ILLYÉS GYULA
Haza, a magasban
Jöhet idõ, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni - bátrabb új hont a mult idõkben fürkészni, mint a jövendõben -?
Mi gondom! - áll az én hazám már, védõbben minden magasságnál. Csak nézelõdöm, járok, élek, fegyvert szereztem, bûv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom, milyen e biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petõfit, köréd varázskör teremtõdik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktõl egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.
Dühöngõ folyók kezesedtek, konok bércek - ezt ne felejtsed, ha megyünk büszke szájjal vissza, mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, nem ölhet, mi csak ölne minket, mormolj magadra varázsinget, kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezõkön jártál, szedd össze, pajtás, amit láttál, mit szívvel, ésszel zsákmányoltál, vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor, hozz fajtát minden gondolatból, ábrándok árvult szerepét is, álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig némán, mint visszhang, ha nem kérdik, szavaid annál meglepõbbet dörögnek majd a kérdezõknek.
Figyelj hát és tanuld a példát, a messzehangzóan is némát. Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok, mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot.
Igy maradok meg hírvivõnek õrzeni kincses temetõket. Homlokon lõhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.
ILLYÉS GYULA
|