S Z I V ÁR V Á N Y H Í D 

Bangha Béla: KERESZTÉNY UNIÓ?

Magyarországon a római katolikus-református párbeszéd történetébenn új fejezetet nyitott Banaha Béla (1888-1940) jezsuita szerzetes, neves egyházi szónok és író alábbi tanulmánya. Megjelent: Magyar Szemle 1937. 29. köt. 2. sz. 105-115.

AMIÓTA AZ ISTENTAGADÓ mozgalom a szabadgondolkozó szalonokból és a munkásszakszervezetekbõl az utcára is kilépett s újabban mint bolsevizmus világuralmi és diktátori igényekkel lép fel, a hívõ keresztények részén újra fel-felhangzik az egészen soha el nem halkult sóhajtás: bárha sikerülne a keresztény felekezeteket még egyszer közös nevezõre hozni, nemcsak az európai kereszténységnek, hanem magának a pozitív istenhitnek a megmentése céljából is. A marxi csatakiáltással: "Világ proletárjai, egyesüljetek!" - gondolják sokan szembe kellene szegezni ezt a másikat: "Világ keresztényei, egyesüljetek!" 

Nemcsak a bolsevizmus fenyegetõ veszélye, Keletet és Nyugatot elöntõ lávaáradata teszi aktuálissá ezt a kívánalmat. Jóval a bolsevizmus és a XIX. század vörös mozgalmai elõtt meg lehetett már figyelni, mekkora haszna van a kereszténység minden ellenségének, minden hitetlenségnek, hitközönynek és mindenféle felforgató iránynak abból, hogy· a nagy keresztény denominációk nincsenek egy táborban. Amint már a VIII. században az észak-afrikai kereszténység, a XV. században pedig a Kelet is jórészt a vallási megoszlás miatt volt kénytelen tehetetlenül tûrni az ozmán inváziót, s nálunk is jelentékeny része volt a török pusztítás hosszadalmasságában a világnézeti szakadásnak, amely a magyarságot pártokra tépte, úgy az újkor kereszténytelen és istenellenes eszmeáramlatai s jelesül a francia forradalom óta mindenütt nyeregbe szökõ politikai keresztényellenesség bizonnyal nem nyerik meg oly könnyen a játszmát, ha nem egy belsõ versengésektól dúlt kereszténységgel, hanem egy szilárdan egységes keresztény ércfallal találják magukat szemközt. A felekezeti háborúk és hitviták kora rég lejárt, helyettük azonban szembeszökõ az élet és a mûvelõdés messzemenõ szekularizációja, aminek részben szintén a keresztények vallási megoszlása az oka. Vegyes vallású családban, társaságban, egyesületben, községházán stb. állandóan megfigyelhetõ jelenség, hogy a vallási kérdéseket már puszta tapintatosságból is nemigen hozza többé szóba senki; aminek eredménye aztán, hogy éppen a legszebb, legnemesebb, az emberi életet legmélyebbrõl érdeklõ s azt legmagasabbra felemelni hivatott eszmék mindinkább kizárulnak a közgondolkodásból és közfigyelembõl. 

Vannak, akik a keresztény felekezetek összhangját s kifelé való együttmûködését egyszerûen úgy képzelik, hogy a felekezetek mindegyike befelé élje a maga életét, kifelé azonban s egymással szemben tüntessen el minden súrlódó felületet. "Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami egyesít", hangzik a jelszó. A súrlódások lehetõ elkerülése kétségtelenül egyik lépés már a megbékélés és összhang felé, azonban minden mélyebben látó elõtt világos, hogy ez a követelés nem reális és õszinte megoldás. A dogmatikai ellentétek még a különféle protestáns vagy ortodox felekezetek közt is ezernyi társadalmi súrlódásra vezettek s vezetnek sokfelé ma is, ami a dolog természetével adódik; a katolikus egyháztól pedig csak lényegének feladása árán lehetne azt kívánni, hogy olyan követelményekrõl lemondjon, amelyek felekezeti megoszlás esetén okvetlenül súrlódásokra vezetnek. 

Vannak, akik a dogmatikai és egyházszervezeti ellentéteket egyenesen a krisztusi eszme belsõ gazdagsága jelének, a "különféleségeket" egyszerû változatosságnak tekintik, amely szerintük nem zárja ki a kereszténység nagy, elvi egységét. Ez az "ökumenikus katolicitás" szerintük azt jelentené, hogy bár a tanokban és egyházszervezeti elvekben jórészt elágazunk is, azért a lényeges, legfõbb kérdésekben mégiscsak megegyezünk s már ez is elegendõ lelki egység. Az egyház ma is egyetemes, vagyis ökumenikus értelemben katolikus, bárha száz meg száz felekezetre oszlik. Ez a felfogás azonban, amely fõleg Angliában indult útnak a branch- (ágazati) elmélet címén, a kérdést, véleményünk szerint, inkább megkerüli, mint megoldja. Hiszen a keresztény felekezeteknek bizonyos nagy, vezetõ eszmékben való megegyezése, amint a múltban nem zárta ki a legáldatlanabb vitákat, úgy nem tünteti el ma sem a mélységes érzelmi ellentéteket. Akinek ez az egység elég, az természetesen a reunió gondolatát sem tarthatja fontosnak; tehát kérdésünk szempontjából az egység e felfogása egyelõre számításba nem vehetõ. 

Vannak végül, akiket az egyesülés gondolata egyáltalán nem érdekel, akik annak még a felvetését is ellenszenvesnek találják s az elkülönõdésben s pártokra oszlásban mint ilyenben találják örömüket. Ezeket is ki kell hagynunk megfontolásaink keretébõl. 

Szerencsére azonban aligha ezeké a többség. A reunió legalább mint homályos vágyálom ott szunnyad sokak, nagyon sokak lelke mélyén. 

A keleti egyházszakadás elsõ megtörténte után' hamarosan jelentkezett a vágy az elveszett egység után. A Photius-féle elsõ szakadást sikerült visszacsinálni; de a második szakadás már végleges lett s minden további nagyarányú uniós kísérlet, még a firenzei zsinaté is, ahol pedig a görögök követei aláírták az egyezményt, meghiúsult. 

A hitújítás elsõ nagy harcainak elülte után is hamarosan sok nemes lélekben lobbant fel a reunió eszméje, már Leibniza és Bossuet óta. Ezek a nemes törekvések azonban máig szép álmok maradtak. 

A közös veszély idõnként közös védelmi akciókra indította a keresztény felekezeteket. A háborút követõ forradalomban nálunk is megalakult egy felekezetközi "Vallásvédelmi Szövetség". A bolsevizmus veszedelmével szemben hasonló összetételû antibolsevista ligák létesültek s Genfben ma is, csendesen ugyan, de komolyan együtt dolgoznak nemzetközi és felekezetközi alapon:jezsuiták, protestáns lelkészek és görögkeletiek a harcos istentelenség visszaszorításán. Ismeretesek azok az uniós konferenciák, amelyeket Söderblom uppsalai lutheránus érsek kezdeményezett s amelyeket kétszer hívtak egybe (Stockholm, 1925, Lausanne, 1927). A konferencián számos protestáns és görögkeleti denomináció vett részt. A katolikus egyház nem vett részt rajta, ami sokakban bizonyos csalódás érzetét keltette. Sokan emlékeznek még azokra a "malines-i megbeszélésekre" is, amelyek Mercier biboros belga prímás és anglikán részrõl Halifax lord kezdeményezésére éveken át folytak, bárha közvetlenül kevés eredménnyel s amelyek a kezdeményezõk halálával egyelõre véget értek. Ma tudtunkkal egyedül az az egységért végzett imahét jelent tényleges, bárha csak eszmei és spirituális kapcsolatot valamennyi keresztény felekezet között, amelyhez, bár protestánsok kezdeményezték, a katolikus egyház is magának Rómának helyeslésével évrõl évre örömmel csatlakozik. 

Ha az uniós kísérletezések mindeddig sikertelenek voltak, annak bizonnyal nem csupán az az oka, hogy a kezdeményezõk nem értették fel eléggé a probléma belsõ nehézségeit, vagy csupa óvatosságból eleve is túlságosan szûkre szabták a lehetséges közeledés területeit, hanem sokkal inkább az unió belsõ nehézségei. 

Elmellõzve most a keleti egyházak kérdését, pusztán a katolikus-protestáns viszonylatot vizsgálva, vessük fel a kérdést: lehet-e ma józanul uniós mozgalomra gondolni? 

Mozgalomról abban az értelemben, aminõben például az európai népek legtöbbje annak idején a kereszténységre tért, természetesen ma már amiatt sem lehet szó, mert ma a népek többé nem mint népek keresnek vagy változtatnak világszemléletet, hanem minden egyes ember külön igazodik s a maga útján jár. Még ha valamelyik vallásfelekezetnek összes papjai és vezetõi kimondanák is (mint pl. a magyarországi rutének vagy románok egy része annak idején kimondta) az uniót, nagyon könnyen lehet, hogy híveik egyszerûen cserbenhagynák õket. Természetesen egy ilyen fordulat sem lenne jelentéktelen hatású,fõleg ha a szellemi és a közélet vezetõ egyéniségei állanának ilyenféle mozgalom mellé. Azonban a legkiválóbbak egyesülése sem jelentené még a tömegek egyesülését. 

De legalább e megszorítás alapján lehetséges-e nagyobb arányú uniós mozgalom akár a jelenben, akár csak a távolabbi jövõben is? Sajnos, erre a kérdésre a mai helyzet alapján bajosan válaszolhatnánk optimisztikusan. Mindenekelõtt azért nem, mert az egyesülés óhaja maga még meglehetõsen keveseket tölt el. Az ellentétek túlságosan kifejlõdtek s túlságosan beidegzõdtek. 

A konkrét akadályok terén itt van mindenekelõtt a dogmatikai kérdés. Egy katolikus-protestáns uniónak dogmatikai vonatkozásban csak egyetlenegy módja lenne lehetséges: a protestánsok visszatérése a katolikus egyházba és annak dogmatikájához. Mihelyt a katolicizmus ebból a követelésébõl engedne, megszûnnék katolikus egyház lenni. Ez a helyzet azonban protestáns részen az unió szempontjából szintén reménytelen helyzetet teremt. Hiszen egyenesen harakirit jelentene: egy 400 éve keservesen védelmezett álláspontnak, amelyért vér is folyt, meakulpázó visszavonását. A katolikus Egyháznak lényegesen dogmatikus álláspontja minden alkudozást, minden ötvenpercentes egyezkedést, minden méltányosnak látszó középen találkozást eleve kizár és lehetetlennek tart. Hogyan lehessen itt megegyezésrõl vagy csak közeledésrõl is szó? A protestáns tömegek amúgy is elég távol állanak a katolikus dogmáktól s alig képzelhetõ el egyhamar olyan alakulás, amely ezt a szakadékot valamiképpen is áthidalhatná. 

Ha erre azt mondaná valaki, hogy a dogmák terén a katolikus egyházé legyen az elõny, viszont az egyházfegyelmi kérdésekben legmesszebbmenõen vétessék tigyelembe a protestáns álláspont s jelesül: a katolikus egyház ismerje el, hogy a reformáció történetileg indokolt jelenség volt s hogy az elszakadás megmerevedésében egyházi tényezõk is súlyos hibákat követtek el: félõ, hogy mégha az illetékes tényezõk nagyjából ebben az irányban keresnék is a közeledést, a fent említett nehézség lényegében mégis megmaradna. 

A másik akadálycsoport: a történeti. 

A vallási szakadások történetében meglehetõsen általános jelenség a szakadásnak visszacsinálhatatlansága. Kevés esetet tudunk a történelemben, amelyben egy elszakadt irány békés visszatéréssel olvadott volna ismét bele az anyafelekezetbe; ilyenkor is többnyire politikai nyomás vagy kényszer mûködött közre, például az arianizmus esetében. A donatizmus'° éppúgy nem szûnt meg magától, mint a nesztorianizmus, a manicheizmus,az amely a középkori katarokban éledt fel újra s az olasz valdiakban ma is tovább él, éppoly kevéssé, mint a nagy keleti skizma. Az elszakadás rendszerint azért állandósul, mert intézményesül s mert a késõbbi nemzedékek már mint kész helyzetbe, mint szent és kegyelettel õrzött örökségbe születnek bele. Így az újkori felekezetek is négyszáz év óta egymástól teljesen külön, egymással többnyire éles ellentétben fejlõdtek. Mindegyik féltve õrzi a maga nehezen szerzett birtokállományát, fáradságosan kiépített intézményeit. Úgy tudja, hogy ezeknek az intézményeknek létesítése és megõrzése eleiknek sok harcába, áldozatába is került s hogy mindazt, ami a szemükben vallási kincs és lelki érték, legfenyegetõbben az a másik tábor veszélyezteti, amelyikkel szemben ezeket a harcokat vívnia kellett. Ezeknek a harcoknak emléke még aránylag friss és ezért sokkal elevenebben is él mindkét fél fiainak lelkében, mint például a keleti és nyugati egyház torzsalkodásai a keleti és nyugati keresztények lelkében. Ha egy napon valamiféle katolikus-protestáns unió létrejöhetne, bizony akkor mind katolikus, mint protestáns részen igen sok élesre köszörült csatabárdot kellene elásni, s ami majdnem még nehezebb: igen sok fájó emléket kellene eltemetni, igen sajgó keserûségekre fátyolt borítani, igen sok izzó szenvedélyt elcsitítani. 

A harmadik: az érzelmi és a politikai ellentét, mint a dogmatikai és történelmi ellentéteknek természetes eredõje. A katolikus és protestáns világ ma két tábor, a szónak legharcosabb értelmében. Nem különbözõ képpen imádkozó jámbor csoportok állanak itt egymással szemközt, mint ahogy azt néha az elnagyoló optimisták pohárköszöntõi salusa állítja, hanem - bizonyos békés hangulatú hányadtól eltekintve s eltekintve az udvarias hangtól, amely a belsõ ellentétet kifelé lehetõleg leplezni törekszik - állig felfegyverzett, egymással farkasszemet nézõ tömegek, fõleg vezérek. Amit az egyik tesz, már azért sem jó, mert a másik teszi. A hitviták ma már senkit sem érdekelnek különösebben, ellenben annál inkább érdekli mindkét félt, mily arányban tudja elhelyezni felekezetének tagjait a jövedelmezõ állásokban, mekkora közjogi hatalmat tud a maga felekezetének biztosítani. A felekezeti béke sokat hangoztatott jelszava sok esetben merõ jelszó, vagy éppen leplezõ ürügy. Legjobb esetben annyi az igazság benne hogy az emberek felekezeti érdekeik védelmében ma valamivel mérsékeltebbek, tartózkodóbbak s az eszközökben válogatósabbak, mint régebben. De a lelkek ellentéte megvan s állandó, csendes aknamunkában érvényesül; hol ezen, hol azon a félen erõsebben, öntudatosabban. Vannak természetesen mindkét oldalon olyanok is, akik ettõl a felekezeti versengéstõl - néha szelídebb lelkületbõl, befelébb nézésbõl, néha csömörbõl, néha közönybõl is - teljesen távol tartják magukat. GYAKORLATILAG EZEK LEHETNEK azok a megfontolások, amelyek az unió álmodozóit mindannyiszor hamarosan kiábrándítják, mihelyt az álmok színes világából a valóság rideg prózájába szállnak alá. 

Nem marad-e hát a reuniónak semminemû reménye? 

Valami csekély talán mégis! Vannak bizonyos körülmények és megfigyelések, melyek a teljes pesszimizmust szintén kizárják.Az elsõ, ami a közeledés lehetõségének némi halvány reményét nyújtja, elég széles protestáns rétegeknek újabbkori doktrinális elirányozódása. Protestáns hittudósok állítják s minden jel erre vall, hogy a protestáns dogmatika a reformátorok óta elég lényeges alakuláson ment át. Ma már a mûvelt protestánsok jókora részét nem annyira a régi vitapontok érdeklik, nem a XVI. század antikatolikus dogmái, mint inkább: az evangéliumnak bizonyos nagy, központi gondolatai, amelyeket a katolicizmus is kezdettõl fogva hangoztat, ha más stílusban is, éppúgy mint az újabbkori, vallásos protestantiztnus (pl. az újabb Oxford-mozgalom) bár emez természetesen a katolikus definíciók és dogmatikai körülírások nélkül. Ez az észrevétel és örvendetes átorientálódás sok olyan katolikus dogmatikus gondolattal szemben csökkentette az ellenállást, amely valamikor, a viták hevében, valóságos rémkép gyanánt hatott. Innen van, hogy néha vezetõ protestáns teológusok részén majd errõl, majd arról a katolikus dogmáról vagy intézményrõl hallunk igen meleg, elismerõ, dicsérõ s megértõ nyilatkozatokat: az egyik a szentek és Mária tiszteletérõl, a másik a gyónásról, a harmadik a pápaságról vagy a katolikus szerzetességrõl szól igen megértõen. Ezekben a nyilatkozatokban nyoma sincs már a régi, csatabárdos dialektikának. Megállapítható, hogy viszont katolikus részen is lényegesen finonmlt az elcsatolt felekezetekkel szemben nemcsak a hang, hanem a felfogás is, fõleg annak a heves elkeseredésnek megértése terén, amely a XVI. században az elszakadás kísérõ tünete volt és sok elszomorító egyházi visszaélésben találta forrását. "Dogmatikailag X. Leónak volt igaza, történetileg Luther Mártonnak", mondta egyszer némi túlzott egyszerûsítéssel egy svájci unionista. Kivételek e megértõbb lelkület tekintetében természetesen mindkét részen akadnak; hol többen, hol kevesebben. 

Egy másik örvendetes megfigyelés, hogy az elfogulatlanságra törekvõ s önmagát is enõrizni tudó mûvelt emberek (s hála Istennek ilyen ma mégis több van mint 400 év elõtt volt)iszeretnek bizonyos történeti és filozófiai magaslatra emelkedni, amikor a hit és a felekezet vitakérdéseit vizsgálják. A vallási önérzet tudatosodásának sok sebesültje és elesettje is van, amennyiben sokaknál ez az önvizsgálat minden vallási alapnak megingását vonja maga után; de talán éppen az értékesebbeknél nem ez a következmény áll be, hanem az, hogy az emberek higgadtabban fogják fel a maguk ide- vagy odatartozandóságát. A protestáns arra gondol: érdemes-e azért marakodnunk, mert 400 év elõtt Luther Márton vagy Kálvin János összeveszett a pápával? Az anglikán arra gondol: érdemes-e nekem VIII. Henrikért és Erzsébetért még ma is tûzbe mennem? De a katolikus is arra gondol: nem volt-e kár az ellentéteket mindjárt kezdetben bizonyos túlzott merevséggel elmélyíteni engedni? Nem volt-e kár olyan egyházi állapotok felburjánzását megtûrni, amelyek az egyházszakadást lélektanilag szinte elkerülhetetlenné tették? 

A történeti magaslatra emelkedéshez hasonló az a megfontolás is, mennyire a születés és a körülmények teszik a legtöbb embernél, hogy ebbe vagy abba a táborba tartozik! Ha én, a protestáns, véletlenül katolikusnak születtem, ma talán lelkes katolikus vagyok! S ha én, a katolikus, véletlenül a debreceni nagytemplom árnyékában látom meg a napvilágot, ma talán éppoly "vastagnyakú" kálvinista vagyok, mint ma ájtatos pápista! A puszta születésen és neveltetésen pedig mégsem múlhat a dolgok tárgyi igazsága és értéktöbblete! Ha Apponyi Albert vagy Prohászka Ottokár véletlenül lutheránusnak születik s Baltazár Dezsõ" vagy Tisza Kálmán katolikusnak: ki tudja, talán éppoly buzgó odaadással szolgálta volna mindegyikük éppen az ellenkezõ álláspontot, mint aminõt életében valójában elfoglalt. Prohászka talán a pápaság ellen intézett volna rohamot, míg Baltazár a Mária-kongregációknak lett volna lánglelkû propagátora. Ez természetesen nem annyit jelent, hogy minden vallási meggyõzõdés merõen a belénk neveltség és megszokottság alapján áll, de annyit mindenesetre, hogy ezeknek az alanyi és nem tárgyi tényezõknek igenjelentékeny koefficiensi szerepük lehet az emberi meggyõzõdések kialakulásában. Ez a megfontolás pedig óvatosabbá, szerényebbé és méltányosabbá gondolkozóvá teszi azt, akiben egyszer tudatossá lett. Megtanítja arra, hogy ne a puszta beleszületés és beleneveltetés, hanem a higgadt tárgyilagosság alapján kísérelje meg a saját álláspontjának erejét és gyengéit vizsgálni. Ami egyaránt vezethet a szempontok tárgyilagos értékeléséhez és a kölcsönös közeledéshez. Aki egyszer higgadtan és tárgyilagosan tud e kérdésekben gondolkozni, egyszerre könnyebben érti meg a másik fél érveit és gondolatmenetét, s ez máris egy lépés lehet az unió felé. 

A két elsõvel kapcsolatos egy harmadik örvendetes megfigyelés: a felekezeti atmoszféra feszültségének lényeges enyhülése. Sajnos, nem mindenütt, de talán mégis sok lélekben, nem éppen csak a vallást semmibe sem vevõ közömbösöknél, hanem mélyen vallásos embereknél is. Nem az a zordon, szenvedélyesen lobogó és szelídségre szinte eleve képtelen beállítottság, amely a túlsó tábor minden emberében, törekvésében és állásfoglalásában feneketlen rosszakaratot, gonoszságot, vörös posztót lát. Hanem az, amely lehetõvé teszi a békés és derûs szembenézést s az udvarias, tapintatos és mégis teljesen õszinte beszédet az elválasztó tanok körül: "Mondd hát, testvér, hogy érted ezt? Miképp hiszed te és miért hiszitek ti ezt így vagy úgy?" 

Nem vallási különlegesség, hanem általános emberi gyengeség, hogy az emberek a felfokozott vita hevében legkevésbé értik meg, viszont annál könnyebben félreértik egymást. Azt támadják, amit a másik nem állított s azt védelmezik, amit a másik nem tagadott. A vitatkozó hajlandó a másik fél álláspontját hamisan értelmezni, félremagyarázni, megmásítani s akkor aztán a felháborodás mellhangján dörögni rá ellenfelére s annak képtelen állításaira az anathémát. A nagy hitviták idejében, sokszor mindkét félen, bizony ez volt a harcok egyik legfõbb jellemvonása. A támadó fél tudatosan vagy (legtöbbször) tudattalanul eltorzította a másik fél állításait; a védekezõ pedig nem volt hajlandó észrevenni a támadó okoskodásában talán a hamu közt rejlõ igaz szikrát. A hitvitázók fegyvertárából meglehetõsen hiányzott a cáfolásnak és felvilágosításnak az a lélektanilag legsikeresebb módja, hogy elõbb igyekszünk jól megérteni az ellenfél felfogását, sõt elfogadni és megengedni belõle mindazt, amit csak elfogadni és megengedni lehet. Ez a heveskedés és állandó félremagyarázás mérgesítette el a helyzetet s teszi sok esetben még ma is kilátástalanná. Hiába vagdossuk egymás fejéhez 400 év óta ugyanazokat a vádakat, érveket és ellenérveket: a másik fél nem ért meg minket s mi azt hisszük, azért nem ért, mert nem akar érteni! 

Lassan azonban talán mégis utat tör a meggyõzõdés, hogy ez mégsem lehet így egészen jól s hogy mindenekelõtt az atmoszférát kell enyhítenünk, a vita hangnemét finomítanunk, a beszélõtárs szívét és gondolatmenetétjobban megértenünk s az állításában rejlõ igaz magot mint közös kincset fektetnünk kettõnk elé, mint a további megértõdés kündulópontját. 

Sokszor meg lehet figyelni, például vegyesvallású házastársak vagy jó barátok között, míly nemesen, békésen, minden bántó él nélkül hozhatnak szóba egymást megértõ, kifinomult lelkek még olyan vallási témákat is, amelyekben kettejük nézete homlokegyenest ellenkezik. Mind a két fél azért megmaradhat az álláspontja mellett, de valami olyan megértéssel és szelídséggel szögezik le az ellentéteket, mintha csak arról volna szó, hogy az egyik Mozartot szereti jobban, a másik Beethovent - anélkül, hogy a vallási kérdések mindent felülmúló komolyságát s fontosságát bármelyikük is alábecsülné. Az ilyen nyugodt hangulatú társalgásokban sok félreértés küszöbölõdik ki, sok él tompul el. Ha a felek nem tudnak is mindjárt közös nevezõre jutni, legalább egyik sem ítéli meg túlságosan balul a másikat, s már ez is lépés az egység felé. 

MINT EMLÍTETTÜK, a keresztény uniónak protestánsok és katolikusok között talán legfõbb akadálya az, hogy a katolikus egyház dogmatikai és egyházszervezeti részen nem engedhet s így a másik fél minden közeledést szükségképpen megalázkodásnak és egyoldalú elvfeladásnak érezne. Ezzel kapcsolatban is mutatkoznak azonban a helyzetet enyhítõ körülmények. A katolikus egyház dogmatikája s egyházszervezete csakugyan a lényegéhez tartozik. Kérdés azonban, hogy ha ezeket a dogmákat és alapelveket valakit egyszer közelebbrõl megismeri, mégpedig nem a százados elnagyolások és elferdítések, esetleg katolikus részról isjövõ túlzások és torzítások alapján, hanem a való tartalmuk szerint: vajon akkor is olyan nagy lesz-e az akadály, mint ma látszik A katolikus egyház a dogmák tekintetében hajthatatlan. De ha ezt neki néha még a saját hívei is zokon veszik, ebben valószínûleg nagy része van annak, amit az angol tnisrepresentation-nek nevez: hogy a felületes és téves tájékozódás olyasmit magyaráz bele a tanokba, ami a valóságban nincs meg bennük. Ismeretes például, hogy a csalatkozhatatlansági vita alkalmával számos, egyházi kérdésekben rosszul informált katolikus is olyasmit látott ebben a dogmában, ami valóság szerint nincs benne; hasonlót állíthatunk a szeplõtlen fogantatásról is, s a dogmák jókora részérõl. Ha a maguk teológiai szabatosságában vizsgáljuk azokat, egyszerre sokkal ártatlanabbak, elfogadhatóbbak lesznek, mint a szokásos félre- és belemagyarázások vagy éppen hangulatkeltõ vitatkozások fényében. Igaz, hogy- a dogmák jó része tökéletesen túlmegy a merõben természetes ismeretek körén. De ebben a részben a protestáns teológia is vallja a dogmák természetfölöttiségét, hiszen például a Szentháromság tana vagy Jézus istenségének tétele szintén teljességgel supraracionalista álláspontotot jelöl - s ezekben a tételekben a két nagy keresztény tábor egyformán áll szemben a zsidósággal. s a mohamedánokkal, akik a Szentháromság tanában önellenmondást s az abszolút egyistenhit elhagyását vélik felfedezhetni. 

Tévedés volna továbbá azt hinni, hogy a katolikus egyház ha a dogmáiban nem is, de más téren sert tehetne, esetleg nem lenne hajlandó engedményeket tenni. A protestantizmusnak egyik féltett kincse és jellemzõ vonása például a kritikai szellem. A kritika lehet forradalmi jellegû, de lehet lojális is. A mai katolicizmus szintén fejlõdött és tanult a múltból s a többi közt sokkal tágabb teret enged a lojális keretek közt mozgó kritikai szellemnek, mint régebben. Azok a történeti hibák és egyházi mulasztások, amelyek a vallásszakadást lélektanilag igazolják vagy érthetõvé teszik, ma már azért serm volnának lehetségesek, mert azóta a katolikus közszellem befelé, sõt fölfelé is lényegesen kritikusabb lett. Ez a kritikusabb katolikus gondolkodás szívesen elismeri azt is, hogy a vallásszakadás, bármennyire fájdalmas és sajnálatos volt, indirekte az egyházra mégis jelentõs haszonnal járt s jár annyiban a mai napig, hogy· állandó önellenõrzésre s virrasztóbb helytállásra ösztönöz. Hiszen éppen a tisztára vagy túlnyomóan katolikus országokban, mint Spanyolországban, Franciaországban, Mexikóban s Dél-Amerika számos államában mutatott a katolicizmus sokszor nagyfokú belsõ süllyedést: mintha nem volt volna, aki állandóan ösztönözze, versenyre hívja, munkára kényszerítse. 

A hitújítók többi közt az egyetemes papság clvét állították a hierarchikus egyházkormányzat ellenébe. A vita sok izgalmat keltett s azután elaludt - és közben az élet mindkét félen igazságot osztott. A protestánsok a maguk egyházszervezetét meglehetõsen sok dologban a katolikus hierarchia intézményeinek hasonmására rendezték be, a katolikusoknál pedig ma maguk a pápák sürgetik a világi elem nagyobb fokú bevonását az egyházi életbe az Actio Catholicajegyében, természetesen a hierarchikus elv teljes fenntartásával. 

A hitújítók a szentek túlzó tiszteletét vagy éppen imádatát támadták a katolikus egyházban, s a katolikusok - mint egykor az ariánus harcokban a megtámadott Szentháromságtant azzal védelmezték, hogy annál sûrûbben foglalták be hitvallásaikba és szertartásaikba a trinitárius gondolatot - azzal állítottak gátat a túlsó fél támadásainak, hogy csak annál jobban hangsúlyozták a szentek tiszteletét. Ma pedig azt látjuk, hogy míg a protestánsok sokszor nagyfokú megértéssel nyilatkoznak a szentek tiszteletének lélekemelõ és erkölcsöt nemesítõ hatásáról, viszont a katolikus egyházban fõleg a liturgikus mozgalom feléledése jelent erõs visszakanyarodást az õsegyház imaformáihoz, amelyekben a szentek tisztelete éppen nem hiányzik ugyan, de mégis lényegesen szerényebb helyet foglal el, mint például a trienti zsinathoz utáni idõk népi áhítatában. Így a liturgikus áhítati életben a theocentrikus (Isten-központú) és christocentrikus (Krisztus-központú) gondolat ismét sokkal inkább jut kifejezésre, mint amannak termékeiben. A római Missale például még a szentekrõll szóló miseszövegekben sem fordul soha egyenesen a szentekhez, kivéve néhány ritka karversben, hanem mindig kizárólag az Istenhez, s lényeges különbséget tesz például a szentek könyörgõ közbenjárása és Krisztus egyedülálló megváltói közvetítése között ("intercedente beata Virgine..., per Christum Dominum nostrum"). (A boldogságos Szûz közbenjárásával..., a mi Urunk Jézus Krisztus által.) 

A példákat szaporítani lehetne. A katolikus egyház nehezen változtat valamit egyházfegyelmén s külsõ gyakorlatain, de hogy szükség esetén (természetesen a dogma érintetlenül hagyásával) erre is hajlandó, megmutatta akkor, amikor a keleti unió kedvéért lemondott a keleti papok nõtlenségérõl, beleegyezett a két szín alatti áldozásba s a hazai nyelvû istentiszteletek fenntartásába. 

Még egy reményt nyújtó körülmény: a vallási lelkületnek a jövõben várható elmélyülése. 

Minden jel arra mutat, hogy a vallási közületek hatalmas válságokon fognak keresztülmenni. Az egyházellenes agitáció, a vallásellenes mozgalmak, a kétely és közöny, az élet elanyagiasodása és elérzékiesedése, a tömegek elólraladó öntudatosodása és egyéniesedése valószínûleg széles rétegek gyakorlati elkereszténytelenedésére s ezzel együtt esetleg oda fog vezetni, hogy a vallási közületek tagjaik jó részét elveszítik. A hagyomány és puszta megszokás ereje mind kevesebb értékû összetartó erõnek fog bizonyulni. Ugyanakkor azonban valószínû, hogy aki az ellentétes áramlat közt is hívõ marad, kétszeresen buzgó és meggyõzõdéses hívõ lesz; hiszen ezentúl már nem a megszokás és a környezet parancsoló nyomása, hanem csak a maga Istent keresõ s lelkiséget áhító hite fogja egyházához, felekezetéhez kapcsolni. Egyes országokban, mint Franciaországban s Belgiumban, ez az elválasztó folyamat a teljes hitetlenség és lángoló hitvallói lelkület között máris jórészt megtörtént s hasonló átalakulásra lassabban vagy gyorsabban más országokban is számíthatunk. 

Ez a várható folyamat az egyházakat sok tekintetben szegényebbekké fogja tenni, de kétségtelenül tisztulásukra is vezet. Csak az marad meg egyháztagnak, aki szíwel-lélekkel az. A vallásos élet mélyülésének a lanyhák nagy többsége ettõl kezdve majd sokkal kevésbé állja útját. Azonban minél mélyebb és tisztultabb lesz a vallásosság hihetõleg, annál jobban átérzik a hívõk a Krisztus sürgette egység szükségességét s a ma még táborokra szakadt keresztények annál közelebb kerülnek egymáshoz. A hit belsõ erõsödése arra fogja vezetni mindkét félt, hogy sokkal jobban megbecsülje és sokkal jobban szeresse azokat, akik a legnagyobb és legszentebb tanok dolgában egyek velük. Sokkal inkább, mint valaha, a hitviták és közéleti versengések korában, fogják átérezni a szerencsét, hogy elszakadásuk ellenére még mindig sokkal több a közös kincsük és közös hittételük, mint amennyi az, amiben eltérnek egymástól. 

A szorosabb kapcsolódásra egyébként kényszeríteni is fogja õket, úgy lehet, a közös ellenségnek, a teljes tagadásnak és hitetlenségnek erõsödõ áradata. Ebben az idõben, úgy lehet, kevesebben leszünk mint ma, de jobban megértjük egymást, mint ahogy a mai Oroszország vértanúinak hekatombái és felrobbantott templomai fölött is együtt gyászol az ortodox, katolikus és protestáns világ. Akik a béke boldog korában nem értették meg egymást, a vallásellenes terror vérfürdõjében végül mégis szeretettel szorítják meg egymás kezét... 

Összefoglalásul: lehet-e keresztény unióról szó: Egyelõre sajnos alig, de a távolabbi jövõben talán lassan mégis! A közeledés nem dogmatikai engedményeken vagy hitvitákon fog múlni, sem valami szatócsi alkudozáson a két vagy több fél között; hanem sokkal inkább két dolgon: a felekezeti ellentétek érzelmi atmoszférájának enyhülésén és a belsõ, vallási lelkület erõsödésén. Minél szelídebb lesz amaz és minél elmélyültebb emez, annál tevékenyebb hatóerõvé válik a ma még megoszlott lelkekben a krisztusi vágy és imádság: "hogy mindnyájan egyek legyenek" ( János 17:21.). 

JEGYZETEK 

1. Ez az egyházszakadás 321-ben ment végbe. Kiváltó oka Krisztus stenségének az értelmezése volt. Arius (280-336) alexandriai presbiter azt tanította, hogy Krisztus Isten elsõ és legtökéletesebb teremtménye. A semmibõl hívta létre. Õ szabad akaratának felhasználásával olyan tökéletességre emelkedett, hogy ezért Isten ftává fogadta. Nem egyenlõ lényegû ugyan az Atyával, de hozzá hasonló. Ariust 321-ben az alexandriai zsinat kiközösítette és a Niceában 325-ben összehívott elsõ egyetemes zsinat követõivel, a kötetben többször említett ariánusokkal együtt elítélte. 

2. A keresztyénség keleti (görög és nyugati (latin) ága között a nyelvi különbözõségen túl szertartási, fegyelmi és tanbeli kérdésekben korán ellentétek keletkeztek, a IX. században pedig a pápa joghatósága miatt olyan feszültség támadt, ami 1054-ben vezetett szakadáshoz. Photius konstantinápolyi pátriárka, miután a területéhez tartozó bolgárok (átmenetileg Rómához csatlakoztak, 867-ben kiátkozta I. Miklós pápát (858-867). A IV. konstantinápolyi zsinat (869-870) azonban a Rómával való egyházi közösséget helyreállította. 

3. A firenzei zsinat (1439) kimondta a keresztyénség két ágának (csak papíron maradt) unióját. 

4. Ismeretes a prot. Leibniz álláspontja az unió kérdésében. "Nincs a világnak annyi könyve - írta Brinon asszonynak (4. levél) -, amivel a vallásszakadás okozta egyenetlenkedést meg lehet siratni." Az ugyancsak protestáns romantikus Novalis (Hardenberg gróf)"Die Christenheit oder Europa" c. iratában így áradoz a középkor elveszett lelki egységérõl: "Gyönyörû idõk voltak azok, amikor egész Európa egyetlen keresztény birodalom volt s egységes kereszténység lakta ezt az egész világrészt. Amikor ennek a széles szellemi népcsaládnak minden, még oly távol alkatrészét azonos szent érdek fûzte egybe s egy Legfõbb Hatalom különösebb politikai birtokállomány nélkül is nagy közéleti erõket irányított és egységesített... Mennyire jótékony, mennyire az emberi természetnek megfelelõ volt ez a kormányzati rendszer, mutatja e korban az összes emberi erõk hatalmas felfelé fejlõdése, valamennyi tehetségüknek összhangzatos kibontakozása s az a hihetetlen magasság, amelybe ezek az egyszerû emberek a tudomány, az élet s a mûvészetek minden terén felemelkedtek - s ugyanakkor virágzó kereskedés, érintkezés, a szellemi s anyagi javak kicserélése indult meg, el egészen a távol lndiáig." 

5. Nathan Söderblom uppsalai evangélikus érsek olyan irányzatnak volt a vezéralakja, amely az egyház szociális felelõsségét hangsúlyozta ("gyakorlati keresztyénség") és ebben az irányban kereste az egyházak egységét. Az õ kezdeményezésére ült össze Stockholmban (I 925) az elsõ olyan kongresszus a XX. században, amelyen a különbözõ egyházak hivatalosan kiküldött delegátusai találkoztak (37 országból 661-en), és kerestek feleletet koruk égetõ szociális kérdéseire. Az említett lausenne-i konferencia nem fûzõdik Söderblom nevéhez. Az az egységet a hit- és szervezeti kérdések terén kívánta elsõdlegesen munkálni. 

6. Olvassuk, hogy a konferenciák hamarosan folytatódnak, de máris két részre szakadtan: az egyik irány Oxfordban, a másikEdinburghbatt. (Ezt a téves információt VictorJános a kötet következõ tanulmányában hclyesbíti.) 

7. A Desiré Mercier (1851-1926) mecheleni érsek és lord Halifax (1839-1934) által kezdeményezett megbeszélések 1921-192s között egy szûk körben folytak. Ezeken a római katolikus és az anglikán egyház egyesülésének lehetséges módjait keresték. 

8. Angliából indult el 1857-ben annak a szorgalmazása, ltogy mindenhol rendezzenek imahetet az egyház egységének a helyreállításáért. Jelenleg kb. 70 országban tartják meg vagy januárban, vagy pünkösd körül. 

9. A rutének uniója Ungváron 1645-ben történt. A Kárpátalján így kialakult görög katolikus egyltáz püspöki székhelye Munkács lett. Erdélyben a románok unióját az 1698. és 1700. évi gyulafehérvári zsinat mondta ki. Az unió lényege az, hogy a görögkeletiek megtartják történetileg kialakult hagyományaikat, de elismerik a pápa fõségét. 

10. Az egyházi fegyelem fellazulása miatt Észak-Afrikában a IV. század elején keletkezett rajongásig menõen szigorú vallásos irányzat. Szerinte a szentségek hatása a kiszolgáltató pap méltó, az üldöztetések idején is állhatatos voltától függ. Társadalmi téren a rabszolgaság eltörlését, a társadalmi egyenlõséget vallotta. Donatus püspököt követõivel, a donatistákkal együtt az arlesi zsinat 3l4-ben elítélte, késõbb elveszítették állampolgárságukat, összejöveteleiket pedig halálbüntetéssel tiltották. 

11. Krisztus istenségének értelmezése után (l.jegyzet az õ embersége tekintetében következett be újabb szakadás. Az alapvetõ kérdés az volt, hogy Krisztus személyében milyen viszonyban áll egymással az õ valóságosan isteni és valóságosan emberi természete. Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka (428-431) szerint Krisztusban nem egvesült, hanem egymástól el van különítve a kettõ. Tagadta tehát személyének egységét, ami viszont azzal a következtetéssel járt, hogy a váltságot emberként szerezte. Nesztorioszt a 3. ökumenikus, az efézusi zsinat 431-ben elítélte. Követõi, a nesztoriánusok Perzsiától Indiáig szétszéledtek és szervezkedtek. 

12. Alapítója a Perzsiában szûletett Mani (216-276), aki több vallás és a keresztyénség összeolvasztásából egy új világvallást akart elterjeszteni. Tanítása szerint a világ két õseleme: a világosság és a sötétség, a szellem és az anyag a maguk isteneivel és országaival örök harcban áll egymással. Magát Isten igaz prófétájának tartotta, akire leszállt a Krisztus által megígért Szentlélek s mivel az emberek Krisztus tanításait félreértették, mûvét õ folytatja, és hirdeti a világosság helyes ismeretét. A megváltás a sötétség országának összeomlását jelenti, ismeret és aszketikus életmód által érhetõ el. Az utóbbit csak a "választottak" érhetik el, a "hallgatók"-nak nevezett többiek csak szenvedésteljes lélekvándorlás után léphetnek be a világosság birodalmába. Mani halála után követõi, a manicheusok Perzsián kívül is terjeszkedtek, és üldöztetésük ellenére sokáig fennmaradtak. 

13. A katharok neve mögött a görög katharosz ( = tiszta) szó áll. Tanításuk sokban megegyezik a manicheusokéval. A XII. század közepétõl fõleg Észak-Itáliában és DélFranciaországban tûntek fel. Az utóbbi helyen albiaknak hívták õket. 

14. Egy gazdag lyoni kereskedõ, Valdes Péter (Pierre de Vaux, latinosan Petrus Valdensis) ún. elõreformátori mozgalmat indított 1175 körül. A Bibliát lefordította, vagyonát a szegények között szétosztotta és az õskeresztyén állapotokat kívánta visszaállítani az egyházban. Társaság gyült köré, amelynek tagjai kettesével szétszéledve engedély és egyházi ellenõrzés nélkül prédikáltak, bûnbánatra hívtak fel. Erkölcsi prédikációikban elítélték az egyházi fényûzést, a papok gazdagságát, de szembehelyezkedtek az egyház több tanításával is. (PI. a halottakért való misézés, a szentek ásztelete.) A veronai zsinat 1 184-ben az alapítót híveivel együtt - késõbbb nevezték õket valdenseknek - kiközösítette, majd számûzte Franciaországból. A mozgalom azonban tovább terjedt, majd beolvadt a reformációba. 

15. Az elsõ, a tulajdonképpeni oxfordi mozgalom az anglikán egyházban az 1830-as a romantika hatására létrejött anglokatolikus irány, amely teológiájában és istentiszteletében a katolikus elemeket szaporította, fejlesztette. Az újabb, az oxfordi csoportmozgalom a XX. század elején keletkezett, világviszonylatban gyorsan elterjedt ún. ébredési mozgalom. Alapvetõ tanítása az, hogy az ember hagyatkozzék feltétel nélkül, engedelmesen a Szentlélek vezetésére. 

I 6. Apponyi Albert ( I 846-1933) politikus, az MTA tagja. Az I. világháború után õ vezette a párizsi tárgyalásokon a magyar delegációt. Hosszú közéleti és tudományos pályafutása során hû fia maradt a katolikus egyháznak. Társelnökként hozzájárult a Szent István Társulat fólvirágoztatásához és a Katolikus Szemle életre keltéséhez. A Szent István Akadémiának 1921-tõl elnöke is volt. 

17. Baltazár Dezsõ (1871-1936) a Tiszántúli Reformárus Egyházkerületnek 1911-tõl haláláig meghatározó jellegû püspöke, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának 1917-tõ1 lelkészi elnöke volt. 

18. Tisza Kálmán (1830-1902) politikus, az MTA tagja. Õ teremtette meg 1875-ben a Szabadelvû Pártot, amely három évtizeden át kormányozta az országot, 1875-tõl 1890-ig miniszterelnöksége alatt. Bangha Béla azért hivatkozik rá, mert 1867-tõl haláláig a Duna-melléki Református Egyházkerület fõgondnoka, 1891-tõl a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi alelnöke, 1894-tõl elnöke volt. 

19. Az Újszövetségben négyszer elõforduló görög szó. Jelentése átok alá vetett, átkozott. A IV. századtól használta az egyház a legnagyobb büntetés, a kiátkozás (kiközösítés) kifejezésére. 

20. Adolf Drissmann, ismert prot. teológus, szintén ezt vallja: "A keresztények egyesülésének kérdése ma elsõsorban nem dogmatikai, hanem lélektani kérdés... Terméketlen dolog lenne uniós tárgyalásokba kezdeni addig, amíg a tárgyaló egyéniségek elõször össze nem ismerkednek, amíg egymás egyházi s népi életét csak irányzatos mûvekbõl vagy elsárgult fõiskolai füzetekbõl ismerik. Elõször az emberek közeledjenek egymáshoz s teremtsenek mindenekelõtt bizalmi bázist!(Una sancta, 1936, Gütersloh, 38. t.) 

21. A protestáns teológiatörténet ezt az irányzatot szupranaturalizmusnak nevezi. A felvilágosodás hatására létrejött, a tekintélyhitet elvetõ racionalizmus ellenpárja. Míg a racionalizmus szerint az észnek a hit dolgaiban is bírói szerepe van, addig a szupranaturalizmus Isten kijelentése természetfólöttiségét hangsúlyozta. 

22. A katolikus megújulásjegyében ült össze a három szakaszban lefolyt trienti (tridenti) zsinat (1545-1563). Az eredeti szándék a reformáció okozta nagy egyházszakadás megszüntetése volt. Határozatai úgy foglalták össze a katolikus egyház tanításait, hogy az ellenreformáció masszív alapjait vetették meg, egyben gondoskodtak a papság erkölcsi és szellemi színvonalának emelésérõl. 

23. Misekönyv. A keresztyénség történetében az istentisztelet formai és tartalmi tekintetben egyaránt fejlõdésen ment át, ugyanakkor területenként differenciálódott. A római liturgia a VI. század második felében alakult ki a maga egységes és sajátságos formájában, amit Nagy Szent Gergely pápa (590-604) rögzített végleges formába.