Szabó Lőrinc –
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, ahogy alszol
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve, szívenütő és vonzó rettegéssel, mint óvatos sün alvó viperához. - Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom, miért gyötör ma ily hisztérikus és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, mint ártatlan virág az éji réten, és álmodban is úgy játszol velem, mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, kitakarózva, önfeledten... Óh, hadd szívjam messziről hajad szagát, hadd nézzem élő csontjaid s húsod isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis enyhülne bennem ez a szomorú és bizalmatlan, örök társtalanság, mely téged is csak rettegve kíván s melynek szülője és dajkája csak a rossz lélek s rossz lelkiismeret. Félek tőled és őrjöngve kívánlak; szeretlek, s mégis mindig titkolom; vágyom reád, és mégis úgy megyek hozzád, mint ellenséghez... Óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd, mert azt hiszem: te is arcom mása vagy s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő s máskor eszeveszetten állati szerelmem néked visszás, érthetetlen... Igazad van... Nem vonzó rettegésben és ideglázban nagy a szerelem, hanem mikor oly ősi nyugalommal ölelkezünk, hogy még észre se vesszük s máris egymásban alszunk -: igen, így süllyedünk vissza Istenbe, csak így s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, melyeknek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
|