POLÁNYI KÁROLY

ÉS A MAGYAR MODERNSÉG "BELLE EPOQUE"-JA

Szerző: Kiss Endre

Ha Polányi Károly gondolkodásának releváns magyar gyökereit keressük, rendkivül komplex és sokrétü feladatot végzünk. Egyszerre kell feltárnunk egy világkép igen sajátos gyökereit (s tegyük hozzá, olyan gyökereket, amelyek pontosan azon kulturák és tudományok előtt ismeretlenek, amelyek Polányi érett életmüvének legjobb és legelkötelezettebb felvevői) és egyszerre mutatunk ki e lépésről-lépésre megvilágosuló Atlantiszban egy olyan világot, amelyről nem minden szempontból volt mindaddig nekünk sem fogalmunk. .

Polányi Károly fiatalkorának a történelem habjaiban elmerült Atlantisza azonban nem is egy elmerült birodalom, hanem kettő, mégpedig a századelőnek az a magyar társadalma és a kor Budapestjének az a modern kulturája, amelyik már a maga tiszta formájában is egyszerre volt közép-európai és európai jelenség Mindez az egész európai modernség szabályainak a lehető leghüségesebben felelt meg, egy modern nemzeti kultura beleolvadt a modernség egy nemzetekfölötti régiójának modern kulturájába, amely élénk interakciók sorával vállalt részt abból, amit müvészeti, intellektuális vagy tudományos európai modernségnek nevezünk (1). A magyar tudomány és szellemi élet ezen "belle epoque"-ja azonban valóban elengedhetetlen Polányi szellemiségének adekvát megértéséhez. Már ezen a ponton is megfordithatjuk azonban az előző kijelentést. Nemcsak a magyar tudomány és szellemi élet "belle epoque"-jának alapos ismerete szükséges ugyanis Polányi életmüvének releváns ismeretéhez, de Polányi életmüvének alapos ismerete is elengedhetetlen a magyar tudomány és szellemi élet "belle epoque"-jának megértéséhez. Polányi Károly ugyanis nemcsak RÉSZE volt a szóbanforgó szellemi folyamatnak, de mind a szellemi, mind a politikai mozgalmakban maga is önálló alakitója volt annak. Polányi Károly gondolkodásának egész magyar háttere, amennyiben e rekonstrukciós munkák valóban el fognak készülni és a nemzetközi tudományos élet valamennyire is meg fogja érteni annak dimenzióit, kivételesen erős sokkot jelent majd ennek a nemzetközi tudományos közvéleménynek. Amig az 1918-as magyar emigráció egyes tagjainak esetében külön-külön meg lehetett elégedni azzal a megoldással, hogy Mannheimtől Kolnaiig csodálatos "egyéni" teljesitmények jöttek létre, a magyar szellemi élet "belle epoque"-jának teljes feltárása egy teljes kulturális korszak megtanulására, adott esetben ujratanulására kell hogy késztesse ezt a közvéleményt. A magyar szellemi élet e "belle epoque"-ja, hozzávetőleges hasonlattal szólva olyan jelentőségü Polányi Károly életmüve szempontjából, mint Hegel, vagy még inkább Feuerbach filozófiai hatása a fiatal Marx-ra. Ha Hegel (még inkább Feuerbach) hatása nélkül próbálnánk mondjuk megérteni a TŐKÉ-t, pontosan azt nem értenénk meg, ami Marx-ot Marx-szá (és a nemzetközi munkásmozgalom vezető ideológusává) tette (2). Polányi kiemelkedő hozzájárulása e budapesti intellektuális "belle epoque"-hoz a tizes évek fordulójának nagy szellemi fordulatához kapcsolódik. Erre az időpontra tehető egy uj moderm kultura, egy uj gondolkodásmód és racionalizmus GYŐZELME. Polányi Károly ennek az uj kulturának gyermeke, örököse és e kultura uj szakaszainak harcosa. Ez a győzelmes kultura részben beleillett a kor nagy európai folyamataiba, de még e folyamaton belül is számos összefüggő sajátossággal rendelkezett. E kultura KRITICISTA volt, amennyiben kriticizmuson a fennálló viszonyok szisztematikus és széleskörü kritikáját értjük, RELATIVISTA volt, amennyiben relativizmuson a társadalomban uralkodó értékek viszonylagosságát és az értékeknek az "élet" valóságával való állandó összevetését értjük, RACIONALISTA volt, amennyiben racionalizmuson egy koherens gondolkodás áttetsző érvényesitését értjük, INDIVIDUALISTA volt, amennyiben individualizmuson a szabad és emancipált személyiség önérvényesitésének eszményét értjük, POLITIKUS kultura volt, amennyiben politikusságon a kultura mindenkori politikai meghosszabbitásának szándékát, a kor nagy politikai és társadalmi konfliktusaiban való tudatos és elkötelezett részvételt értjük, IDEALISTA volt, amennyiben idealizmuson a nembeli értékek realizációját, a valóságnak a jelenen tulmutató megváltoztatását értjük. Polányi Károly tehát az imént legfontosabb vonásaiban jellemzett és 1910 táján már bevégzettnek mondható kulturális fordulat neveltje s egyben önálló és kreativ folytatója. Amikor a fiatal Polányi gondolkodásának néhány legfontosabb vonását összefoglaljuk, az összes elkövetkező vonás csak ugy nyerheti el a maga valóságos értelmét, ha e kulturális fordulat egyes tartalmaira vonatkoztatjuk őket. Ha például a fiatal (és nem fiatal) Polányi gondolkodásának UTÓPIKUS vonásairól kerül szó, csak olyan utópizmusra gondolhatunk, ami nem egy kriticista-relativista gondolkodás ELŐTTI, de egy az UTÁNI, a legnagyobb mértékben tudatos és konstruktiv utópizmus tartalmai jöhetnek csak számitásba. Ha arra az egész magyar századelőre jellemző, másutt azonban majdnem teljesen atipikus és ismeretlen pozitiv viszonyra gondolunk, ami a fiatal Polányinál is mindvégig kimutatható s a liberalizmust pozitivan köti össze a szocializmussal, e kivételesen pozitiv kapcsolat ugyancsak annak a kulturának a mélyéből származik, amiből Polányi kinő. Polányi töretlen és törhetetlen hite minden értelmiségi tevékenység magától értetődő világmegváltoztató karakterében ugyancsak ennek az ő fellépését közvetlenül megelőző intellektuális fordulatnak az eredménye. S végül az értelmiségi elkötelezettség és az értelmiségi politizálás alapattitüdje, az értelmiséginek, mint az ÖSSZEMBERISÉGET politikai értelemben pártonkivül képviselő ökumenikus gondolkodónak a képzete is az akkori magyar kultura Polányiék fellépését közvetlenül megelőző korszakának nagy és végleges fordulatában leli eredetét (3). Ezért, jóllehet e tézis egész igazolását dolgozatunk egészének kell elvégeznie, Polányi Károly politikai tevékenysége is mindig "metapolitika" vagy "filozófiai politika", ahol egy-egy konkrét politikai irányzat, legyen az akár párt is, mindenkor az összemberi alternativák közötti helye alapján definiálódik politikaként. Az a tény, hogy a fiatal Polányi egy győztes és éppen győzelmeinek egyes összetevőiben korántsem triviális korszak közvetlen követője és egyben meghaladója, magyarázza egész gondolkodásának és attitüdjének történeti optimizmusát, mi több, ezen optimizmus szélsőségesen maximális fokát. Mivel a huszadik század gondolkodásának történetében a szélsőségesen nagymérvü történeti optimizmus egészen kivételes jelenség, különösen is ki kell hangsulyoznunk ezt, hiszen ennek figyelmen kivül hagyása kényszerüen sulyos értelmezésbeli hibához vezet (4). Polányi gondolkodásának ezen ökumenikus vonása vezet az életmü mindenkor jól kitapintható GLOBÁLIS jellegéhez (5). A Polányi-féle összemberi (ökumenikus) gondolkodás történelmi optimizmusa nemcsak stiláris tulajdonság vagy a filozófus személyes alapmagatartásának sajátossága, de önálló TUDÁSSZOCIOLÓGIAI jelentőségre tesz szert. Ez a sajátos és pontosan a budapesti hagyományból származó tudásszociológiai elem az egyes társadalmi problémáknak a mindenkori OPTIMUMRA vonatkoztatott szemlélete. Nyilvánvaló, hogy mélyreható különbségek léteznek a történelmi optimummal nem számoló, illetve a mindenkori társadalmi állapotot a lehetséges történelmi optimumra vonatkoztató szemlélet között. Polányinak a magyar fejlődésből kinövő és a mindenkori történeti optimumra irányuló szemlélete nemcsak abban játszott nagy szerepet, hogy Polányi közel került baloldali mozgalmakhoz (az 1918-19-ben artikulálódó kommunisztikus szocializmus számos értelmiségi számára éppen ezzel a történelmi optimummal volt azonos). A történelmi optimumra vonatkoztatott szemlélet abban is kivételt jelent a huszadik századi társadalomtudományok történetében, hogy politikai és nem-politikai intellektuális pártokfölöttiséget képvisel (6). Polányi Károly már 1918-ban pontosan megfogalmazza saját tudományos krédójának néhány alapelvét. Olyan alapelvek ezek, amelyek a maguk személyességében éppen Polányi Károly magyar szellemi hátterének általunk jellemzett összetételében keresendők. A következő teoretikus vallomás összes, a normál tudományos módszertanon tulmutató metodológiai szabadsága csak ugy érthető meg, ha egy olyan fiatal tudós határátlépő szabadságaként értékeljük azt, mint egy egyedülálló, az előbbiekben jellemzett tudományos forradalom végrehajtása UTÁNI módszertani és szemléleti szabadságvágyat, ami - magátólértetődő módon - nem a legmagasabb tudományos sztenderdeknek való meg-nem-feleléssel, de azok határainak kiszélesitésével azonos. Ha igy értelmezzük a következő megfogalmazásokat, máris nagyon fontos Polányi-öndefiniciókhoz juthatunk. Igy emeli ki mestere, Jászi Oszkár, elemzése során, az "elfogulatlan eszmék teremtő fejlődésé"-nek elemzését, az elemzés értékelését az "élő lelkiismeret"- bizza, és nem a "logikai igazságok" szimpla érvényesitését, de az azokon való kreativ tullépést hangsulyozza (7). A történeti és történetfilozófiai optimizmus, a történeti optimum, mint mindenkor alkalmazott mérce, a nemrégiben végrehajtott pozitivisztikus-relativisztikus-kriticista fordulat talaján megfogalmazott episztemológiai nyitás kivétel nélkül olyan elemek, amelyek egyrészt meglehetősen erősen és pozitiv irányban térnek el a század tudományos attitüdjeinek nagy átlagától, másrészt e magyar háttér, a magyar tudomány és szellemi élet "belle epoque"-jának ismerete nélkül teljességgel érthetetlenek. Igy például, hogy csak ezt az egyetlen, de talán legfontosabb példát emlitsem, Polányi piacgazdaság-kritikájának metafizikakritikai, azaz a a a konkrét közgazdasági mozzanatokon tulmutató tartalmai csak e hagyományból érthetőek meg (8). Polányi Károly tudományos és filozófiai szemléletének döntő sajátossága éppen az, AHOGY ennek a fiatalkorában lezajlott pozitivista-kriticista-relativisztikus forradalom eredményeit a maga módján tudatos társadalmi cselekvés alapelvévé teszi, sőt, s e kifejezés nem tulzás, azt forradalmasitja. Jelen gondolatmenetünkben nem fér bele az, hogy egy igen szélesen értelmezett pozitivizmus egész történetének összes politikai és társadalmi vetületét feltárjuk, jóllehet elviekben erre lenne szükség, ha Polányi saját megoldását szeretnénk rekonstruálni. Csak jelzésszerüen elevenitjük fel a Frankfurti Iskola koncentrált ideológiakritikai támadását a pozitivizmus, mint polgári elidegenült tudat ellen, amelynek a szellemi térben, megmaradó, a szellemi tehetetlenségi nyomaték elősegitette folytonos utóélete meghatározta a pozitivizmus politikai-társadalmi HOZZÁRENDELÉSÉNEK tartalmait. Ugyancsak jelzésszerüen idézzük fel Lenin nagy polémikus támadását az empiriokriticizmus ellen, ami ezt a látszólag minden politikai és társadalmi összefüggéstől oly távol eső filozófiai irányzatot elsőrendü politikummá avatta. Még távolról leginkább a Lenin által szélsőséges támadásban részesitett pozitivizmus hasonlit arra, ahogy Polányi Károly kezén a modern pozitivizmus politizálódott, de azt is tudnunk kell, hogy a Leninnel egyébként szembenálló II. Internacionálé ugyancsak letett a modern pozitivizmus (kriticizmus, stb) "politizálásáról", amennyiben ezen episztemológiai fordulat összes jelenségének megjelenése után is változatlanul ragaszkodott az Engels-Mehring-féle történelmi materializmushoz, mely egyáltalán nem ismerte ezeket a distinkciókat. Nyomatékosan jegyezzük azonban meg, hogy e két utalás még töredékeiben sem meriti ki ezen adott, többszázéves folyamat meghatározásait, s igy - önhibánkon kivül - nem tudjuk Polányi e területen megmutatkozó és alapvetően forradalmi koncepcióját a maga valóságos alternativáihoz viszonyitva megjeleniteni. Annyit azonban mégis érzékeltetnünk kellett az eddigiek alapján, hogy EZ a politizálás a nemzetközi baloldali politika, ha tetszik, az akkori nemzetközi munkásmozgalom KÉT nagy áramlatának (II. Internacionálé, Lenin) a modern pozitivizmust tudatosan és távlatosan elutasitó történelmi dimenzióju döntése UTÁN (s természetesen az 1917-tel, illetve 1919-cel kezdetét vevő "bolsevizmus"-nak a modern pozitivizmust ugyancsak elutasitó magatartása ELŐTT) fogalmazódott meg. Ezekből a megjegyzésekből annyi már világos lehet, hogy Polányi pozitivizmus-értelmezése tipológiai szempontból kitüntetett helyzetbe kerül, s mint minden tipológiailag kitüntetett helyzet, heurisztikus jelentősége is kitüntetetté válhat. Polányi Károly Ernst Mach-ról (vagy ahogy a kor spontán magyarositó stilusában nevezi: Mach Ernőről ) (11) irva érez rá saját filozófiai eljárásának lényegére, ami egyben egész életének kulcsmozzanata is. "Mach Ernő nemcsak a gondolkodás levegőjét tisztitotta meg azal, hogy a metafizika ködéből a tudományt tisztán és kézzelfoghatóan kiemelte, hanem ezzel a cselekvés számára is megtisztitotta a láthatárt" (9). Polányi mintegy prófétikusan nevezi meg azt a fordulatot, amit a metafizikakritikus pozitivizmus a metafizika hagyományos azaz "teoretikus" kritikájából a metafizika uj, azaz "gyakorlati" kritikája között ment végbe. Először és vázlatos formában megfogalmazva ezt a Polányi gondolkodásában oly középponti mozzanatot, a következő problémáról van szó. Amig a modern pozitivizmus közvetlen és természetes "politikai" meghosszabbitása (amit természetesen korántsem bontakoztat ki minden modernnek tekinthető pozitivizmus) az, ha a modern pozitivizmusból kiinduló metafizikakritika vagy belső indittatásainál, vagy külső kihivásoknál fogva elhagyja a tudományos kérdésfeltevések szükebb berkeit és közvetlen vagy közvetett módon a társadalmi és politikai létben releváns "metafizikák" kritikája felé fordul. A modern pozitivizmusnak ezt a sajátosságát az idézett Polányi-szövegben a "tudomány levegőjé-nek megtisztitása képviseli. Mindez tehát a modern pozitivizmus politikai-társadalmi meghosszabbitásának normális utja. Az uj, a forradalmi utat a mondat következő része fejezi ki: "a cselekvés számára is megtisztitotta a láthatárt". Polányi azon kevés modern metafizikakritikus pozitivista közé tartozik, akik számára a pozitivista metafizikakritika (természetesen a metafizika széles értelemben vett kritikáján tulmenő) ujtipusu politikai cselekvéssel lett azonos. Polányi Károly "pozitivista politikája" oly módon terjeszti ki a kriticista, relativista gondolkodás módszertanát egy olyan valóságra vonatkoztatja, amelynek számos elemét, összefüggő szféráit, netán egészét "létező, tárgyiasult metafiziká"-nak, a multból visszamaradt, a jelen adekvát és legitim követelményeinek meg nem felelő, forradalmi változtatásra szoruló intézménynek tekinti. Mindezen értelmezés mögött a metafizika fogalmának a valóság (társadalomontológiai) szférájára s ezzel a politikára való kiterjesztése áll. Mint arra már a megfelelő kontextusokban emlékeztettünk, mindez Polányi esetében az egész politikai tevékenységnek a megszokottaktól teljesen eltérő motivációjához vezet. Az ő politikája nem egy meghatározott, mannheim-i értelemben léthezkötött társadalmi helyzet politikai vagy szociális érdekeiből fakad (mint köztudott, az eredeti léthezkötöttség éppen az ellenkező politikai magatartást kellett volna motivációjával kialakitania). Polányi politikája bizonyos értelemben "tudományos" politika, nem abban az értelemben, hogy az egyes politikai döntések kialakitásához tudományos eredményeket vagy elemzéseket vett volna igénybe. "Tudományos" ez a politika abban az értelemben, hogy a politikai teret éppugy az adekváció és inadekváció, az igaz és a hamis, az optimális és nem-optimális kategóriáiban képzeli el, mint a tudós a maga tárgykörének terét. Magától értetődik, hogy a politikai optimum, a metapolitika és más, Polányi specifikus politikáját az eddigiekben megragadó kisérleteink is csak a metafizika ilyen értelmü kiterjesztésének összefüggésében nyerik el valóságos összefüggésüket. Polányi nemcsak a metafizikakritikának a társadalmi intézményekre való kiterjesztését tüzi zászlajára, de számos érdekes, s tudományelméleti szempontból is releváns megállapitást fogalmaz meg a pozitivizmus (illetve annak valamelyik változata) és a társadalmi magatartás (ma ugy illene mondanunk, a helyes "értelmiségi" magatartás) viszonyáról: "...a mi =monizmus=-unk csupán a a tekintély elvével szemben a kritika elvének egyeduralmát, a kritika monizmusát jelenti" (10). E helyen a pozitivizmus "monizmusa" (egyben a későbbi "Bécsi Kör" pozitivisztikus "egységes tudományá"-nak elődje) és a kriticista attitüd sokszinüségének kettőssége jelenik meg, ahol is - látszólagos paradoxonnal - nem a monizmus elve olvasztja magába a kriticizmus elvét, de a kriticizmus elve a monizmusét. Ezzel az elmozdulással függ össze az a lehetséges általánositás is, ami a pozitivista filozófiai pozició mellé rendszerint s mára már minden önálló kutatás és önálló gondolkodás NÉLKÜL hozzáillesztett jelző érvényessége ellen irányul. Igy a pozitivista filozófiai pozició mellé legjobb esetben a "szemlélődő" vagy a "fatalista" magatartásmódot képzeli hozzá a szakmai emlékezet, jóllehet egyáltalán nem Polányi Károly az egyedüli, akinél a pozitivista alappoziciók mellett nem fatalista, de akarati, a valóság konstruktiv és tudatos megváltoztatására irányuló magatartási minta jelent meg. A pozitivizmus ebben a vonatkozásban egyenesen "idealista" alapattitüdökkel párosult. A filozófiai pozició és a a a filozófusi alapmagatartás ezen együttese igazi magyarázatát e két attitüd közös KONSTRUKTIVIZMUSÁ-ban leli fel, hiszen az, aki - kriticista pozitivista alapon - a tudás, a megismerés konstruktivista meghatározottságának álláspontján áll, ugyanugy viszonyul a "világ", azaz a társadalom viszonyainak "konstruktivista" megalkotásához is (11). Polányi Károly nagyon pontosan és részleteiben is megfogalmazta a jelen "metafizikájá"-nak meghatározottságait. Definiciója azért is érdemli meg rekonstrukciónk figyelmét, mert definiálja a vallás utáni metafizika fogalmát, felméri és pontosan határozza meg annak társadalmi és civilizatórikus fontosságát, sőt, ezeken tulmenően, a vallás elleni felvilágositó küzdelem folytatásának deklarálja a jelenkori metafizika elleni harcot. Mindezzel önmaga filozófiai munkásságának FELVILÁGOSITÓ ars poeticáját is meghatározza: "Ami a vallás a kevésbé müvelt agyvelőnek, ugyanez volt később a METAFIZIKA a müvelt ember zavaros fejében" (12). Polányi Károly mestere a mind a tudomány határain belül, mind a tudomány határain kivül kirajzolódó metafizikai "határ" megvonásában Ernst Mach: "Mach Ernő lángesze a gondolkodásban...megállapitotta a tudomány és metafizika határait: a tudomány állitásai lehetnek igazak és lehetnek hamisak, azt értelmességük és hasznosságuk dönti el. A metafizika állitásai azonban sem igazak, sem pedig hamisak nem lehetnek: mert azok semmit sem állitanak." (13). Polányi Károly nagy lépését a hagyományos metafizikakritika és a politikává tágitott metafizikakritika között a következőképpen lehetne jellemezni: nála nemcsak minden metafizikakritika a maga szellemi, ideológia és felvilágositó módján politika, de minden politika szükségszerüen metafizikakritika is, a viszonyok minden átalakitása, a valóságban kimutatható minden "reziduális" metafizikai elem elleni szükségszerü harc erre utal. A metafizikakritika tehát nemcsak az eszmék átalakitásának klasszikusan aufklérista módján válik politikummá, de uj és sajátos közvetlenségben is, hiszen a metafizikakritika kisugárzik a politikum egyes nem ideológikus elemeinek közvetlen kritikájára is. Polányi Károly tehát a mach-i empiriokriticizmust politizálja. Törekvése nagyon tanulságosan állitható szembe Lenin hires és hirhedt támadásával Mach, de elsősorban mégis az orosz bolsevik forradalmárok Mach-ot ugyanc sak, Polányira emlékeztető módon forradalmasitó világképével. Polányi (Bogdanov) és Lenin gyökeresen eltérő Mach-interpretációi nemcsak esetleges értelmezési változatok, de a modern, szcientista, kriticista és pozitivista gondolkodás lehetséges politizálódásának tesztjei is, s mint ilyenek, jelentőségük az európai gondolkodás történetében felmérhetetlen. Amikor ugyanis Polányi (és Bogdanov) a kriticista pozitivizmus metafizikakritikai potenciáljának politizálására tesznek kisérletet, a politikai gondolkodás (két értelemben véve is) konstruktiv átalakitására törekednek. Mindezzel gyökeresen szakitanak azokkal a beidegződésekkel, amelyek a pozitivizmusban fatalista, a valóság puszta leirásában vagy szemléletében kimerülő magatartást láttak. A helyzet egyedülálló érdekessége, hogy ezzel (a pozitivizmus "polgári" fatalizmussá nyilvánitásával) egyidőben a legradikálisabb forradalmi munkásmozgalmi irányok egyike, Lenin bolsevizmusa IS támadást indit a kriticista pozitivizmus KONSTRUKTIVISTA gondolkodásában rejlő politikai potenciál ellen. Ez mutatja egyébként azt is, hogy Polányi mindeddig oly egyedülállónak tünő szellemi vállalkozása nemcsak nem egyedülálló, de kiemelkedő tipológiai jelentőséggel is rendelkezik (15). A magyar tudomány és társadalom e "belle epoque"-jához tartozik Polányi Károly elvi alapokon álló GYAKORLATI politikája, azaz a diákpolitikus, diákszervezeti vezér, majd a későbbi u.n. polgári radikalizmus mozgalmának, majd az abból a mozgalomból kinövő politikai pártnak a problémája. Polányi Károly nem let volna Polányi Károly, ha teljes energiával kifejtett politikai tevékenysége ne lett volna a legnagyobb mértékben "filozófiai politika", mégpedig pontosan abban az értelemben, amelyben az előzőekben Polányi gondolkodásának magyar hátterét megvilágitani szándékoztunk. Eszerint Polányi filozófiai, ám a politikai valóságban teljesen kifejtett módon képviselt politikai álláspontja a "helyes tudat" politikai poziciója volt. Jóllehet mint politikus konkrét társadalmi csoportok és rétegek felé orientálódott, olyan konkrét társadalmi csoportok és rétegek felé azonban, akiktől saját partikuláris érdekeik artikulálásán tulmenően elvárta összemberi, azaz ökumenikus érdekek artikulálását is. Ilyen ökumenikus megfontolások álltak Polányi gyakorlati politikájának mindvégig kimutatható alaptörekvésében, hogy a szellemi munkásokat, tevékenységük összemberi jelentőségére hivatkozva, politikailag megszervezze. Polányi gyakorlati politikája ugyanolyan heroikusan idealista, mint a metafizikakritikai pozitivizmus filozófiai értelmezése, a történelmi (világtörténelmi!) optimumnak ugyanaz a feltétel nélküli, intranzigens vállalása jellemző rá, mint filozófiai álláspontjára. Polányi Károly gyakorlati politikájának KONSTRUKTIVIZMUSA egyben uj politikai horizontokat is megnyit. A fiatal Polányi konstruktivista és a gyakorlati politikába is mélyen belevitt filozófiai gondolkodása a politikán belül is episztemológiai fordulatot fogalmaz meg. Egyszerre kivánja e gondolkodás eszközeinek igénybevételével konkretizálni mindazokat a metapolitikai, illetve ökumenikus-összemberi törekvéseket, amelyekről az előzőekben már szóltunk. Polányi politikai irányának fő vonala egyszerre haladja meg ugyanis a burzsoázia és a proletariátus politikáját, azaz a kapitalizmus és (a korabeli) szocializmus opcióját. Politikája tehát egy ökumenikus és a történelmi optimum meghirdetésén alapuló KETTŐS MEGHALADÁS politikája. E kettős meghaladás alapjául szolgáló (értelemszerüen) kettős kritika egyik legfontosabb meghatározása igy hangzik: "...amit a liberalizmus nem tudott elérni, a politikai harc teljes szabadságával, azt a szocializmus éppoly kevéssé érheti el az osztályharc módszereivel, mert lényegében mindkét eszköz egy" (16). E kijelentés megalapozását a metafizikakritikus pozitivizmusból kinövő uj, konstruktivista gondolkodás belátása adja: "...a CÉLTALAN HARC módszereit felváltja az emberiség tudományos ÖSSZMÜKÖDÉSE..." (17). JEGYZETEK (1)Az európai modernség három, egymást követő nagy hullámáról elsősorban ld. e sorok szerzőjétől az a SZECESSZIÓ EGYKOR ÉS MOST (Budapest, 1984) cimü munkáját. (2)E hasonlat azonban - a Polányi-probléma "előnyére" - még igy sem teljes. Azon ugyanis mindig marad vitatkoznival, hogy a szellemi meghaladás minden jele ellenére mi az, ami megmarad Marx gondolkodásában Hegelből vagy Feuerbach-ból. Azon azonban - mint erre a későbbiekben tételesen is utalni fogunk-egyáltalán nem lehet vitatkozni, hogy a teoretikus és politikus Polányi már nem csak teljesen kész személyiség emigrációja idején, sőt, mindkét minőségében már több lényeges korszak áll háta mögött. (3)A szóban forgó modern kultura győzelmének, különösen végleges győzelmének tézise mindenképpen magyarázatra szorul. E magyarázat röviden az, hogy a magyar kultura és társadalom későbbi folyamatai korántsem mondanak e győzelem és fordulat ténye ELLEN, hiszen a későbbi társadalmi és kulturális konfliktusok nem kis mértékben éppen e fordulat, illetve győzelem következményei voltak. (4)A szélsőséges történelmi optimizmus e tézise (azon a dolgozatunk számára meghatározó tényen kivül, hogy a magyar századelő miliőjéből származik) azért is érdemel külön hangsulyokat, mert olyan rendkivül ritka attitüd a felelős és kritikai értelmiség soraiban, hogy létének puszta feltételezéséhez is teoretikus támaszokra van szükség. (5)Nemcsak Polányi Károly esetében kell felhivunk a figyelmet arra, hogy a nagy (legtöbbször tizenkilencedik századi) ökumenikus kérdésfeltevések mint intenciójukban, mind az egyes kérdések tárgyi tartalmaiban századunk PAR EXCELLENCE globális kérdésfeltevéseinek előzményei. Polányi életmüve látványosan szimbolizálja ezt a kontinuitást. (6)A "metapolitikus" politika, az összemberi érdekek partikuláris, azaz politikai képviselete e fogalmak köznapi értelmében ellentmondás, ha éppen nem egyenesen paradoxon. Mivel azonban Polányinál (is) ez a politika fogalmazódik meg, tárgyalásától nem tudunk eltekinteni. (7)Ld. "Jászi Oszkár legujabb könyve", in: Polányi Károly: EGY GAZDASÁGELMÉLET KÜSZÖBÉN. Cikkek és tanulmányok, 1907 - 1919. Budapest, 1986. 177. - Nagyon is fontos egész aktuális értelmezésünk szempontjából , hogy Polányi itt maga nevezi Jászit "konstruktiv elmé"-nek, olyan jelzőt használ tehát, ami a mi értelmezésünkben Polányira magára nézve is meghatározó lesz. (8)Csak érintjük, hogy Polányi Károly egész nagy gazdaságelmélete érthetetlen e metafizikakritikai vonatkozás nélkül. Mindez nem jelenti azt, hogy a metafizikakritikai reflexió helyettesithetné a gazdaságelmélet szcientikus és verifikálásra váró tartalmi mozzanatait. Annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy Polányi gazdaságelméletének motivumai nem tisztán szcientikusok. (9) EGY GAZDASÁGELMÉLET KÜSZÖBÉN, II. kötet, 31-32. (10)UO, I. kötet, 104. - Egy helyen Polányi igy kapcsolja össze a metafizika kritikáját a társadalmi szférával: "Ugyanez a metafizika teremtette meg azokat az öntelt és gőgös szólamokat az =állam= és =egyénisége= erejéről és egyéb =felkent= dolog =örök értékéről=, amelyeket a mai uralkodó osztály a tudománnyal vértezett proletárkövetelésekkel még szembe szegez" (UO, II. kötet, 32). (11)György Litván egy helyen Polányit "nyiltan idealista és voluntarista" gondolkodónak nevezi ("Karl Polanyi in Hungarian Politics", in: THE LIFE AND WORK OF KARL POLANYI. Edited by Kari Polanyi-Levitt.Montreal-New York, 31. - Egy nagyon fontos argumentáció a fatalizmusról:EGY GAZDASÁGELMÉLET KÜSZÖBEN, I. kötet, 97-től. (12) UO, I. kötet 27-től (Kiemelés az eredetiben.) - Egy következő, az egész "konstruktivista" alapmagatartást jól jellemző megfogalmazás: "Azt a harcot, amelyet a vallás ellen kellett folytatni régebben, ma a metafizika ellen kell megvivni. A metafizika a gondolkodás zavarának utolsó végvára, VALLÁSOS TUDOMÁNY ÉS TUDOMÁNYOS VALLÁS" (Uo. Kiemelés az eredetiben). (13)UO, I. kötet, 30. (14)Ebben az értelemben Polányi igazi, tipológiai dimenzióju filozófiai rokona az empiriokriticista Bogdanov. Néhány, már az eddigiek alapján is termékenyen hasznositható vonásáról ld. Dietrich Grille, LENINS RIVALE. Bogdanov und seine Philosophie. Köln, 1966. (15)EGY GAZDASÁGELMÉLET KÜSZÖBÉN, I. kötet, 127. (16)UO. Kiemelés az eredetiben.