Payday Loans

Keresés

A legújabb

A moralizmus realizmusa: Bibó István politikai filozófiája PDF Nyomtatás E-mail
2011. augusztus 03. szerda, 08:35

alexander_and_aristotle

A moralizmus realizmusa:
Bibó István politikai filozófiája


Robert N. Berki

Fordította: Csepregi András

Eredeti megjelenési helye: History of Political Thought. XIII, 3. 1992. õsz.

Berki Róbert Nándor (Budapest, 1936 – Hull, 1991) a politikaelmélet nemzetközi hírû professzora és a Hull-i Egyetem Európai Intézetének igazgatója volt. Fõ mûvei: Socialism (1975), The History of Political Thought (1978), On Political Realism (1981), Insight and Vision: the Problem of Communism in Marxist Thought (1983), Security and Society: Reflections on Law, Order and Politics (1986), The Genesis of Marxism (1988). Cambridge-ben doktorált. Több könyve jelent meg holland, olasz és japán nyelven. 1989-ben részt vett az elsõ szegedi Bibó-konferencián, majd 1990 tavaszán Bibó István életmûvét feltáró kutatásokat végzett Budapesten, s ez alkalomból az MTA Történettudományi Intézetében elõadást tartott. Az volt a terve, hogy monográfiában dolgozza fel az életmûvet. A Cambridge-i Egyetemi Kiadónál kezdeményezte azt, hogy Bibó mûveibõl angol nyelvû válogatás jelenjen meg. Könyvtárát a Kossuth Lajos Tudományegyetemre /ma: Debreceni Egyetem/ hagyta. Terveibõl ez a tanulmány – a legjobb angol nyelvû és (immár elmondhatjuk) az egyik legjobb magyar nyelvû Bibó-értelmezés - maradt.

*

Nem nehéz megjósolni, hogy különösen most, hogy a Kelet és Nyugat közötti kétirányú kulturális kapcsolatok újra szabaddá lettek, Bibó István, aki a politikai filozófia egész európai hagyománya legnagyobb alakjaihoz hasonlítható formátumú magyar gondolkodó, meg fogja kapni a huszadik század kiemelkedõ szellemeihez illõ elismerést. Bibó távolról sem csak helyi, provinciális értelemben jelentõs: míg mélységesen eredeti, és szervesen a magyar kultúrában gyökerezõ gondolkodó, egyszersmind a „Nyugat” gyermeke is. Ha politikai filozófiáját egy tömör kifejezéssel akarnók összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy az „a moralizmus realizmusáról” szól, vagy hogy az egy mélységesen radikális, morális szempontból is végiggondolt politikai víziónak és értékrendnek, és a politika és a társadalom sarkalatos problémáit tárgyilagosan és indulatok nélkül vizsgáló realista éleslátásának a szinte hibátlan szintézise. Ez a szintézis csak „szinte” hibátlan: a tanulmány záró szakaszában meg fogok fogalmazni Bibó politikai elméletének néhány megkérdõjelezhetõ pontjával kapcsolatosan egy-két építõen kritikus megjegyzést.

Ki volt Bibó? Mivel az angol nyelvterület szélesebb tudományos közvéleménye elõtt neve még mindig szinte teljesen ismeretlen [2] , helyénvaló bemutatását rövid életrajzával kezdenünk. Budapesten született 1911-ben középosztályi-értelmiségi család gyermekeként, a ’30-as években jogtudományi és politikatudományi területen szerzett egyetemi diplomát. Magyarországon a Szegedi Egyetem hallgatója volt, késõbb Bécsben, Genfben és Hágában végzett tanulmányokat, melyek jelentõs hatást gyakoroltak formálódó nézeteire. A második világháború elõtt az igazságszolgáltatásban helyezkedett el. A politika iránti átható érdeklõdését személyes, baráti kapcsolatai is táplálták, melyek révén, közvetlenül a háború kitörése elõtt, kapcsolatba került a radikális demokratikus reformmozgalommal, s a baloldali népiek egy csoportjának egyik szellemi vezetõje lett. Közel állt a magyar antifasiszta ellenállási mozgalomhoz, 1944-ben rövid idõre le is tartóztatták. 1945-ben, az ország felszabadulása után, a hosszú távú demokratikus reformok elkötelezett híveként lelkesen vetette bele magát Magyarország újjáépítésének feladatába. Csatlakozott a népi mozgalom legfontosabb politikai szervezetéhez, a Nemzeti Parasztpárthoz, és egy rövid ideig magas tisztséget töltött be a belügyminisztériumban. Az 1945-tõl 1948-ig tartó koalíciós idõszak Bibó számára mint elsõrangú politikai esszéíró számára is termékeny periódus volt. Néhány szemeszteren keresztül a Szegedi Egyetem politikatudományi tanszékének professzori székét is betöltötte. Az 1948-tól 1956-ig tartó kommunista diktatúra, más független értelmiségiekhez hasonlóan, õt is hallgatásra kényszerítette. A hallgatásból az 1956-os magyar forradalom napjaiban lépett újra elõ, s mint a Nagy Imre kormánynak két nappal a szovjet bevonulás elõtt kinevezett államminisztere, életében elõször nemzetközi hírnévre is szert tett. Õ volt a kormány utolsó tagja, aki a helyén maradt, híres Nyilatkozata és a magyar helyzetet elemzõ írásai történelmi jelentõségûek lettek. 1957-ben tartóztatták le, és 1958-ban (Göncz Árpáddal, a mai /1992. Szerk./ Magyar Köztársaság elnökével együtt) hazaárulásért életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték; valójában nem sokon múlt, hogy nem került akasztófára. 1963-ban amnesztiával szabadult. Újra hallgatásra kényszerült, amit a maga részérõl soha nem is oldott fel, nem kötött kompromisszumot a Kádár-kormánnyal. Politikai rehabilitációjára 1978-ig kellett várnia, egy évvel késõbb meghalt. A ’70-es évektõl kezdve viszont magyar értelmiségi körökben fokozódó tisztelet övezi, amely mára gigászi méreteket ért el. Bibó hajdani barátait, kollégáit és „tanítványait” ma Magyarország vezetõ értelmiségi köreiben találjuk; a Bibó-értelmezés irodalma hatalmassá duzzadt; újságcikkek és politikai szónoklatok rendre az õ tekintélyére hivatkoznak; írásait egyetemi hallgatók tanulmányozzák. Mára nemzeti hõssé vált, a romlatlan hazai demokratikus hagyomány szimbólumává. Jellemzõ, hogy mindkét nagy párt, az MDF (centrista népiek) és az SZDSZ (baloldali liberálisok), amely ma meghatározza a magyar politikai életet, harciasan igényt tart Bibó örökségére, mint politikája egyik intellektuális forrására. Eljött hát az ideje annak, hogy megvizsgáljuk Bibó életmûvét egy minden értékét nagyra becsülõ, mégis egy kis távolságot tartó nézõpontból, az életmûnek leginkább megfelelõ összefüggésben, politikai filozófiájának keretében.
Ezek után furcsán hangzik, de igaz, hogy Bibót, mint politikai filozófust, a saját szülõhazájában is alig ismeri valaki. Annak a rendszeres és analitikus politikai filozófiának, ahogy ezt az angol nyelvterületen értik, Magyarországon nincsen régi, széles körben ismert hagyománya. Ehelyett a magas szintû politikai esszéírás eleven, okos és hatásos formáját mûvelik, amely elméleti keretbe ágyazott aktuális témákkal foglalkozik. Ezt a mûfajt, jellemzõ módon, jeles szépírók mûvelik nagy elõszeretettel. Bibót is ez a hagyomány formálta, s õ maga is a mûfaj kiváló mûvelõje lett, bár a szépirodalommal sohasem próbálkozott. Esszéit tudományos alapossággal írta meg, és bár nem írt nagy, átfogó tanulmányokat, termékeny szerzõ volt, aki, más esszéírókhoz hasonlóan, tárgyához széleskörû érdeklõdéssel közelített, szövegeit pedig különleges tisztaság és éleslátás jellemzi. Esszéiben Bibó témák sokaságával foglalkozott, kezdve Magyarország demokratikus átalakulásának problémáival (beleértve ebbe a megyerendszer radikális adminisztratív reformját, ami egyik szívügye volt), Európa története és ennek zsákutcái, a nemzetek és helyük a modern világban, a nemzetközi jog a háború és a béke problémájának összefüggésében, egészen a politikai filozófiáig, ami magában foglalja a jogtudományt, a fogalmi analízist és a morális perspektívák kidolgozását. Az utolsó kategória a legkevésbé közismert, hiszen Bibó élete során viszonylag keveset publikált a politikai filozófiához kapcsolható témákban. Mégsem vagyunk teljesen tanácstalanok, hiszen irodalmi hagyatékában rendelkezésünkre áll egy nagyon értékes szöveg, egy 1970-71-ben készített hangfelvétel százharminc oldalas átirata. Ez az írás, ami Az európai társadalomfejlõdés értelme [3] címet viseli, nemcsak szellemi végrendelet (meg kell jegyeznünk, hogy késõbbi hangfelvételek is ismeretesek), hanem átfogó tanulmány, Bibó tervezett magnum opusának elsõ nyersfogalmazványa, egy születõ politikai filozófia kifejtése. Az írás tartalma, amelyet más átiratok és publikált munkák is megerõsítenek, meggyõzõen bizonyítja, hogy Bibóban együtt volt a készség és a szándék arra, hogy túllépjen a tematikus esszéíráson, és azt is, hogy gondolatai logikusan összefüggtek egymással, és koherens egészet alkottak. Sõt, Bibó számos és sokkal jobban ismert tematikus írása érvelésének jelentõségét csak az képes igazán felfogni, aki végiggondolta ezt az értelemadó szöveget. Mindezeken túl, nagyfokú folytonosságot figyelhetünk meg a korábbi publikációk és eme késõi gondolatmenet között. [4] Bibó politikai filozófiájának itt következõ bemutatása során (életmûve más területeinek tárgyalásába most sajnos nem bocsátkozhatunk bele) szinte kizárólag Az európai társadalomfejlõdés értelme érvelésére fogunk támaszkodni.

Mielõtt azonban hozzáfogunk ehhez a feladathoz, be kell iktatnunk még egy rövid bevezetõ szakaszt, amelyben megvilágítjuk Bibó gondolatainak intellektuális kontextusát. Amint erre már rámutattunk, Bibó eredetisége abból a hagyományból fejlõdik ki, és annak a hátterén értelmezhetõ, amely formálódása során hatott rá. A magyar kultúra tekintetében itt elsõsorban a reformkor óta meghatározó nemzeti liberális és demokratikus eszmékre és kifejezésmódokra kell utalnunk. Ennek a tradíciónak az egyik fõ jellegzetessége a német politikai és kulturális hegemóniával szembeni ellenállás, a másik pedig a magyar konzervatív-romantikus mini-imperializmus elutasítása. Bibó gondolkodásmódjának kialakulására további hatással volt az a jellegzetesség, hogy ez a demokrácia felé hajló nacionalizmus Magyarországon erõsen kötõdik a protestantizmushoz. Bibó útja tehát szinte természetesen vezetett a két világháború között alkotó népi írók közé, akik a nemzeti liberalizmus hagyományát ápolták: ügyeiket, nézeteiket és politikai stratégiájukat messzemenõen a magáénak vallotta. Mégis, félrevezetõ volna Bibót, mint „politikai filozófust”, a népiek közé sorolni [5] . Szemben a nagy népi írókkal, Illyés Gyulával, Veres Péterrel, vagy a dráma-és esszéíró Németh Lászlóval, sem stílusa, sem témaválasztása nem tükrözi a magyar nép sajátos problémái és a magyar parasztság iránti mindent meghatározó érdeklõdést. Bibó gondolkodásának sajátossága éppen az a – nagyobbrészt, sõt akár teljesen sikeres – kísérlet, amely szintézisbe hozza a magyar demokratikus népi hagyományokat és a haladó európai politikai eszméket. Megkockáztathatjuk, hogy Bibó radikális realizmusának az a legfõbb ambíciója, hogy a magyar nemzeti demokratikus eszmék legjobb elemeit beillessze a nyugati politikai hagyományba.
Bibó gondolatai szélesebb intellektuális összefüggéseinek vizsgálatakor magyarázói gyakran rámutattak arra, hogy Bibó a klasszikus európai liberalizmus örököse, ezen belül is különösen az angol liberális hagyomány és annak a demokratikus szocializmus irányában történõ ’organikus’ fejlõdése foglalkoztatta (az „organikus” kifejezéssel Bibó gyakran az európai társadalomfejlõdés történetileg elõrevivõ lépéseit írja le). Ez a megfigyelés feltétlenül helyénvaló Bibó politikai gondolatai konkrét tartalmára nézve. De arra is fel kell figyelnünk, hogy stílus és irodalmi eszközök tekintetében Bibó a politikai gondolkodás nagy itáliai tradíciójához is közel áll, osztozik annak friss elevenségében, a konkrét koncentrálás képességében, objektivitásában és egyszerûségében (amin természetesen nem laposságot értünk). Bibó is képes arra, hogy azonnal a lényegre térjen, hogy ideológiai kötöttségektõl szabadon érveljen, hogy szembe nézzen a valósággal annak közvetlen, csupasz, gyakran kellemetlen megjelenésében. Ahogyan egyszer egy, a ’70-es években folytatott beszélgetésben, fiatalkorának népi politikusaira utalva meg is jegyezte: „az igazság az, hogy akinek épen mûködik a realitásérzéke, az akármiféle ideológiai építménybõl kiindulva ugyanoda kell hogy eljusson” [6] . A korai modern itáliai tradíció mögött pedig természetesen megtaláljuk az antik szerzõket, Arisztotelész és Ciceró hatalmas alakját, akik, és különösen Arisztotelész, Bibó legfontosabb mestereinek tekinthetõk. Az európai társadalomfejlõdés értelme végén Bibó szomorúan állapítja meg, hogy a modern szerzõk, legyenek keresztények vagy marxisták, már nem rendelkeznek az ókori írók azon képességével, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. Fontos még itt megjegyeznünk azt is, hogy Bibóra a legnagyobb személyes hatást Guglielmo Ferrero olasz történész és politikai gondolkodó gyakorolta. Ferrero Genfben élt emigránsként, Bibó ott hallgatta az elõadásait: Európa újkori történetének mesteri összefoglalását jórészt a Ferrerotól kapott indítások alapján építette fel. [7]

Az elismert és kitapintható hatások mellett azonban további kimutatott hasonlóságokat is találunk, egyrészt az utópikus szocialistákkal (különösen /Claude-Henri/ Saint-Simon), /Benjamin/ Constant-tal, és olyan újabb írókkal, mint / Max/ Weber, /José/ Ortega /y Gasset/, /Karl/ Mannheim, és a korai Reinhold Niebuhr (hogy még egy protestáns hátterû „realistát” említsünk). További eleven párhuzamok fedezhetõk fel Bibó és /Richard H./ Tawney, /Harold J./ Laski és /Bertrand/ Russell, de mindenekelõtt George Orwell között, akinek az intellektuális becsületessége, az álszentséget, a dogmatizmust és a haszontalan absztrakciókat elutasító magatartása, valamint a szocializmus (mint az emberi kapcsolatokban megélt tisztesség) iránti morális elkötelezettsége meglepõen közeli hasonlóságokat mutat Bibó jellegzetes vonásaival. Hannah Arendtnek a politikai demokrácia iránti erõs elkötelezettsége is Bibó gondolatait idézi fel. Érdekes módon, a politikai gondolkodás egyetlen komoly modern tradíciója, ami szinte teljesen érintetlenül hagyta Bibó fejlõdését, a marxizmus. Ez a tény nem annyira meglepõ: Bibó nemcsak a marxizmus „germán” karakterétõl idegenkedett, hanem a marxizmus (valójában a leninizmus és a sztálinizmus) kegyetlen és vulgáris vonásai is taszították, amelyeket aktív gondolkodóként és gyakorló politikusként akaratlanul és bõséggel megtapasztalhatott. Természetesen jól ismerte a marxizmus alapvetõ tanításait, gondolatai gyakran találkoznak, ha érintõlegesen is, marxista eszmékkel; közvetlenül a második világháború után közel került ahhoz, hogy a magyar marxisták „társutasa” legyen. [8] Magáról mégis azt mondja el, hogy komolyan sohasem tanulmányozta a marxista filozófiát [9] , írásai pedig arról is tanúskodnak, hogy nem nagyon ismerte a kortárs marxista szerzõk igényesebb szövegeit (bár gondolatai itt-ott némileg emlékeztetnek /Jürgen/ Habermasra). Mindezek ellenére, paradox módon Bibónak, mint politikai közírónak a különleges kiválósága marxista terminológiával is kifejezhetõ, ahogyan a közelmúltban egy magyar tudós fogalmazott: Bibó írásai a „konkrét helyzet konkrét elemzései”. [10]
Bibó politikai filozófiáját, ahogyan azt Az európai társadalomfejlõdés értelme alapján rekonstruálhatjuk, három nagy fejezetbe rendezve tárgyalhatjuk végig. Ezek: módszertan és alapelvek; Európa történelmének áttekintése; a jelen feladatainak és lehetõségeinek programszerû kimunkálása. A módszertannal kapcsolatban elsõként azt jegyezzük meg, hogy Bibó azt a hagyományt követi, miszerint a politika nem egzakt tudomány a természettudományok értelmében, és nem is lehet azzá, bár azt a véleményt is képviseli, hogy módszertanuk, és végsõ céljuk, nevezetesen a megbízható tudás megszerzése, alapvetõen azonos. Bár erre nem találunk kifejezett utalást Az európai társadalomfejlõdés értelmében, a társadalomkutatás területén Bibó a „szinoptikus módszert” alkalmazza, amit egykori tanárától, a kiváló jogfilozófus és szociológus Horváth Barnától [11] tanult. Ez a módszer a tények és az értékek rendszeres „együtt-látását”, értelmi szintézisüket jelenti, lényegében azt, amit ebben a tanulmányban a morális vízió és a realista lényeglátás bibói szintézisének nevezünk. Bibó szerint két oka van annak, hogy a társadalomkutatás nem lehet teljesen tudományos. Egyrészt, míg a természettudós ellenõrzött környezetben végezheti a kísérleteit, addig a kísérlet a társadalom világában nagyon hosszú idõt is igénybe vehet. Másodszor, a társadalomtudományban mindig jelen van egy intuitív, vagy más szóval mûvészi aspektus, amely magában foglalja a tudós saját alapvetõ értékrendjét is. Következésképpen, a társadalomtudományok területén minden elmélet csak „a példák összességébõl adódó meggyõzõ erõn” [12] alapulhat, amelynek sem egzakt bizonyosságot, sem véglegességet nem tulajdoníthatunk. Minden ilyen séma kiindulópontja egy probléma, a társadalom mûködési zavarának érzékelése, amelyre a gondolkodó elmélete – általában egy politikai program kíséretében – megoldást keres. Bibó tematikus írásai, például azok, amelyeket Magyarország lehetõségeirõl írt a második világháború után vagy 1956-ban, megmutatják, hogy milyen különleges képességgel és hatással alkalmazza ezt a módszert. Egy nyugati értelmezõje szavai szerint „képes volt arra, hogy túllépjen az adott helyzet határain, hogy kiépítsen egy széles és általános kontextust, amibe belehelyezheti az eseményeket, hogy végül megteremtse az események analízisének meggyõzõ gondolati keretét” [13] . A politikai gondolkodó és kutató feladata továbbá, folytatja Bibó, hogy kijelölje a társadalom fejlõdésének irányait. Az európai társadalomfejlõdés értelmében olvasható megfigyeléseit és elméleti kitérõit Bibó ilyen elméleti séma építõköveinek tekinti.

Alapelveit – ahogyan õ maga nevezi – egy egzisztencialista tételbõl vezeti le. Az ember különlegessége, alapvetõ és lényegi definíciója szerint, a félelem, ami abból ered, hogy tudatában van kiszolgáltatottságának, s azt is tudja, hogy egyszer meg fog halni. Ez a tudatosság különbözteti meg az embert az állatoktól, amelyek a félelmet csak konkrét szituációkban ismerik. Az emberi félelem általánossá lesz, mindennel kapcsolatba kerül, az ember végül saját gondolataitól fél, melyek azt a lehetõséget hordozzák, hogy õt el is lehet pusztítani. Az általánosodott félelem elsõdleges tárgya pedig a másik ember lesz, aki az egyén élete és jóléte szempontjából a legintenzívebb és legközvetlenebb veszély forrásaként tûnik fel. Bibó szerint nem véletlen, hogy az ember kezdettõl fogva a fenyegetõ természeti erõket is hajlamos „humanizálni”. [14] Meggyõzõdése, hogy az általánossá vált és a másik emberre irányuló félelem érzése és tudata a társadalmi konfliktusok alapvetõ gyökere. A konfliktus viszont az emberi fajnak nem természetes és magától értetõdõ állapota. Bibó határozottan tagadja, hogy a természet önmagában a harcias kapcsolatok terepe lenne. A fajon belüli agresszió egyedül az emberi nemre jellemzõ, ennek oka pedig a félelem tudata. A ragadozó állat a természet különös, és nem tipikus jelensége. A természet sokkal inkább a különféle fajok, és minden szerves alkotórésze közötti alapvetõ szolidaritásról tanúskodik. „A szerves élet melege a természet egész szélességében keresi a más szerves életek melegségét”; itt (szemben az emberi társadalommal) még a fizikai elpusztítás célja is az „összebújás” [15] . Ennélfogva:
„Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek, csak görcsös félelmek vannak, esetleg olyan görcsös félelmek, amelyek megmerevedett társadalmi szituációkra épülnek…” [16]

Az ember alapvetõ erõfeszítése tehát arra irányul, hogy megszabaduljon a félelemtõl. A szabadulásnak viszont van egy helyes és van egy hibás útja is. A hibás úton az ember arra törekszik, hogy azon az áron szorítsa vissza félelmét, hogy a másik emberrel szemben hatalomra tör. A hatalom megragadásának kísérlete azért alapvetõen elhibázott vállalkozás, mert ahelyett, hogy csökkentené a félelmet, növeli azt, és nem csak az alávetett, hanem a hatalommal bíró számára is. A hatalom elpusztítja saját magát, hiszen létrehozza a kényszer és a félelem egymást erõsítõ ördögi körét – Bibó szerint az emberiség történetét mindeddig ez a tragikus folyamat jellemezte, ami a legtöbb embert arról is meggyõzte, hogy az ördögi körbõl nincs kiút. Mégis van egy módja a szabadulásnak, van megoldása a félelem és az általa gerjesztett társadalmi konfliktusok problémájának, mégha ez a mód elsõ látásra valószerûtlennek tûnik is. Bibó tömör fogalmazása szerint ez a mód azoknak a gyakorlatoknak és ideológiáknak az összessége, amelyek megpróbálták kizökkenteni az emberi történelmet a zsarnokságok váltakozásának monotóniájából, hogy olyan „kísérletek” útjára segítsék, „amelyek megkísérelték a hatalmat tartósan, intézményesen humanizálni, moralizálni, szabadságelemekkel kontrollálni, és végül, végsõ célként felszámolni” [17] . Ezek a történelmi kísérletek szükségképpen az ember, minden ember morális autonómiájának, spontán szabadságának és személyes méltóságának felismerésével kezdõdnek. A módszertanra és az alapelvekre vonatkozó megjegyzéseit ennélfogva Bibó azzal a kijelentéssel zárja, hogy „az egész társadalomfejlõdésben kizárólag az nevezhetõ fejlõdésnek és jövõbe mutatónak, amely az embert embertõl gyötrõ félelem feloldása és ennek eszközeként a társadalomtechnikák humanizálása, racionalizálása és moralizálása felé mutat” [18] .
Bibó véleménye szerint mindössze két nagy történelmi törekvés sorolható ide, a kínai és az európai kísérlet. A kínai történelemre és társadalomfilozófiára vonatkozó megfigyeléseit átugorva most közvetlenül az európai történelem fejlõdésének mesteri összegzéséhez fordulunk, ami Bibó politikai filozófiájának a legmegragadóbb és legtermékenyebb fejezete. Az európai kísérlet gyökerei, amint a klasszikus filozófusok gondolatai és a mûködõ politikai intézmények is tanúsítják, az antik görög- római világba nyúlnak vissza. Bibó Arisztotelész és Ciceró gondolatait emeli ki, mint legfontosabbakat: Arisztotelész azon meglátását, hogy a jó közösségben az emberek nem az uralkodók önkényének, hanem törvényeknek vannak alárendelve, valamint Ciceró elméletét a kevert alkotmányról. Hangsúlyozza az ókori Róma különlegesen tartós legitimitását is, és kiemeli az állam alapintézményének, a szenátusnak a szerepét. A Római Birodalom hanyatlása és bukása után az európai társadalomfejlõdés fáklyavivõje – alapvetõ eszméi és az egyházszervezet révén – a nyugati kereszténység lett. Bibó – mondhatjuk, jellegzetesen protestáns módon – nagy hangsúlyt tesz Krisztus személyére és az evangéliumi elbeszélésekre, különösen azokra, amelyek az erõszak elutasításáról és a szelídség hatalmáról szólnak. Kiemeli, hogy az igazi keresztény szelídség nem jelenti sem a gonosszal szembeni passzivitást, sem pedig az ügyefogyott meghunyászkodást. Ellenkezõleg, Krisztus cselekedeteire utalva a valódi keresztény magatartást úgy határozza meg, hogy az nem más, mint az erõszakos, vagy erõszakkal fenyegetõ helyzetekben a megfelelõ „lefegyverzõ gesztusok” [19] megkeresése. Erkölcsi kötelességünk, hogy keressük ezeket a gesztusokat, s csak akkor éljünk erõszakkal – a ránk bízottak védelmében – ha már minden más lehetõséget kimerítettünk, sohasem felejtve el, hogy az erõszak mindig a rosszabb megoldás, ami könnyen visszaüthet arra is, aki él vele.

Bibó nagyon hangsúlyozta a középkori kereszténységnek a politikai élet erkölcsi szempontokkal való átitatásában játszott szerepét. Szent Ágostonnak tulajdonítja azt az alapvetõ tanítást, amely erkölcsi elveknek rendeli alá a világi hatalmat. Ágoston volt az, aki kidolgozta az uralkodók kötelességeit, hogy hogyan kell az isteni törvénynek engedelmeskedve az alattvalók érdekeit szem elõtt tartva kormányozniuk. A „hatalom erkölcsi átitatódása” szempontjából különös jelentõsége van Nyugat-Európa akkori „anarchiájának” (ellentétben a Bizánci Birodalommal), ami nagy szervezõ szerepet hagyott meg az Ágoston teológiája alapján szocializálódott keresztény papság nemzedékei számára. Az elkötelezett, morálisan gondolkodó „klerikus értelmiség” áldásos hatásának az akkori és a késõbbi európai történelem folyamán Bibó nagy fontosságot tulajdonít. A középkor hanyatlásával Nyugat-Európa északi részén a papság moralizáló szerepe még inkább meghatározó lett, míg Délen továbbéltek a bizánci és a mágikus elemek. Északon a papság a Rómától örökölt jogi és politikai pragmatizmusra épített, és felvállalt egy sor társadalmi funkciót, mint például a tanítást és a szegények gondozását, s „ennek jegyében a társadalom legkülönbözõbb hatalmi helyzeteit funkciókká, feladatokká, keresztény kötelességekké átértelmezni és átnemesíteni igyekezett.” [20] . Az európai feudalizmus ennélfogva több volt, mint pusztán katonai hierarchia és alá-fölérendelés. Az egyéni üdvösség keresztény felfogása hozzájárult az emberek közötti egyenlõség fokozatos elfogadásához, és megalapozta a hatalom „forradalmi kritikájának” lehetõségét. Ez az út vezetett a késõbbi haladáshoz és a modern forradalmakhoz.
Ebben a történelmi korban elsõsorban a polgárság képviselte a haladó eszméket, Bibó pedig hangsúlyozza a papság nevelõ szerepét a városi lakosság körében. A papság irányítása alatt kialakult a „helyi társadalmaknak” az a világa,
„amely a mûgonddal alkotó embernek új, tudatos életformáját szegezte szembe a nemesség lényegében munkátlan, verekedõ és hivalkodó világával, és hosszú távon erjesztõjévé lett azoknak a fordulatoknak, amelyek az arisztokrácia társadalmi szerepét végül is fölszámolni voltak hivatottak” [21] .

A reformáció, Bibó szerint, ennek a folyamatnak volt logikus következménye a fejlettebb Nyugaton, ahol a keresztény tanítást „halálosan komolyan” vették, és véget vetettek a katolikus egyház a pogányság szellemével kötött régóta tartó kompromisszumának. De Bibó a reformáció negatív aspektusait is számon tartja: a keresztény Nyugat spirituális egységének a megszûnését, és a királyi, fejedelmi abszolutizmus Európa néhány országát komolyan fenyegetõ veszélyét. Ezen a ponton rövid kitérõt teszünk, hogy utaljunk Bibó egyik legizgalmasabb írására, a halála után megjelent Uchróniára [22] , amelyben egy képzeletbeli dialógus keretében azt a kérdést járja körül, hogy hogyan alakult volna Európa történelme, ha a tizenötödik századi zsinati mozgalom nem szenved vereséget. Ebben az esetben nem került volna sor sem a reformációra, sem a szekularizációra, hanem a társadalmi és szellemi fejlõdés egy toleráns katolicizmus keretén belül ment volna végbe. Bibó gondolatmenetének központjában egy olyan – hipotetikus – európai spirituális központ vagy tanítóhivatal áll, amely „társadalomformáló tényezõ tud lenni anélkül, hogy a hatalomkoncentráció csapdáiba beleessék” [23] . Nem nehéz felfedezni ebben az egyetemes európai, a középkori kereszténység haladó szellemét továbbvivõ klerikus értelmiség gondolatát, amely Bibónak a jelenre vonatkozó programadó kijelentéseiben is szerepel, ahogy azt majd késõbb látni fogjuk.
A modern kor különbözõ utakon érkezett meg Európába. A haladás „legegészségesebb és legtermékenyebb” változata azokban a helyzetekben következett be, ahol az emelkedõ polgárság szövetségre lépett az arisztokráciával a királyi hatalom ellen vívott harcban. Ez tette lehetõvé – s amint már említettük, ez Bibó koncepciójának központi fogalma – a középkor „organikus” fejlõdését a modernitás irányába. Svájc, Hollandia és Anglia voltak azok a szerencsés országok, amelyek megtapasztalhatták a fejlõdésnek ezt a lehetõségét. Ezekben az országokban a fejlõdés évszázadai alatt megszülethetett a hatalomért versengõ társadalmi csoportok és szembenálló ideológiák között egy sor történelmi kompromisszum, amelyek végül a hatalom „humanizálásának és moralizálásának” olyan magas szintjéhez vezettek, amely Európa más országaiban elérhetetlen maradt. Ezekben az országokban, és különösképpen Angliában, a szuverén állam újkori doktrínáját olyan mértékben átformálhatta – elméletben és gyakorlatban egyaránt – a hatalmi ágak szétválasztásának az elve, hogy a fejlõdés elvezethetett a korlátozott állam kialakulásához. Ezekben az országokban a lakosság ma is több-kevesebb hatékonysággal ellenõrzi a kormányhatalmat.

A kontinens országainak többsége viszont nem volt ilyen szerencsés. A zsinati mozgalom kudarca közvetve a királyi hatalom megerõsödéséhez és az erõs állami bürokrácia kialakulásához vezetett. Ebben a kontextusban tört ki 1789-ben a Nagy Francia Forradalom, aminek Bibó Európa további fejlõdésére nézve meghatározó jelentõséget tulajdonít. A forradalom értelmezése során, ahogyan az ember alaphelyzetének „egzisztencialista” olvasatában is, Bibó szorosan Ferrero nyomában halad, ugyanakkor mestere gondolatmenetét néhány erõteljes meglátásával ki is egészíti. Bibó szerint a francia forradalom az újkori történelem legsikeresebb és legsikertelenebb eseménye volt. Pozitívuma, hogy lehetõvé tette az európai társadalom széles körû, radikális újrarendezõdését. De nem kevésbé erõteljes, ha nem ennél is erõsebb hatást gyakorolt az utókorra a forradalom negatív oldala: tragikus hibája volt, hogy „olyan méretû félelmet keltett fel, amibõl a nyugati világ azóta sem tudott felépülni” [24] . Ez az alapvetõ félelem szülte meg a jakobinusok forradalmi terrorját, majd ez vált a forradalom „zsákutcájává”, amennyiben az egész kontinens számára gyûlöletessé és rémületessé tette magának a forradalomnak a gondolatát, sõt, bizonyos mértékig, a széles értelemben vett társadalmi haladás gondolatát is. A forradalom létrehozott továbbá két teljességgel terméketlen ellentétes emberfajtát, amelyek szembeállásába „azóta az európai gondolkodás be van zárva, mereven és reménytelenül: a hivatásos reakcióst és a hivatásos forradalmárt” [25] . Ez a két steril emberfajta szinte teljesen ellehetetlenítette a valóságos politikust az európai politikában, az államférfit, aki nem elvont ideológiai célokat hajszol, hanem egyformán képes „a konkrét szükségletnek megfelelõen” hagyományõrzõ, társadalmat reformáló, esetleg forradalmi lépéseket tenni.
Bibó itt azt a fontos szempontot fogalmazza meg, hogy a francia forradalom pozitív, haladó, vagy „organikus” aspektusának semmi köze sincs az emelkedõ polgárság „osztályérdekeihez”, akkor sem, ha a társadalmi változásoknak ez a csoport volt az elsõ számú haszonélvezõje. A forradalom vezérlõ eszméi, a szabadság, az egyenlõség és a testvériség, az európai társadalom fejlõdésének korábbi szakaszából származnak, érvényességük tehát nem volt, és ma sem köthetõ ehhez a történelmi korszakhoz. A forradalom fõszereplõje nem a polgárság, hanem a társadalomkritikus értelmiség volt, amely a hajdani klerikus értelmiség utódja. Ez a csoport viszont, amely már eleve a félelem akkoriban általános légkörének hatása alá került (hiszen megszûnt a törvényes rend), saját maga is hordozta a forradalmi eszmék fertõzését, ezeket túlfeszítetten, elvontan alkalmazta, s ezzel maga is hozzájárult a kibontakozó ideológiai zûrzavarhoz, valamint a reakció és a forradalmiság szélsõségeinek végzetes polarizálódásához. Bibó szerint az volt a forradalmi értelmiség döntõ hibája, hogy megkísérelte teljesen kiszorítani a közéletbõl az egyházat és a vallásosságot. Ez a hiba egy tünete volt annak a szerencsétlen törekvésnek, „amely a társadalmi reformok valóságos és konkrét érdekeitõl elszakadva olyan harci célokat tûz ki, amelyek egyáltalán nem érhetik el az emberek vallásos kötöttségeinek a megszüntetését vagy átalakítását”. [26]

Itt találjuk Bibó történeti áttekintésének a központi magvát. A terror és az erõszak megalkotta a forradalom mítoszát, és minden társadalmi és szellemi elõrelépés kritériumává tette. A francia forradalom után a haladó mozgalmak – elfordulva a haladás helyes, „organikus” útjától – megteltek a forradalmi mítosszal, kisiklottak, egyre szélsõségesebbé váltak, s ennek a folyamatnak a során ideológiájuk is komolyan sérült. Bibó számára magától értetõdõ, hogy a szocializmus, mint alapelv, a polgári-liberális forradalmat követõ lépést képviseli. A szocializmus lényege szerint nem más, mint a liberalizmus kiterjesztése. Amíg a liberalizmus célja az örökölt rangból származó elõjogok eltörlése, addig a szocializmus ezt a célt kiterjeszti az örökölt vagyonból származó elõnyökre is. „A mûgonddal alkotó ember életformájának a teljes gyõzelme”, írja Bibó, „azt kívánja, hogy ne csak fõispánságokat és királyságokat, de gyárakat se lehessen örökölni, hanem a tényleges alkotó teljesítmény arányában [lehessen] ebben a munkában részt venni” [27] . Ez, és nem más a szocializmus lényegi tartalma. Ezért beszélünk itt „egy egységes folyamat második fázisáról”. Bibó értelmezése szerint nemcsak értelmetlen, de egyenesen káros szembe állítani egymással a liberalizmust és a szocializmust. Lényegük szerint ugyanazt jelentik, legfeljebb a hangsúlyaik különbözhetnek. A modern korban, mondja Bibó, ha valaki komolyan hisz a szabadság ügyében, nem nevezheti magát vagy liberálisnak vagy szocialistának; más szavakkal, ha a szükségtelen ideológiai nyûgöket sikerült leráznia, az ilyen embernek egyszerre kell magát liberálisnak és szocialistának is vallania. [28]
A szocializmus viszont sajnos akkor lépett a színre, amikor a forradalmi indulat súlyos politikai és intellektuális válságba sodorta Európát, a forradalom tehát a szocializmus közvetlen meghatározásának „központi kategóriája” [29] lett. Ennek köszönhetõen a szocialisták szeme elõtt elhomályosult mozgalmuk végsõ célja, és a hatalom megragadását célzó politikai stratégiák megszállottjaivá váltak. Minden erejükkel és gondolatukkal egy nagy, elkerülhetetlen, és elkerülhetetlenül erõszakos forradalomra koncentráltak, amely önmagában minden létezõ probléma megoldására hivatott. A forradalom fogalmának ez az ideológiai magasba emeltetése Bibó szerint „alapvetõen rossz” volt. A forradalom célja sohasem lehet önmaga, nem szabad önmagáért tervezni és kívánni; a forradalmat – és a politikai erõszakot általában – csak mint egy adott szituációban érvényes szigorúan átmeneti eszközt igazolhatjuk. A hivatásos forradalmár, aki minden alkalommal az erõszakos felkelésre vágyik és meg is akarja teremteni az alkalmat, „pontosan a jó forradalom leglényegesebb vonását, a történelmi pillanathoz szabottságot és az ezzel kapcsolatos lényegi spontaneitást öli meg” [30] - mondja Bibó utolsó magnetofonra vett elõadásában.

Ezen a ponton fogalmazza meg Bibó a történelmi haladás marxista értelmezésének sokat mondó kritikáját, különös tekintettel a „szocialista forradalom” eszméjére, amit Nyugat-Európában a polgári társadalom megerõsödése követett. Hibátlan logikával mutatja meg annak a két elméleti konstrukciónak az összeférhetetlenségét, hogy a polgári kapitalizmus a modern társadalom fejlõdésének egy önálló „állomása” vagy „korszaka”, s hogy a kapitalizmust legyõzõ szocialista forradalom „történelmileg” elkerülhetetlen és szükségszerû. Ez a két egymásnak ellentmondó feltételezés mélyen gyökerezik a marxizmusban. Bibó azonban rámutat, hogy ha a kapitalizmus valóban egy önálló történelmi állomás, akkor nem feltételezhetjük, hogy kialakulása után rövidesen át fogja adni a helyét. Ha „még az ide vonatkozó marxi séma szerint” gondolkodunk is, és elfogadjuk, hogy a rabszolgaság és a feudalizmus évszázadokon keresztül fennmaradt, hogyan feltételezhetjük, hogy a kapitalizmus évtizedek alatt ki fogja futni magát és helyet fog adni a szocializmusnak? A kapitalizmus történelmi elhelyezésének csak akkor van értelme, ha nem teljesen kialakult társadalmi rendszernek, hanem az igazságtalan elõjogok megszüntetésének folyamatában ’lényegében átmeneti állapotnak’ tekintjük. Ebbõl viszont az következik, hogy nem beszélhetünk két egymást követõ nagy forradalomról, hanem ugyanannak a folyamatnak egymáshoz szorosan kapcsolódó két fázisáról. Annak a történelmi bizonyítéka, hogy a kapitalizmus és a szocializmus – ideológiailag: a liberalizmus és a szocializmus – valóban ugyanannak a jelenségnek két aspektusa, az a tény, hogy azokban az országokban, ahol a polgári liberális-demokratikus forradalom teljességre jutott, „úgyszólván lehetetlen valóságos szocialista forradalmat létrehozni” [31] , hiszen az elõjogok felszámolásának nagy munkája már befejezõdött. Ebbõl pedig még az is következik, hogy egy olyan országban, mint Oroszország, ahol a nagy átalakulás – az „emberi méltóság” nagy forradalma, hogyan Bibó másutt nevezi – nem történt meg, ott a felkelés eredménye sem liberális kapitalizmus, sem szocializmus, hanem egy csapat hivatásos forradalmár „diktatórikus uralma”. [32] (A forradalom és az erõszak mitizálásának jegyében végzetesen polarizálódott európai gondolkodás és társadalom egy másodlagos terméke volt, Bibó szerint, a fasizmus – amivel itt részletesen nem foglalkozhatunk.)
Mielõtt belefogunk ismertetésünk harmadik részébe, amelyben Bibónak a jelen feladataira és kilátásaira vonatkozó nézeteit mutatjuk be – amelyek természetesen nagy történelmi összegzésén alapulnak – kézenfekvõ összefoglalnunk a marxizmusra vonatkozó kritikáját, amit Az európai társadalomfejlõdés értelme befejezõ szakaszában találunk. Amint már mondtuk, a marxizmus Bibó számára elsõsorban a marxizmus-leninizmus állítólag „tudományos” ideológiai felépítményét jelenti. Ezt, és különösen ennek két központi gondolatát veti alá beható kritikának. Az elsõ: a marxizmus tudomány. A második: a marxizmus egyik lényegi üzenete szerint a történelmi haladás mozgató ereje a gazdasági osztályérdek, s ehhez képest az erkölcsnek csak alárendelt, toldalékszerû szerepe van. Ami az elsõt illeti, Bibó alapvetõ módszertani premisszái szerint a társadalmi kutatások és elméletek soha nem igényelhetnek maguknak (a természettudományokhoz hasonlóan) tudományos státuszt. Ez alól a marxizmus sem kivétel, az nem tudomány, hanem lényege szerint a társadalmi reform programja, aminek az érvényességét nem igazolhatják könyvek, csakis a megvalósult gyakorlat. A társadalmi „kísérletek”, amint arra már korábban is utaltunk, Bibó szerint több nemzedéknyi idõ alatt mutathatják meg érvényességüket: a marxizmus ezt a próbát még nem állhatta ki. Ami a második központi gondolatot illeti, Bibó mindenekelõtt azt hangsúlyozza, hogy Marx és követõi alapvetõen tévedtek abban, hogy az uralkodó osztályokat minden esetben a forradalmi erõszaknak kell megdöntenie. Ennek a hibás szemléletnek – ugyanúgy, mint a kapitalizmus és a szocializmus két külön történelmi szakaszra történõ hamis kettéválasztásának – ugyanaz az elhibázott történelmi kivetítés az oka: Marx beleolvassa a polgári társadalmat az abszolút monarchiába. Az abszolút monarchia, a kiváltságos arisztokráciával karöltve, valóban olyan akadálya volt a haladásnak, ami szükségessé tette a forradalmi konfrontációt. Az európai polgárság viszont ugyanebben az értelemben nem tekinthetõ „uralkodó osztálynak”. Mivel pedig a szocializmus valójában a liberális kapitalizmus szerves továbbfejlõdése, a haladásnak leginkább az erõszakmentes eszközök kedveznek, így az lényege szerint a politikai meggyõzés folyamata. Ebben a folyamatban tehát a „gazdasági osztályérdek” nem játszik meghatározó szerepet. Az erkölcs lefokozása a marxizmus-leninizmus harcosainak abbéli törekvései során, hogy megragadják és megtartsák a hatalmat, rövid távon és egyes helyzetekben sikeresnek bizonyulhatott, ugyanakkor gondolkodásukban és stratégiájukban egyfajta „furcsa nihilizmust” [33] hozott magával, ami végül önpusztítónak bizonyul. Bibó viszont azt is hangsúlyozza, hogy éppen úgy, ahogyan a liberális és demokratikus eszmék sem pusztán a polgári osztályérdek kivetítõdései, az alapvetõ szocialista, sõt marxista értékek és elvek sem intézhetõk el egy kézlegyintéssel, csak azért, mert mindeddig fõleg önkényes hivatásos forradalmárok és párthivatalnokok hivatkoztak rájuk a hatalmuk védelmében.

A jelen feladataira és kilátásaira nézõ bibói program fõ rendezõ elve ennélfogva az a meggyõzõdés, hogy az emberi méltóság forradalmának kiteljesedéséhez az európai táradalom szocialista rendjének bevezetése is hozzátartozik. De arra is figyelmeztet, hogy a fejlett európai körülmények között az erõszakos forradalmi változást ki kell törölni a szocialista ideológiai szótárból. A szocializmusnak organikusan kell kinõnie a liberális demokráciából, folytatnia kell, sõt jelentõsen ki kell terjesztenie a „szabadság intézményes formáit”, amit a liberális demokrácia teremtett meg, s ami a nagy európai „kísérlet” története során a haladás korábbi állomásainak a sorában áll, melyek a valódi organikus növekedést képviselik. A liberális-demokratikus alapokra építés kudarca halálos veszélyt jelent a szocializmus számára mind vonzereje, mind észlelhetõ ésszerûsége, mind globális terjedése szempontjából. Bibó szépen foglalja össze a lényeget:
„A szabadságjogok kialakult, polgárinak bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a parlamentarizmus, többpárt-rendszer, sajtószabadság, bírói jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a keresztény erõszakmenteség programjának.” [34]

Az a tény, hogy Bibó programja a kapitalizmus – vagy a liberális doktrína – alapelveinek a tekintetében mérsékelt és elfogadó, semmiképpen nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus tényleges gyakorlatával kész lenne kompromisszumot kötni. Erõsen ragaszkodik ahhoz, amit a szocializmus lényegi tartalmának tekint, azaz az örökölt vagyonból származó mindenfajta elõjog (fokozatos és békés) megszûntetéséhez. Ideológiai szempontból ez a vagyon defetisizálását jelenti, ami, Bibó szerint, a francia forradalmat követõ idõszakban súlyosan torzította a liberális eszmét. A szocializmusban meg kell tartani a „valódi tulajdont” ami nem más, mint a személyiség érvényes (materiális) kiterjedése. A tulajdon szentségének védelmezõi viszont „csalnak”, amennyiben a mamut-vállalatokat és a nagybirtokokat is a tulajdon kategóriájába sorolják. (Ugyanezt teszik a „létezõ szocializmus” azon ideológusai is, akik a marxizmus-leninizmus körülményei között védelmezik a mamut-vagyont.) A szocializmus Bibó számára gyakorlati értelemben valóban a nagybirtokok és nagyvállalatok kisajátítását jelenti, amelyek lehetõvé teszik tulajdonosaik számára, hogy hatalommal bírjanak mások felett, s amelyek szemben állnak a közérdekkel. A nagybirtok, a nehézipar és a hadiipar ennek tipikus esetei. Egy „tapintatos államhatalom” viszont, folytatja Bibó, különbséget tehet az efféle mamut-vagyon és a kapitalista vállalkozás olyan formái között, amelynek azáltal, hogy megengedi a spontán és egyéni gazdasági aktivitást a mind virágzóbb mûködés érdekében, teljes értékû helye van a szocialista fejlõdésben. Ezen a ponton Bibó újra hangsúlyozza a kapitalista „uralkodó osztály” különleges karakterét: nem központosított, érdekei szerint pluralista, nincs igazi „osztálytudata”, ennélfogva, mert különlegesen érzékeny a beható társadalomkritika érveire, fogékony a meggyõzõ szándék iránt is. [35] Bibó ugyanakkor több írásában azzal vádolja a nyugati szociáldemokráciát, hogy a szocialista programnak errõl a lényegi minimumáról is lemond, és kompromisszumot köt a kapitalizmus statikus, sõt hanyatló formáival. [36]
Bibó korántsem kerüli el azt, hogy megfogalmazza a maga vízióját az európai társadalom fejlõdésének jelene és jövõje számára. Sõt, a szocialista elméletek nagy hiányosságának tartja, hogy az „utópikus szocializmus” korszakát követõen haladó gondolkodók és mozgalmak egyre inkább a hatalom megragadására összpontosítottak, és kevesebb figyelmet tanúsítottak az iránt a kérdés iránt, hogy hogyan éljenek majd helyesen a hatalommal. Utólag jogosan kritizálhatjuk a korai szocialisták „naiv és utópikus” elméleteit, ugyanakkor az európai társadalom fejlõdése iránt elkötelezett gondolkodók nem háríthatják el azt a feladatot, hogy egy „reális és bíztató víziót” [37] dolgozzanak ki, amely inspirálja az embereket. Bibó víziójában nagy jelentõsége van a klasszikus szabadságintézmények széleskörû és hatékony mûködésének: népképviselet, helyi közösségekre átruházott önkormányzat, és a központi államhatalom hatásos ellenõrzése. Szenvedélyesen érvel amellett, hogy a liberalizmus idején kialakult szabadságintézmények, amelyek a véletlenszerû egybeesés következtében a polgárság javát szolgálták, nemcsak alkalmazhatók a szocializmus keretei között, hanem egyenesen elkerülhetetlenek számára. Ráadásul, célul tûzi ki a hatalmak megosztásának – bíráskodás, végrehajtás és törvényhozás – továbbfejlesztését, amiben megjelenik az oktatás, a tudomány és a kultúra autonómiája is. Hangsúlyozza egy autonóm gazdasági szféra fontosságát is, amelyben a kapitalista vállalkozást és a modern termelés technikájának és szervezésének elidegenítõ hatását ellensúlyozhatják a munkásönkormányzatok – ebben kétségtelenül az 1956-os magyar forradalom napjaiban spontán megszületõ munkástanácsok szolgáltatták számára a mintát. Egy sor érdekes és konkrét javaslattal világítja meg, hogy hogyan mûködhetne a kapitalista tulajdonba „beoltott” munkástulajdon szocialista rendszere; szorgalmazza például a munkások részvényessé válásának lehetõségét, azzal egyidejûleg, hogy az eredeti kapitalista részvényesek tulajdonosokból hitelezõkké alakulnának át. [38] Bibó elég realista ahhoz, hogy lássa, hogy a termelés irányítása szakértelmet igényel, az pedig egy bizonyos fokú gazdasági és szociális egyenlõtlenséggel jár együtt, de abban is hisz, hogy a hatalom demokratikus kontrollja mindezt politikailag ártalmatlanná teheti. A saját álláspontját világosan elhatárolja az új baloldalétól (Az európai társadalomfejlõdés értelme idõnkét igen kritikus például /Herbert/ Marcuse iránt), és elutasítja azokat a törekvéseket, amelyek a bürokratikus hatalmat könnyedén felcserélnék az „anarchikus erõszakkal”. Bibó szerint a társadalomnak nagyobb megrázkódtatások nélkül kell haladnia azon az úton, melynek során a hatalmi jellegû kapcsolatok erkölcsi tartalommal megerõsített kölcsönös szolgálatokká alakulnak át.

Végül azt is meg kell jegyeznünk, hogy Bibó nem táplált sok illúziót a modern „értelmiség” jellegével és társadalmi szerepével kapcsolatban sem. A kultúra és a tudományos élet autonómiájának szorgalmazása fõleg arra a nézetére vezethetõ vissza, hogy a vezetõ elit szerepét egyre inkább az értelmiség fogja átvenni, az õ szakértõ felelõssége lesz a „tudománycentrikus társadalom” [39] irányába történõ elmozdulás. Ez az elit, amely nem a funkcióját veszített arisztokráciának vagy a polgárságnak, hanem inkább a középkori és a korai modern keresztény papságnak a szerepét örökli (ez, mint korábban láttuk, az Uchrónia elképzeléseiben is tükrözõdik), nem lehet új „uralkodó osztállyá”, hanem „a teljesítmények egy bizonyos szabadon mozgó elitjét” [40] alkotja majd. De Bibó a modern értelmiségre váró kísértést is világosan látja, nevezetesen azt, hogy érvényes és szükséges társadalmi szerepét hatalmi pozícióvá alakítsa át, ahogyan ez meg is történt Európa marxista vezetés alá került országaiban, ahol a forradalmi változások gyümölcse a „funkcionárius arisztokrácia, az értelmiségi uralom”. Ugyanez a folyamat a kapitalista Nyugaton is megfigyelhetõ, ahol pedig a technokraták és a menedzserek egy csoportja emelkedik uralmi pozícióba. Az „értelmiségi zsarnokság” kialakulásának lehetõségét Bibó a mai európai társadalom fejlõdése szempontjából a leginkább fenyegetõ veszélynek tartja. [41] Optimizmusa mégis töretlen marad. Nem hiszi, hogy az uralom formáinak egyhangú váltakozása történelmi szükségszerûség, van kiút, „muszáj, hogy legyen orvosság”. A jelen nagy feladata nem az, hogy az egyik uralkodó csoportot a másikkal helyettesítsük, hanem „az uralom jelenségének megszüntetése” [42] . A nagy európai „szabadságprogram” megjelenése, annak folyamatos és egyre fejlettebb intézményesülése óta egyre nehezebbé vált az érvényes eszmék meghamisítása és szélsõséges eltorzítása (mint például a sztálinizmus és a fasizmus), még akkor is, ha alkalmanként erõre kapnak „politikai tömeghisztériák”. De mert maga a társadalmi szabadságprogram komolyan fogalmazódott meg, már „nem lehet megállni az emberiségnek addig, amíg meg nem találja azokat a szervezeti formákat, azokat az erkölcsi beidegzõdéseket, amelyek mellett ezt a szabadságprogramot uralmi rátelepedés nélkül meg tudja valósítani” [43] .
Bibó politikai filozófiájának vázlatos ismertetése után megfogalmazhatunk néhány elismerõ és néhány építõen kritikus észrevételt. Még egyszer leszögezzük, hogy ennek az írásnak az a célja, hogy mérlegre tegye Bibót, a politikai filozófust; az itt következõ megfigyeléseknek tehát nincs közvetlen jelentõsége arra nézve, hogy hogyan értékeljük õt a magyar politikai kultúra kontextusában. A mérleg pozitív oldalán legalább három fontos dolgot kell kiemelnünk. Elõször: a politikai filozófiának az a megközelítése, ami Bibó életmûvében feltárul, a politikatudomány mûvelõi részérõl minden kétséget kizáróan a legnagyobb elismerést érdemli meg. Egy politikai gondolkodó nem tûzhet maga elé nagyobb célt, mint hogy megkísérelje egy koherens fogalmi keretben szintetizálni, összedolgozni a politikai és erkölcsi értékek, és a „konkrét helyzetek” politikai tényeinek különálló, mégis egymást kölcsönösen befolyásoló és egymástól függõ világait. Bibó realista moralizmusa lényegileg tökéletesen megfelel ennek a kritériumnak. Erkölcsi értékei alaposan átgondoltak, mélyen az európai hagyomány fõvonalában gyökereznek, logikailag koherensek, és finoman illeszkednek az általa támogatott demokratikus eszméhez: annak a társadalomnak az eszméjéhez, amelyben „az egyenlõ emberi méltóságot” megfelelõ intézményi hálózat õrzi és erõsíti. Víziójához hasonlóan az eszméi megvalósulásának útjában álló makacs akadályok felismerése is szinte teljesen átfogó, és kivételesen éles szemû megfigyelõre vall. Nem fél attól, hogy morális vízióját megfogalmazza, ugyanakkor ahhoz is elég bátor, s megvan hozzá a mûveltsége és az analitikus készsége, hogy megmutassa a vízió megvalósulásának útjában álló aktuális akadályokat. Ha a „moralizmus”, azaz a valódi értékpremisszákon alapuló szemlélet a politikai filozófia minden valamirevaló kísérletének szükséges összetevõje, akkor Bibó minden nagy politikai gondolkodóhoz hasonlóan a legjobb értelemben vett politikai realizmussal együtt, ennek átfogó keretén belül fogalmazza meg ezeket a premisszákat. Ha pedig elfogadjuk, hogy a „realizmus”, azaz a politika világára vonatkozó érdemi megfigyelésekre és általánosított következtetésekre való gondos alapozás szintén a politikai filozófia lényegi összetevõje, akkor Bibó valószínûleg a legtöbb modern európai gondolkodónál tovább megy azzal, hogy ezeket a megfigyeléseket az erkölcsi értékek rendszerében helyezi el, azaz ezeket a ténybeli premisszákat értelmes tartalommal tölti meg.

Bibó politikai filozófiájának második pozitívuma az a tisztaság, tömörség és meggyõzõ erõ (és megint csak: bátorság), amellyel megragadja az európai tradíció lényegét. Érzelmezése az európai erkölcsi és politikai örökség és az intézményi formák fejlõdése fõvonalának eredeti megközelítése. Olyan, amely szinte páratlan a kortárs gondolkodók körében. Bibó biztos kézzel bontja szét ennek a fáradt és egyáltalán nem makulátlan hagyománynak a külsõ rétegeit, hogy kiemelje a lényegi magvát. Csak egyetérthetünk vele abban, hogy az európai tradíció lényege - az egyes ember méltósága és az ezt lehetõvé tevõ és biztosító demokratikus intézményrendszer - nem veszített érvényességébõl. Ezt nem kellene szégyellnünk, felhígítanunk vagy másra cserélnünk, hanem meg kellene próbálnunk megérteni és ennek a jegyében élni.
Itt szükséges leszögeznünk azt, hogy Bibó kulturális háttere jelentõs hatást gyakorolt arra, ahogyan leírja az európai örökség lényegét, s ahogyan leírásában hangsúlyoz. A „haladóbb” Nyugaton az intézmények mûködése visszaadhatja az európai tradíció jellemzõit, a közgondolkodás és a politikai diskurzus viszont távol lehet ettõl. Ez azt jelenti, hogy éppen azért, mert a Nyugat elõrébb tart, többé-kevésbé már elveszíthette a saját alapvetõ erkölcsi értékének a tudatát, a maga történelmi és kulturális gyökereit. A gyarmatosítás, a jómód, az apátia, az elidegenedés és egy sor egyéb dolog mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy az európai örökség jelzõfényei a nyugati társadalmakban mára elhomályosuljanak: a közöny, a cinizmus, sõt a szégyenérzet homályát kell áttörniük. Ennélfogva egy kelet- (vagy ha úgy tetszik, közép-) európai gondolkodó eredeti víziójára és éles meglátásaira lehet szükség ahhoz, hogy a Nyugat újra felfedezze a saját erkölcsi alapjait. A kelet-európaiak, ahogyan Marx a németekrõl mondta, a nyugatiaknak csak filozófiai szempontból kortársai: az elemi európai értékekrõl csak tudatos ismereteik vannak, de sem a tapasztalat, sem a vágyódás, sem pedig az értékekbõl való kiábrándulás nem adatott meg nekik. Annak a folyamatnak, amelynek révén ma Kelet- és Közép-Európa tényleges szociális és politikai lépésekkel felzárkózhat a Nyugathoz (s amelynek sikere persze egyáltalán nem biztos, de legalább lehetséges), nagyon is kívánatos párhuzama történhet meg a nyugat-európaiak között, mégpedig az, hogy kelet-európai társaiktól újra megtanulják a saját alapvetõ értékeiket. Ehhez a „revizionista” tanulási folyamathoz pedig keresve sem találhatnának jobb tanárt, mint Bibó.

A pozitív értékelés harmadik pontja a legfontosabb. Bibó analízise és érvelése úgy éri el legfõbb célját, a modern kort jellemzõ politikai és ideológiai polarizáció megszüntetését, hogy mind történetileg, mind fogalmilag gyökérteleníti, azaz alapvetõen megkérdõjelezi õket. Sokkal többre vállalkozik, mint a liberalizmus és a szocializmus (ahogyan a pólusokat általában nevezni szokták) puszta szintézisére [44] : érvelése egyenesen a szembenálló elõfeltételeket támadja meg azáltal, hogy tagadja az egymással szemben megfogalmazott alapdefiníciók érvényességét. Ebbõl következik, hogy a polarizáció bibói megközelítését csak komoly fenntartásokkal nevezhetjük „harmadik utas” megközelítésnek, akkor is, ha ezt az erõteljes kifejezést maga Bibó is gyakran használja (és kulcskifejezés azon követõi számára, akik Bibó „népi” elkötelezettségét hangsúlyozzák). A „harmadik út”, mint kifejezés, egy esszéista megközelítés számára természetesen jó szolgálatot tehet, de Bibó politikai filozófiájának értékelése során könnyûnek, sõt félrevezetõnek találtatik. A „harmadik” út magában foglalja a kiút, vagy kivezetõ út képét, ami tehát az „elsõ” és a „második” út után következik, s míg kétségtelen, hogy Bibó ebben a gyakorlati értelemben is használja ezt a kifejezést, analízisének fõvonala ennél mélyebben halad. A liberalizmust és a szocializmust együtt kell elgondolnunk, hiszen mind meghatározó fogalmi karakterük, mind értékrendjük szerint alapvetõen azonosak. Ezen a ponton Bibó – anélkül, hogy Az európai társadalomfejlõdés értelmében explicitté tenné – nyilvánvalóan ugyanazt a „szinoptikus módszert” alkalmazza, ami az általános értelemben vett moralizmus és realizmus szintézisét is áthatja. Amint felszámoljuk a szélsõséges torzulásokat, amelyek olyan ellenirányú történelmi körülmények találkozásának köszönhetõk, mint például a forradalmi terror, a liberalizmus és a szocializmus azonossága azonnal láthatóvá lesz. A történelmi torzulások, akár a forradalmi erõszak mítosza, akár a vagyonos osztály beágyazott hatalmának a szentsége, semmiképpen sem tartoznak az európai „reformprogram” lényegéhez.
Bibó kivételes látásmódja egy másik megközelítés és értékelés szerint abban ragadható meg, ahogyan képes volt megalapozni a modern európai történelem lényegileg konzervatív olvasatát, hogy ezáltal megjelenítsen a mai politikában egy nyíltan és egyenesen radikális álláspontot. Bibó demokratikus szocializmusa teljesen szabad a forradalom és a felfordulás tehertételeitõl, az, az õ modellje szerint, az antik gondolkodás, a középkori kereszténység és a korai modern „polgári” mozgalmak logikus folytatása. A francia forradalomnak és következményeinek bibói értelmezése közel áll a mérsékelten konzervatív írók nézeteihez (/Edmund/ Burke-éhez és Hegeléhez, de nem /Joseph/ de Maistre-éhez), a lényeg viszont az, hogy, szemben velük, Bibó nem áll meg az intézményeknél és ideológiai védelmüknél, amely a felfordulásokra adott azonnali válaszként jelent meg. Félre a pánikkal és térjünk vissza az erkölcsi alapelvekhez – ez Bibó legfontosabb üzenete, s ez olyan üzenet, amit a „Nyugat” konzervatívjainak, liberálisainak és szocialistáinak egyaránt érdemes lenne megfogadniuk, és hasznukra fordítaniuk, s így talán a jövõ néhány „kisiklását” és „torzulását”, ilyen vagy olyan színezetû tömeghisztériáját elkerülhetnék.

Bibó szemléletének a közelebbi vizsgálata viszont megmutat néhány megkérdõjelezhetõ állítást is, ami mellett az elmarasztalás szándéka nélkül sem mehetünk el szó nélkül. Nyilvánvalóan nem felejthetjük el, hogy Az európai társadalomfejlõdés értelme olyan kézirat, amit szerzõje ebben a formájában nem szánt kiadásra. Az alább megfogalmazott kritikai észrevételek tehát inkább óvatos jelzések, amelyek Bibó nagyívû politikai filozófiai örökségének olyan területeit érintik, amelyek további tisztázásra szorulnak. Úgy tûnik, hogy Bibó gondolatmenetének minden kérdõjeles pontja abból az alapvetõ problémából származik, hogy a moralizmus és a realizmus, a széles vízió és az egyedi megfigyelések megbékítésére, sõt szintézisére törekszik. Bár Bibó ezen erõfeszítése majdnem teljesen sikeres, néhány feszültséget fel- és megoldatlanul hagy. Ezek közül hármat fogunk megnevezni, annak elõrebocsátásával, hogy mind a három Bibó politikai filozófiájának, mondjuk így, a gondolati keretében helyezkedik el: a módszerre, az alapelvekre, és a programadó javaslatokra gondolunk. Bibó szemléletének központi magva, az európai történelem áttekintése egy tudományos minõsítõ vizsgán (a szerzõ véleménye szerint legalábbis, s ha errõl túlzott merészség nélkül beszélhetünk) jelest kapna.
Elõször: Bibó „szinoptikus” módszere, legalábbis abban a formában, ahogyan Az európai társadalomfejlõdés értelme lapjain vázolja, erõsen a tapasztalati, vagy „tudományos” oldal felé húz, míg az értékek eléggé kategorikusnak tûnnek, és szinte kizárólag hitszerû, vagy „intuitív” premisszákra vannak alapozva. Ahogyan arra már korábban utaltunk, sok jót mondhatunk Bibó alapértékeirõl és a rájuk épített társadalomelméletrõl. Annál nehezebb volna viszont „a példák összességébõl adódó meggyõzõ erõ” által megbizonyosodnunk arról, hogy ezek az értékek és ez az elmélet valóban érvényes. Bibó mesteri történelmi összegzése éppen azt sugallja, hogy „a példák összessége” – mindazok, amelyekre õ is hivatkozik, kezdve a félelemmel és a pánikkal, folytatva az erõszakkal és a polarizációval – valójában az ellenkezõ irányba mutatnak, mégpedig a váltakozó uralmak monotóniájából való kiút keresésének értelmetlenségére. Kérdéseink lehetnek továbbá Bibó „egzisztencialista” kiindulópontjával kapcsolatban is, amely szintén inkább hitszerû alapon nyugszik, mint ellenõrizhetõ bizonyítékokon alapul. E tanulmány szerzõje számára az az állítás, hogy a másik embertõl való félelem valamiképpen meghatározóbb és jelentõsebb, mint a természettõl, a nagy ismeretlentõl való félelem, mindenesetre nagyon kétségesnek tûnik. Bibóval szemben helye van annak az érvelésnek, hogy a természeti erõk primitív „humanizálásának” a kísérlete arra irányul, hogy megszelídítsük és a magunk képére formáljuk õket, ezzel pedig nem még nagyobb félelemkeltõ erõt tulajdonítunk nekik, hanem azt igyekszünk elérni, hogy kevésbé kelljen félnünk tõlük. Mindazonáltal, bár ezeket a kérdéseket fontos lehet megfogalmazni ennek a tanulmánynak a kontextusában, a bennük foglalt kritika nem érinti komolyan Bibó szemléletének a lényegét.

Másodszor: Az európai társadalomfejlõdés értelme szövege egészen világosan beszél arról, hogy „az európai kísérlet” céljai és végeredménye szempontjából Bibó még mindig fenntart egy általános „utópikus” szemléletet. Általában véve határozottan elutasít ugyan mindenfajta történelmi determinizmust (egyebek mellett ide sorolja a marxizmust is), mégis, az európai szabadságprogram kibontakozásának tekintetében mintha visszacsempészné annak korlátozott változatát. Két olyan állítását is idéztük, ami ezt támasztja alá: Bibó szerint az emberiség nem állhat meg eszméi megvalósulásának útján, a cél pedig nem más, mint a hatalom teljes felszámolása a társadalmi kapcsolatok területén. Ezzel a körülhatárolt determinizmussal kapcsolatban nem csak az a probléma, mint Bibónak az emberi természetet érintõ alapelveivel, hogy teljesen hitszerû alapon állnak, hanem az is, hogy alig találhatunk olyan bizonyítékot, amely alátámasztaná ezt a jövõképet. Ráadásul, a jelen feladatait és kilátásait érintõ programadó javaslatok érvényessége és hatékonysága szempontjából egyáltalán nincs szükség erre a túlfeszített és utópikus kivetítésre. Olyan realista gondolkodónak, mint Bibó - aki még érvényes erkölcsi alapelvek szilárd talaján is áll - nincs szüksége arra, hogy a hatalom társadalomban betöltött szerepének a megszûnésérõl világos képei és fogalmai legyenek, ahhoz, hogy ésszerû stratégiát dolgozzon ki a hatalom hatásos megfékezésére. Akkor is harcolhatunk a helyzet folyamatos javításáért, ha nem világít nekünk „az abszolút jó” jelzõfénye. Bibó számos megjegyzése – Az európai társadalomfejlõdés értelmében és másutt is – arról tanúskodik, hogy túlnyomórészt kész volt arra, hogy ezt az óvatosabb, s ezért autentikusabban „realista” utat válassza. Ennélfogva egész filozófiai életmûve hiányosságának tekinthetõ, hogy realizmusa nem nyert olyan világos kifejezést, amelyben az utópikus várakozásoknak erre a kései maradványára a feledés fátylát borította volna.

Harmadszor, és utolsóként: Bibó szemlélete távolról sem mentes a Nyugat eredményeinek és általában a modern nyugat-európai társadalmaknak és politikának pozitívan elfogult olvasatától. Attól, ami, érthetõ módon, elég gyakori a nyugati orientációjú kelet-európai demokratikus gondolkodók között. Bibó esetében ehhez még az is hozzá járul, hogy a háború után nem járt Nyugaton. Bibó semmi esetre sem igazolta, sem fogalmi, sem empirikus úton, hogy a nagy becsben tartott liberális „szabadságintézmények” képesek arra, hogy egy finom átmenet révén a szabadság szocialista intézményeivé legyenek. Ezt – a megint csak szinte teljesen hitszerû – kijelentést Bibó láthatóan két olyan elõfeltételre építi, amelyek mindegyike megkérdõjelezhetõ. Elõször is azt feltételezi, hogy a nyugati kapitalizmus konfliktus-szintje olyan alacsony, hogy megengedi a szocializmus irányába történõ fokozatos és békés fejlõdést, beleértve ebbe azt is, hogy a tõkések lemondanak az egyszerû tömegek javára a valódi hatalomról, mégpedig, hogy idézzük az egykori Brit Munkáspárt egy mára elfelejtett jelszavát, „megfordíthatatlanul”. Nem kell ahhoz akár a legvisszafogottabb marxistának sem lenni, hogy felfedezzük ennek az álláspontnak a gyenge pontját: akár elismerjük, akár nem, a demokratikus intézmények felszíne alatt a fejlett nyugati kapitalista társadalmakban igenis jelen van a konfliktus. Másodszor pedig, Bibó demokratikus szocialista forgatókönyve a politikai tudatosság magas szintjét feltételezi a nyugati társadalmak átlagpolgárai között, az egyenlõ „emberi méltóságban” gyökerezõ tudatos magatartást, vagy pedig a közélet iránti lelkesedés olyan fokát [45] , ami sajnos, néhány kritikus helyzetet leszámítva, nem jellemzi ezeket a társadalmakat; s ugyanez a helyzet a szocializmus iránti érdeklõdéssel is. A nyugati országok lakóinak politikai apátiája olyan jelenség, ami nem illeszthetõ be Bibó kiindulópontjai és következtetései világába, s nem kell megátalkodottan pesszimista konzervatívnak lennünk ahhoz, hogy eljussunk ehhez az észrevételhez. Bibó természetesen teljesen a tudatában van annak, hogy az átlagember politikai és erkölcsi neveléséhez hozzá kell kezdeni, de, úgy tûnik, fõleg a kelet-európaiakra gondol. Ha a problémát Nyugatról vizsgáljuk meg, megszülethet bennünk a gyanú, hogy a baj nagyobb és térben is szélesebb, mint Bibó gondolta vagy feltételezte.
Bibó nem érte meg a Kelet- és Közép-Európa országait a nyolcvanas évek végén megrázó nagy változásokat. Nem lehet kétségünk afelõl, hogy a marxista egypárti diktatúrák kényszerzubbonyából való szabadulás szívet melengetõ folyamatát lelkesen üdvözölte volna. Sõt, ami a magyarországi változásokat illeti, el kell fogadnunk a mai magyar értelmiségi társadalom széles körben vallott meggyõzõdését, hogy Bibó szellemi hatása és öröksége döntõ szerepet játszott abban, hogy a változások puhábbak, békésebbek, „organikusabbak” voltak, mint (Bibó nélkül) lehettek volna. A konszenzusnak az a foka, ami Bibó szülõhazájában megvalósult, szoros kapcsolatban van a Bibó által mûvelt és tanított realista moralizmussal. Nem kétséges, hogy a helyzet még mindig az erjedés, forrongás állapotában van, szinte kaotikus, számos ellentétes tendencia hat benne egymással szemben. A legerõsebb vetélkedõ politikai csoportok között és a táborokon belül is komoly ingadozás tapasztalható a kifejezetten „liberális” (piac-orientált) és a hangsúlyosan „szocialisztikus” (jóléti, populista, etatista) irányok között az ideológiai skálán. Elsõ látásra úgy tûnhet, hogy – legalábbis rövidtávon – Bibó politikai filozófiájának alapvetõ üzenete, moralizmusa realizmusának a kvintesszenciája, azaz a liberális és a szocialista program lényegi azonossága, szélesebb körben ismert, és mélyebben átgondolt kell, hogy legyen ahhoz, hogy a politikailag iskolázott nagyközönség valóban birtokába vehesse. Csak remélhetjük – de nagyon is reális reménnyel – hogy mindez hosszú távon valósággá fog válni, s Bibó európai szabadságprogramja számára a történelem meg fogja adni az imprimaturt, szülõhazájában és azon kívül egyaránt.



[1] A szerzõ köszönetet mond a Brit Akadémiának azért, hogy ösztöndíjával lehetõvé tette, hogy 1990
tavaszán Magyarországon kutatásokat végezhessen. Ugyancsak köszönetet mond Dénes Iván Zoltánnak, aki tanácsaival és a cikk elsõ változatához fûzött kritikai megjegyzéseivel segítette munkáját.
[2] Bibó mûvei, néhány kivétellel, a mai napig csak magyarul jelentek meg. Két gyûjteményes kiadás áll rendelkezésre: Bibó István:, Összegyûjtött munkái Szerk. Kemény István - Sárközi Mátyás. I-IV. Bern, 1981-1984.; és Bibó István, Válogatott tanulmányok. Szerk. Huszár Tibor - ifj. Bibó István, a jegyzeteket Vida István és Nagy Endre készítette. I-IV. Budapest, 1986, a negyedik kötet csak 1990-ben jelent meg). A budapesti Válogatott tanulmányok, amely hasznos magyarázó jegyzeteket is tartalmaz, végül teljesebb kiadás lett, mint a berni Összegyûjtött munkái. Bibó szövegeinek egy válogatása franciául is megjelent Párizsban, 1986-ban. A Paralysis of International Institutions and the Remedies (Brighton, 1976) máig Bibó egyetlen angolul olvasható hosszabb szövege /magyarul az angolra fordított szöveg magyar eredetije és az angolul nem publikált esettanulmányok: Összegyûjtött munkái. - ezentúl ÖM - IV. 967-1203, Válogatott tanulmányok. - ezentúl VT - IV. 283-710. A szerzõk keresztneveit, amelyek az eredeti szövegben csak kezdõbetûvel szerepeltek, ahol tudtam, kiegészítettem. Szerk./.
Az európai társadalomfejlõdés értelme néhány angolra fordított részlete megtalálható a George A. Schöpflin és N. Wood által szerkesztett kötetben: In Search of Central Europe, Cambridge, 1989, 48-56; valamint Bibó: ‘Political Breviary’ (1956) a Cross Currents: a Yearbook of Central European Culture harmadik kötetében (1984, ford: George A. Schöpflin, 7-20). Egy ezeknél sokkal bõvebb válogatás fog megjelenni az Egyesült Államokban 1991-ben New York-ban az Atlantic Research and Publications sorozatban (István Bibó, Democracy, Revolution, Self-Determination, szerk. Nagy Károly.). A szerzõ nagyon kevés angol nyelvû Bibó-értelmezést ismer. Ezek: Borbándi Gyula: István Bibó, Hungary’s Political Philosopher. East Europe (NY), 10 (1964), 2-7; Bernard Crick bevezetése a Paralysishez; George A. Schöpflin utószava a Breviaryhoz; Nagy Károly: István Bibó’s Third Road: Radical Synthesis of a Political Scientist of the Hungarian Populist Movement (a dolgozat az American Association for the Advancement of Slavic Studies ülésén, Bostonban került felolvasásra, 1987 novemberében); Nagy Károly: The 1956 Hungarian Revolution: István Bibó’s Analysis, Ungarn Jahrbuch (München), 16, VI. 1988.
[3] Az európai társadalomfejlõdés értelme. ÖM II. 560-635; VT III. 5-123. A továbbiakban az Összegyûjtött munkáira hivatkozunk. Az MTA Könyvtára Kézirattárában õrzött Bibó-hagyatékban találunk egy 1953-56-ból származó hosszabb kéziratot, ami Az európai társadalomfejlõdés értelme elsõ vázlata (MTAKK Ms 5112/9) /nyomtatásban: A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életmûvérõl. (Szerk. Dénes Iván Zoltán). Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993. 326-350. Szerk../. Az európai egyensúlyról és békérõl címû korábbi és még fontosabb kézirat is tartalmaz a fenti szempontjából releváns anyagot. Lásd: VT I. 295-603.
[4] Külön figyelmet érdemelnek a következõ tanulmányok: Kényszer, jog, szabadság. Szeged, 1935, Etika és büntetõjog. Budapest, 1938, Elit és szociális érzék. Budapest, 1942, Jogszerû közigazgatás, eredményes közigazgatás, erõs végrehajtó hatalom. Budapest, 1944, Az államhatalmak elválasztása egykor és most.
Budapest, 1947 (akadémiai székfoglaló elõadás). /Lásd: VT I. 5-147, 161-182, 221-241, 271-294. Szerk./
[5] Hacsak nem definiálja valaki a magyar népi mozgalmat ab ovo a magyar radikális liberalizmus és demokrácia sui generis, azaz bennszülött változataként, ahogyan ezt sok magyar tudós is tenné. Lásd erre példaként Nagy Károly bostoni dolgozatát.
[6] Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Szerk. Huszár Tibor. Budapest, 1989. /ezek után: Beszélgetések. Szerk./ 40.
[7] Ferrero munkái közül az alábbiak a legfontosabbak: Guglielmo Ferrero: The Gamble: Bonaparte in Italy 1796-1797 (London, 1939.) /Francia eredetije: Aventure. Bonaparte en Italie (1796-1797). Libraire Plon, Parios, 1936, újabban: Bonaparte en Italie. Editions de Fallois. Paris, 1994. Szerk./. / A francia eredeti magyar fordítása: Guglielmo Ferrero: Kaland. Bonaparte Itáliában 1796-1797. Ford. Bibó Judit. Osiris, Budapest, 2000. Ford./, Guglielmo Ferrero: The Reconstruction of Europe: Talleyrand and the Congress of Vienna 1814-1815 (New York, 1941). / A francia eredeti: Reconstruction. Talleyrand a Vienne (1814-1815). Librarire Plon, Paris, 1940, újabban: Talleyrand au Congrés de Vienne. Editions de Fallois, Paris, 1996. Az eredeti magyar fordítása: Újjáépítés. Metternich Bécsben 1814-1815. Ford. Bibó Judit. Osiris, Budapest, 2002. Szerk./ Guglielmo Ferrero: The Principles of Power (New York, 1942). / A francia eredeti késõbb jelent meg az angol fordításnál: Pouvoir. Les génies invisibles de la cité. Libraire Plon, Paris, 1945, újabban: Le livré de poch, Paris, 1988. Magyarul: A hatalom. A legitimitás elvei a történelemben. Ford. Járai Judit. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. Ez a fordítás – szemben Bibó Judit kiváló fordításaival – hátborzongatóan rossz, tele van félreértésekkel és tükörfordításokkal, ezért az eredeti franciát érdemes használni. Fontos munka Ferrero egyetemi elõadásainak posztumusz kiadása: Guglielmo Ferrero: Les deux revolutions francaises 1789-1799. Szerk. Luc. Monnier. Editions de la Baconniere, Neuchátel, 1951. Bibó István életmûvének monografikus feldolgozása: Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó antiszemitizmusról, nacionalizmusról, fasizmusról. Bibó István Szellemi Mûhely – Argumentum Kiadó, Budapest, 2004. Eszmetörténeti Könyvtár 2, Kovács Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Bibó István Szellemi Mûhely – Argumentum Kiadó, Budapest 2004. Eszmetörténeti Könyvtár 3. Szerk. /.
A Paralysis elõszavában Bibó a forrásai között számos nyugati szerzõt megnevez.
[8] Szépen illusztrálja ezt egy, a Bibó-hagyatékban õrzött egyik önéletrajzi vázlat: (…) (1947. február 22. MTAKK Ms 5109/227).
[9] Beszélgetések. 30.
[10] Szabó Miklós /történész, Budapest, 1935-2000. Fõ mûvei: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc-Atlantis, Budapest, 1989, Múmiák öröksége. Politikai és történeti esszék. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1995, Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. Bibó István életmûvérõl legutóbb õ: Nincs harmadik út. Gondolatok a magyar polgárosodás útvesztõirõl. Beszélõ, 2000/1. 53-58. Szerk./, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, a szerzõvel folytatott beszélgetés során /1990-ben/.
[11] Horváth Barna (1896-1973) egykor a jogtudomány professzora a Szegedi Egyetemen. 1949-ben emigrált Magyarországról, s miután a New School of Social Research tanára volt, New Yorkban halt meg. Szinoptikus módszerét Rechtssoziologie címû munkájában (Berlin 1934) és másutt dolgozta ki, például: Horváth Barna: Lét, érvény, jog. (é. n.) és Horváth Barna: A szociológia elemei.(Szeged, 1938). Bibó a módszer önálló alkalmazását legteljesebben a Kényszer, jog, szabadság lapjain dolgozta ki, talán egyedül ebben az írásban találkozunk azzal, hogy Bibó az angolszász értelemben vett tiszta fogalmi analízist kíséreli meg.
[12] ÖM II. 560.
[13] George A. Schöpflin: Translator’s Afterword a Breviary-hoz, 18.
[14] ÖM II. 563. Vö. MTAKK Ms 5112/9. 35.
[15] ÖM II. 566.
[16] ÖM II 581.
[17] ÖM II.564. Vö. Bibó rövid kirándulását a teológia területére – annak egy erõsen humanizált formájában, a progresszív protestáns írók (pl. Bonhoeffer) stílusában – Két verselemzésében, Confessio, 1979/4, ahol azt írja, hogy az embernek megvan a maga szabadsága arra, hogy meghatározza a saját sorsát, s hogy “az emberi lét fölé való emelkedés elsõ feltétele (…) a félelemnek a feloldani tudása”.
[18] ÖM II. 532.
[19] ÖM II. 569, 585.
[20] ÖM II. 575.
[21] ÖM II. 577.
[22] Uchrónia = nemlétezõ idõ (ahogyan az Utópia = nemlétezõ hely). VT IV. 265-282; MTAKK Ms 5113/4.
[23] Levél Londonba Révai Andráshoz (1968). VT IV. 250.
[24] ÖM II. 581.
[25] ÖM II. 583. Bibó másutt még ennél is szuggesztívebb kifejezést használ, hogy kifejezze az egyik tartós bétes noire-ját: „megrögzött reakciós”. Gyakran él a „hamis realista” és a „túlfeszült lényeglátó” párhuzamos megkülönböztetésével. Gondolkodásának szintetizáló karaktere, a már alkalmazott realista moralizmus fogalmához hasonlóan, jól érzékeltethetõ azzal a kifejezéssel is, amit nem olyan régen egy magyar író mûvében olvashattunk: „realista lényeglátás”. Sándor Iván.: Leperegnek a nyolcvanas évek – A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka. Budapest, 1988. 321.
[26] ÖM II. 582.
[27] ÖM II. 587.
[28] ÖM II. 608.
[29] ÖM II. 587.
[30] A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte. A szöveget Bibó a kórházban mondta magnóra 1979 tavaszán, röviddel halála elõtt: valóban legvégsõ testamentumának tekinthetõ. VT IV. 770. (Lásd késõbb a 45. jegyzetet is.)
[31] ÖM II. 588.
[32] ÖM II. 589.
[33] ÖM II. 632.
[34] ÖM II. 594.
[35] ÖM II. 591.
[36] Például: Beszélgetések. 200, 212.
[37] ÖM II. 603.
[38] ÖM II. 611.
[39] ÖM II. 604.
[40] ÖM II. 594.
[41] ÖM II. 614.
[42] ÖM II. 615.
[43] ÖM II. 616.
[44] Bibó halála után elõkerült egy nagyon érdekes dokumentum, amely egy fejezet vázlatát tartalmazza, s tartalmilag világosan kapcsolható Az európai társadalomfejlõdés értelméhez, valamint az utolsó magnófelvételhez (lásd a 31. jegyzetet). A vázlatban találkozunk ezzel a reveláló erejû megjegyzéssel: „Szintezis? nem is kell - torzulásokat lehagyni”. VT IV. 798; MTAKK Ms 5115/95, 3.
[45] Egyik legkorábbi kéziratában, A szabadságszeretõ ember tízparancsolatában Bibó úgy határozza meg a „szabadságszeretõ embert”, mint aki „bízik a közösség erejében, az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendõ bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni” (1938-1940), MTAKK Ms 5111/5.

http://www.bibomuhely.hu/articles/bibo_filozofia.htm

LAST_UPDATED2