben, hogy igazán mindentudó. Mentek a betegek; volt, aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg, mint általában a beteg.

Egyszóval az együgyű csizmadiából mindentudó híresség lett.

Volt a városban egy nagy úr, egy gróf, aki nagyon szerette a szép lovakat. Egyszer egy éjjel ellopták a tolvajok a legszebb két lovát. Keresték mindenfelé, de sehol sem találták meg. Akkor előhívatta a gróf a kocsisát, s azt mondta neki nagy mérgesen, hogy ha három nap alatt meg nem találja a lovakat, akkor törvény elé állítja s fejét véteti!

Járt a szegény kocsis mindenfelé, egyik nap, másik nap kereste, de sehogy sem akadt a lovak nyomára. Harmadik nap már nem is ment ki a boldogtalan kocsis a mezőre keresni, hanem nagy búsan csak benn sétált a városban, alá-fel az utcán. Egyszer, amint ment, meglátta azt a feliratot, hogy itt olyan doktor lakik, aki mindent tud!

53

Gondolja magában a szegény kocsis, nekem úgyis a fejemet veszik, megpróbálom, bemegyek ehhez is, talán ez tud valamit a lovakról. Amikor bement, állnia kellett a váróteremben egy fél óráig, mint már ilyen nagy helyen szokás. Az sem volt éppen semmi neki. Amikor pedig belépett az orvoshoz az ajtón, akkora ütést kapott, hogy majd elszédült tőle.

– No, mi baj van? – kérdi a doktor. Látta, hogy milyen szomorú a szegény kocsis. Alig állt a lábán a sok járástól, virrasztástól.

– A baj, az én nagy bajom az – mondja –, elvesztettem a lovakat! Holnap reggel elveszik a fejemet is. Talán maga tud valamit segíteni?

– Én mindent tudok – mondja a csizmadia oda se figyelve –, adok is rögvest egy receptet. Menj vele a patikába, aztán idd meg az orvosságot. Ettől mindjárt elmúlik a te bajod; mert ettől minden baj elmúlik!

Nem nagyon hitte a szegény kocsis, de csak megfizetett mindent, s elment a patikába. Ott a patikusok látták, hogy a kocsis alighogy áll a lábán a nagy álmosságtól. Azt persze nem tudták, hogy azért, mert már nagyon sokat járt s virrasztott. Hát adtak neki jó ébresztő port. Azt mindjárt be is vette a kocsis. De azért egy darabig azután is álmos volt nagyon.

Félt, hogy még az a szégyen éri, hogy itt a városban dől le s alszik el. Ment hát a város szélére, mert tudta, hogy ott elhagyott pincék vannak. Éppen hogy elért az egyik pincéig, lefeküdt, aludni akart. De csak nem jött álom a szemére. Éjszaka lett. Egyszerre csak valahol az éjszakai nagy csendben nyerítést hall! Az ébresztő por úgy megélesítette a hallását, hogy rögtön megismerte, az ő lovai nyerítettek! Erre ő is nyerített egyet. A lovai is megismerték a hangját, visszanyerítettek neki. No, erre már kezdett múlni a kocsis baja.

Kiáltott a lovainak:

– Várjatok, lovaim, mindjárt kihozlak benneteket, csak még egy kis orvosságot veszek be. – Bevett még egy kis ébresztő port, ettől a szaglása is olyan éles lett, akár a kutyáé. Szag után megtalálta a lovakat. Aztán már hajtotta is őket vidáman, baj-bánat nélkül haza a gazdájához, nagy örömmel. A gróf is örvendezett. Kérdezte, hogy találta meg a lovakat. A kocsis mindent elmondott neki, hogy miképpen történt. Csodálkozott a gróf, hogy milyen nagy okos doktor van a városban. Még ajándékot is küldött a csizmadiának.

54

Így telt-múlt az idő, a csizmadiának mindenben szerencséje volt. Amíg egyszer csak országos baj nem támadt!

Udvari emberek jöttek hozzá, a csodadoktor csizmadiához. Elmondták neki, hogy a király udvarában történt baj, mégpedig nagy. A királylánynak elveszett a drága aranygyűrűje, éppen amikor menyasszonynak öltöztették. Vegye hát elő a mindentudó ember minden eszét és minden szerszámját, és jöjjön azonnal a király elé.

A szegény csizmadia megijedt, nem akart menni, de hát menni kellett.

A király palotája előtt muzsikával álltak elébe, virágot szórtak az útjába, úgy fogadták, mint híres-neves nagy embert. Kérdezte a király tőle:

– Mindentudó vagy? Meg tudod-e találni a gyűrűt? Ha nem, készülj a halálra!

Mit mondhatott a szegény csodadoktor? Azt mondta:

– Meg én, felséges királyom – legalábbis megpróbálom! Adasson nekem külön szobát három napra, s mindenféle ételt-italt. Külön szakács szolgáljon ki!

Pedig dehogy hitte, hogy megtalálhatja azt a gyűrűt. Már a szerencséjében sem bízott. Úgy számított magában, hogy ezen a három napon legalább jól él, hiszen úgyis karóba kerül a feje.

Harmadnapra még a feleségét is elhozatta; ha már meg kell halnia, utoljára legyen együtt vele.

Mikor megérkezett az asszony, leültek az asztalhoz, várták az utolsó vacsorát, és beszélgettek.

Szegény csodadoktor már az emberek butaságában sem bízott.

Az első szakács aközben bevitte az ételt.

– No, látod, ez az első. De ebben sem bízhatunk – mondja a csodadoktor a feleségének. Úgy gondolta, hogy az az első a három szakács közül.

De a szakács rögtön elkezdett ám reszketni. Alig talált ki a szobából.

Mindjárt ment a másik két szakácshoz, elmondta nekik, hogy mit mondott a csodadoktor. A másik szakács már be sem akart menni a szobába! De hát muszáj volt neki.

– No, nézd, feleségem, ez meg a második. Ebben sem bízhatunk – mondta a csodadoktor.

A második szakács még a falnál is fehérebb lett.

A harmadik szakács már tudta, hogy végük van. De hát muszáj volt bevinni az ételt. Azt mondja a doktor:

55

– No, látod, feleségem, ez a harmadik. Ebben sem bízhatunk.

Erre a szakács rögtön térdre esett előtte, elővette a gyűrűt, s azt mondta:

– Jaj, mindentudó csodadoktor úr, mentsen meg bennünket! Itt a gyűrű, mi loptuk el! Kegyelem szegény fejünknek! Mind a hárman adunk még egy-egy erszény aranyat is.

Megörült erre a csodadoktor nagyon, s kegyelmet adott. Azt mondta a főszakácsnak, fogjon meg egy pulykát, a gyűrűt nyelesse le vele, de jól vigyázzon, el ne tévessze, melyik pulykával csinálta.

Reggel muzsika szólott a doktor ajtajánál. De ekkorra már a hóhér is felkészült. Nem volt más választás, vagy a gyűrű – vagy a halál. De a csizmadia csodadoktor nagyon kevélyen állott a királyi ház népe elé. Ezt mondta:

– Álljanak elébem mind a vendégek: asszony, ember, minden!

Mikor mind ott voltak, így szólt:

– Felséges uram, a gyűrűt keresem. De itt embernél nincs a gyűrű. Vezessék ide az állatokat!

Odavittek elébe minden állatot, ami csak volt a király udvarában. Legutoljára vitték a pulykákat. De a főszakács mindig ott állt a doktor mellett. S megsúgta neki, hogy melyik pulykában van a gyűrű.

– No, nézzétek – kiáltott a doktor. – Felséges uram, ez a pulyka a tolvaj. Fogjátok meg rögtön!

Most már aztán hamar előkerült a gyűrű. Csodálkozott is mindenki a csodadoktor nagy tudásán. Hányták rá a virágot, mindent. A király meg egy hintót adott neki ajándékba. Hogy azon menjen haza.

Örült a szegény csizmadia, hogy így elvihette az irháját.

Azután mindjárt azon gondolkodott, kérdezte a feleségét is, hogyan szabaduljon meg a doktorságtól. A felesége okosabb volt nála, kitalálta:

– Mikor hazaérünk, meggyújtjuk a házat, amiben lakunk. Mikor javában ég a ház, akkor te mindenki szeme láttára be akarsz majd ugrani a tűzbe, hogy jaj, odaég minden tudós könyved. De én majd nem engedem, így aztán megszabadulunk az átkos papíroktól, receptektől, az egész mesterségtől.

Hazaértek, úgy is tettek. Utána aztán visszament az ember a csizmadia mesterséghez. S máig is csinálja a gyönyörűbbnél gyönyörűbb csizmákat.

 

Képtalálat a következőre: „77 magyar népmese”

 

Utószó

Ahogy a zenész a népdalhoz, melyet feldolgoz, olyasféleképp nyúltam én ezekhez a népmesékhez, már kezdetben, az első kiadáskor. Nem megváltoztatni – ellenkezőleg, lényegükben megerősíteni akartam őket. Ami keveset szerkezetükön igazítottam, ezért igazítottam. A magam képzelete s ízlése szerint nem tettem többet hozzájuk, mint amennyihez a magyar nép egy tagjaként van jogom. Célom az volt, úgy hangozzanak, mintha az eddigi, mondjuk, száz elmesélőjük után még egy százegyedik is előállna; de az is a népből.

De valamiképp mégis több igénnyel.

Ezek a mesék a tizennégymilliós magyarság megtelepülésének legkülönbözőbb tájain teremtek; magukon hordják így e tájak sajátos mondatalakítását, nyelvi zeneiségét és – gyakran csak e tájakon értett – szavait. Egységesíteni, mindnyájunk számára azonnal érthetővé akartam tenni őket, úgy mégis, hogy a sajátosságukat megőrizzék. Hisz egy nemzet annál szervesebb, minél sokszerűbb; szellemileg annál gazdagabb és szabadabb, minél összetettebb, sőt tarkább; akár a festő a színeivel. S azután: ezekben a nem ma keletkezett mesékben csaknem teljességgel áll még a különös törvény: nyelvünk finomságainak megalkotói, legművészibb mesterei nem is oly rég népünk legelnyomottabb, „legkulturálatlanabb” rétegének milliói voltak, a szegényparasztok. E mesterfogásoknak csak töredékeit is megőrizni nemzeti kötelesség, akár a műemlékvédelem.

Semmiképp sem másíthattam meg tehát népünk jellegzetes előadásmódját.

Nyelvünk letéteményese a parasztság volt, igaz. Ám ez nem jelenti azt, hogy a parasztság minden tagja külön-külön jobban ismerte nyelvünk szabályait, mint akadémikusaink. De magyarul igazán jól még az akadémikusok közül is csak az tudhatott, aki nem röstellte elsajátítani a – való555ságban élő – nép nyelvi tudását. Nyelvi hibát e mesék egyszerű előadói is ejtettek. Ezeket az összesség tudásának ilyenfajta figyelembevevésével javítottam ki.

Volt még valamire figyelmem. Ezeket a meséket mindenkor legjobban a gyermekek élvezték, de nem a gyermekek költötték. Így nem egy fordulatukban a harag, a kegyetlenség, a bosszú, a kemény szóhasználat olyan elemei kerültek beléjük, amelyeket a felnőtt természetesnek érez, de amelyektől a gyerek megriadhat. A tapasztalat vezetett rá, hogy ezeket tompítsam, a lényeg megmásítása nélkül, ezúttal is.

Ebben a kiadásban huszonhét új mesefeldolgozás van, azok helyébe, amelyeket részben a tárgykör hasonlóságára, részben más gyűjteményben való ismertségük miatt tartottam helyesnek kirostálni.

Illyés Gyula

Képtalálat a következőre: „77 magyar népmese”