Vázlatos gondolatok a magyar filozófiáról 
Szerző: Kiss Endre

A magyar filozófiával, mint sajátos és látens módon mindenkor kitüntetett helyzetben lévő diszciplinával való foglalkozás az elmúlt évtizedek közéletében két visszatérően ismétlődő magatartásmódot váltott ki. A magyar filozófiai kutatásokat övező első magatartás a FÉLELEM és a ROSSZ LELKIISMERET keveréke volt. Nyilvánvalóan a félelem volt az elsődleges, egy minden izében kor- és rendszerspecifikus érzés, ami megbizható monotóniával fogadott minden váratlan, hatásában esetleg kiszámithatatlan elemeket felszinre hozó törekvést a fiatal irodalomtól a beat-zenéig.

Hátha a magyar filozófiai kutatása olyan eredményeket, tényeket, koncepciókat hoz felszínre, amelyekkel hirtelen "nem lehet mit kezdeni", esetleg új, önálló életre kelnek, netán alapjává lehetnek bonyolult és előre ki nem számitható (és ami még ennél is fontosabb: vissza nem utasitható, vagy legalábbis nehezen elutasitható) igényeknek. E sajátos félelem a mindenkori STATUS QUO megzavarásának veszélyét látta a magyar filozófia kutatásában (éppugy egyébként, mint minden más szellemi "mozgalom"-ban). Vajon mit szólt volna Földes község állami- és pártvezetése, ha valaki a nyolcvanas évek elején Karácsony Sándor-emlékkonferenciát akart volna rendezni a községben (1). Jellemző, s a képletet az eddigieknél differenciáltabbá tevő elemet jelentett ebben a korszakban, hogy a magyar filozófia kiváltotta félelem magatartása világosan kitapintható rossz lelkiismerettel is párosult. Minden, a helyzetből pragmatikusan következő félelem ellenére érezhetővé vált a permanens rossz lelkiismeret is, a lehetséges értékpusztítás rossz lelkiismerete, amit ebben az esetben még nyomatékosabbá tett az, hogy mégiscsak "saját" értékeinkről volt szó, ráadásul olyan "saját" értékeinkről, amelyeknek kiterjedése, tartalmai, összefüggései láthatatlan rendszerként huzódtak meg a látható és hivatalos társadalom alatt. Olyan látens ön-pusztításról, öndestrukcióról volt szó tehát ebben az esetben, amelyik adott esetben láthatatlan, azonosítatlan és éppen ezért veszteségként is kiismerhetetlen értékek ellen irányult (2). Amig a félelem és a rossz lelkiismeret sajátos s a további elmélyült kutatás visszapillantásokra érdemes együttese volt az, ami az egyik oldalon meghatározta a magyar filozófiához fűződő viszonyt, addig a másik oldalon - a létező szocializmus összes kézzelfogható realitásai ellenére - változatlanul virágzott az az attitűd, ami még ebben a helyzetben sem hagyott fel a magyar filozófia kutatások irónikus megközelítésével (3). Egy kitekintő utalás erejéig nem érdektelen felidézni a magyar filozófia mindenkori szomszédos- és határterületeinek közelmúltbeli teljesitményeit is. Az elmúlt évtizedek lirájának, esszéisztikájának, irodalomkritikájának, drámairodalmának, stb. a filozófikum felől való vizsgálata viszonylag egyértelmű képet mutat. A hatvanas évek végéig a filozófia e hagyományos határterületeinek (olyan határterületeknek, amelyek a filozófiai hagyomány története során nem egyszer folyamatosan is képesek voltak "átvenni" a filozófia eredeti feladatait) meghatározó és középponti problematikája maga a szocializmus, az új társadalom volt, a második, kronológiailag is majdhogynem az elsővel megegyező hosszúságú két évtized már jóval plurálisabb filozófikumot mozgatott, e növekvő pluralitás azonban korántsem volt teljesen "öntörvényű". Mind a történeti, mind a tudásszociológiai kutatás legnagyobb nehézségét minden bizonnyal éppen az fogja jelenteni a jövőben, hogy miként mutassa ki e megnövekedő sokféleség valóságos "rejtett dimenziói"-t, hogyan rekonstruálja azokat a kauzális komponenseket, amelyek a finomabb szellemi irányítási rendszerek, az egyes hatalmi csoportok belső megújulási, modernizálódási, horribile dictu, "kifinomulási" törekvései és a pluralizálódás egyes konkrét irányai között fennálltak. Ilyen irányú reflexiók nélkül hajlamosak lennénk a pluralizálódás e területen is kétségtelen tényéből a létező szocializmus hatalmi strukturáinak eltűnésére, vagy legalábbis olyan fokú önkorlátozására következtetni, ami távol áll a valóságos történelmi eseményektől (4). Összefoglalóan kijelenthetjük, a magyar filozófia e "holdudvara" (lira, esszé, filozófiai dráma, stb.) nem hozott létre a korábbiakhoz képest számottevő filozófiai szempontból releváns teljesitményeket. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az emlitett első korszakban a szocializmus mint középponti téma alig kevesebb cenzurális kötöttséget jelentett e műfajok számára, mint magára a filozófiára nézve (5). A második két évtized pluralitása sem hozott azonban e filozófiaközeli műfajokban sok jót, ennek oka szemünkben e pluralitás meghatározó s nem jóhiszemú összekapcsolódása volt a ''finomodó" hatalmi rendszer egészével s egyben azzal a jelenséggel, amit az iméntiekben mint a hatalmi rendszer pluralizálódásának a viszonyok növekvő áttekinthetetlenségére gyakorolt hatását kisérelték meg leírni (6). A magyar filozófia közelmúltja és jelene FOLYAMATOSSÁG és MEGSZAKITOTTSÁG kettős szempontrendszerében jelenik meg. E kettős szempont alapján meghúzódó alapvető szemlélet azonban alapos módosításra szorul. E vizsgálati szempont szemléleti hátterét ugyanis mindeddig egy olyan erősen ideológikus kettősség szabta meg, amelynek tarthatósága megkérdőjeleződőtt: a megszakítatlan folytonosságban, szerves folyamatosságban gyarapodó Nyugattal szemben egy szervetlen fejlődésű, a maga immanens fejlődési íveiben szakadatlan "szervetlen", a külső intervenciók destruktiv hatásainak kitéve. Saját filozófiatörténeti kutatásaink (7) vezettek rá arra, hogy az angol és amerikai fejlődést leszámitva a kontinentális Európa fejlődése legfeljebb ideológikus fikcióként irható le a szervesség, az organikus kiegyensulyozottság kategóriáival. 1789, 1830, 1848, 1871, 1890, 1914, 1918, 1929, 1933, 1945 egyaránt hatalmas, a filozófiai fejlődést is mélyrehatóan befolyásoló korszakváltó cezúrákat jelentenek. Az persze más kérdés, hogy a nyugati fejlődésnek az is jellemzője volt, hogy e hatalmas, a mindenkori szerves fejlődést élesen megszakitó s ezzel uj, szerves mozzanatoknak történelmi sanszot biztositó kihivásokra rendre jó válaszokat tudott adni, jóllehet "keleti" perspektívából az sem utasitható el könnyűszerrel, hogy az ily módon megtalált jó válaszokban rendre kimutatható, hogy azokban a mindenkori centrum hogyan tudta mindig érvényesíteni előnyös helyzetének elemeit a mindenkori perifériával szemben. Célszerű lenne ezért az eredeti szembeállást (organikus fejlődésű, a folyamatosság jegyében álló Nyugat, a megszakítottság szervetlenségét soha meg nem haladó Kelet) ebben az irányban alakitsuk át: a megszakítottság kihívásait rendre pozitívan megválaszoló Nyugattal az e kihivásokat önállóan, a maga erejéből rendre megválaszolni képtelen Kelet áll szemben, miközben e kudarc okai nem függetlenek Nyugat és Kelet eredendően eltérő hatalmi viszonyaitól és adottságaitól (8). A kontinentális nyugati fejlődés megszakítottságának tézise természetesen jottányival sem csökkenti a keleti régió megszakítottsága tézisének érvényét. Maguk e történelmi érvényű, történelemkonstituáló törésvonalak is túlnyomórészt a nyugati társadalom belső fejlődésének eredményei s a keleti régiót nem egyszer külsődlegesen is érik el, ami gyakorlatilag leértékeli a keleti régió belső társadalmi folyamatainak értékét és jelentőségét. Nem akkor és nem azért győz ugyanis esetleg egy progressziv fordulat a keleti régióban, amikor (és amiért) egy keleti társadalom a saját erejéből ezt kivívja, hanem akkor, amikor a nyugati régió belső fejlődésének logikája szerint megérik egy progressziv fordulat lehetősége. Ebben az esetben azonban e progressziv fordulat még akkor is érvényesül a keleti régióban, ha ott a belső társadalmi folyamat ereje adott esetben igen gyenge és önmaga erejéből egy fordulat közelébe sem jutna (amig a másik esetben egy belső fejlődés még akkor SEM győz a keleti régióban az aktuális nyugati tendencia ellenében, ha ez a fejlődés adott esetben kielégítően erősnek mondható) (9). A folyamatosság és megszakítottság kettőssége elsősorban a POSSZIBILITÁS és a PLAUZIBILITÁS fogalmainak közvetítésével nyúl bele alakitóan és meghatározóan a filozófia fejlődésébe. E fogalmak bevezetésére eredetileg (10) ugyancsak az európai kontinentális filozófia 1848 utáni fordulatának értelmezése során került sor. Egy hatalmas történelmi korszakváltás e koncepció szerint nem közvetlenül változtatja meg egy kor szellemi tartalmait, hanem a közvetitések azon láncolatán át, amelyek a nagy korszakváltáson belűl gyökeresen alakitja át az egy-egy gondolati képződményt körűlvevő POSSZIBILITÁSI és PLAUZIBILTÁSI viszonyokat. Teljesen nyilvánvaló, hogy 1848 előtt és után egészen más vezető politikai és világnézeti értékek léptek fel a társadalmi posszibilitás kritériumaiként s határozták meg azt, mekkora esélye lehetett egy-egy filozófiának arra, hogy társadalmi posszibilitásra tegyen szert. De ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy egy hatalmas történelmi fordulatot végrehajtó, azon keresztülmenő társadalom spontán módon is egészen más irányokat tüntet ki egy-egy ilyen fordulat előtt és után azzal, hogy melyiket tekinti plauzibilisnek, azaz "hihető"-nek vagy "igaz"-nak, melyik irányzat értékeit követi önként és melyikben pillantja meg részben saját tapasztalatainak, részben saját jövőképének artikulációját. Ha a magyar filozófia problematikáját általánosságban belehelyezzük ebbe a keretbe, világossá válik saját öntörvényű fejlődésének sokszoros viszonylagossága és áttételessége. A történelem mértékadó nagy korszakaiban a nagy korszakváltások a nyugati régió immanens és autonóm fejlődésének eredőiként jöttek létre, keresztülmentek a nyugati régió posszibilitási és plauzibilitási viszonyainak módosulásán, majd EZEK után érkeztek meg (nagy történelmi fordulattal vagy anélkül) a keleti régióba, ahol ismét újra kezdték a posszibilitási és plauzibilitási viszonyok átalakitásának műveleteit. Mindebből egy rendkívűl áttételes, alapvetően követő és adaptatív filozófiai kultúra körvonalai bontakoznak ki, egy olyan modellé, amely a magyar filozófia eddigi fejlődése alapján nagy vonalakban közvetlenül igazolódik is. Az elmúlt évtizedekben a következő fő perspektivák alapján foglalkoztak magyar filozófiával: egyrészt megjelent a történelmi progresszivitás és az önálló értékközpontúság sajátos, a korszakban természetes elegye, ami, elsősorban az ötvenes-hatvanas években egyedűl legitimmé tehette a magyar gondolkodás egy-egy jelentős alakjának kutatását. Így került sor néhány (nem sok) magyar gondolkodó életművének viszonylag alapos feldolgozására Apáczai Csere Jánostól Erdélyi Jánosig. Megjegyzendő ebben az összefüggésben, hogy a "filozófiai érték plusz progressziv társadalmi szerep" motívumainak együttese sem volt önmagában elegendő egy-egy magyar gondolkodó életművének kutatásához. Visszatérő szociológiai elemként társult e komplexumhoz annak a feltételnek a szükségszerűsége is, hogy a tudományos világ egy-egy tekintélyesebb képviselője a kor szokásainak megfelelő érdekérvűényesitő "lobby"-harcot folytasson az illető magyar gondolkodóért. Az egyik legjelentősebb magyar gondolkodó életművéért például annak egyenesági leszármazottja vette fel a küzdelmet, de emlitésreméltó az a tendencia is, hogy a hetvenes évektől folyamatosan egyre több erdélyi vagy más kisebbségi magyar terület könyvkiadása és tudományos élete képviseltette magát a "filozófiai érték plusz haladó hagyomány" ideológiája jegyében a magyar filozófiai hagyomány ápolásában (iskolapélda az erdélyi filozófia eredményes küzdelme Mentovich Ferenc filozófiájának megismertetéséért). �rdekes, s"t, sz mottev" k"vetkez" "szt"nz‚st jelentettek a sz˘banforg˘ id"kben a magyar filoz˘fiat"rt‚neti kutat sok el"revitel‚re n‚h ny t"rt‚neti társtudomány majdhogynem csillapíthatatlan éhsége a magyar gondolkodástörténet akárcsak legkisebb részleteire is. A történeti kultúrtudományok (az irodalomtörténettől a művészettörténetig) ezekben az években ugyanis rendkivűl fontos strukturális pozicióban voltak. A huszadik század egész vérzivataros történelme, legutóbb pedig az egyes tudományterületekre is kiterjesztett vulgármarxista-sztálinista ideológiai megkötöttségek feloldódása után először ezekben az években adatott meg számukra a valamennyire is (s korántsem korlátlanul) szabad kutatási lehetőség. Ennek során az egyes történelmi diszciplinák részproblémái az össztársadalmi lét kontinuitása helyreállításának folyamatában rendre maguk is kiemelkedő össztársadalmi jelentőségűvé váltak. Csontváry festményeinek első kiállításával egyenrangú jelentőségre tett szert az első tudományos igényű Csontváry-monográfia is. Ki kell mondanunk, mint tényt, hogy az elmúlt évtizedekben a rokon történelmi tudományágak ezen érezhető nyomása jelentette a legerősebb spontán pozitív motívumot a magyar filozófia történeti vizsgálatában. Felmerült a magyar filozófiatörténeti kutatások motívumai között egy jóval áttételesebb, explicitté csak a legritkább esetben tett hermeneutikai elvárás is. Ez az elvárás a maga alapvető, kiinduló formájában annak feltárására irányult, ami vélt vagy valóságos módon KIFEJEZŐDÖTT a magyar filozófiatörténeti hagyomány egy-egy produkciójában. Ez az elvárás tehát valamiféle, a magyar filozófiai hagyományban feltételezetten látens módon megőrizve-megszüntetett ÜZENET iránti várakozás volt. Ezen egységes elvárás mögött három jelentős szellemi magatartásmód felidézését tartjuk lényegesnek. Az első a magyar fejlődés valamiféle STRUKTURÁLIS, a kelet-európai formációnak már általánosított artikulációját kereste a magyar filozófia valamely alkotásában. Ezen, a magyar filozófia feltárandó paradigmáiban rejtett üzeneteket kereső specifikus hermeneutikai elvárás második változata többé vagy kevésbé rejtett FILOZÓFIAI paradigmák után kutatott, olyan rejtett, "befagyott" filozófiai lehetőségek után azonban, amelyek mint aktuálisan feltárandó, az objektiváltság valamilyen szintjén és fokán álló paradigmák feltétlenül esélyesek lettek volna a jelen diszkussziók valamilyen integrálására. E meggondolások mögött mindenekelőtt az állt, hogy egy-egy ilyen "rejtett" vagy "megfagyott" paradigma TARTALMAZHAT olyan már objektivált formára hozott koncepciókat, amelyek akár közvetlenül a MAGYAR, akár pedig közvetetten a KÖZÉP-KELET-EURÓPAI régió specifikus fejlődését magyarázni képesek, s konkrétan e megfagyott fejlődési paradigmák a létező szocializmus merev strukturái miatt megmerevedett dinamikus gondolati strukturák sokatigérő alternativáiként jelentek meg (11). A rejtett paradigmák tudatos vagy akár kevéssé tudatos keresésének nem lebecsülendő szemléleti támogatást nyujtottak az egyetemes filozófiatörténeti kutatás akkori új útjai is, igy például a "skót" filozófiai hagyomány ekkori rekonstrukciója, ami számos, addig heterogénnek, összefoglalóan csak általában "angolszász"-nak tekintett irányzatokból mutatott fel egy "rejtett" skót paradigmát. De hatásában még jelentősebbnek, sőt, egyenesen közvetlenül is szuggesztivnek bizonyult az osztrák filozófia- és eszmetörténet mindaddig ugyancsak "rejtett"-nek tekinthető paradigmájának intenzív és rögtön nemzetközi méretű ujrafelfedezése (12). Ezen törekvések súlya és jelentősége ebben az időben messze tulemelkedett egy mégoly fontos vagy meghatározó történelmi paradigma jelentőségén és hatalmas igéreteket jelentett a jelen számára akár szűkebben "skót" vagy "osztrák" vonatkozásban is. Különösen is sokatigérővé váltak ezek a rejtett paradigmák a létező szocializmus konkrét feltételrendszerén belül. A rejtett paradigma nem is minden esetben tudatos és nem is minden esetben teljesen explicit keresése ezért nem egyszerűen előzmény- vagy hagyománykeresés volt, hanem egy olyan rejtett paradigma iránti igény megtestesülése, mely - a feledés Atlantiszából felemelkedve nyomban integrálhatta volna a jelen problémákat feldolgozó gondolkodási kereteket (13). Ezzel rokon volt a sajátosan a magyar filozófiai hagyomány produktumaira irányuló hermeneutikai elvárások egy harmadik lényeges típusa, amely a hetvenes-nyolcvanas években lassan és óvatosan, mindazonáltal azonban igen határozottan formát öltő szellemi, nemzeti, kulturális stb. IDENTITÁS egyes elemeit, netán egész összefüggő régióit kereste az egyes filozófiai produktumokban. Magának az identitás-keresésnek az önálló motívumaira nem térhetünk e helyütt ki (14), a filozófiai érdeklődés ilyen motívuma azonban kitapintható volt az elmult egy-másfél évtizedben, ráadásul azzal a sajátossággal kiegészítve, hogy a szellemi, nemzeti, kulturális stb. identitás megfogalmazásainak olyan változataira irányult ez a várakozás, amelyik a hivatalosan elfogadott (azaz vagy kimondottan marxista vagy progressziv előzménynek tekintett) irányzatokon KIVŰL adhattak ajánlásokat az identitás-meghatározás feladataihoz) (15). Igy, ebből a szempontból is állandóan jelen volt a kor hátterében a népi mozgalomnak az identitás szempontjából szinvonalasabb fél-teoretikus irásossága, a hetvenes évektől kezdve egyre erősebben Bibó István, majd más alakok is, mint például a nyolcvanas években Pauler Ákos. Ezzel a törekvéssel függött össze az az explicit formában is megfogalmazott célkitűzés, a rendelkezésre álló adatok szerint e sorok szerzője fogalmazta ezt meg először (16), de azután például erre vonatkozó megnyilvánulásaiban az ellenzék ideológiáját formáló Kis János is beszélt az u.n. "középszintű" elméletek felállításának, ezek módszertani problémái végiggondolásának szükségszerűségéről. E "középszintű elméletek" pontosan olyan, a régió egészére vonatkozó dinamikusan strukturális elméleti törekvések kialakítását célozták, amelyek hasonló, identitáskereső célzattal a magyar filozófia mindaddig középpontban nem álló produktumainak felkutatására ösztönöztek. A középszintű elméletek kidolgozása iránti igény tehát egy tőről fakadt azzal az (a kor sajátos hermeneutikai horizontja előtt artikulálódó) érdeklődéssel, ami egyrészt a rejtett paradigmák keresése, másrészt az identitáskeresés jegyében a magyar filozófia ismeretlen, de feltételezett rejtett kincseinek feltárására irányult. Ugyancsak megemlitendő összefüggés e középszintű elméletek iránti igény megfogalmazásakor a vulgarizálóan általános és ideológikus, "hivatalos" történetfilozófiák hanyatlásának visszafordíthatatlan megindulása és ezzel párhuzamosan a történelemelméleti gondolkodás új, tendenciájukban ugyancsak a középszintű elméletek kialakulásának irányába mutató "formációelmélet", illetve az "ázsiai termelési mód" körül kialakuló viták, majd a tudományszociológiai és történelemelméleti szempontból ugyancsak ebbe az irányba mutató Szűcs Jenő-féle "európai régiók elmélete" (17). A magyar filozófia, a magyar, illetve regionális problematika iránti érdeklődés legnagyobbrészt történetfilozófiai, legalábbis azonban szervesen formációelméleti vagy társadalom-strukturális összefüggésben jelent meg, mint dokumentuma, koncepciója vagy éppen (maga is) szimptómája egy világtörténelmi dimenziójú formáció vagy struktúra problematikájának. Napjainkra a helyzet gyökeresen megfordult. A magyar (regionális, közép-európai, stb.) problematika elméleti feldolgozása mögül szinte teljesen eltűnt ez a formációelméleti, struktura-tipológiai háttér, s ez oda vezetett, hogy ugyanaz a kérdéskör most nem FELFELÉ stilizálódik, mint történelemelméleti probléma, hanem LEFELÉ, az éles napi politikai harcokban lassan kivetkőzik eredeti elméleti kontextusaiból (18). A plauzibilitás és a posszibilitás kategóriáit azonban még más, további összefüggésekben is felhasználhatjuk a magyar filozófia helyzetének jellemzésekor. A történelmi korok hosszu során át egyaránt az egyes filozófiák posszibilitási viszonyai halmozottan hátrányosnak, egyenesen kritikusnak voltak tekinthetőek. S most nem csak azokra a tényezőkre gondolunk, amelyeket hagyományosan a gondolatszabadság eltörlésével vagy korlátozásával, a cenzúra jelenségével hozhatunk kapcsolatba, de a magyar filozófia mindenkor extrémen szűkös intézményi hátterére is, ami egy szellemi tevékenység posszibilitásának közvetlen vagy közvetett módon ugyancsak szerves összetevője. A magyar filozófia intézményi hátterének szélsőséges szűkössége mindenekelőtt a magyar egyetemi rendszer mind a mai napig ható szűkösségét, méreteinek, áteresztő képességének és dimenzióinak alacsony mértékét jelentik. Függetlenül ugyanis az egymást váltó korok eltérő arculataitól, egy ilyen a groteszkség határáig elmenően szűkös szellemi infrastruktura mindenkor szélsőségesen kedvezőtlen helyzetet teremt minden filozófiai tevékenység számára. A középkorra visszamenő, működő egyetemi rendszer nélkül a filozófiaoktatás egyetemi intézményei mindig erőteljesen függtek a mindenkori államtól, a szellemi infrastruktura ilyen alacsony szintje mindig a status-ért vivott harcot állította a tudományos tevékenység helyett az egyes szereplő aktivitásának középpontjába. Egy ilyen szellemi környezet szabályos "etológiai" konzekvenciája volt tehát a csekélyszámú szellemi műhely vezetéséért vívott status-harc, amelyet természetesen a legritkább esetben befolyásoltak a filozófiai kreativitás vagy alkotóerő szempontjai. Sőt, a magyar filozófiába már mint örökletes társadalometológiai tulajdonság jelenik meg, hogy semmiféle csodálkozást nem vált ki a filozófiai élet irányításának kontraszelektáltsága, Brandenstein tekintélyének például semmit sem ártott, hogy szinte a szociális ritus szintjére emelkedett annak nyilvános kijelentése, hogy a szóbanforgó gondolkodó mégsem találta fel a puskaport. Amig a posszibilitás körülményei kiemelkedően nehéz helyzetet teremtettek a magyar filozófia számára, a filozófiai PLAUZIBILITÁS összefüggésében egy ellentétes irányú szélsőség jelent meg. Az egyes új filozófiai áramlatok iránti érdeklődés, a lépéstartás igénye a magyar társadalomban a legmodernebb, legfrissebb szellemi áramlatokkal hihetetlenül erős. Ez azt jelenti, hogy a plauzibilitással kapcsolatos (megismerő, értékelő, stb.) igények a magyar filozófia számára ugyanolyan szélsőségesen nagyok, mint amilyen alacsonyak és fejletlenek a posszibilitással kapcsolatos viszonyok. Más szóval a magyar társadalom igénye az egymás után következő filozófiai áramlatok megismerésére sokszorosa annak, mint amit a magyar filozófia infrastrukturája ellátni képes. Ezért van például mind a mai napig az, hogy egy magyar filozófusnak sokszorosan több kérdésben kell kompetensnek lennie, mint nyugati kortársának ahhoz, hogy valójában elismerjék az egyetemes filozófia legitim képviselőjének. Más szóval (és természetesen a megfogalmazás kihegyezettsége miatt némi leegyszerűsítéssel): a magyar filozófia egyesíti magában a KELETI szintű POSSZIBILITÁST a NYUGATI szintű PLAUZIBILITÁSSAL (19). Ez a kettősség változatlanul harapófogóba zárja a magyar filozófiát. Ez a harapófogó azonban magában rejtheti a kitörés termékeny lehetőségeit is. JEGYZETEK: (1)Hasonló ez ahhoz a lehetőséghez, ami a hetvenes évek elején történt meg egy budapesti kerületben, ahol néhány diák egy társukat az alkotmánynak teljesen megfelelő módon országgyűlési képviselőnek jelölte a XI. kerületben. (2)A politikai kényszerből, netán a tulélés érdekeiből végbevitt ön-érték-pusztítás nem először ment végbe a magyar társadalomban, mint társadalometológiai jelenség, ez külön figyelmet is érdemelhet. (3)A győztessel való azonosulás sajátos társadalomlélektani attitűdje nyilatkozott meg e jelenségben, ami erősen emlékeztet arra, hogy olyanok is őszintén kacagtak a rebellis albán hadsereg nagyságrendjéről terjesztett tendenciózus vicceken, akik teljesen bizonyosan nem értettek egyet a szovjet hadsereg magyarországi jelenlétével. (4)A második két évtized pluralizálódási folyamatainak egyszerre felszabaditó-emancipatív, illetve rendszerstabilizáló, az uralmi eljárásokat finomitó jellege nemcsak rendkivűl érdekes ELMÉLETI probléma, de nem kevésbé izgalmas GYAKORLATI kérdéskomplexum is volt e politikai régió minden érintettje számára. Minden új tudományos felfedezés, a valósághoz az addigi nézeteknél közelebb álló elméleti felfogás, stb., ugyanis egyszerre volt a felszabaditás, illetve a fennálló rendszer tökéletesítésének eszköze. (5)E mindennek középpontjában álló "szocializmus"-téma mindamellett Magyarországon (s ezenkivűl elsősorban Lengyelországban) mégis engedett valami differenciáltságot, hiszen a magyar 1956-nak akár sztálinistább értelmezései is teret engedtek egy "egyrészt-másrészt"-logika érvényesülésének, ami jelentős eltérést jelentett mondjuk a szovjetunióbeli, eredeti sztálinizmus berendezkedés ideológiájához képest. (6)Itt is a 4) jegyzetben már egyszer említett alapösszefüggés kettősségéről van szó, amit a színházi világból véve a hasonlatot mondjuk az személyesíthet meg érzékileg, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent a színen Major Tamás, mint e szellemi terület prominens ellenzéki képviselője. (7)E fordulatot mind Nietzsche-kutatásaink (pl. "Két döntő évtized. A filozófiai tudat átrendeződése 1948-49 után", Világosság, 1988/3), mind magyar filozófiatörténeti kutatásaink (pl. "A magyar filozófia fő irányai a szabadságharc és a kiegyezés között", Magyar Filozófiai Szemle, 1984/1-2) során többszörösen igazolva láttuk. (8)Napjaink poszt-szocialista rendszerváltása egyébként újabb hatalmas fejezetet illeszt e dichotómia mára már amúgy is tekintélyes történelméhez. Ennek kiértékelése azonban ma még egyáltalán nem végezhető el. (9)Ezt az összefüggést persze nem szabad a keleti régió történelmi mérlegének megvonásakor felmentő motivumként igénybe venni. Mindamellett a szinte mechanikusan fakticista összefüggés felismerésének további, jórészt még önálló kutatásokban ki nem próbált nagy heurisztikus jelentősége van: a keleti régiót még a progressziv fordulatok jó része is külsődlegesen, váratlanul és előkészítetlenül éri. (10)A két fogalomnak a filozófiai fordulatok értelmezésében való döntő megjelenése: "Két döntő évtized", i.h. (11)Mindebbe az önmagában is összefoglaló elvárásba organikusan illeszkedtek a magyar társadalom sajátosságaira vonatkozó klasszikusnak nevezhető kérdésfeltevések (centrum-periféria, elkésett fejlődés, társadalmi szerkezet, nemzettudat, stb.) is. (12)Nem egy esetben (igy e sorok szezőjének tevékenységében is) szinte teljesen párhuzamosan folyt a magyar filozófia és az osztrák filozófia kutatásához való, egymást erősítő fordulat. (13)Ezen elvárás mögött megjelent tehát annak belátása is, hogy a szellemi teret kitöltő hivatalos elmélet ideológikus jellegű, egy sor lényeges tényezőre nem nem is reflektál, viszont megakadályozza egy új elmélet alapjainak lerakását. Ebben az esetben egy rejtett paradigma felmerülése, ami rögtön integráló erőre tehetne szert, plauzibilis elképzelés. (14)Az identitás problémája ugyancsak egyszerre artikulálódott az utolsó két évtizedben ALULRÓL és FELÜLRŐL. A létező szocializmus rendszerébe "alulról" belenövő nemzedék(ek) egyre tudatosabban próbálták megfogalmazni saját önazonosságukat. Ugyanakkor az identitás problémája "fölülről" is a finom politikacsinálás egyik kulcsproblémájává vált, hiszen nyíltan fel lehetett tenni azt a kérdést, hogy a létező szocializmus ekkori magyar formája esetleg megfelelhet egy progresszív magyar, közép-európai, stb. identitásnak. Nagyon jellemző, hogy 1982-ben áttekintő jellegű könyvnyi tanulmány jelent meg az identitás-probléma új, nemzetközi irodalmáról, anélkül azonban, hogy annak szerzője a végül is kinyomtatott változatban akárcsak egyetlen konkrét utalást is tett volna az identitás-kérdés lehetséges politikai vetületeire (ld. erről Kiss Endre, "Alapozás az identitás-probléma kutatásához", Valóság, 1982/4. 15)Persze a "tisztán" marxista identitás-változatok sorsa sem volt egészen problémamentes. Eleve kiestek az antisztálinista marxizmus legfontosabb identitásképző lehetőségei, az anti-autoritárius marxista hagyományok kérdése, a nem-moszkovita marxizmus egész problémaköre, az értelmiségi marxista hagyomány (Szabó Ervin), a polgári radikális-liberális marxizálás hagyományai, nem is beszélve az aktuálisan rendszerkritikus neomarxizmus problémájáról. (16)"Történelem és társadalomlélektan. Bibó István fasizmus-magyarázatáról", Valóság, 1984/9. (17)Figyelemreméltó, hogy jóllehet mind a formációelmélet, mind az európai régiók elmélete rendelkezett az addigi ideológia szempontjából eretnek vonásokkal, volt már azonban olyan erős a társadalomból kiinduló identitáskeresési impulzus, hogy ezek az elméletek viszonylag zavartalanul hatottak, sőt, egy másik szinten mindkettőben a fennálló hatalmi gondolkodás is megtalálta a maga rendszerstabilizáló érdekeit. (18)Tény és furcsa ellentmondás, hogy az érintett viták új, demokratikus folytatódása mindmáig gyakorlatilag semmilyen elméleti vetülettel nem rendelkezik. (19)Mindez újabb konkretizációja a magyar fejlődésben oly gyakori elemnek, amit a "hátrányok egyesítése az előnyök nélkül"-elvnek nevezhetnénk.