GÁRDONYI GÉZA
A NAGY VILÁG
I.
A nagy világ nagy kéz műve Ezt vitatni nem lehet. Csodák vannak lenn a földön és a föllegek felett Higyje bárki, hogy hitetlen: az ég fénye a vizekben és e fényben fenn s a mélyben láthatatlan titokképen ott az erős Ismeretlen
* Juniusi csöndes éjen megállok az alvó réten, s elremegve nézem - nézem azt a sok szép csillagot: Fenn a sötét messzeségben széletlen nagy szélességben az mind van, jár és ragyog. Milliónyi millió föld!
Véghetetlen tágas ég! A valami szülőanyja lehet-e a semmiség?
Ki alkotta a világot? Mért alkotta és hogyan? Benne ez a sok világgömb mért indul? hová rohan? Miért van a Földön élet, s oly tömérdek alakban: légben, vízben, porban, sárban, egymás mellett és egymásban, s mind szívtelen haragban, gondban, éber félelemben, támadásban, védelemben meg-meggyujtott fájdalomban, - aztán ujra por a porban. S miért van a Földön ember? És minek születtem én, ha lenni és nem kívántam, és nem-lenni félek én. Mért kezdetünk oly isteni: mosoly, játék, virulás? Mért a végünk oly állati: komor, jajos hervadás? Mért ragyogás ifjan minden, s vénemen mért elborult? kezdetében: istenerős, a vég utján: nyomorult.
Mért jut egynek minden rózsa? Mért jut másnak minden tüske? Mért az egyik ember varangy, másik meg délceg, büszke? Mért kínlódik a csecsemő fogzások hóhérágyán? Mért nő egyik csókok között, másik meg könnyben, árván? S az életnek sok mártírja miért hogy hiába sírja: Én Istenem, Istenem! S nem felel rá senkisem. * Őrültség ez: lenni, lenni! Nem tudni mért? s menni, menn! Menni, menni mindodáig: egy gödörnek ajtajáig. Menni, menni lelkendezve, egyik arra, másik erre: száz cél felé, száz irányba; Szülni, ölni, szülni, ölni, mindig szülni, mindig ölni: évszázadok évezredek testéből való porrétegek. S a por ujra uj élőt vet, élőt hordoz, élőt temet. Egyik sem kért, amíg nem volt. Mind könyörög, mikor megvan. Az ég siket. A sors vak is. Levés, halás szakadatlan.
Őrültség ez: lenni, lenni! Az életet kincsnek venni, tartásban ugy remegni, zománcait ugy epedni; öltözködni reményekbe bizakodni jó szelekbe, rabja lenni minden árnynak: egymást nemző szomjas vágynak örvendezni buslakodva gyűlölködni mosolyogva fészket rakni ábránd között, csókolózni könnyek között s bizonyosat mást nem tudni csak azt: mindnek el kell hullni.
A hajó csak megy előre: sohasem jut kikötőbe: Hátul sötét. Elől sötét. Honnan jöttél. Hova is mégy? Honnan jöttem? Nem tudom. Hová megyek? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy vagyok; s élelemért taposok.
Aki az ég bámulatos palotáját építette, ki az első férfit és nőt s a virágot teremtette, aki ebbe illatot tett és szívet az emberekbe, nem ezt nem így akarhatta! Amit kezdett félbenhagyta.
Hiszen tőle jutott belénk az erő s a gyöngeség. Így az erő bennünk volna, s őbenne a gyöngeség. Mért tenné azt, hogy előbb itt létre keltsen s meggyötörjön? Igazsága országában a bűn előtt volna börtön? Oh kegyetlenül mesés Bűn előtt a büntetés.
Tehet-e kárt a bölcs Isten csak azért hogy megfizesse? Vághat-e mély fájó sebet, csak azért hogy beköthesse? S van-e annyi üdvössége fenn az elburkolt egébe, mint amennyi gyötrelem egy anyaszíven átnyomul mikor meghalt gyermekének tetemére ráborul. Mért fojtana gyermekeket? Mért gázolna embereket Mért intézne életirtó háborukat, kolerákat? Mért nevelne fejsze alá érző embert, mint a fákat? Csak azért, hogy próbálgasson: dicsérsz-e még? szeretsz-e még? Vérhullató gyönge szíved jóságomban bízik-e még? Hiszen a kis kedves madár nem ember, nincs itt próbára, mégis a tél hidegében hóba hull a szegény pára. Nem ember a sok millió minden állat, minden féreg de mint ember: búban, bajban, fájdalomban forgó élet. Fagyban fáznak. Sebük van: fáj. Nincs ki őket meg-megvédje. Éhség hajtja a madarat tőlünk ősszel más vidékre s éhség hajszol jobbra balra farkast, nyulat, pókot, férgett; éhes les az éhezőre szenved, szenved minden élet. Ezt a földet ők is, mint mi érző testtel, szívvel lakják, fészküket ha széjjelrontják gyermeküket hogy siratják! Még amelyik velünk van is: a sok szegény állatszolga: gyötrelem és nélkülözés ostor és bot mindnek sorsa, Szenvedésében az állat emberarczczal néz reám. Szenvedésében az ember állat a baj kínpadján. A fájdalom örvényében nincsen rang, faj bűn és érdem csak kiáltás idelenn, és siket csend odafenn.
Isten itt e földön nincsen. Hol van hát te fényes ég? Mért vagyunk ily elhagyottak? Meghalt-e? vagy él-e még? Hogy megindult a világgép belé-bénult-e keze? vagy magával ragadta őt valamelyik kereke. s a nagy Gépész elpusztult, mint az erőben az erő, s a mindenség éjjelében ő is hulló tűz esső? Amikor még a föld indult, e virágos földteke, érzem, hogy fölötte lengett jóságos nagy szelleme.
(Töredék) (1894.)
|