Csokonai Vitéz Mihály:
Az én poézisom természete
Sírhalmok, óh köd-lepte kertek, Te szívborzasztó éjszaka! Te alvilág vakablaka! Ti holtak, akik itt hevertek! Ti múlandóság birtokának Setétes vőlgyei, Ahol petécses fantomának Bóbiskolt Hervey!
Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik, Hol minden érzésünk elhal, Fülünk csak csendességet hall, Szemünk a semmitől kapródzik, Csak kupressz árnyékát láthatja A holdnak fényinél, Midőn azt bágyadtan ingatja Egy sír-fuvallta szél.
Szörnyű környék! hová a lélek Ha ólomszárnyakon repűl, Réműlve jár, alél, elhűl S félholtan hátrál vissza vélek. Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal. Ki hantodon ragyog; Isten veled s mord ánglusoddal! Én ánglus nem vagyok.
Mások siralmas énekekkel Bőgettessék az óboát, És holmi gyász-trenódiát Ríkassanak jajos versekkel. Én íly kedvetlen embereknek Nem lészek egyike, Legyen jutalma bár ezeknek A kedves estike.
Nékem inkább oly bokréta Árnyékozza képemet, Melyet nyér a víg poéta, Múlatván a szépnemet: Ezt a vídámabb múzsáknak S a mosolygó gráciáknak Fűzzék öszve rózsaszínű újjai, Élesztgessék borba ferdett csókjai.
Nem kell kupressz, mellyel Rácint Tisztelé Melpómene; Egy kis rózsa, egy kis jácint Nékem jobban illene. Mert ez Lillám szép szemével, Az pedig tekintetével Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm; S így mindég új dalra késztet új öröm.
Így veszem fel víg lélekkel Gyengén rezgő lantomat; S majd Lillám új énekekkel Lelkesíti húromat, Míg leng a friss esti szellő, S szárnyán egy nárdust lehellő Rózsában megszállnak a kis istenek És mennybéli koncertecskét zengenek.
Lelkünkből e víg hangokkal Minden únalom kivész, Mert megédesítjük csókkal Ott, hol tartós pauza lész. Bágyadt nótánk vég-szózatja A szép tájt elszunnyadtatja; S addig andalgunk az esti hajnalon, Míg egymás ölébe hullunk a dalon.
|