Pálóczi Horváth Ádám

A sorsával meg nem elégedett

Mások azért búsok s nyomorultak, 
  Hogy magános életre szorultak; 
  Az igaz: hogy nehéz is, 
  És nem édes a méz is 
  Ha csak magad érzed. 
Természeti törvény szerént mégyen, 
  Hogy az ember társalkodó légyen, 
  Egy törzsökből eredtünk, 
  Egy köz Atyától lettünk, 
  Köz tehát az élet. 
Mások azon sírnak és könyveznek, 
  Hogy velek a társok nem egyeznek; 
  Ha a víg, mord s vénekkel, 
  Bőkezű fösvényekkel 
  Él egy társaságban. 
S ez nyavaját ezen okok szűlik, 
  Hogy némelyek nagyobbra becsűlik 
  A mord magánosságot 
  Mint a víg társaságot 
  Ez kevert világban. 
Másnak az fáj, és azt nehezteli, 
  Hogy a társaság gonddal terheli, 
  Lót, fut, s barom módjára 
  Nagy igát vesz magára, 
  Csak a társaságért. 
Ha a Társaság oly grádusába 
  Ugrik csak születve vagy vaktába; 
  Hogy rangját megtartani 
  Nem tudja, ha izzanni 
  Restell az árnyékért. – – 
Oh! hány ezer boldogabb van nálom? 
  Ha társaimat rendre vizsgálom; 
  Ritka ez három bajjal, 
  Némán mégis nagy zajjal 
  Így küszködni mint én. 
A társalkodásban kevés részem, 
  S csak alig van akkor mikor érzem 
  Egynehány jóbarátom 
  Esztendőbe ha látom 
  Egyszer időm lévén. 
Csak azokat értem, kiknek szívek, 
  Egyenetlen sorsban is oly hívek, 
  Mint a nagy Társaságnak 
  Vagy ez kevert világnak 
  Közös grádusában. 
Akikkel ellenben míg aggódom, 
  Néha társalkodni volna módom: 
  Külömböz természetek, 
  Vagy ha nem, nem léphetek 
  Rangjoknak polcára. 
Ki fösvény, ki mord, ki kevély lélek, 
  Ki nem oly híven él mint én élek: 
  Hiteget, csal, színt mutat, 
  Józsefnek keres kutat 
  Az ebéd vivésért. 
Hogy pedig én azon törekedjem, 
  Hogy vagy az ebekkel veszekedjem; 
  Vagy hogy megismerhessem, 
  Hogy mikor kacsint a szem, 
  Szeret-e vagy kísért? 
Így, vagy igaz jó társ alig lészek, 
  Vagy indulatimból csúfot tészek, 
  S gyanút szerzek magamnak, 
  Hogy legjobb barátomnak 
  Se lehessen hinni. 
Viszketeges elmém tudósokkal, 
  Nemes vérem nálam nagyobbakkal, 
  Sorsom alacsonyokkal, 
  Friss erem nyájosokkal 
  Szeretne társ lenni. 
De a társok együtt nem egyeznek, 
  S ha egyikért jobban megjegyeznek, 
  Hogy keressem kedveket? 
  S ezzel is több terheket 
  Vegyek-e fejemre? 
Pedig úgy is elég nehéz nékem 
  Úgy ülni hogy magam tartsam székem, 
  Reggel ölni magamat, 
  Hogy majd nyúgodalmamat 
  Megleljem estvére. 
Ne tegyem-e hát magam marhával 
  Öszve, s ne epesszem nagy munkával? 
  Úgyde remény! a lélek, 
  Hogyha több gonddal élek 
  Több nyugalmat várok. 
Szerencsémet elmém elhaladta, 
  Földet kapál hát Timon – alatta 
  Tán vaktába megleli 
  Amivel felemeli 
  Földre görbült vállát. 
Sok izzadozás közt pihegtembe 
  Sohajtva nehánykor jut eszembe 
  Mely boldogok lehetnek, 
  Akik készre születnek, 
  S seggen ülve élnek! 
De – hiszen vagyon terhe mindennek; 
  S hát az én panaszim mire mennek? 
  Terhemet csak viselem, 
  Sok cserélne énvelem 
  Kit boldognak vélnek.