{H-523.} Tündérmesék

Bárdos József: Párválasztás a tündérmesében

Nyomatási nézet

Ki választ valójában?

I.

A klasszikus tündérmesék nem múlnak el. Mindegy, hogy irodalomelméleti, mese- vagy mítoszkutatói, freudista, jungiánus vagy feminista szemmel tekintünk rájuk, mindenképpen olyan szövegeknek látszanak, amelyek az ember és emberi élet lényegéről beszélnek. Ebben a tekintetben, mondhatni, egyetértés van a legkülönbözőbb irányból érkező kutatók között.

Bettelheim így fogalmaz: „A sok évszázados – ha nem évezredes – szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére – egyaránt tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnőtt árnyalt gondolkodásába. Ha az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből indulunk ki, a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartalmak számára, bármilyen szinten is működjenek is az adott időben.”¹ Ha nem mélyedünk is el e szövegek jelentésének pszichológiai mélységeiben, akkor is nyilvánvaló, hogy a mesék a legkülönbözőbb élethelyzetek, problémák megjelenítői, életmodellek hordozói, az embert körülvevő világ művészi megjelenítői, s ebben a mivoltukban az emberi megismerés egyik – a kisgyermekkorban szinte egyetlen – lehetőségét nyújtják. Madonna Kolbenschlag ezt így fogalmazza meg: „A tündérmesék kollektív tudatunk tündérmeséi. Bevésődnek kulturális emlékezetünkbe, mert az emberi lét azon kríziseit értelmezik, amelyek mindannyiunkban közösek.”²

Megerősíti ezt a gondolatot könyvében Boldizsár Ildikó is: „A mesék is szimbólumokat használnak, mégpedig az emberiség közös tapasztalataiból kiindulva. A mesei szimbólumok abban segítenek, hogy rajtuk keresztül is átélhetővé váljon a sorsunk, és olyan kérdéseket is feltegyünk, amilyeneket addig nem mertünk.”³

Ehhez azt tenném hozzá, hogy a mesében átélt események valamiképpen személyes élettapasztalattá válnak. Beépülnek az emlékezetbe (mindenekelőtt az érzelmi emlékezetbe), és amikor azután a saját valóságos életünkben a meseiekhez hasonló helyzetbe, hasonló döntési szituációba kerülünk, ezek az emlékek (akár öntudatlanul is) befolyásolják cselekedeteinket, döntéseinket. Ez persze így van minden művészeti alkotás esetében, de a klasszikus népmesék esetében ez a hatás még hatványozottabban jelentkezik. Ez összefügg a klasszikus népmesék (több)ezer éves múltjával, szimbólumainak mély pszichológiai beágyazottságával.

Ha már most föltennénk a kérdést, miről is szólnak a tündérmesék, a válaszok kimeríthetetlen sokaságával találnánk szemben magunkat. Ám ha megpróbálunk a mesék eredete, történeti emlékezete felé tapogatózni, szinte a megvilágosodás erejével tárul föl a viszonylag egyszerű, egyértelmű felelet. Annál is könnyebb dolgunk van, mert igaza van Proppnak, a tündérmesék (ő a varázsmesék kifejezést használja e mesetípusra⁴) strukturális szempontból akár egyetlen mese variánsainak is tekinthetők.⁵ A feltett kérdésre tehát egyetlen mondattal megadhatni a választ: a tündérmesék a felnőtté válásról szólnak. Alátámasztják ezt a mese- és mítoszkutatások. Hivatkozhatom a már emlegetett Bettelheim mellett ismét csak Propp⁶ vagy Eliade⁷ kutatásaira. Mindketten, ha különböző módokon is, de a történelem előtti idők felnőtté avatási szertartásaival hozták összefüggésbe a tündérmesék szüzséjének jellegzetes mozzanatait. Ez a válasz természetesen jó, de témánk szempontjából még mindig túl általános. Ám nem nehéz közelebb jutni egy pontosabb válaszhoz sem. Ha megkérdeznénk, mit is jelent konkrétan a felnőtté válás a tündérmesében, kiderül, ez a párválasztást, a házasságot jelenti. A tündérmese utolsó mozzanata (Propp kifejezését használva), hogy „a hős megházasodik és trónra lép”⁸ vagy valami, ezzel egyenértékű esemény.

II.

A klasszikus tündérmesék, ki ne emlékezne rájuk, leggyakrabban arról szólnak, hogy a legkisebb királyfi nekivág a világnak, megy, mendegél… És addig megy, addig mendegél, míg meg nem tudja, hogy a hétfejű sárkány elrabolta a királykisasszonyt. Akkor aztán bátran szembeszáll a gonosszal, levágja mind a hét fejét, és elveszi feleségül a királykisasszonyt (akivel mindig megkapja a fele királyságot is), hogy aztán már csak ásó, kapa, nagyharang válassza el őket: azaz boldogan éljenek, amíg meg nem halnak.

Általában nem szoktunk odafigyelni arra, mi is történik valójában. Való igaz, a tündérmesékben a férfi hősök sokszor megmentik a királykisasszonyokat a sárkányoktól, hogy visszahozzák őket az alsó (esetleg a fölső) világból, hogy a legnehezebb próbatételeket is teljesítik értük. Sokan úgy gondolják, hogy a tündérmesék mindig a férfiakról szólnak. És a férfiakról szólva, mondják, egy elmúlt világ, egy elmúlt kor időszerűtlenné vált felfogását tükrözik. Az ilyen felületesen ítélkezők megelégszenek a futó benyomással, s azt mondják, a tündérmesék a nőt valamiféle (jutalom)tárgynak mutatják. Amelyet elrabolnak, és amelyet visszaszereznek. Amelyet odaígérnek, és oda is ajándékoznak a férfi hősnek a mese végén. A királyfit pedig olyannak mutatják e mesék, akinek a számára igazán nem is érdekes, kit ment meg: a lényeg a sárkány legyőzésén van, ami utána következik, az már csak afféle levezető játék, az előző mozzanatban benne foglalt következmény. Ezért van aztán, hogy a XX. századi feminizmus olyan nagy hévvel támadta a tündérmesét, mintha legalábbis a női emancipáció kivívásának legfőbb akadálya éppen ez lett volna. A már idézett Kolbenschlag így fogalmazza meg (elítélő) véleményét: „Ekképp a jelentés egyetemes szintjén Csipkerózsika leginkább a passzivitásjelképe, tágabb értelemben a nők lelki-szellemi helyzetének metaforája – el van vágva az önmegvalósítástól és az etikai képességtől egy férfiak irányította környezetben.”⁹

A mesék üzenete persze bonyolult, sokrétegű, bizonyára ez az értelmezés is helyes lehet bizonyos élethelyzetből hallgatva-olvasva-szemlélve a történeteket. Ám súlyos tévedés azt gondolni, hogy a tündérmese nem tud ennél sokkal többet a barátságról, a szerelemről, a párválasztásról, a házasságról. És egyáltalán nem igaz, hogy tényleg csak azokat az úgynevezett hagyományos férfi-nő szerepeket mutatja, amelyekben a férfi aktív, a nő passzív, a férfi cselekszik, a nő pedig nem tesz mást, mint megvárja, hogy eljöjjön érte a királyfi.

Annál kevésbé valószínű ez, mert az antropológiai kutatások, illetve a mítosz- és meseelemzések azt mutatják, hogy a hatalom (legalábbis a királyi) öröklődésének (a mesékben megőrződött) nagyon ősi módja nem a fiú-, hanem a leányági út volt. A királyi (törzsi, csoportbeli, családi) hatalom új birtokosa az a csoporton kívülről érkező férfi lett, aki a király lányának kezét el tudta nyerni. Ehhez speciális próbák kiállásával bizonyítania kellett alkalmasságát. Propp, részben Frazerre hivatkozva, nagyon meggyőzően fogalmazza meg, hogy miért lehet egyes mesékben a királykisasszony a nehéz feladatok kiszabója, más történetekben pedig a feladatok megoldásában a hős segítője: „Most értjük meg, miért kettős természetűek a feladatok. Vonzaniuk kell a vőlegényt, mert ezt követeli a közvélemény. Ugyanakkor riasztják is őt, mert a feladatok teljesítése az öreg cár halálát vonja maga után. A cárkisasszony helyzete is kettős. Mint apja leánya gyűlöli a vőlegényt, aki apja halálának okozója. A trón átadójaként azonban teljesítenie kell »hazafias« kötelességét: vőlegénye oldalán apja ellen kell fordulnia. A különböző mesékben felváltva hol a vőlegényét, hol az apját igyekszik saját kezével elpusztítani.”¹⁰

Mindebből jól látható, hogy a nő mennyire döntő szerepet játszik a mesei párválasztásban. Igaz, ennek a szerepnek sokféle formája lehetséges. A következőkben néhány mesében azt szeretném megmutatni, hogy (mint valószínűleg az életben is) milyen egyértelműen a nőn múlik e választás sikere.

III.

Elsőül nézzük meg talán a Rózsa vitéz¹¹ című tündérmesét. Ebben a mesében férfi a hős, Rózsa vitéz, aki valahol a hetedik havasban talál üresen egy szép palotát. De alighogy megtelepedne benne, megjelennek az óriások, és összeaprítják „mint a torzsát”, és kihányják az ablakon. Ám amikor elmennek reggel az óriások, előkúszik egy lányfejű kígyó, Rózsa testét összerakja, „élő-haló vízzel” életre támasztja. Amitől hősünk (mellesleg) hétszerte szebbé és erősebbé válik.

A férfi mesehős meghal tehát mindjárt az ellenféllel való első összecsapásban. És – ahogy a mesékben mondani szokták, „aludna is, míg világ és még két nap”, csak a lányfejű kígyónak köszönheti, hogy ez az álom nem tart örökké. Csak így tehet próbát másodszor, harmadszor, majd negyedszer is az óriások ellen, míg végül győzedelmeskedik.

Már ennyiből is látható, hogy ebben a mesében a hősnőnek nagyon is fontos, nagyon is aktív szerepe van. Lehet, hogy ez nem tudatosul bennünk a mese hallgatása közben, hiszen persze a lányfejű kígyó a királykisasszony, akit meg kell menteni. Ez azonban nem változtat a tényeken, annál is kevésbé, mert a mese nem elsősorban a tudatos énünkhöz beszél.

Ki választ párt ebben a mesében? Ki az aktív, és ki a passzív ebben a tekintetben?

Ha jól belegondolunk, egyértelmű, hogy valójában a királykisasszony választja ki magának Rózsa vitézt. Hiszen azzal, hogy új életre támasztja (nem is egyszer, de háromszor), ő teszi lehetővé számára, hogy végül sikeresen birkózzon meg feladatával, hogy legyőzze az óriásokat.

Érdemes a két szereplő kapcsolatának minden mozzanatára odafigyelnünk. Nézzük előbb, milyen hatással van a lányfejű kígyó Rózsa vitézre?

Látható, hogy Rózsa vitéz éppen attól lesz szebb és erősebb, hogy a lányfejű kígyó kiválasztotta (és újra és újra kiválasztja) őt (amitől újra és újra még szebbé és még erősebbé válik). De az óriások legyőzéséhez még valamire szüksége van. Nem lehet véletlen, hogy akkor ér el sikert, amikor már nemcsak önmagáért, de a lányért is harcol. A harmadik vereség után új életre támad, és a lány ekkor elmeséli neki történetét. Azt, hogy az óriások elfoglalták az apja birodalmát, megölték az apját, és ő is csak úgy tudott megmenekülni, hogy egy „kuruzsos dajkája” kígyóbőrbe bűvölte. Arra kéri Rózsa vitézt, hogy álljon bosszút apjáért, álljon bosszút érte az óriásokon. A hős válasza ez:

„Te az életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ és két nap, el nem hagylak téged.”¹²

Rózsa vitéz tehát negyedszerre már elsősorban a lányért indul harcba. És győz. Mert – mondja a mese – az élet küzdelmeiben akkor van esélyünk a győzelemre, ha tudjuk, miért cselekszünk. Ha már nemcsak önmagunkért, de valaki másért (másokért is) vállaljuk a küzdelmet. De az is látható, hogy a férfi hős párválasztása ebben a történetben nem több annál, mint hogy elfogadja a lány választását.

Az is nagyon tanulságos, hogy a lányfejű kígyó kitart választása mellett. Bár erről a mese nem beszél, nyilván megörült Rózsa vitéz érkezésének. De hogy az vereséget szenvedett (az óriások „összeaprították”, „kihányták az ablakon”), a lány csalódásában akár úgy is dönthetne, hogy valaki mást keres (választ, vár) helyette. De nem így történik. Mert kiválasztotta magának Rózsa vitézt. Tudja (érzi), hogy csak ő lehet a párja. És új életre támasztja. És akkor sem fordul másfelé, amikor a férfi másodszor és harmadszor is vereséget szenved. Tudja, Rózsa vitéznek szüksége van erre a bizalomra. Mert csak akkor válhatunk naggyá, csak akkor találhatjuk meg az igazit, mondja a mese, ha bíznak bennünk, ha azok, akik szeretnek minket, a legrosszabb pillanatokban is képesek hinni abban, hogy végül felülkerekedünk a nehézségeken, hogy le tudjuk győzni az „óriásokat”.

Mondhatja valaki, felületesen vizsgálva a történetet, hogy végső soron a lányfejű kígyó is a várakozó mesehősnők közé tartozik. Ki tudja, kígyóbőrbe „kuruzsolva” mióta várta már, hogy eljöjjön végre az ő Rózsa vitéze. De passzivitásról szó sincs ebben a történetben. Ellenkezőleg! Annál is inkább, mert az eddig emlegetettnél is sokkal többet elmond ez e tündérmese nő és férfi egymásra találásáról.

Idáig alapjában véve Rózsa vitézről beszéltünk. De az ő feltámadásai önmagukban nem volnának elégségesek ahhoz, hogy a lányfejű kígyóval egymásra találjanak. Ehhez arra is szükség van, hogy a lány fokozatosan (először hónaljig, másodszor övig, harmadszorra pedig teljesen) levesse magáról a kígyóbőrt. Ez a mese döntő mozzanata, az utolsó összecsapás előtt:

„A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!”¹³

A kígyóbőr, amely a gonoszság (az óriások világa, hatalma) ellen védte, amely hosszú ideig egy másféle létállapotban tartotta a lányt, most fokozatosan lefoszlik róla.

Így van ez, így kell lennie. A világ ellen valamennyien „kígyóbőrbe” öltözünk, elrejtjük valódi énünket, védekezünk az ismeretlen ellen, igyekszünk megóvni személyiségünket a külső, negatív hatásoktól. A mese arról beszél, hogy ez rendjén is van mindaddig, amíg el nem jön az, akit a párunknak szeretnénk. Akkor azonban le kell vetkőznünk ezt a védőpajzsot. Ez persze nagyon is kockázatos dolog. Hiszen ha rosszul választottunk, ha érdemtelenre pazaroltuk bizalmunkat, ott marad(hat)unk védtelenül, kiszolgáltatva a gonosz világnak. Vajon mi lenne a lányfejű kígyóval, ha Rózsa vitéz mégis tévedésnek bizonyulna? De ezt a kockázatot vállalnia kell. Aki nem képes megnyílni választottja előtt, az nem is fogja tudni elnyerni annak szerelmét. Nem véletlen, hogy Rózsa vitéz is éppen a mesének ennél a mozzanatánál mondja ki:

„Legyen tied az életem s egészen magam!”¹⁴

Igen: férfira és nőre egyként ez érvényes. Képeseknek kell lennünk arra, hogy önmagunkat egészen, feltétel nélkül odaadjuk, átadjuk annak, akit szeretünk. E nélkül nem találjuk meg a boldogságot.

A lányfejű kígyó tehát nagyon is aktívan cselekszik ebben a történetben. Tulajdonképpen ő teremti meg magának a győztes férfit (akit képes elfogadni akkor is, amikor – esetleg még – vereséget szenved). Ez a mesehősnő egyáltalán nem passzív jutalom, nem a hős megszerezte értékes tárgy, hanem a gonosz ellen folytatott harc cselekvő részese, Propp kifejezését használva egyszerre „cárkisasszony” és „segítőtárs”¹⁵ is. Ő itt a párválasztás döntő tényezője.

Nem is lehet ez másként. Mert – és erről még nem is volt szó – a nő a mesékben igen gyakran közvetlen kapcsolatban áll élettel és halállal, ő a nagy misztérium ismerője. Ez a lány is, aki kígyó és ember egyszerre, élet és halál ura. Az övé az „élő-haló víz”, amit más mesékben tán éppen Tündérszép Ilona palotájában őriznek. Mert ő maga a nő, csupa nagybetűvel. Aki kígyóként nemcsak a női szexualitás megtestesülése, hanem az élet-halál titkainak tudója is, akinek rokonsága a Gilgamestől az élet füvét elrabló kígyótól a paradicsomi csábítóig terjed: mindig ugyanazokkal a képességekkel, ugyanazzal a csodás hatalommal.

IV.

Másodiknak egy olyan tündérmesét választottam, amelyben első ránézésre megint csak minden a férfi hősön múlik: A malacon nyert királylány¹⁶ című népmesét. A bennünket most érdeklő történet arról szól, hogy a legény (János) a három kismalacát legelteti, amikor (háromszor egymás után) megjelenik egy „bokáig ruhás szép lányka”¹⁷, és egy-egy malacot kér tőle. Ő pedig csak úgy adja oda a malacokat, ha a kisasszony megmutatja neki magát előbb térdig, aztán derékig, végül „úgy, ahogy lett nyakig”¹⁸. Így aztán megtudja, hogy a lány milyen titkos jegyeket visel magán („a hátán egy fényes nap, keblén meg a hold és csillag ragyog”¹⁹). Igaz, hogy a legényt az anyja minden alkalommal alaposan megszidja, bottal is nekiesik. De ez sem tántorítja el a hőst attól, hogy legközelebb is alkut kössön a kisasszonnyal. Tehát a fiú kemény elhatározására is szükség van.

Láthatjuk, valójában ebben a mesében is a lány a párválasztó: ő az, aki odamegy a fiúhoz, aki megszólítja, aki egy malacot kér tőle. És a mindent meghatározó döntéseket is ő hozza meg. Igaz, habozik, amikor meg kell mutatnia magát, de aztán mindhárom alkalommal igent mond, egyre jobban és jobban kitárulkozva Jancsi előtt.

Ennek a döntésnek az elhatározó voltát még egyértelműbben mutatja a Benedek Elek-féle változat. A kicsi bojtár című mesében ugyanis nem egy, hanem három királykisasszony szerepel. S mindhárman kérik a kicsi bojtártól a csodás tárgyakat (itt nem kismalacot, hanem ezüst-, arany- és gyémántliliomot). S mindhárom alkalommal ugyanaz játszódik le. A kicsi bojtár azt mondja, annak adja a virágot, aki megmutatja neki magát („aki megmutatja magát térgyig”, aztán „amelyik megmutatja neki a bal mellét”, végül „ki megmutatja a jobb mellét”²⁰). S mindhárom alkalommal csak a legkisebb királykisasszony teljesíti a kérést:

„A két nagyobbik leány nagy szégyenkezve befutott a házba, de a legkisebbik megmutatta magát…”²¹

Semmi kételyünk nem lehet azzal kapcsolatban, hogy valóban a királylány hozta meg a döntést: Jancsit kiválasztotta magának. Elég továbbolvasnunk a történetet. Megtudhatjuk belőle, hogy amikor eljött az ideje,

„…kihirdették, hogy a király férjhez akarja adni a lányát. Aki meg tudja mondani, hogy milyen jegyek vannak a királylány testén, a király ahhoz tüstént hozzá adja feleségül.”²²

Világos, kitől származhat a feltétel. És a királykisasszony jól tudja, csak egyetlen ember van, aki a kérdésre, hogy milyen jegyek vannak a testén, válaszolni képes lehet. Ebből a szempontból is világosabban fogalmaz a másik meseváltozat. Ott a szöveg ki is mondja, hogy a feltételt a királykisasszony szabta:

„Hát a két nagyobb leány csakhamar kiválasztá magának az urát, de a kisebb megbicsakolta magát, s azt mondta, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy miféle jegy van az ő testén.”²³

Látható, itt is a nő az aktív, a párválasztó fél.

Visszatérve még egy pillanatra a királykisasszony habozására, érdemes felfigyelni arra, hogy ha a hősnő nehezen szánja rá magát titkai megmutatására, annak ugyanaz a fő oka, mint a Rózsa vitézcímű mesében. Tudniillik az, hogy nem elég kiválasztania magának Jancsit. A párválasztás velejárója az is, hogy fel kell tárulkoznia a fiú előtt. A legféltettebb titkait kell feltárnia az előtt, akit kiválasztott magának. Hogy valóban komoly kockázatról van szó, azt választott mesénk is bizonyítja. A próbatétel során ugyanis, amikor a királykisasszony jegyeit kell elősorolni, Jancsi óvatlanul jár el. Az egyik hamis kérő jelenlétében „beszéli ki” a titkokat.

„Közben azonban előlép a másik dalia, s azt kiabálja:

– Én is épp ezt akartam mondani! Én is ezt tudtam!”²⁴

Nagyon ismerős történet ez: gyakran előfordul, hogy a választás komolyságát fel nem ismerő, vagy éppen csak könnyelmű fél olyasmivel hozakodik elő idegenek előtt, ami párjának legféltettebb titkai közé tartozik.

A mesemondó ki is emeli, hogy milyen nehéz szituáció állt elő:

„Nos, mit tegyen a király?

Nehéz a válasz. Azt mondta hát végül mind a két legénynek, hogy menjenek be ma este mindketten a királylány szobájába. Válasszon köztük maga a lány!”²⁵

Jancsinak tehát, ha tetszik büntetésül, még egy próbát ki kell állnia: újra meg kell nyernie magának a királykisasszony jóindulatát. És még egyszer lóvá kell tennie az álhősként befurakodó daliát. Szerencsére nincs nehéz dolga:

„A királylány már alig várta, hogy Jancsit láthassa. Mert ő is megismerte rögtön. Ahogy a lámpa elaludt, a sötétben mindjárt egymás mellé ültek. »Szentem, lelkem, édes galambom!« – mondta Jánosnak a királylány, s boldogan átölelte.”

És persze az sem jelentés nélküli, hogy ezek a lányok miféle jegyeket viselnek. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy ők feltárulkoznak, de arról is, hogy ezzel magukhoz láncolják a kiválasztott férfit. A kicsi bojtár című mese kicsi királykisasszonyának két térdén egy-egy aranycsillag, a két mellén egy-egy gyémántcsillag van. Ezek nagyon szép (és égi) jelek, de valószínűleg ebben az esetben A malacon nyert királylány hősnője viseli az eredetibb, az ősibb jegyeket. Ezt olvashatjuk róla (már idéztem): „hátán egy fényes nap, keblén meg hold és csillag ragyog”.²⁶ Ha mélyebben nem is megyek most bele ezeknek az ősi jelképeknek az értelmezésébe, az első ránézésre is egyértelmű, hogy ez a királykisasszony maga az égbolt istennője, maga a világmindenség (ha másnak nem, a kiválasztott férfinak bizonyosan).

V.

A fekete havas²⁷ című mesének most csak egy részletét idézem. Arról van szó, hogy a mesehős, a legkisebb királyfi tűzért indul, majd huszonnégy erdei tolvaj ragadja el, és viszi magával, hogy segítségével bejussanak Feketegyászváros királyának palotájába. De ő ott megöli a tolvajokat, maga pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve benéz a palotába.

„Bement az első szobába: ott a király aludott; be a másodikba: ott a királyné; be a harmadikba: ott a király három lánya.”²⁸

Azt gondolnánk, most aztán kiválasztja magának a legszebbet, a legkedvesebbet. De nem ez történik.

„Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett, s ő a gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette.”²⁹

Az égő gyertya nyilvánvaló szexuális jelkép, de ami ennél még fontosabb, hogy a királyfi egyformán jár el mindhárom királykisasszonnyal. Azaz mindhármat hívja szexuális partnernek (ha tetszik, párnak). Mintha számára mindegy is volna, melyik királykisasszony lesz a felesége. Ám a három lány közül csak egy reagál megfelelően:

„Az idősebb leányok nem ébredtek föl, de bezzeg a kisebbik, s nagyot sikoltott, mikor meglátta a királyfit.”³⁰

Azaz valójában ebben a mesében is a nő választ, azzal, hogy elfogadja a kérést, és máris menyasszonyként viselkedik:

„Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most már nem félt. Elvezette a királyfit a szomszéd szobába, s ottan jól megvendégelte, vacsora után pedig egy gyűrűt s egy zsebkendőt adott neki jegybe. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett a vitéz királyfi, de még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.”³¹

Megvendégeli jövendőbelijét, és eljegyzi: kendőt és gyűrűt ad neki. S nyilván az sem véletlen, hogy a mesemondó előbb említi azt, hogy a lánynak „erősen megtetszett a vitéz királyfi”, mint ahogy a királyfi érzéseit említi.

Érdemes azon is elgondolkozni, a mese nyilvánvalóan arról is beszél, hogy nem vagyunk egyformák. Ugyanarra a felhívásra különféleképpen reagálhatunk. Talán arról van szó, hogy a három alvó királykisasszony a nővé, asszonnyá érésnek különböző fázisában van. A két nagyobbik esetleg még nem áll készen arra, hogy párt válasszon, hogy belépjen a felnőtt világba.

A fekete havas története azzal folytatódik, hogy a királyfi távozik a várból, visszamegy a testvéreihez a megszerzett tűzzel. Ekkor megjelenik az álhős (a Veres vitéz), s magát a tolvajok megölőjének adja ki. A király örömében hozzá akarja adni a legkisebb lányát. Itt klasszikusan az a mozzanat jelenne meg, amit a bevezetőben említettünk: a királykisasszonyt afféle jutalomként adják annak, aki legyőzte a gonoszt. De a lány nem fogadja el az álhőst.

„Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két szeméből, kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, mégsem lesz a Veres vitéz felesége […] Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget."³²

S amikor az apja utánament mindent elmondott neki. Ragaszkodott az általa már kiválasztott (valódi) hőshöz. Úgy gondolom, ezt a királykisasszonyt sem vádolhatjuk azzal a sokat emlegetett passzivitással.

VI.

Idáig csupa olyan meséről beszéltem, amelyekben a királykisasszonyok csak többé-kevésbé rejtőzködve fejezhették ki akaratukat, és aktivitásuk lényegében az ilyen-olyan módon lezajló párválasztásra korlátozódott. A mesék másik, igen nagy csoportjában azonban ennél sokkal többet tesznek, személyes beavatkozással segítik a hőst a gonosz legyőzésében vagy a nehéz feladat megoldásában, sőt, néha kifejezetten maguk végzik el a hős helyett a kijelölt (tulajdonképpen végrehajthatatlannak látszó) feladatot.

Ilyen mese például a Szép Palkó³³ című. Ebben szövegszinten is megjelenik, hogy a királykisasszony dönt a jövőjéről. Ezt olvashatjuk:

„… volt a királynak három szép lánya. Különösen a legkisebbik olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg hercegek s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, mikor Palkót meglátta, szóba sem állott velük.”³⁴

A királyné ki is mondja:

„Hallá-e, tudom már, hogy mért nem kell a legkisebb lánynak sem herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste-lélek lánya!”³⁵

Ezek után a király el akarja pusztítani Palkót, börtönbe csukatja, s hozzá olyan parancsokat ad neki, azaz olyan feladatok elé állítja, amelyeket nem lehet teljesíteni, nem lehet megoldani. S Palkó hiába mondja:

„Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre sem tudom elvégezni, amit parancsolál.”³⁶

A király nem enged (hiszen épp azért adta a feladatot, hogy Palkó belebukjon). A királykisasszony azonban olyan varázseszközt ad Palkónak (előbb egy rézcsapós, majd egy aranycsapós ostort), amellyel az ördögöket tudja mozgósítani, akik végre is hajtanak minden képtelen parancsot. Utoljára pedig, amikor Palkónak az a feladata, hogy az istállóból a vad lovakat kivezesse, és úgy és addig járassa meg őket, hogy „habot ver a testük”, a kicsi királykisasszony árulja el a hősnek, hogy ő, a testvérei, az apja meg az anyja lesznek azok a lovak. S hogy a vasrúddal meg a rézkantárral meg tudja fékezni őket. Így is történik. Palkó ezzel teljesíti mind a három kiszabott feladatot. Amikor aztán mégis menekülniük kell, mert ez a mese szabályosan tartalmazza a Propp által is leírt menekülés mozzanatot, ismét csak a varázslatos képességekkel (tudással) rendelkező királykisasszony menti meg őket (három alkalommal is). Hogy aztán egy év múltán (amikor a gonosz királyné átka már nem hat rájuk) egy-egy azonos tartalmú csodálatos álom alapján felismerjék egymást. Ebben a végső esetben, de csak itt teljesen egyforma a férfi és nő viselkedése: egyik sem aktívabb ebben a felismerésben a másiknál. Ne feledjük, már nem a pár kiválasztásáról, mint inkább a hűségről, annak próbájáról van csak szó. S ebben egyformának bizonyulnak.

VII.

Érdemes megnéznünk ebből a szempontból a Mirkó királyfi³⁷ című mesét is. Annál is inkább, mert ebben az esetben a hősnek egyáltalán nem áll szándékában a párkeresés. Elindításakor egyetlen dolog kerül szóba:

„– No öreg pajtás, vitéz legény ez a te fiad, még vitézebb, mint mi voltunk legénykorunkban!

– Magam is azt gondolom – mondta az öreg király – de hej, pajtás, mégsem hiszem, hogy a Kutyafejűt le tudná győzni.

– No már azt én sem hinném – erősíté az öreg vitéz. – A Kutyafejűt még anyaszülte le nem győzte.”³⁸

Ezek után indul útnak Mirkó királyfi, s amikor célhoz ér, a királykisasszony le akarja beszélni a próbálkozásról. Ő így válaszol:

„Mirkó királyfi vagyok, s azért jöttem, hogy megöljem a Kutyafejűt.”³⁹

Föl sem merül, hogy a királykisasszony megmentése, netán megszerzése volna a célja. S a mesemondó rövidesen közli is velünk, hogy a királykisasszony az, aki kiválasztja magának a hőst:

„De hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett a királyfi.”

Ezért aztán tudásával a segítségére siet:

„– … megmondom én neked, honnét veszi azt a nagy erejét a Kutyafejű. Nesze, adok neked egy kulacsot, azzal menj le a pincébe, ott találsz egy hordót. Annak a borából töltsd meg a kulacsodat, s ha csak belemártod az ujjadat, minden bemártásra ötezer ember erejével növekszik az erőd.”⁴⁰

Mirkó hallgat a jó tanácsra. Nemcsak a kulacsát tölti meg, de a maradék bort ki is engedi a hordóból, nehogy a Kutyafejű hozzájusson. És amikor aztán a nagy birkózásban válságos helyzetbe kerül, éppen a kulacs segítségével erősödik meg annyira, hogy le tudja győzni ellenfelét. S a győzelem után megint csak a királykisasszony az, aki kezdeményez:

„A királykisasszony a nyakába szökött Mirkónak, s azt mondta:

Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.”⁴¹

A hős hazatérésekor a királykisasszonyról szó sem esik, apja és annak barátja csak a Kutyafejű legyőzéséről kérdezik, azt kell bizonyítania, amit meg is tesz a palota elővarázsolásával. Amelynek hatodik emeleti ablakában (mintegy ráadásul) ott áll a királykisasszony, akit – ha már elhozott – Mirkó végül felségül vesz.

VIII.

Sok hasonló mesét idézhetnék. Csak még egyet mutatok, azt is inkább csak azért, hogy látsszon, mennyire egyértelműen arról van szó, hogy a hős a gonoszt csak a királykisasszony akarata szerint, annak segítségével tudja legyőzni. Ez a mese a Szalonnafa⁴² címet viseli. Ennek a mesének az első mesemenete érdekel most bennünket. Ebben a hős a bajt okozó „ősöreg ember” után lemegy az alsó világba, elmegy egészen az aranymalomig. Itt egy gyönyörű szép leányt talál. Az a következőket mondja a hősünknek, a királyfinak:

„Adok neked egy aranygyűrűt, ezt húzd az ujjadra, de úgy forgasd a kezedet, hogy az ősz ember meg ne lássa. Mikor veszed észre, hogy legyőz, kérj tőle pardont, ő megadja, te meg akkor hirtelen fordíts egyet a gyűrűn, s bizonyosan legyőzöd.”43

Minden így is történik, a királyfi már-már vereséget szenved, amikor a gyűrű meghozza a fordulatot a birkózásban. Teljesen egyértelmű tehát itt is, hogy a királyfi csak a királykisasszony segítségével győzhette le gonosz ellenfelét.

Ennek a mesének a második menete (sok más meséhez hasonlóan) arról szól, hogyan csalják meg testvérei a hőst, hogyan akarnak (álhősként) a helyébe furakodni. Itt is a királykisasszony (az aranyleány) az, aki cselekedeteivel lehetővé teszi a hős felülkerekedését, az álhős lelepleződését. Olyan feltételt támaszt, amit egyedül választottja tud teljesíteni. Ezt mondja a királyságba tolakodott idősebb királyfinak:

„– Jól van, hozzád megyek, de látod-e az aranyköntösöm szakadozik, én pedig pap elejébe addig nem megyek, míg nekem éppen ilyen köntöst nem csináltatsz.

Jól tudta az aranyleány, hogy ilyent csak az aranyalmából lehet csinálni, az pedig az ő jegyesénél van.”⁴⁴

Az álhős tehát kihirdetteti, hogy jöjjönek a szabómesterek, és varrják meg a ruhát. De nem képesek rá. Csak a kis királyfi, aki előbb réz-, majd ezüst-, végül aranyköntöst varr a királykisasszonynak a réz-, az ezüst- és az aranyalmából visszaváltoztatott malmokban talált anyagból. S amikor végül felismeri az aranyköntös készítőjében a választottját, az aranyleány cselekszik is:

„Alig tudta meg a király, hogy az aranyköntös elkészült, mindjárt kihirdette a lakodalmat, de az aranyleány azt mondta, hogy ő bizony nem megy hozzá, mert az ő jegyese él.”⁴⁵

S az ő mesterkedése, kitartása vezet el oda, hogy a hős győzedelmeskedjen. Már csak az igazságtétel és a boldog vég marad hátra.

IX.

Befejezésül, ha csak röviden is, de szeretnék visszatérni ahhoz a két Grimm-meséhez, amelyet a legtöbbet szoktak emlegetni abban az értelemben, hogy a női passzivitás megjelenítői. Az egyik Hófehérkéről, a másik Csipkerózsikáról szól.

A történeteket mindenki ismeri. S már idézhetnénk is Hófehérke történetét, amint ott fekszik az üvegkoporsóban, körülötte az őt sirató, de a gonosz mágikus hatástól megmenteni nem képes törpék. Nem tudnak rajta segíteni, hiszen ehhez a mágikus tárgyat kellene elpusztítani (ahogyan első alkalommal elvágták az övet, amely elszorította Hófehérke derekát, második alkalommal pedig tűzbe dobták a mérgezett fésűt). De az almadarabot, amely megakadt Hófehérke torkában, nem látták, nem vették észre, így feléleszteni sem tudták a hősnőnket halálos álmából. Üvegkoporsóba fektették, felvitték a hegyre, és ott őrizték.

„Hosszú ideig feküdt így Hófejírke a koporsóban, de nem enyészett el, úgy festett, mintha álmodna, mert még mindig olyan fehér volt, akár a hó, és még mindig olyan piros, akár a vér, a haja pedig még mindig olyan fekete, akár az ébenfa.”46

Valóban meg kell érkeznie a királyfinak ahhoz, hogy a történet kedvező mesei fordulatot vegyen. Ő az, aki azt mondja,

„…nem élhetek, ha nem láthatom Hófejírkét, ígérem, hogy legdrágább kincsemként fogom tisztelni és becsülni.”⁴⁷

A királyfi apródjaival viteti a koporsót, s ekkor történik meg a szerencsés véletlen, az apródok

„…egy bokorban megbotlottak, és a zökkenésre kiugrott Hófejírke torkából a falat”⁴⁸.

Itt a királyfi mondja ki, hogy felségül kívánja Hófehérkét bár a szöveg szerint „ő is tetszett Hófejírkének”⁴⁹.

Amit eddig elmondtunk, az a rész, amire a mesét elítélő feministák a legtöbbször hivatkozni szoktak, és ez mintha valóban igazolná vádjaikat. Csakhogy ez a mese második menete. Érdemes szemügyre vennünk az elsőt is.

Ha belenézünk, máris észrevesszük, hogy a Hófehérke bizonyos tekintetben szokatlan mese: hőse ugyanis nem férfi, hanem nő. És ez alaposan megváltoztatja a dolgokat. És csak oda kell figyelnünk rá, azonnal beláthatjuk, hogy ez a nő (Hófehérke) pontosan úgy viselkedik, ahogyan a férfihősök szoktak. Elhagyja otthonát (a gonosz mostoha az erdőbe viteti, hogy a vadász megölje), megszerzi az adományozótól a fontos információt. Látható, hogy a vadász ellenséges adományozó: őt le kell győzni. Hófehérke a szépségével, ártatlanságával győzi le (meg) a vadászt, aki elengedi, magára hagyja az erdőben. A lány pedig nekivág az erdőnek (a veszélyekkel teli világnak), és megy, mendegél… míg a törpék házához nem ér. A törpék segítőként szerepelnek: kétszer is megmentik Hófehérke életét, hogy aztán, harmadszorra és utoljára már a királyfival való találkozás, a szerencse (?) segítsen. Hófehérke tehát mind az első két alkalommal (a törpék segítségével), mind harmadszorra (a királyfi segítségével) legyőzi a gonoszt, és megkapja a jutalmat: Propp kifejezésével élve a „cárkisasszonyt”. Igaz, miután a mese hőse nő, a „cárkisasszony" itt férfi: ő a királyfi.

Valójában tehát Hófehérke a maga meséjében éppen olyan aktív szereplő, mint amilyenek a népmesék (férfi) hősei lenni szoktak. Ha nem hagyja el otthonát, ha nem vág neki a világnak, ha nem száll szembe a gonosszal, nem is juthatott volna el a felnőtt világig, a lakodalomig.

Nem szeretnék hosszasan időzni Csipkerózsika történeténél sem. Ha közelről megvizsgáljuk ezt a mesét, itt is láthatóvá válik, mennyire a hősnő aktív tetteinek eredménye (következménye) a szerencsés vég, a lakodalom. Amikor eljön a felnőtti világba való belépés ideje, „amikor éppen tizenöt esztendős lett”⁵⁰. Csipkerózsikának (ha nem is olyan látványosan, de) útra kell kelnie, fel kell fedeznie a világot. Ez a hősnő is elhagyja szüleit. (Illetve azok őt.) A szöveg szerint:

„a király és királyné nem volt odahaza, és a leányka egyes-egyedül maradt a palotában”⁵¹.

Egyes-egyedül: éppen úgy, ahogyan Hófehérke az erdőben, vagy akárhány mesehős, miután világgá ment. Itt nem az erdő, hanem a palota kiismerhetetlen és titokzatos világa jeleníti meg a világba való belemerülést.

„Föl és alá járkált, körülnézett a szobákban és a kamrákban, ahol csak tartotta kedve, végezetül elvetődött egy ódon toronyba. Fölhágott a keskeny csigalépcsőn, és egy kis ajtóhoz jutott. Rozsdás kulcs meredt a zárból, és a leányka hogy azt elfordította, fölpattant az ajtó, s az egy kis kamarába nyílt, ahol egy vénséges asszony ült...”⁵² Ehhez a felfedező úthoz sem kellett kisebb bátorság, kevesebb kitartás, mint akármelyik másik mesehősnek. S az eredmény itt is a gonosszal való szembekerülés. A gonosszal, akinek veresége előre tudható, hiszen a tizenkettedik tudós asszony még a Csipkerózsika születése alkalmából rendezett ünnepségen „százesztendős mélységes álom⁵³”-má enyhítette a gonosz akarata szerinti halált.

S hogy eljön a királyfi, aki majd csókjával felébreszti Csipkerózsikát? Persze, hogy eljön. Ahogyan a férfi hősökről szóló tündérmesékben is mindig megjelenik a királykisasszony, hogy a történet a lakodalommal zárulhasson.

X.

Külön szeretnék szólni Csipkerózsika sokat emlegetett (és sokat szidott) százesztendős álmáról. Ennek is természetesen sokféle értelmezése lehetséges. Semmiképpen nem lehet azonban véletlen az, hogy a három legismertebb, lányhőst szerepeltető Grimm-mesében lényegében ugyanaz történik a hősnővel. Meghalnak, hogy (a lakodalomra) feltámadjanak. Nyilvánvaló, hogy ez a mozzanat nem egyéb, mint a lányok felnőtté válásával együtt járó (a mesék szerint, úgy tűnik, elkerülhetetlen) meghalás és feltámadás kifejeződése. Csipkerózsika százesztendős álma, Hófehérke (ki tudja, meddig tartó) tetszhalála és Piroska farkas (a szörny, a halál) általi elnyeletése54 ugyanazt jelenti, mint korábban a vizsgált magyar népmesék közül a Rózsa vitéz lányfejű kígyójának időtlen kígyó-léte, vagy a Szép Palkó királykisasszonyának alvása. Nem passzív várakozást, nem tehetetlen kiszolgáltatottságot, hanem a nővé érés titokzatos folyamatát. Amelyből a hősnő (mint a Rózsa vitézleányfejű kígyója) bármikor, saját akaratából is kiléphet.

Ebben a mozzanatban az a szerte Európában, így a magyar néphagyományban is elterjedt felfogás jelenik meg, hogy a lakodalom a nő életének olyan fordulópontja, amely egyszerre halál és feltámadás. A lakodalom éjszakáján meghal a lány, hogy aztán már asszonyként támadjon fel egy más életre. Ennek a halálnak és feltámadásnak számtalan jelképes mozzanata volt a magyar paraszti kultúrában is. Legjellegzetesebb talán a lánysiratás (a mai leány- és legénybúcsúk megfelelője), amikor a lakodalom előestéjén a barátnők elsiratták a halálra ítélt lányságot. Jól kifejeződött ez a lánynak, illetve az asszonynak engedélyezett, egymástól gyökeresen eltérő magatartásban, de a másféle viseletben is. Már a lakodalomban felkontyolták a menyasszony haját (innentől nyilvánosan nem viselhetett lógó fonatokat), pártáját főkötőre (vagy kendőre) cserélték, és a színes lányruháját (esetleg kötényét) kevésbé kihívó asszonyi öltözék váltotta fel, melynek színe az életkorral sötétedett. Ennek emléke is él a mai szokásokban, abban, ahogyan éjfélkor a menyasszonyi ruhát menyecskeruhára cserélik. Minderről bőségesen olvashatni a Magyar néprajzi lexikon „lakodalom”55 és hozzá kapcsolódó egyéb címszavaiban. Tulajdonképpen ehhez hasonlóan a halál és feltámadás gondolata kíséri a mesékben (és a paraszti világban) a legények felnőtté válását is, de annak mozzanatai nem kapcsolódtak ilyen egyértelműen a lakodalomhoz.

Mint látható, a népmesék jelképes mozzanatai elválaszthatatlan egységet alkotnak a paraszti kultúra egyéb (tárgyi, szellemi) jelenségeivel, kölcsönösen magyarázva, értelmezve is egymást. Ami – alaptémánkhoz visszatérve – azt is jelenti, hogy a párválasztás a paraszti világban sem valamiféle egyoldalú döntés eredménye volt, hanem nagyon is kölcsönös választás és választatás eredménye. Ugyanúgy, ahogy napjainkban is.

Ezért van, hogy a tündérmesék rejtett üzenetei a párválasztásról (szerelemről és még ezernyi másról) ugyanúgy tudtak, tudnak beszélni a tegnapi, a mai és a holnapi fiataloknak is.