Csokonai Vitéz Mihály: Az igazság diadalma
[Hatalmas Igazság! tekints le papodra, Ki szent borzadással hág fel óltárodra. Itt van a jót s gonoszt megmérséklő fontod, Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]
Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet S a főldön sem vehetsz szűz orcádra szennyet, Ki előtt reszketve állnak a vétkesek, Sőt a jámborok is mintegy félelmesek! Még minekelőtte a halandó néked Nevet adott volna, állt királyi széked; És hogy a gonoszság a főldet eltelte, Csak diadalmadat s erődet nevelte. Óh, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk S néked ma innepet és óltárt szenteljünk. Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala, Hogy számkivetve van a törvény angyala; Mivel szent templomid főldre döntettenek, Feldúlt óltáridon meghűltek a szenek, Birodalmát a bűn bűntetlen tartotta, Az égre pökdösvén neved káromlotta. Kijött az álnokság virtus lárvájába S szelíden csúszott bé trónusod jussába; Bár a fanatismust ő mondta, hogy űzi, Orrán füstölgött a fanatismus bűzi. Magát a népeknek szívébe bétolta, Az igazság kardját, fontját bitangolta.
Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok, Igazság vagy: magad esméred kik azok. Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél? Nálad volt az erő: mért nem segítettél? Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk, Midőn segítségért sírva könyörögtünk? Midőn kevély lelke Franciaországnak Közönséges hadat izent a világnak, És felkeveredvén a népnek sepreje - Egy sokfejű monstrum, melynek mégsincs feje, Melynek szabadsága virít száraz fában És egyenlősége áll veres sapkában, Chimérákon töri mámor-lepte fejét, Maskaráson tőlti bolond esztendejét - Más népeket rablott, pénzét kizsarolta, Az ember s nemzetek jussait gázolta.
Ím, ím, felriadnak minden tartományok, Dúlnak a magoknak just formált zsiványok; Elordítja magát a szelíd csendesség, Felreppen fészkéből a szunnyadt békesség; Jus, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl, A négy elementum fergetegbe borúl. Felhőkig göngyölög a mególthatatlan Tűzláng, és az éther közönséges katlan: Minden vizek árka embervérrel teli, Márs a vén Óceán hátát megnyergeli: A főld nyög a roppant táborok súlyától S részegűl a népek vérének árjától: A levegő ezer ordítástól bömböl, A bombikra durrant ekhókra dörömböl. A kősziklát győző bástyák repedeznek, A lelövött várak, tornyok töredeznek. Futnak a porrá lett házból a lakosok, Csak kéményerdőkké válnak a városok; A kiraboltatott ártatlanok nyögnek; A faluk hamvaik között füstölögnek. - Itt szalad egy özvegy apró árváival, Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival: Ott egy halvány asszony megőlt férje s atyja Vérbe, porba kevert testét mosogatja; Amott az éhhel holt háznép a tűz megett Egymásra béhullott szemekkel nézeget. Íly szívet-borzasztó, íly szörnyű látomást, Óh, hogy nézhettél el ilyen szemlátomást?
Ím, fut a főldmíves áldott ekéjétől, Habzik a szőllőhegy a munkás vérétől, Elhallgat műhelyje a mesterembernek, Az úton a meglőtt kalmárok hevernek. Amott a tanácsos gombolygat praktikát, A nyavalya töri itt a politikát, Amott egy factio rontja a másikat, Az erősebb nyomja itt a gyarlóbbikat. A főldi főldije vérétől habozik, Ember az embernek emberrel áldozik! Im, a megcsalt népek bilincset csörgetnek, Európa roskadt oszlopi reszketnek, A törvények régi gyámjokat keresik: Eljajdúl a világ és kétségbe esik. -
Hol valál, míg így dúlt a bűn, inség, halál? Hol valál, óh örök Igazság? hol valál? Talám csak az égben laksz már, csak az égben, S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben? Óh, ha csak felséges szavad nem ijjeszti, Egymást a balgatag halandó elveszti. Ne hagyj, szent Igazság, dördűlj le az égből S az emberiséget vedd ki az inségből. -
De mit mondok! Óh, de mit mondok ellened? Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened. Élsz te még, bár a bűn s bolondság káromlott, Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott. Eddig is csak azért vártál íly sokára, Hogy térjen a bűnös előbbi útára; De mivel több vétket tetéztek vétkekre, Itt az idő, hogy már hozd őket eszekre. - Megvan! a bűntetés pallosát felvevéd, A világ nagyjait eszköziddé tevéd! - De kiket is tudtál volna e mostani Frígyeseken kívűl arra választani? [Kik méltóságodhoz jobban illenének, Egy világ dolgában íly részt vehetnének.] Három nagy császárja a főld öt részének És egy monárkája Óceán vizének, Négy fő gyámolai a négy fő vallásnak Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak? Nem látott még a főld ilyen ellenséget, De nem is látott íly erős szövetséget: Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal, Mikor minden ország két büszke fiaddal A Farzal mezein táborba kiszálla, S az ó-világ egy pár ármádává vála.
Már-már bűntetődnek ama gonosztevők, Ama szép szín alatt fosztó emberevők. Nem késhetett tovább; kezdik az isteni Bűntető korbácsot hátakon érezni. Már kezdik hűteni az előbbi hevet, Kezdik már rettegni a császári nevet. Lelkiesméretek belső furdalása Nékik mind megannyi bombik ostromlása. Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt A nemes bátorság, melyet a virtus nyújt. Látják, hogy nincs ügyök félénk madarkákkal, S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal, Veres sapka váztól ők meg nem rettennek, Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek. Látják, vívniok kell győzhetetlen sassal, Ki hidrafejeket szedi tűzzel, vassal: S hogy nem dühödhetnek többé a világon, S ledűl az Úr előtt a párizsi Dágon.
Ti pedig, világunk négy fő potentáti! Ti a sértett jusnak bosszúló baráti! Fényes trónusokból mennydörögjetek le S a kárhozott bűnöst mennykövezzétek le. -
Győzhetetlen császár! hazám fejedelme Kit lelkesít a hit és törvény szerelme, Kihez annyi népet, vallást és nemzetet Láncolt a közjóért lángoló szeretet, Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl A szabad Dunának mindkét partja körűl, Ki oly fénnyel ragyogsz atyáid székében, Mint a mái nap a tegnapi helyében, - Kelj fel és sasoddal tétest fel végtére A hármas-liliom-címert a Luvrére, Melyből kirángatván a Burbon fiait, Latrok barlangjává tették szent falait; Sőt annyi nép édes anyjának magzatja Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja, Kinek vére kiált a bosszúért végre Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre. Indúlj meg, nagy szászár! indítsd meg népedet, Néped a sírig fog követni tégedet, Harcra kél éretted, s néki a jutalom Vagy a halál lészen, vagy a diadalom. Hazámfiai is, a kardos magyarok, Kikben még nagy a szív s erősek a karok, Éretted őseik lelkébe őltöznek, S a halál pázsitján bátran megütköznek. Magyarok királya! még a nagylelkűség Él magyarjaidban, él bennek a hűség; Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtussát, S ne féltsd eleidnek örökös trónussát. Maga adta néked István koronáját, Örömmel viselte Bécs szelíd igáját, Őrzötte székedet, fogja is őrizni: Állandó a magyar, nem szokott módizni. - Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett, S nézd el a melletted harcoló sereget; S örűlj, hogy néked fog oly szerencséd lenni, Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni, S ezt írhatjuk rólad a késő világnak: "Ferenc tett eleget minden igazságnak." [Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen, Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!]
És te, Pál, a muszkák rettenetes cárja, Ki előtt térdepel két világ tatárja; Ki a Jeges tenger habját igazgatod, Az északi pólust pálcádon forgatod; Te, ki Svéciának partjaitól fogva, - Hol a cobol-prémű Pétervár ragyogva Kőlcsönözi tőled téli napfényedet, Túlterjeszted Beering útján törvényedet: [Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál, Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,] Te, ki Nagy Péternek űlsz most a székében S tőle külömbözöl csak az egy nevében, Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát, Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát: Hadd lássa az Óbi partjának lakossa, Hogy sasod a pártost miként letapossa. Hadd légyen távol is híre az osztyáknál, Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. - Ím, a feldúlt világ néked reménykedik: Szólj, elmegy Suvarov s győzödelmeskedik. Tudják Martinestye szomorú vidéki, Hogy látni és győzni egyszerre van néki Tudják a törökök, tudják a lengyelek, Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek. Csupán hallatára az ő nagy nevének, Az olasz békók is széttöredezének. Így midőn a téli szélvészektől hozott Hócsoport a bércek csúcsára tornyozott, Odapillant a nap, a havak olvadnak, És morgó árvízzé válván, leszaladnak. - Oroszok császárja! ímhol még markodban Van e had mennyköve, lődd ki haragodban. Verd hadra a Neszter s Visztula városit, Űltesd fel a rabló Kaukasus lakosit; S mutasd meg a képzés forró hagymázában Tébolygó francia népnek valójában, Mely vitézek azok, kik barlangban laknak, S milyen veszedelem véteni északnak. [Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen, Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!]
Szelim! ki főldünknek legszebb közepében Gyémántképpen ragyogsz az Ozman székében, Amelynek zsámolyát három világ tartja, Mossa márvány talpát hat tengernek partja, Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak, Te, ki tisztelője vagy a vallásoknak, Te, a fél napkelet búsúlt oroszlánja, Nagy úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja! Parancsold fel zászlód alá a népeket, Tedd gályabércekké a sík tengereket; Stambul kőfalait rendítsd meg szavaddal, Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal: Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain, Kik büszkén gázolnak a népek jussain. Hajdan Európa kötött szövetséget, Űldözvén tégedet, mint köz ellenséget: Te állj szövetségbe most Európával, És kelj ki mellette tűzzel és szablyával; Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen, Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen. Te csak a Szent-főldet fogád el erővel, Ez minden szentséget rongál délceg fővel; Te csak birodalmad nagyobbítására, Ez minden trónusnak siet rontására; És hogy könnyebb móddal dúlja a világot, Vakmerőn megtapod minden barátságot. Régi frígyedet is most azzal hálálja, Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja, Csúf magyarázatot csinál a Koránból, Hogy rabot tégyen a buzgó muzulmánból. - Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén, Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén, Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat, S a pálmafák között sátorban lakókat: Hűtsd el napnyúgotot az Alla nevére És a damaskusi kardok pengésére, Hogy Páris dámái bajnokid rettegjék, S kisírt szép szemeken a könny cseperegjék. [Imé, Európa sok szerencsét kíván, Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!]
Csüggedhetetlen György! Óceán félelme, Te, egy ásbest szívű népnek fejedelme, Te, mérész szolgája Istennek és jusnak, Lelkesebbítője a lelkes ánglusnak, Te, ki koronáson űzöd a tirannust S Lord-respublikában tartod a britannust, Engedd meg, nagy király! hogy, ha már tégedet Nem tudlak leírni, írjam le népedet; Mert amilyen a nép, olyan a királya, A királyt a világ a népben csudálja. - És te, dicső sziget! (ki Cézár korában Olyan esméretlen voltál még Rómában, Mint most teelőtted György király szigete, Vagy a te éneklőd hazája s nemzete) Ha téged említlek: meg ne ítélj engem, Hogy a Rómás Tameszt Iszteresen zengem. - Néreus karjain enyelgő szűl leán! Kit térdeplő habbal csókoltat Óceán, Kinek trónust a mély örvényen építe Jobbágy cselédivel az ősz Ámfitríte, - Zengd ki énhelyettem saját dicsőséged Amaz öt világnak, amely ural téged; Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe, Hogy emberi érzést önts minden emberbe, Hogy a főld és tenger szódra talpon álljon, A három India zászlód alá szálljon, [Hogy a parlamentum, az erős lelkű Pitt Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!] És az ártatlan vér, melyet a bolond ont, Hassa meg az érted kardoskodó Londont. Óh, te, a királyok leghívebb pajtása, Kit nem tántorít meg a sors változása, Te vallás védője! te aki tiszteled A köz igazságot, kezet fogunk veled, Legtisztább barátja s híve Ausztriának, Ura két Francország s Ulimaroának! Rádd bízzuk a tengert, a köz-igazságot, Tanítsd meg az ánglus szívre a világot. [Kiáltsa fel velem minden emberfia: Éljen György királlyal együtt Britannia!]
Óh, vajha Behemot, vajha Leviáthán Hanggal dördűlhetnék végig a főld hátán Szózatom villámi erővel bírhatna, Hogy az egyik sarktól a másikig hatna, Elektrumi szikrát vehetne magának, Melytől minden népek megrázattatnának, Érzené ütésem akármely szegelet, S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet! De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom? A világ négy sarkát mivégre zaklatom? Maga kél fel győzni itt az emberiség, S talp' alatt semmivé válik a semmiség. Imé, a Burbon-ház s a menny ajándéka, A negyedik Henrik dicsőűlt árnyéka Kiszáll az udvarló szentek pitvarából, Örök nyugalmának fényes sátorából, S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan Az a trónus, melyet véd a halhatatlan; Inti, hogy szerencsés bűnébe ne bízzon, Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon. Óh, Henrik! előtted tám sírva fakadnak, Talám hisznek a te atyai szavadnak; S talám, ha szívedet keresztűl verték is, Ha most unokádnak nyakát metszették is: Egy szódra feléled a hálá őbennek, S ledűlt oszlopodhoz mellett-verve mennek; És mint te, úgy megőlt unokád is végre Párizs népe előtt hág a dicsőségre. [ Ez úgyis nem újság és a franciáknál Több hérósölőt is lelni Ravajláknál.] Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe, Eltört koronája ismét fényre lépe, Megbántott hamvait jobbágyi csókolták, S vérét a trónusra vállaikon tolták. Nemeslelkű Henrik! megőltek tégedet, De szét nem törhették királyi székedet: Utánad harmadik ama nagy Lajos volt, Akinek nevére minden nép meghajolt. Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok; (Nem a nép, nem a nép, csak némely pártosok). De amely király lett utána harmadik, Ki a Lajos néven már tizennyolcadik, Második nagy Lajos lesz Európában, S dicsőűl országol Burbon trónusában. Szerencsétlen Lajos! te szóltál a mennyen, Hogy árva királyi kisasszonyod menjen Fő örökösödhöz, s eleik trónussán Triumfáljanak ők a bitangok jussán. - Mennyei házasság! amelyet magához Hasonlítok a két sas házasságához, Amelyben hazánknak a nádorispányja És az egész észak fényes ragyogványja A két császárságot atyafivá tették S a századok méhét megterhesítették. - Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta, Amit senki sem várt és minden óhajta, Midőn két hatalom fon olyan kötelet, Melyből egy korbáccsá lesz észak s napkelet. Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája, Mint az embertelen Mársnak a dárdája, Ki amíg nyúgoton gyilkol, s agyarkodik, Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. - Édes gondolatim! agybéli magzatok! Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok, Vegyétek hozzátok a három gráciát S az Isten újjain játszó hármóniát: Mondjatok éneket ama két mátkának, Kiktől új hajnala lett Buda várának, Melynek csak azt mondták puszta dűledéki: "Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!" Csak bajnoki sírkő volt roskadt teteje, S egy vitéz testének koronátlan feje; Mert benne királyok vérségi nem laktak, Miólta Mohácson hazámnak sírt raktak... Zendűlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára, Bé ne pókhálózzon e Kupa határa, Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat, A budai öröm vivátja elhaladt. Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek! Végy részt örömébe egész nemzetemnek, Mely örvend, hogy az ő nádorja és feje A legfőbb császárok fia, öccse, veje. - Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának, Midőn mátkát az ő nádorispányjának Ajánl a világnak legfőbb birtokossa, És néki sógora lesz Buda várossa: De talán néki sem lesz kisebbségére, Hogy nádorispányné lett itt az ő vére, S hogy egy nagy császárság íly kisded országgal Fogott mostan kezet ez új házassággal. Úgy van; kisded ország e haza, de nemes; Ha szegény is, de sok virtussal érdemes. Nem csuda hát, hogy Pál méltónk ítélte Annak lakására, kit leginkább félte; S hogy a státusok közt legnagyobb Góliát Fiává fogadta Jesse zömök fiát. - - [De szűnj meg, kis lantom, csitt a császárokról! Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról. Elég, éljen Lajos, Lajos leányával, József nádorispány felséges párjával.]
Most, most Múzsám! ha van benned annyi erő, Most ragadj trombitát; s légy olyan vakmerő, Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak, Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak. Báró Krayt, - akit a megcsúfolt békesség Bosszúlójának szűlt a vitéz Szepesség, Ki magyar hazánkból ment Olaszországra, Olaszországból a halhatatlanságra. Aki megmutatta, hogy hazánk határa Nem jutott még ma is a hérók fogytára; S hogy Mantus vára nem megvehetetlen, Mikor az ostromló megrettenthetetlen. De, erőtlen Múzsa! halkal beszélj erről A főbb poétákhoz méltó, nagy emberről, Kinek a hír légyen örökös postája És Virgiliussa a Virgil hazája. - Te pedig trombitád függeszd fel fűzfára És szállj le újonnan a Pindus aljára: Horváthot illet az, vagypedig Mátyásit, Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit, Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik S elhúnyt őseinket magokban felkőltik, És kik, a királyhoz viselt hűségeket Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. - Elnyomott olaszok! újra éledjetek, A Kray kezében már eltört bilincsetek. Csókolván fegyverit örvendő dobszónál, Állítsatok néki oszlopot a Pónál. Ti is, segítségért esdeklő nemzetek! A magyar nemzethez háládók légyetek, Mely nemcsak napkelet ellen oltalmaza, Mikor vérbe ferdett a két magyar haza, És több századokig népe és királyja A kereszténységnek volt előbástyája; Hanem most is, ímé, felkél hazájából, Kiugrik a szelíd békesség ágyából És napnyúgot felől óltalmaz titeket S terem számotokra bátor vitézeket. Én hallgatok rólok, ti jól esméritek: Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek. Ti láttátok kardra termett sereginket S apáinkról maradt vitéz tüzeinket: Ha hát megszorúlunk, ti is mutassátok Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok.
Én pedig, nem tudván zengeni háborút, Letészem fejemről ezt a zőld koszorút; Kraynak és a többi magyar vitézeknek Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!
1799. szeptember 24.
|