21:30, Kedd (március 13.), Duna World

A különc

magyar tévéfilm, 123 perc, 1980

rendező: Vámos László
forgatókönyvíró: Illyés Gyula
operatőr: Ráday Mihály
díszlettervező: Varga Mátyás
dramaturg: Litványi Károly
jelmeztervező: Vágó Nelly

szereplő(k):
Sinkovits Imre (Teleki László)
Pécsi Ildikó (Orczyné)
Szilágyi Tibor (Karlovitz)
Benedek Miklós (Crenneville)
Solti Bertalan (Vay Miklós)


Teleki László politikus, az 1848-as szabadságharc idején Magyarország párizsi követe, a forradalom leverése után emigrációban él Kossuthékkal. Ebből a hátrányos helyzetből is eredményesen szervezkedik a Habsburg-ház ellen. Igyekszik megnyerni az európai kormányok támogatását az eltörölt forradalmi vívmányok érdekében. Drezdában titokban találkozik régi szerelmével, özvegy Orczynéval, aki megpróbálja rávenni, hogy térjen haza és házasodjanak össze. Az asszony elmondja, hogy már sokan otthon élnek az emigráció tagjai közül. A férfi nem akar hazatérni, mert úgy érzi, hogy külföldön tehet valamit az eszméiért. Kiderül, hogy a Habsburg-ház halálos ítéletet mondott ki rá. Beszélgetésük közben megjelenik a szász titkosrendőrség. Teleki Lászlót tiltakozása ellenére elfogják, és kiadják az osztrák hatóságoknak...

*

Különc
Dráma két részben
1963

„Egy félbeszakított hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél.”

Teleki László, 1861. március 9.
Heves megye közönségéhez


A Kegyenc bevezetőjének eredetileg volt még néhány záró mondata. Az író, elhaladtában a Szervita térnek azon a sarkán, ahol az ostrom alatt megsemmisült Teleki-palota állt, fölnéz az esti égbe, s találgatja, hová kellene helyeznie a magasban, a sötétedő semmiben azt a szobát, melyben Maximus tragédiájának megírója a maga nem megírt, hanem megélt tragédiáját egy pisztolylövéssel befejezte. A megilletődött utód kivallja, hogy a Kegyenc „átmentése” után oly elevenen él képzeletében Teleki László „csak megélt” tragédiája is, hogy annak papírravetésébe, bárki felszólítására bármikor szintén belefogna.

Szép megtiszteltetés ért, ha nem is azonnal. A fölajánlkozásra, mely újságban jelenvén meg, nem különbözött a szolgálatuk kínáló bejárónők apróhirdetésétől, kitüntető választ kaptam. Történettudósainak egy kis csoportja atájt foglalkozott Teleki László válogatott beszédeinek s leveleinek közrebocsátásával, az öngyilkosság közvetlen s közvetett okainak föltárásával. Meghívtak értekezletükre, vitájukra. Beavattak munkájukba, a még csak tervezettbe is. Egyikük Teleki életrajzán dolgozott. Új és új szempontokat kaptam, rengeteg új anyag birtokába jutottam.

Az én munkámat, a darab megírását ez tetemesen meg nehezítette, s úgy tetszett, elhalasztatja.
„Történelmi dráma szerzőjének tökéletesen meg kell tanulnia a kort, amelyről ír, s aztán tökéletesen el kell felednie” – tanácsolta egy kitünő barátom, aki újra s újra eltilt attól, hogy nevét leírjam, bár hálás nyugtázásul csak. Teleki koráról s életkörülményeiről már megvolt az a távlatom, amely szükséges ahhoz, hogy a részletek és esetlegességek fölött messzibb szállva, a tekintet a lényeget keresse. Munkámat mégsem kellett elhalasztanom. A történészek fölfogása alig tért el az én fölfogásomtól, s ahol eltért, ott is segítségemre lett; az új adatok pedig szinte sarkalltak, hogy én se legyek tétlen a munkában, járuljak én is hozzá ahhoz, hogy Teleki László emléke méltó helyére jusson.

A történelmi tragédiák a színpadon nem a történelem küzdelmeitől lesznek tragédiák. A lélekétől. Való az, hogy egy Kolumbusról szóló dráma „korfestéséhez” például a nézőtérnek három szó is elég. India, Izabella, Santa-Maria. Julius Cézárhoz akár kettő: Rubicon, Brutus.

Ott, ahol a nézőtér ismeri, hogy így mondjam, már az utcáról a hőst.

Történelmi dráma szerzőjének más a helyzete Magyarországon, mint azokban az országokban, ahol ez a műfaj kifejlődött, egyértelmű közösségi érzet talajából. A magyar dráma aránylagos elmaradottságának okai közt nem az utolsó volt ennek az egyértelmű közösségi-nemzeti érzésnek hiánya. A nézőtér itt nem ért három szóból; nem érti a hősöket; hisz saját sorsáról sincs közösségi tudata. Itt az írónak kell mintegy ezt is szolgáltatnia.

De – ismétlem – ha nem drámahősnek választom Teleki Lászlót, akkor is szívesen vállalom, hogy ismertetem sorsát, igyekszem fényt irányítani rendkívüli személyiségére.

Teleki László neve a magyar átlagműveltségűek számára csaknem az, ami a Kegyenc neve. Csöng, de üresen. „Valami író” – mondja az iskolátvégzett. Ám visszhang – valami műnek az emléke – erre sem jő. „Igen, mert aztán politikus lett.” De mit tett mint politikus? A visszhang most is elmarad. A legjobbak is csak a végzetes pisztolydörrenést hallják.

Széchenyi is maga felé fordítva húzott meg egy rettenetes ravaszt, s bukott le a mélybe, de micsoda rivaldáról, micsoda szerepvivés, mondhatnánk: micsoda látványosság után. Teleki László élete hozzá képest homályban folyt; – innen, az utókorból tekintve. Nincsenek művei, mint Széchenyinek, sem gesztusai, mint Kossuthnak. Példája mégis azokéval vetekszik, alakja azok mellé emelkedik. Minél jobban megismerjük, annál inkább fölfelé nézünk rá.

Teleki László nem az erdélyi, nem a katolikus Teleki családból származik; a Pest megyeiből, a reformátusból. Neveltetése a korabeli főúri ifjaké. Tízéves fővel – 1811-ben született – naplóját már három nyelven írja. Aztán utazik, éveket tölt külföldön. Többet látva, több serkentést kapva, mint hasonlón formálódó társai. Nagyobb az összehasonlítási alapja. Ő Magyarországot is jól ismeri. Apja előzően a sárospataki kollégiumba is járatta, együtt mégpedig a közrendű diákokkal.

Ez az apa – akár Széchenyié s Eötvösé – nem minden II. kötet 385. o.napi ember. Rajong a művészetekért, de kerüli a művészkedő föltűnést. Az Akadémiát voltaképpen – mindmáig észrevétlenül, eltakarva a fiatal huszártiszt szép mutatványától – ő hívta életre; a család óriási értékű, több tízezer darabból álló könyvtára lett annak az igazi, szellemi s anyagi fundamentuma. Ez a puritán és bőkezű, játékos és kötelességtudó apa korán halt meg. Makulátlan, örök példaképül a fiainak, különösképpen az ifjabbiknak.

A magyar főnemesség műveltségi otthona akkor Bécs. E Telekieké – szinte még a Rákócziak hagyományaként – Párizs. A fiatal Teleki Lászlónak ez a város lesz a feledhetetlen, a még puha anyagú lelket örökre megformáló élmények színtere. Itt fonódnak a nagy barátságai. Gazdag, szép, szellemes. Bejáratos az udvarhoz is, Lajos Fülöp asztalánál ebédel. Ő az a legendás magyar – Jókai sem hagyta ki a galériájából –, aki egy vita során, a magyar nyelv szép zöngése védelmében a francia király szalonjában elszaval magyarul és diadalmasan, egy Vörösmarty-verset. Társai nem csekély kisebbrendűségi érzéssel járják nyugatot. Ő egyenrangúan érez és vitáz.

Vagyis, míg a többiek afféle kémúton járnak, ő otthonos – kint is. Az eszmékben is rögtön otthonos. Victor Hugóval, a fiatal romantikus írókkal jár karöltve, s amikor azok megindulnak majd s a maguk módján „rohannak a forradalomba”, egyenes úton, természetesen tart velük. Akkor is, amikor a kötelességtudás s az a bizonyos „szép mulatság”, Pestre szólítja.

Nem itt a helye elmondani Teleki László magyarországi fejlődését. Vannak burokban születettek. S vannak, akik egy életen át járnak valamiféle végzet adta burokban. A fiatal mágnás, az ellenzék ünnepelt, félelmes elmeélű szónoka itthon – Táncsics társaságába is jár. De miért is ne. Táncsics gondolatai, a „szociális kérdések” ottkünn, a Nyomorultak majdani írójának körében lelkes beszédtémák, régóta a szabadságeszmék tartozékai. Eljő végre a tettek ideje: 1848 márciusa. A hónap végén naplójában Széchenyi ifjabb pályatársát – akinek különben ő volt nem is oly rég hazai eszményképe – eszelősnek, jakobinusnak nevezi.

Máig nem fejeződött be közös belenyugvással 48 pöre. Szép volt a kard-ki-kard, sőt talán elkerülhetetlen, de ha mégis, ha az előrelátók is szerepet kapnak…

A pörnek Kossuthnál is súlyosabb baloldali koronatanúja Teleki. Ő épp ezért szélső forradalmár, mert félelmesen előre lát. Oly messzire, ameddig még 67-ben sem hatoltak el a szemek. Az olasz katonai vitán teljesen az az álláspontja, ami Petőfié, szemben Kossuthtal, Vörösmartyval. De olyat mond, amitől a magyar hegypártiak is összetekinthettek: „Meggyőződésem szerint, ha Horvátország – mint egész összes nép érdekeit szem előtt tartva – Magyarországtól külön akar válni – akaratát respektálom.” Nemzedékünk utó-okossága: ha a magyar szabadságharc vezetői 48 nyarán látják s intézik úgy a nemzetiségek s az alsóbb néposztályok ügyét, mint 49 nyarán, a tavaszi hadjárat meghozza a fontosabb győzelmet is, a politikait.

Teleki László mindezt már 48 nyarán úgy látta, ahogy a legjobbak is csak a századfordulón.

1848 augusztusában még a Batthyányi-kormány, mint a független ország követét, Párizsba küldi. Van vélemény, amely szerint részben azért, hogy a nagyon is független szellemű bírálót eltávolítsa. De hisz az tán még nehezebb frontszakasz volt akkor, s ki győzhette ott a harcot, ha nem ő?

Ez titkos munka lett, mert hisz a nyugati kormányok nem ismerték el a magyart. Ekkor kezdődik Teleki különös pályája. Egy közszereplő, akinek nem lehet nyilvánossága.

Képességeit, melyekkel rendkívüli eredményeket ér el, voltaképpen a bukás után fejti ki, már kettős homályban. Ő szervezi meg Kossuth kiszabadítását Törökországból. Megállítja Kossuth ellenfeleit a bomlasztó vádaskodásban, meg Kossuthot egyeduralmi hajlamában. Szívósságával oly tekintélyt szerez a magyar névnek, hogy Párizs és Piemont osztrákellenes szövetségébe bevéteti harmadiknak Magyarországot; személyes megbeszélésre viszi Kossuthot Napóleonhoz; a diplomácia nemzetközi sakktábláján ő Bécs legveszélyesebb ellenfele. S úgy, hogy minderről jóformán csak a bécsi titkosrendőrség tud.

A besúgás eszközeivel tették ártalmatlanná. Életének nagy szerelme Magyarországon élt. Ennek levelezését, útjait is figyelték. Kiengedték Szászországba, s szót értettek a szász kormánnyal, ha az asszony nyomában Teleki is bemegy a „semleges” országba: elfogják, kiszolgáltatják az Ausztriában régóta halálra ítélt férfit.

Nem végezték ki, Bécsnek ekkor erre már nem volt ereje. Arra sem, hogy fogva tartsa. A császár – azzal a föltétellel, hogy nem politizál ellene – ideiglenesen szabadon bocsátotta. Majd – újabb
tőrvetéssel – módot adott neki, hogy mégis visszatérjen a közéletbe; ha úgy tér vissza, ahogy a többi – főnemes társa.

Mintegy tíz heti időre nyitott teret nyilvános kilépéshez Telekinek a történelem. A két oldalról is áradó gyanú sugárzásában rendkívülire szánja magát: él a császár adta lehetőséggel; – történelmi lehetőséggé akarja átalakítani. A színpadi világítástechnika ismeri azt a zöldesbarna sugárzást, amely úgy emel ki, hogy bemocskol. Teleki puszta lényéből viszont annyi jó fény árad, hogy egy pillanat alatt elűzi az árnyakat, győztesen ragyog. Győztesen már a győzelem előtt. Két hónap alatt a történelem nevezetes spirálvonalában oda viszi az országot, ahol az 1848 nyárvégén állt; akkor, amikor ő külföldre ment.

Megteremt, csaknem egymagában egy forradalmi helyzetet.

Itt indul meg az oly megrázó s fölemelő tragédia. Egy személy – mégoly rendkívüli, oly elragadó: oly magával sodró, mint ő – nem csinálhat forradalmat. Az milliók dolga, egy-egy osztály irányításával.

A 48-as magyar forradalmat a polgári-nemesi középrétegek indították meg, magukhoz szakítva a nemzeti függetlenségre törő főnemesség egy részét is, erjedésbe hozva a kisbirtokos parasztságot, a földtelen zsellérséget. Az 1850-es évektől fogva Európa-szerte gazdasági föllendülés mutatkozik, s vet gátat a forradalmi mozgalmaknak. A nevezetes Enrichissez-vous korszak kezdete ez. A 60-as évek magyar középrétegeit, a forradalom egykori hordozóit is megérinti, sokban megváltoztatja az idő. A változást legjobban a két szélen haladók mutatják: az arisz II. kötet 389. o.tokraták és a nincstelenek. A főurak mint
politikusok békétlenek: nincs szerepük; mint gazdasági emberek rendet, „békét” akarnak: így nincs piac. A parasztság – amelyre a reakció nem hozta vissza a jobbágyi terheket – kettéoszlott. A földdel rendelkezők módosodnak. A földtelenek és a tengődők egy táborban látják a megfékezésükre kirendelt osztrák zsandárságot és akiket az ellenükben oltalmaz: főurat, nemest, sőt gazdag parasztot. Ki-ki a maga közeli célját látja s az törvényszerű. S ez a törvényszerűség ugyanakkor a legnagyobb zűrzavar; a közös cél ködbe vész. Haza? Hangzik, egyre hangzik, egyre sűrűbben. Egyre kongóbban.

Telekit szent kristályburok övezi: 49-es tiszta eszméi. De ez a burok nem védi; nem tartósítja valami szép, de vak hiedelemben. Teleki mindent világosan lát. Lent van valamiféle tengerfenéken, de búvársisakján az üveg minden helyzetben pontos képet szolgáltat; sőt, mintha-mintha nagyítana is.

Ő maga érzi legvilágosabban tragédiája kifejlését. Úgy nevelték, s ő maga is úgy nevelte magát, hogy mint osztályának tagja kötelességet teljesítsen. Együtt mégpedig, összjátékban szinte, osztálya többi tagjával; akiktől természetesen – a legelemibb becsületérzés alapján – várja el ugyanazt.

S azok kilépnek ebből a játékból. Illetve – öntudatlanul vagy tudatosan – hazug komédiát akarnak csinálni belőle.

Teleki egyedül marad. Képessége akkora, hogy a forradalmat meg tudná indítani. De előtte is világos, hogy így a forradalom kudarcba fúlna, vagy kalandorok eszköze lenne. Így is, úgy is vérfürdő;
épp a jóhiszeműek újabb százezres pusztulása.

Ezt nem vállalta. De azt sem, hogy életútját megváltoztassa.

A többit tudjuk. Az a tíz-egynéhány hét, amit Teleki a nyilvánosság színpadán kap, eseményeivel, feszültségével, gyors lezajlásával önmagában olyan sűrű, hogy a történetírás is drámainak nevezi. Egy hős – egy egyedüli lény – beöltözik az igazság színeibe, s úgy harcol, hogy elbukva is győz.

Miértünk.

„Kiesett az időből” – mondhatná rá a hamar-fogalmazó jellemzés. Nem; kiszállt, előre repült a maga idejéből.

Ezt próbáltam ábrázolni az itt következő lapokon. Ha van a szó eredendő értelmében „társadalmi” dráma, műfajilag ez az. Egy ember úgy birkózik a társadalom erőivel, hogy jó működésre akarja bírni őket. Vagyis nem a maga személyes érvényesüléséért küzd, mint a századforduló „társadalmi” drámáinak hősei. A társadalomért.

Jó tíz éve, hogy magam elé tűztem drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit. A jelen bemutatása előtt, mintegy annak bevezetőjeképp e példák évei: 1514, 1849, 1945 és egy sorsfordító pont a múlt század második feléből. Ezt a pontot most már véglegesen 1861-re helyezném. Ez volt a vízválasztó. A szabadságharc – nagy reménységeivel s utólehetőségeivel – ekkor zárul le. Ami utána kezdődik, annyira más világ az előző kor igaz embereinek, akár a halnak a levegő. E vízválasztó csúcsára – díszül is, tájékozódásul is – Teleki László alakját találtam a legszebbnek.


Az itt következő lapokon bővebb a szöveg, mint ahogy a színpad irama megkívánná. A történeti háttér, a jellemek festése végett történt. Amit a közönség értesültsége fölöslegessé tesz, elhagyható.
Személyek
TELEKI LÁSZLÓ
ORCZY ISTVÁNNÉ
KARLOVITZ
CRENNEVILLE
VAY
özvegy BATTHYÁNY LAJOSNÉ
FERENC JÓZSEF
TISZA KÁLMÁN
PODMANICZKY FRIGYES
MÁRTON

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=890&secId=83126&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Illy%C3%A9s+Gyula&limit=1000&pageSet=1