Petőfi Sándor:
AZ UTÓSÓ EMBER
Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt? Igen, sírbolt, amelyben a föld, Ez óriás koporsó fekszik. És ott fejem fölött az a fény A nap? vagy a sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek Bágyadtan pislogó sugára Sötétségét a síri éjnek Halvány piros-sárgára festi. S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül A némaságnak közepette? Madárszó vagy leánydal? Oh nem! A férgek rágják a koporsó Behunyt szemű, hideg lakóit. Igen, behunyvák a szemek mind, Melyekben egykor szerelemnek S gyűlölségnek szikrája lángolt, S amelyekből oly undorítón Nézett ki, mint a kéjleányok A bordélyházak ablakából, A gőg, irígység, elbizottság, A megvetés, alázatosság. Behunyvák a szemek, s hideg már A szív, e kis pokol, amely száz Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bünök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Hanem már mindeneknek vége. Alszik már a becsűletorzás, Barát- s honárulás, s egyéb szörny, S amely őket nyomban követte, A lelkiösmeret marása... De ez nagyon régen halt már meg, Az újabb kornak nemzedéke Ismerte ezt csupán hiréből.- Mindennek vége. Minden alszik. Becsukva a szem. Hűlve a szív. Csak én magam vagyok még élő A sírbolt roppant üregében, S tünődöm, egy vendégre várván, A késedelmező halálra. Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy Megbirkozom veled s legyőzlek? Ne félj, nem az vagyok, ki voltam, Ki egykor vakmerő kebellel Dacoltam sorssal és világgal. Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak. Hagyom magam. Erőtelen hang Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.
|