Csokonai Vitéz Mihály 

Zsugori uram  


Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
  Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
  Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
  Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
  De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
  S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
  Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
  Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
  Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
  Amelyről minden húst a párka lerága. 

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
  Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
  Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
  Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
  Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
  Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
  Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
  Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.