Payday Loans

Keresés

A legújabb

Csokonai: Az igazság diadalma PDF Nyomtatás E-mail
2011. április 27. szerda, 08:04

csokonai

Csokonai Vitéz Mihály:

Az igazság diadalma



[Hatalmas Igazság! tekints le papodra,

Ki szent borzadással hág fel óltárodra.

Itt van a jót s gonoszt megmérséklő fontod,

Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]


Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet

S a főldön sem vehetsz szűz orcádra szennyet,

Ki előtt reszketve állnak a vétkesek,

Sőt a jámborok is mintegy félelmesek!

Még minekelőtte a halandó néked

Nevet adott volna, állt királyi széked;

És hogy a gonoszság a főldet eltelte,

Csak diadalmadat s erődet nevelte.

Óh, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk

S néked ma innepet és óltárt szenteljünk.

Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala,

Hogy számkivetve van a törvény angyala;

Mivel szent templomid főldre döntettenek,

Feldúlt óltáridon meghűltek a szenek,

Birodalmát a bűn bűntetlen tartotta,

Az égre pökdösvén neved káromlotta.

Kijött az álnokság virtus lárvájába

S szelíden csúszott bé trónusod jussába;

Bár a fanatismust ő mondta, hogy űzi,

Orrán füstölgött a fanatismus bűzi.

Magát a népeknek szívébe bétolta,

Az igazság kardját, fontját bitangolta.


Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok,

Igazság vagy: magad esméred kik azok.

Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél?

Nálad volt az erő: mért nem segítettél?

Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk,

Midőn segítségért sírva könyörögtünk?

Midőn kevély lelke Franciaországnak

Közönséges hadat izent a világnak,

És felkeveredvén a népnek sepreje -

Egy sokfejű monstrum, melynek mégsincs feje,

Melynek szabadsága virít száraz fában

És egyenlősége áll veres sapkában,

Chimérákon töri mámor-lepte fejét,

Maskaráson tőlti bolond esztendejét -

Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,

Az ember s nemzetek jussait gázolta.


Ím, ím, felriadnak minden tartományok,

Dúlnak a magoknak just formált zsiványok;

Elordítja magát a szelíd csendesség,

Felreppen fészkéből a szunnyadt békesség;

Jus, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl,

A négy elementum fergetegbe borúl.

Felhőkig göngyölög a mególthatatlan

Tűzláng, és az éther közönséges katlan:

Minden vizek árka embervérrel teli,

Márs a vén Óceán hátát megnyergeli:

A főld nyög a roppant táborok súlyától

S részegűl a népek vérének árjától:

A levegő ezer ordítástól bömböl,

A bombikra durrant ekhókra dörömböl.

A kősziklát győző bástyák repedeznek,

A lelövött várak, tornyok töredeznek.

Futnak a porrá lett házból a lakosok,

Csak kéményerdőkké válnak a városok;

A kiraboltatott ártatlanok nyögnek;

A faluk hamvaik között füstölögnek. -

Itt szalad egy özvegy apró árváival,

Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival:

Ott egy halvány asszony megőlt férje s atyja

Vérbe, porba kevert testét mosogatja;

Amott az éhhel holt háznép a tűz megett

Egymásra béhullott szemekkel nézeget.

Íly szívet-borzasztó, íly szörnyű látomást,

Óh, hogy nézhettél el ilyen szemlátomást?


Ím, fut a főldmíves áldott ekéjétől,

Habzik a szőllőhegy a munkás vérétől,

Elhallgat műhelyje a mesterembernek,

Az úton a meglőtt kalmárok hevernek.

Amott a tanácsos gombolygat praktikát,

A nyavalya töri itt a politikát,

Amott egy factio rontja a másikat,

Az erősebb nyomja itt a gyarlóbbikat.

A főldi főldije vérétől habozik,

Ember az embernek emberrel áldozik!

Im, a megcsalt népek bilincset csörgetnek,

Európa roskadt oszlopi reszketnek,

A törvények régi gyámjokat keresik:

Eljajdúl a világ és kétségbe esik. -


Hol valál, míg így dúlt a bűn, inség, halál?

Hol valál, óh örök Igazság? hol valál?

Talám csak az égben laksz már, csak az égben,

S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben?

Óh, ha csak felséges szavad nem ijjeszti,

Egymást a balgatag halandó elveszti.

Ne hagyj, szent Igazság, dördűlj le az égből

S az emberiséget vedd ki az inségből. -


De mit mondok! Óh, de mit mondok ellened?

Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened.

Élsz te még, bár a bűn s bolondság káromlott,

Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott.

Eddig is csak azért vártál íly sokára,

Hogy térjen a bűnös előbbi útára;

De mivel több vétket tetéztek vétkekre,

Itt az idő, hogy már hozd őket eszekre. -

Megvan! a bűntetés pallosát felvevéd,

A világ nagyjait eszköziddé tevéd! -

De kiket is tudtál volna e mostani

Frígyeseken kívűl arra választani?

[Kik méltóságodhoz jobban illenének,

Egy világ dolgában íly részt vehetnének.]

Három nagy császárja a főld öt részének

És egy monárkája Óceán vizének,

Négy fő gyámolai a négy fő vallásnak

Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak?

Nem látott még a főld ilyen ellenséget,

De nem is látott íly erős szövetséget:

Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal,

Mikor minden ország két büszke fiaddal

A Farzal mezein táborba kiszálla,

S az ó-világ egy pár ármádává vála.


Már-már bűntetődnek ama gonosztevők,

Ama szép szín alatt fosztó emberevők.

Nem késhetett tovább; kezdik az isteni

Bűntető korbácsot hátakon érezni.

Már kezdik hűteni az előbbi hevet,

Kezdik már rettegni a császári nevet.

Lelkiesméretek belső furdalása

Nékik mind megannyi bombik ostromlása.

Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt

A nemes bátorság, melyet a virtus nyújt.

Látják, hogy nincs ügyök félénk madarkákkal,

S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal,

Veres sapka váztól ők meg nem rettennek,

Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek.

Látják, vívniok kell győzhetetlen sassal,

Ki hidrafejeket szedi tűzzel, vassal:

S hogy nem dühödhetnek többé a világon,

S ledűl az Úr előtt a párizsi Dágon.


Ti pedig, világunk négy fő potentáti!

Ti a sértett jusnak bosszúló baráti!

Fényes trónusokból mennydörögjetek le

S a kárhozott bűnöst mennykövezzétek le. -


Győzhetetlen császár! hazám fejedelme

Kit lelkesít a hit és törvény szerelme,

Kihez annyi népet, vallást és nemzetet

Láncolt a közjóért lángoló szeretet,

Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl

A szabad Dunának mindkét partja körűl,

Ki oly fénnyel ragyogsz atyáid székében,

Mint a mái nap a tegnapi helyében, -

Kelj fel és sasoddal tétest fel végtére

A hármas-liliom-címert a Luvrére,

Melyből kirángatván a Burbon fiait,

Latrok barlangjává tették szent falait;

Sőt annyi nép édes anyjának magzatja

Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja,

Kinek vére kiált a bosszúért végre

Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre.

Indúlj meg, nagy szászár! indítsd meg népedet,

Néped a sírig fog követni tégedet,

Harcra kél éretted, s néki a jutalom

Vagy a halál lészen, vagy a diadalom.

Hazámfiai is, a kardos magyarok,

Kikben még nagy a szív s erősek a karok,

Éretted őseik lelkébe őltöznek,

S a halál pázsitján bátran megütköznek.

Magyarok királya! még a nagylelkűség

Él magyarjaidban, él bennek a hűség;

Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtussát,

S ne féltsd eleidnek örökös trónussát.

Maga adta néked István koronáját,

Örömmel viselte Bécs szelíd igáját,

Őrzötte székedet, fogja is őrizni:

Állandó a magyar, nem szokott módizni. -

Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett,

S nézd el a melletted harcoló sereget;

S örűlj, hogy néked fog oly szerencséd lenni,

Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni,

S ezt írhatjuk rólad a késő világnak:

"Ferenc tett eleget minden igazságnak."

[Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen,

Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!]


És te, Pál, a muszkák rettenetes cárja,

Ki előtt térdepel két világ tatárja;

Ki a Jeges tenger habját igazgatod,

Az északi pólust pálcádon forgatod;

Te, ki Svéciának partjaitól fogva, -

Hol a cobol-prémű Pétervár ragyogva

Kőlcsönözi tőled téli napfényedet,

Túlterjeszted Beering útján törvényedet:

[Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál,

Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,]

Te, ki Nagy Péternek űlsz most a székében

S tőle külömbözöl csak az egy nevében,

Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát,

Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát:

Hadd lássa az Óbi partjának lakossa,

Hogy sasod a pártost miként letapossa.

Hadd légyen távol is híre az osztyáknál,

Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. -

Ím, a feldúlt világ néked reménykedik:

Szólj, elmegy Suvarov s győzödelmeskedik.

Tudják Martinestye szomorú vidéki,

Hogy látni és győzni egyszerre van néki

Tudják a törökök, tudják a lengyelek,

Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek.

Csupán hallatára az ő nagy nevének,

Az olasz békók is széttöredezének.

Így midőn a téli szélvészektől hozott

Hócsoport a bércek csúcsára tornyozott,

Odapillant a nap, a havak olvadnak,

És morgó árvízzé válván, leszaladnak. -

Oroszok császárja! ímhol még markodban

Van e had mennyköve, lődd ki haragodban.

Verd hadra a Neszter s Visztula városit,

Űltesd fel a rabló Kaukasus lakosit;

S mutasd meg a képzés forró hagymázában

Tébolygó francia népnek valójában,

Mely vitézek azok, kik barlangban laknak,

S milyen veszedelem véteni északnak.

[Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen,

Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!]


Szelim! ki főldünknek legszebb közepében

Gyémántképpen ragyogsz az Ozman székében,

Amelynek zsámolyát három világ tartja,

Mossa márvány talpát hat tengernek partja,

Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak,

Te, ki tisztelője vagy a vallásoknak,

Te, a fél napkelet búsúlt oroszlánja,

Nagy úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja!

Parancsold fel zászlód alá a népeket,

Tedd gályabércekké a sík tengereket;

Stambul kőfalait rendítsd meg szavaddal,

Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal:

Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain,

Kik büszkén gázolnak a népek jussain.

Hajdan Európa kötött szövetséget,

Űldözvén tégedet, mint köz ellenséget:

Te állj szövetségbe most Európával,

És kelj ki mellette tűzzel és szablyával;

Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen,

Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen.

Te csak a Szent-főldet fogád el erővel,

Ez minden szentséget rongál délceg fővel;

Te csak birodalmad nagyobbítására,

Ez minden trónusnak siet rontására;

És hogy könnyebb móddal dúlja a világot,

Vakmerőn megtapod minden barátságot.

Régi frígyedet is most azzal hálálja,

Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja,

Csúf magyarázatot csinál a Koránból,

Hogy rabot tégyen a buzgó muzulmánból. -

Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén,

Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén,

Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat,

S a pálmafák között sátorban lakókat:

Hűtsd el napnyúgotot az Alla nevére

És a damaskusi kardok pengésére,

Hogy Páris dámái bajnokid rettegjék,

S kisírt szép szemeken a könny cseperegjék.

[Imé, Európa sok szerencsét kíván,

Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!]


Csüggedhetetlen György! Óceán félelme,

Te, egy ásbest szívű népnek fejedelme,

Te, mérész szolgája Istennek és jusnak,

Lelkesebbítője a lelkes ánglusnak,

Te, ki koronáson űzöd a tirannust

S Lord-respublikában tartod a britannust,

Engedd meg, nagy király! hogy, ha már tégedet

Nem tudlak leírni, írjam le népedet;

Mert amilyen a nép, olyan a királya,

A királyt a világ a népben csudálja. -

És te, dicső sziget! (ki Cézár korában

Olyan esméretlen voltál még Rómában,

Mint most teelőtted György király szigete,

Vagy a te éneklőd hazája s nemzete)

Ha téged említlek: meg ne ítélj engem,

Hogy a Rómás Tameszt Iszteresen zengem. -

Néreus karjain enyelgő szűl leán!

Kit térdeplő habbal csókoltat Óceán,

Kinek trónust a mély örvényen építe

Jobbágy cselédivel az ősz Ámfitríte, -

Zengd ki énhelyettem saját dicsőséged

Amaz öt világnak, amely ural téged;

Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe,

Hogy emberi érzést önts minden emberbe,

Hogy a főld és tenger szódra talpon álljon,

A három India zászlód alá szálljon,

[Hogy a parlamentum, az erős lelkű Pitt

Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!]

És az ártatlan vér, melyet a bolond ont,

Hassa meg az érted kardoskodó Londont.

Óh, te, a királyok leghívebb pajtása,

Kit nem tántorít meg a sors változása,

Te vallás védője! te aki tiszteled

A köz igazságot, kezet fogunk veled,

Legtisztább barátja s híve Ausztriának,

Ura két Francország s Ulimaroának!

Rádd bízzuk a tengert, a köz-igazságot,

Tanítsd meg az ánglus szívre a világot.

[Kiáltsa fel velem minden emberfia:

Éljen György királlyal együtt Britannia!]


Óh, vajha Behemot, vajha Leviáthán

Hanggal dördűlhetnék végig a főld hátán

Szózatom villámi erővel bírhatna,

Hogy az egyik sarktól a másikig hatna,

Elektrumi szikrát vehetne magának,

Melytől minden népek megrázattatnának,

Érzené ütésem akármely szegelet,

S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet!

De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom?

A világ négy sarkát mivégre zaklatom?

Maga kél fel győzni itt az emberiség,

S talp' alatt semmivé válik a semmiség.

Imé, a Burbon-ház s a menny ajándéka,

A negyedik Henrik dicsőűlt árnyéka

Kiszáll az udvarló szentek pitvarából,

Örök nyugalmának fényes sátorából,

S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan

Az a trónus, melyet véd a halhatatlan;

Inti, hogy szerencsés bűnébe ne bízzon,

Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon.

Óh, Henrik! előtted tám sírva fakadnak,

Talám hisznek a te atyai szavadnak;

S talám, ha szívedet keresztűl verték is,

Ha most unokádnak nyakát metszették is:

Egy szódra feléled a hálá őbennek,

S ledűlt oszlopodhoz mellett-verve mennek;

És mint te, úgy megőlt unokád is végre

Párizs népe előtt hág a dicsőségre.

[ Ez úgyis nem újság és a franciáknál

Több hérósölőt is lelni Ravajláknál.]

Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe,

Eltört koronája ismét fényre lépe,

Megbántott hamvait jobbágyi csókolták,

S vérét a trónusra vállaikon tolták.

Nemeslelkű Henrik! megőltek tégedet,

De szét nem törhették királyi székedet:

Utánad harmadik ama nagy Lajos volt,

Akinek nevére minden nép meghajolt.

Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok;

(Nem a nép, nem a nép, csak némely pártosok).

De amely király lett utána harmadik,

Ki a Lajos néven már tizennyolcadik,

Második nagy Lajos lesz Európában,

S dicsőűl országol Burbon trónusában.

Szerencsétlen Lajos! te szóltál a mennyen,

Hogy árva királyi kisasszonyod menjen

Fő örökösödhöz, s eleik trónussán

Triumfáljanak ők a bitangok jussán. -

Mennyei házasság! amelyet magához

Hasonlítok a két sas házasságához,

Amelyben hazánknak a nádorispányja

És az egész észak fényes ragyogványja

A két császárságot atyafivá tették

S a századok méhét megterhesítették. -

Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta,

Amit senki sem várt és minden óhajta,

Midőn két hatalom fon olyan kötelet,

Melyből egy korbáccsá lesz észak s napkelet.

Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája,

Mint az embertelen Mársnak a dárdája,

Ki amíg nyúgoton gyilkol, s agyarkodik,

Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. -

Édes gondolatim! agybéli magzatok!

Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok,

Vegyétek hozzátok a három gráciát

S az Isten újjain játszó hármóniát:

Mondjatok éneket ama két mátkának,

Kiktől új hajnala lett Buda várának,

Melynek csak azt mondták puszta dűledéki:

"Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!"

Csak bajnoki sírkő volt roskadt teteje,

S egy vitéz testének koronátlan feje;

Mert benne királyok vérségi nem laktak,

Miólta Mohácson hazámnak sírt raktak...

Zendűlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára,

Bé ne pókhálózzon e Kupa határa,

Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,

A budai öröm vivátja elhaladt.

Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek!

Végy részt örömébe egész nemzetemnek,

Mely örvend, hogy az ő nádorja és feje

A legfőbb császárok fia, öccse, veje. -

Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának,

Midőn mátkát az ő nádorispányjának

Ajánl a világnak legfőbb birtokossa,

És néki sógora lesz Buda várossa:

De talán néki sem lesz kisebbségére,

Hogy nádorispányné lett itt az ő vére,

S hogy egy nagy császárság íly kisded országgal

Fogott mostan kezet ez új házassággal.

Úgy van; kisded ország e haza, de nemes;

Ha szegény is, de sok virtussal érdemes.

Nem csuda hát, hogy Pál méltónk ítélte

Annak lakására, kit leginkább félte;

S hogy a státusok közt legnagyobb Góliát

Fiává fogadta Jesse zömök fiát. - -

[De szűnj meg, kis lantom, csitt a császárokról!

Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról.

Elég, éljen Lajos, Lajos leányával,

József nádorispány felséges párjával.]


Most, most Múzsám! ha van benned annyi erő,

Most ragadj trombitát; s légy olyan vakmerő,

Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,

Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak.

Báró Krayt, - akit a megcsúfolt békesség

Bosszúlójának szűlt a vitéz Szepesség,

Ki magyar hazánkból ment Olaszországra,

Olaszországból a halhatatlanságra.

Aki megmutatta, hogy hazánk határa

Nem jutott még ma is a hérók fogytára;

S hogy Mantus vára nem megvehetetlen,

Mikor az ostromló megrettenthetetlen.

De, erőtlen Múzsa! halkal beszélj erről

A főbb poétákhoz méltó, nagy emberről,

Kinek a hír légyen örökös postája

És Virgiliussa a Virgil hazája. -

Te pedig trombitád függeszd fel fűzfára

És szállj le újonnan a Pindus aljára:

Horváthot illet az, vagypedig Mátyásit,

Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit,

Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik

S elhúnyt őseinket magokban felkőltik,

És kik, a királyhoz viselt hűségeket

Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. -

Elnyomott olaszok! újra éledjetek,

A Kray kezében már eltört bilincsetek.

Csókolván fegyverit örvendő dobszónál,

Állítsatok néki oszlopot a Pónál.

Ti is, segítségért esdeklő nemzetek!

A magyar nemzethez háládók légyetek,

Mely nemcsak napkelet ellen oltalmaza,

Mikor vérbe ferdett a két magyar haza,

És több századokig népe és királyja

A kereszténységnek volt előbástyája;

Hanem most is, ímé, felkél hazájából,

Kiugrik a szelíd békesség ágyából

És napnyúgot felől óltalmaz titeket

S terem számotokra bátor vitézeket.

Én hallgatok rólok, ti jól esméritek:

Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek.

Ti láttátok kardra termett sereginket

S apáinkról maradt vitéz tüzeinket:

Ha hát megszorúlunk, ti is mutassátok

Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok.


Én pedig, nem tudván zengeni háborút,

Letészem fejemről ezt a zőld koszorút;

Kraynak és a többi magyar vitézeknek

Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!


1799. szeptember 24.

LAST_UPDATED2