Tompa Mihály:

Boldogság

Hol vagy, hol vagy életünknek 
Szép tündére, boldogság?! 
Karjaidban kik pihennek? 
Ajkaid kik csókdossák? 
Fényes orczád néha, néha, 
Szemünk előtt megjelen; 
Vagy csak a szív álma képzel 
Kétes ködben, fellegen? 

Széles ország-út az élet, 
És mi rajta vándorok; 
Elfáradunk, elepedünk, 
Vérző lábunk tántorog; 
S boldogságért esdekelvén, 
Míg előre jár szemünk: 
Csendes kunyhó vagy keresztfa 
Közelébe érkezünk. 

De a vándor a kis kunyhót 
Elmellőzi botorul; 
Öntagadás, türelemnek 
Keresztjéhez sem borul; 
A csalképet űzve, annyi 
Fáradalmat elvisel; 
S meglepvén az éj sietve: 
Az útfelen alszik el. 

Voltam ábránd! völgyeidben, 
Hol szellő s lomb enyeleg; 
Jártam oh vágy! szirttetődön, 
Melly szédítő s meredek. 
Hű csók mézét szítta ajkam, 
Koszorus volt homlokom... 
S ha valék-e boldog akkor? 
Ne kérdjétek, nem tudom! 

Szív, oh szív! ha boldog vagy már, 
Ha több kéj nem fér beléd: 
Mi remegtet, mi nyom mint a 
Fa harmatos levelét? 
Ah, miért kell a boldogságban 
Öntudatlan érezni: 
Hogy azt egy szempillantásban 
El is lehet veszíteni? 

Mért van, hogy ha szíved álma 
Megvalósul, s a tied: 
A szép bálványt összetörni 
Maga a szív úgy siet!? 
Csábít, vonz a fátyolos kép 
Melly távolról int felénk, 
Hogy megrontsa a kicsinylés, 
Amit küzdve megnyerénk. 

Zaklat a vágy, s űzve szívünk 
Ösmeretlen tájakig: 
Nem boldog ha kéjt nem ízlel, 
Nem, ha azzal jól-lakik. 
A bánatban örömet kér, 
Az örömben bánatot; 
Csendességből zajba vágyik, 
S csendbe hogy ha zaklatott. 

S míg az élet, mint az égbolt, 
Hol borongós hol derűlt; 
És megkóstol a halandó 
Édeset és keserűt: 
A végóra elközelget, 
És szemét, hogy béfogják, 
Életén átnézve kérdi: 
Mi volt hát a boldogság?!